Kása Béla

Kása Béla az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód talán legfontosabb vizuális megörökítője.

Pécsett született, majd 1965 nyarán emigrált a Német Szövetségi Köztársaságba. Tizenhárom éves volt ekkor, nem önszántából tette, a szüleit követte. A felnőtteknek fejenként egy bőröndnyi ingóságot engedélyezett a Magyar Népköztársaság, úgyhogy a Kása család mindössze két kofferrel szállt fel a vonatra. Vegyes érzelmekkel követte szüleit: jól érezte magát az itteni baráti társaságban, egyáltalán nem vágyott abba az idegen országba, amelynek ráadásul a nyelvét sem beszélte. De hát nem volt választása, mennie kellett.

A Német Szövetségi Köztársaságban éveken át nehezen találta a helyét. A Kása családot átmenetileg egy Nürnberg közeli gyűjtőtáborban szállásolták el, majd a szülők a francia határ közelében lévő Rastattba telepedtek le, míg nővére a nagybácsinál dolgozott, ő a Nürnbergtől délkeletre fekvő bentlakásos Kastli Magyar Gimnáziumba került. A német állami és egyházi pénzügyi támogatások mellett a diaszpórában élő magyarság áldozatkész pénzügyi és tárgyi adományai révén válhatott ez az iskola olyan egyedülálló intézménnyé, ahol a Nyugat-Európában élő magyar származású diákok százai, összességében három generációja juthatott bajor érettségihez.

A Kastlban töltött évek meghatározó jelentőségűnek bizonyultak Kása Béla életében. Többek között egy életre meghatározó impulzust kapott ott: a fotózás szeretetét. A gimnázium után, a hetvenes évek hajnalán Karlsruhéba költözött a nővéréhez, aki az egyik helyi fotóstúdióban szerzett neki állást. Fél éven át amolyan mindenes asszisztensként dolgozott: kezdetben rendet rakott és söprögetett, később a nagy Sinar gép kazettáiba síkfilmeket pakolgatott, alkalmanként 30-40 darabot. Idővel már azt is megengedték neki, hogy beállhasson a fényképezőgép mögé, sőt, hogy alkalmanként megnyomhassa a távkioldót.

Egy szintén a stúdióban dolgozó egykori fotómodell, Elke révén került Düsseldorfba az akkori neves divatfotós Ulrich Collinghoz, aki felfigyelt tehetségére, és maga mellé vette asszisztensnek. A reklám- és divatfotózás csillogó világa évekre elvarázsolta, közben viszont elvégezte a kölni művészeti főiskolát. Majd a neves német fotóművész, Peter Keil bíztatására 1976 telén bement a legrégebbi és egyik legpatinásabb német hetilap, a Stern székházába, ahol megmutatta az Erdélyben készült diásbőröndnyi fotóját. Mire nemcsak azonnal megvették tőle az egész sorozatot, de visszaküldték Romániába, és újabb képei akkora tetszést arattak a szerkesztőségben, hogy tizenhat oldalas címlapsztoriként jelentek meg a Stern-ben 1977 nyarán. A Stern képszerkesztője, Wolfgang Behnkhen biztatására Kása Béla ráadásul átsétált az utca túloldalán lévő Geo szerkesztőségébe is, ahol a fotóit hasonló lelkesedéssel fogadták.

Az 1973-as erdélyi utazás

Ekkor már rég túl volt az 1973-as sorsfordító erdélyi utazáson, ahová barátjával, Deréky Gézával autóstoppal jutott el, és az ott eltöltött bő egy hónap – különösen a nehezen megközelíthető faluban, Széken őt ért élmények – hatására kezdte el a falusi muzsikusokat fotózni.

Már abban a bizonyos, számára első széki lakodalomban is alapvetően a zenészeket nézte – odaült melléjük, figyelte a játékukat. Korábban csak gitározott, vonós hangszerekkel még nem találkozott, de azok teljesen elvarázsolták. Elmondása szerint egy fiatal széki srác, Tatár Márton volt az, aki a szilvafák alatt ülve a háromhúros kontrán megmutogatta neki az első akkordokat. Nem tudta, melyiket hogy hívják, csak ment a füle után, Kása Béla meg szorgalmasan fotózta, hogy miket fog a hangszeren. Aztán ifj. Csoóri Sándor utólag odaírta a képekre, hogy ez a D-dúr, ez meg a B-dúr. Mivel a kontrán nincsenek bundok, hosszú időbe telt, mire a hangszer tisztességesen megszólalt a kezében. A Muzsikás-alapító ifj. Csoóri Sándor sokat segített neki, aki egyben annak is élő példája volt (számára is), hogy városi fiatalként is meg lehet tanulni ezt a falusi zenei hagyományt.

Kása Béla az 1973-as erdélyi útról hazafelé tartva, Budapesten elidőzve ismerkedett meg a folkzenei revival magyarországi képviselőivel. Még ifj. Csoóri Sándor hívta fel a figyelmét a Bartók Táncegyüttesre, és jutott el annak próbájára a Toldy Ferenc Gimnáziumba. A népzenei újhullámot elindító Sebő-Halmos duó ekkor ugyan Japánban bárzenélt, de találkozott Timár Sándorral, Sipos Mihállyal és Virágvölgyi Mártával. Ifj. Csoóri Sándor pedig két kazettányi válogatást nyomott a kezébe Kallós Zoltán, Martin György és saját népzenei gyűjtéseiből. Ezeket a kazettákat aztán rongyosra hallgatta. Ekkor csodálkozott rá először a Kodoba testvérpár vezette magyarpalatkai bandára, Ádám István „Icsán" zenekarára Székről, Halmágyi Mihályra és Zerkula Jánosra Gyimesből. 1976-ban pedig barátaival megalapította a Cinege együttest.

A Cinege a hetvenes évek második felében havonta egy-két-három alkalommal lépett fel, döntően Kölnben és környékén, főleg német közönség előtt. Hívták őket fesztiválokra, így Magyarországra is. Kölnben és Berlinben rádiófelvételeket készítettek. Idővel kibővült a kezdeti trió, lett dudásuk és másik kontrásunk, citerásuk. Kölnben pedig éveken át rendszeres táncházat működtettek.

A nyolcvanas évek hajnalán – barátai általános megdöbbenésére – Kása Béla elhatározta, hogy kiszáll a biztos egzisztenciát jelentő reklámszakmából, felad mindent, és az NSZK-ból átköltözik a vasfüggöny innenső felére. Annak, hogy pontosan mikor költözött haza, nincs pontos dátuma, merthogy évekig tartó folyamat volt. Magyarországi letelepedésében nagy szerepet játszott, hogy időközben egy kaposvári dudatáborban összeismerkedett Kovács Erika keramikussal, egymásba szerelmesedtek, és 1983. május 21-én összeházasodtak. A lakodalmat az üllői Gyűszűs tanyán tartották, amelyre a táncházas körökből szinte mindenkit meghívtak. Így a Téka együttes kontrását, Lányi Györgyöt is. Kiderült, neki is aznap lesz az esküvője. S mivel közös volt a baráti kör, és az emberek két helyre egy időben nem tudtak volna elmenni, ezért úgy döntöttek, külön-külön összeházasodnak, de aztán közösen tartják a háromnapos, „világraszóló" lakodalmat.

Ekkoriban Kása Béla erősen keresett fotográfus lett a népzenei revival zenekarok körében. A Muzsikásról már az alapítás évében, 1973-ban a Szabadság-hegyi erdőben készített diákat, majd a Halászbástyán újabb fotósorozat született. A nyolcvanas-kilencvenes években pedig minden ikonikussá vált Muzsikás-fotó az ő nevéhez fűződik. Ebben persze a kivételes kvalitásain túl nagy szerepet játszott, hogy az évtizedek alatt a táncházas zenekarok közül velük vált a legszorosabbá a baráti kapcsolata. Sipos Mihály, a zenekar prímása mesélte, hogy egy-egy ilyen session előtt Béla heteken át gondolkodott, kitalálta a helyszínt, ahol aztán általában olyan hangulatot teremtett, ahol volt idő eszegetni, beszélgetni, emlékezni. Közben pedig egyszer csak elkészültek a fotók.

A Muzsikás mellett a kezdetektől jó viszonyt ápolt a Téka és a Csík zenekar tagjaival is.

Mindezek mellett 1983 tavaszától minden évben megszületett egy táncháztalálkozós válogatáslemez. A korongot hallgatva nemcsak folytonosan követni lehetett, hogy épp milyen új tehetségek tűntek fel a láthatáron, merre billentek az aktuális erőviszonyok, merre lódult meg vagy döcögött tovább a mozgalom szekere, hanem a szerkesztő Éri Péter (Muzsikás), a grafikus Ménes Ágnes és a fotós Kása Béla kitalálták, hogy minden borító a hagyományátadás-átvételről szóljon. S miután a találkozókra rendre hívtak survival muzsikusokat, evidensnek tűnt, hogy azok egyike valamely hazai táncházas zenésszel karöltve legyen látható rajta.

A muzsikáló tordasi gazda

Miután Kása Béla 1983-ban megnősült és végleg hazaköltözött, feleségével a Fejér megyei Tordason telepedett le. Ahol voltaképpen valóra váltotta régi álmát, és igazi parasztgazdaságot vezetett: lovat, szamarat, kecskéket, juhokat, nyulakat tartott, maga kaszálta a takarmányt és gyűjtötte a szénát hozzá, meg hát az egyre gyarapodó család – Kelemen 1984-ben, Róza 1987-ben, Bíborka 1990-ben született – töltötte ki az életét.

Amikor pedig a fenti elfoglaltságok mellett jutott rá ideje, szívesen muzsikált a különböző zenekarokban. Mindenekelőtt Martonvásáron, ahol a helyi ének-zene általános iskolába járó diákokból alakult Százszorszép Táncegyüttesnek idővel Lókötő néven önálló koncerteket is adó kísérőzenekara lett, melynek egyik felvétele (Mezőkölpényi Táncmuzsika) felkerült az 1989-es táncháztalálkozós nagylemezre. A Lókötőben Salamon Ferenc volt a prímás, Kása Béla tekerőzött és kontrázott, Liber Endre brácsázott (és cimbalmozott), Liber Róbert bőgőzött, illetve Gyenis Katalin énekelt.

Aztán a nyolcvanas évek második felében nemcsak a Lókötő felállása változott meg, hanem a neve is (átkeresztelték Marton zenekarra), Kása Béla pedig idővel kilépett. Előbb az Ördöngös zenekarban magyar népzenét játszott, majd a Kabócában moldvait és gyimesit. Emellett pedig egy, a Történelmi Lovas Egyesület által kiadott huszáros kazettán („1849 – Tavaszi hadjárat. Huszár- és katonaénekek", 1995) szerepel: egyrészt énekel rajta (olyan muzsikusok mellett, mint Porteleki László, Gombai Tamás, Dresch Mihály és Hollókői Lajos), másrészt a kazetta borítóján is ő látható huszárruhában. A kétezres években zenei pályafutását (dobosként és tekerősként) a baráti alapon alakult Igriczek régizenei és magyar népzenei együttesben folytatta, mellyel két CD-lemezt jelentetett meg. A maga fizimiskájával, jelenlétével, személyiségével Kása Béla amúgy tökéletesen passzolt ebbe a csapatba. És ahogy az Ördöngössel és a Kabócával, úgy az Igriczekkel is rendre megfordult külföldön, sokszor a saját fotókiállítás-megnyitóira is őket vitte magával.

A kétezres évek közepén történt a sorsfordító szekeres balesete: egy hetet töltött eszméletlen állapotban, majd hat hetet kórházban, egyik lábát megműtötték, hónapokig mankóra szorult, és több mint négy évbe telt, mire a szédülése végképp a múlté lett. Ami érdekes, ez idő alatt egyszer sem volt a kezében a fényképezőgép. Viszont végig ott lebegett előtte a cél, hogy ismét eljusson Indiába, ahol először – és addig utoljára – 1998-ban fotózott félnomád népeket. Mindeközben pedig a zenét sem hagyta el, az utóbbi évtizedben gyakorta vette elő a kontrát vagy a bőgőt, többek között Salamon Soma és Kiss Krisztián mellett gardonozott és dobolt a Tordas Trióban.

Erdélyi muzsikusportrék

Hogy Kása Béla számára mennyire fontos az erdélyi népzene, illetve azok művelői és továbbörökítői, a (döntően) cigány származású muzsikusok, azt talán nem kell különösebben taglalni. Évtizedek óta járja a terepet és dokumentál fáradhatatlanul, és ha ennyi idő alatt nem is sikerült minden olyan faluba eljutnia, ahová érdemes lett volna, jórészt neki köszönhető, hogy több száz muzsikusnak nemcsak a játékát, hanem az arcát is ismerjük.

Ezekből a muzsikusportrékból 1996 januárjában a Francia Intézetben rendezhetett önálló fotókiállítást (a megnyitón stílszerűen a Muzsikás együttes játszott), majd bő két évtized alatt felhalmozódott anyagból egy évre rá Transylvanian Musicians – Erdélyi zenészek címmel impozáns, angol- magyar nyelvű fotóalbumot publikált.

Az erdélyi zenészeket Kása Béla szinte kivétel nélkül a saját környezetükben fotózta (vagy a feketetói vásáron, ahová rendszeresen visszajár), 1997 és 2001 között viszont olyan alkalom adódott előtte, amire maga sem számított: a Fonó Budai Zeneházban az Utolsó Óra Program keretein belül összesen negyvenöt zenekart fényképezhetett végig. Közte rengeteg olyan muzsikust, akihez korábban nem jutott el. Például Máramarosból. De említhetnénk Szászfenest, Gyergyódamukot vagy Erdőszombattelkét is.

Hogy hány erdélyi zenészről készített eddig portrét, pontos számot ő sem tud, de százötvennél biztosan többről. Volt, hogy a nevüket sem írta fel, például amikor Biharban, Máramarosban vagy a Feketetói vásáron tölcséres prímásokat fotózott. Moldvában furulyásokat és kobzosokat, Székelyföldön cimbalmosokat és dudásokat. De a nyolcvanas évek hajnalán ifj. Csoóri Sándorral az Alföldön felkutattak tekerősöket is, így jutottak el többek között Pálinkó Jánoshoz. Akit rajta kívül vélhetően soha senki nem fotózott.

Az erdélyi muzsikusokon kívül persze Béla számos más sorozatot is készített. Például éveken át fotózta a körösrévi fazekasokat. Keramikus felesége mesélt neki arról, hogy ebben a Királyhágóhoz közeli bihari faluban valamikor 80-100 fazekas dolgozott, akik többek között hímes korsókat és szép vonalú vászonkantákat készítettek. Kása Béla több ilyen öreg fazekashoz járt vissza rendszeresen, és a róluk készült, kétméteresre nagyított képeit rendszeresen kiállítják a Mesterségek Ünnepén a Déli Nagy Rondellába.A népzenei revival mozgalom tagjai közül többen hosszasan vallanak Kása Béla művészetéről. Néhányat beidézek közülük.

Éri Péter: „Az volt a számára is megrendítő élmény, ami miatt mi magyarországi, népművészet iránt érdeklődő városi fiatalok is gyakran odautaztunk. Addig számunkra ismeretlen magyar hangszeres népzenét, táncokat és olyan falusi életformát, közösséget találtunk, ami legfeljebb csak a néprajzkutatók számára volt ismert. Valami olyan élet folyt ott, ami teljességgel más volt, mint a miénk, és amiről azt lehetett hinni, hogy ilyen már nem is létezik. Túl azon, hogy a képek néprajzi hitelességgel szólnak egy velünk egy időben létező, de tűnőfélben lévő világról, tudatják velünk, hogy így is lehet élni az ezredfordulón. Akiket Kása Béla lefényképezhetett, megengedik, hogy részt vegyünk mulatságaikban, ünnepeikben, hétköznapi életükben. Néha megállnak, vagy leülnek egy pillanatra, hogy szembe nézzenek velünk. Kása Béla fotóit nézve szeretnénk hinni, hogy mi is ilyen szépek vagyunk, ha emberségünket úgy tudjuk megőrizni, mint azok, akik a képeken láthatók."

Halmos Béla: „Kása Béla maga is megtanult muzsikálni, hogy azonosulni tudjon azzal, amit fényképez. A mi nemzedékünk számára a népzene – akár a tanulás folyamatában, akár népdalgyűjtésként – nem egy tudományos kutatás nyersanyaga, nem egy zenei feldolgozás vagy önálló zeneszerzői nyelv kialakításának eszköze, mint a korábbi generációké, hanem úgy, ahogy van, abban a formájában önálló érték. Kása Béla fotóiról ez sugárzik, ezért tudnak hozzájárulni ahhoz, amit az egész életforma pozitívumaként elismerünk."

Bob Cohen: „Kása Béla nem bírálja a modern világ hatását. Azt ránk bízza. Igazából nem hagyja el saját kultúráját, hogy képeket keressen a Másikról. A Másikat ott találja meg a szomszédban, a szomszéd faluban, országban. Ott találja meg azt, amit modernitásunk elavultnak tekint. A fotóin lévő arcok nem élnek messze, vagy távolibb időben, bár van egyfajta nosztalgia, ami hatalmába keríti a nézőt. De nem a nosztalgiateremtés az, ami Kása Béla működésére jellemző lenne. Egész Erdélyben úgy ismerik őt, mint A Fényképészt és bensőséges viszony fűzi alanyaihoz. Sok családnak dolgozik falusi fényképészként, és több képe lóg erdélyi parasztházakban, mint nyugati galériákban. Amikor egy család meghívja egy esküvőre vagy egy temetésre, pontosan tudják, kit hívtak meg. Mert hozzájuk tartozik. Kása Béla tehetsége túlmutat fotóművészetének csupán vizuális oldalán. Tudatában van annak, hogy munkája egyszerre dokumentáló és provokatív. Fényképei arra kényszerítik a nézőt, hogy magukba nézzenek és eltűnődjenek: »mi tényleg ennyire különbözőek vagyunk?«".

Berecz András: „Ahova kortársai magnóval, filmezőgéppel mentek, ő fényképezőgéppel ment. A népzenét igen jó érzékkel gyűjtötte is, de hiányt akkor töltött be, amikor a – főleg erdélyi, hagyományos zenét játszó zenészeket fényképezni kezdte. Pályája során a sok eszköztől a kevésig jutott el. Tenyérnyi Leica gépével, 35 mm-es nagylátószögű objektívvel dolgozott, fekete-fehér képeket készített. A 35 mm-es objektív arra igen jó, hogy az arc, a szem is közel kerüljön torzulás nélkül, de a környezetből is behúzzon szükséges mennyiséget. Ez már az érett Kása Béla eszköztára. Sok gyönyörű és népszerű zenéhez az ő képei kötődnek kitörölhetetlenül. Kiragadott pillanatai a filmnél - természetüknél fogva – mélyebbre hatnak, az emlékezetbe mélyebben vésődnek bele. Alanyainak áttetszősége, lebilincselő őszintesége egyrészt társadalmi rétegükből következik, másrészt a fotós tapintatának köszönhető."

Szomjas György: „Amit sikerült neki megvalósítani – azon túl, hogy szeretettel és együttérzéssel vannak a fotói elkészítve –, az egy olyanfajta stilizáció, ami egyszerre rendkívül valóságos, rendkívül közeli és rendkívül jól a környezetbe helyezően mutatja be az embereket. És ami talán a legfontosabb, emelkedettséget is tud adni a Figurának, az egész témának. Észreveszi azt az értéket is, amit ezek az emberek képviselnek. Nemcsak az egzotikumot, vagy a lepusztultságot, hanem ennek az életformának a nemességét is láttatni tudja, mintegy a mítoszát is meg tudja teremteni. Arra törekszik, hogy egy újfajta esztétikumba emelje át ezeket az embereket, ezeket a helyszíneket. A zenében ez egy közismertebb szubsztancia, ott ezt sokan gyakorolják, de talán ő az egyetlen, aki ugyanezt fényképen meg tudta csinálni. Így voltaképpen egy másik műfajjal csatlakozott a folk, a népzenei mozgalom újjáéledéséhez. Megközelítése azért több mint egy akármilyen jó riportjellegű fotó, mert egy másféle attitűdről van szó, egy pozitív hozzáállásról: a dokumentumszerűen rögzített képen az az idea is megvalósul, amit ő saját magában ezekről az emberekről, erről a világról, erről a kultúráról felépített. Ez az ő stílusának a lényege. A mítosz újraépítése."

Deréky Géza: „Bár művészetének, munkásságának számos más területe is van, számomra ő mégiscsak elsődlegesen az erdélyi tündérkert látogatója, a benne található kincsesbánya feltárója. Feltárója egy rejtőzködő világnak, amelybe csak olyasvalaki nyerhet bebocsátást, aki csendben, alázattal kutatja a titkokat, aki a felszín alatt megbúvó kincseket, értékes kristályokat úgy mutatja fel, csillantja meg, hogy maga is ténylegesen a mélybe ereszkedik, és annak a világnak a belső útjait, zegzugait végigjárja. Kása Béla méltán nevezhető olyan fotóművésznek, aki a nagy elődök nyomdokain haladva a süllyedő paraszti világ dokumentálásán túl képes volt új felfedezésekre, és feltárásaival képes volt új összefüggésekre felhívni figyelmünket. Felfedezte, hogy ebben a világban a dolgok még jelentéssel bírnak, jelentőség-teljesek, hogy a ma embere számára esetleg elmaradottnak, szégyellni valónak, végleg elkopottnak tűnő felszín pontos rendet takar, ahol mindennek megvan a helye, ahol az egyén tudja a helyét és a súlyát a számára ismerős környezetben, ismeri önmaga határait. Felfedezte, hogy az általa szóra bírt, megnyíló, megnyilvánuló emberek, az életre keltett tárgyak mind-mind egy külön világot rejtenek magukban, megannyi különálló univerzumot meghatározott renddel, törvényszerűségekkel."

Gudzsarát és Rádzsasztán

Az erdélyi muzsikusok és a körösrévi fazekasok mellett Kása Béla régóta fotózza például a hortobágyi pásztorokat is. Az utóbbi bő egy évtizedben pedig az indiai rabarikat. Előzménye, hogy 1998-ban a fotókiállítása kapcsán a Magyar Intézet akkori igazgatója, Bethlenfalvy Géza irodájában megakadt a szeme egy könyvön. A benne szereplő fotókon – melyeket a korabeli indiai olasz nagykövet készített az 1960-as években – olyan szép szál magas, turbános, fehér ruhás embereket látott, akik nagyon másnak tűntek neki, mint az indiaiak. Gyorsan kiírt pár adatot, ahogy Erdélyben is tette, ha valaki ajánlott egy falut, azzal az ismeretlen népcsoport nyomába eredt. A könyvben szereplő helységnevek alapján annyit sikerült kiderítenie, hogy valahol Gudzsarát (Gujarat) tartományban, Budzs (Bhuj) városa környékén élhetnek.

Végül egy helyi textilkereskedő fián keresztül jutott el a rabarikhoz – merthogy így hívták őket –, és nem győzött ámuldozni. Alig egy hét alatt harminckét tekercs filmet fényképezett el, ami több mint 1100 fekete-fehér képkockát jelent. Annyira bejött neki ez a vidék, hogy azóta is visszajár oda. Legutóbb 2019-ben, immár a kilencedik alkalommal.

A kezdetben Gudzsarátra korlátozódó barátságok idővel kiegészültek rádzsasztáni kapcsolatokkal. Gudzsarátból másfél napon keresztül utazott, mire eljutott abba az apró rádzsasztáni faluba, ahol lényegében mindenki a zenéből élt. Náluk a zenei tudást nem az iskolában sajátítják el, hanem az apáról fiúra, generációról generációra öröklődik tovább.

Kása Béla nemcsak szemlélődő és rejtőzködő, hanem visszajáró típus is – főleg oda szeret időről időre újra elutazni, ahol korábban jól érezte magát, befogadták, elfogadták, minden élethelyzetben szabadon engedték fényképezni. Merthogy őt alapvetően mindig az érdekelte, hogy alanyai miként élik a mindennapjaikat. Hogyan esznek, hogyan alszanak, hogyan táncolnak, hogyan zenélnek.

Kása Béla mindenesetre az erdélyi népi kultúra, annak is az utolsó nagy virágzásának szemtanúja lehetett. Hajtotta a szíve és a vére, ezt dokumentálta – egyedülálló módon – vizuálisan. És amikor úgy tűnt, hogy ennek lassan bealkonyult, a jó szerencse elvitte a világ másik végébe, ahol hasonló erejű és még élő népi kultúrára bukkant.

[2022]