Kelecsényi Csilla
Ferenczy Noémi-díjas textilművész
Kelecsényi Csilla a '70-es évek nagy textiles generációjának tagja, autonóm képzőművész, multimédiás művész. Sokoldalú és termékeny alkotó, munkáinak alapanyaga éppoly változatos, mint alkotásainak műfaja. Az ipar- és képzőművészet határterületeit feszegetve otthonosan mozog a hagyományos francia gobelintől egészen az elektrográfiáig. Alapvetően képzőművészeti szemléletű. Alkotott a textil-, papír-, könyv- és festőművészet területén. 1983-ban a Smohay Alapítvány Képzőművészeti Díjával, 1997-ben pedig Ferenczy Noémi-díjjal jutalmazták munkásságát. 2012-től levelező, 2013-tól az MMA rendes tagja.
Munkáiban a konceptuális vonatkozások, az analizálás, a dekonstrukció és az újraértelmezés a fő irányvonal. Mindenben az embert, annak létezését, felépítését, működését, lenyomatát, párhuzamát, kivetülését keresi. Alkotásaiban művészi kifejezésmódja széles repertoárján keresztül reflektál a történelemre és a jelen kor problémáira. Életművében jelentős szerepe van a sorozatoknak, amik egy-egy témában egymáshoz kapcsolódó alkotásaikkal leginkább egy novelláskötethez hasonlíthatóak, ahol a novellák önmagukban is megállják a helyüket, de a legteljesebb képet mégis együtt nyújtják, árnyalva egymás jelentését.
Kelecsényi Csilla életét már gyermekkorától meghatározta a művészet iránti szeretet. Zenei pályára készült, mégis a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola díszítőfestő szakán tanult tovább. Az itt szerzett technikai ismeretek, a festészethez szükséges készségek és a képzőművészeti szemléletmód elsajátítása egész munkásságára nézve meghatározó jelentőségű volt. A középiskola befejezése után az Iparművészeti Főiskola gobelin- és szőnyegtervező szakán folytatta tanulmányait, ahol 1976-ban diplomázott. Röviddel a főiskola befejezése után szövőbalesete miatt le kellett mondania a fizikailag is megterhelő, nagyméretű kárpitok szövéséről, ezért kénytelen volt irányt váltani. A tradicionális textilt elhagyva a kísérleti textil felé fordult.
Pályafutásának kezdete szoros szállal kapcsolódik a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely tevékenységéhez, aminek célja a textilművészet megújítása, kísérleti és kutatási lehetőség biztosítása volt a hagyományoktól elszakadó, új utakat kereső textilművészek számára. A friss diplomás művésznő tudatosan megtervezett, évenként egymásra épülő pályázati programjával '77, '78, '79 és '81-ben is részt vett a velemi műhely munkájában. Vizsgálódásának középpontjában az organikus szálkísérletek, a laza és feszített szálak, a szálrendszerek rétegzettsége, transzparenciája, egymásra gyakorolt hatásának vizsgálata és a feszített szálak hasítása állt. Megfigyelései kettős szemléletűek voltak: a kívülálló kísérletező és a pillanatot megragadni kívánó művész. Természettudományos igényű szálkísérleteiben a keretek között vezetett szálakat különböző vastagságban, színben, rétegben, összekapcsolódási formában tanulmányozta, dokumentálta, majd visszabontotta. Fő célja tehát nem maradandó műalkotás létrehozása, hanem az alkotófolyamat közbeni tapasztalatszerzés, a szálak viselkedésének megismerése volt. Másrészt pedig a szálak kifeszítése közben keletkező feszültséget és a feszültségoldás, az átvágás pillanatát kívánta megélni és – kissé paradox módon – megőrizni. Az így keletkezett vágások „sebeit" viasszal és szurokkal tartósította. A munkáiban használt, kifeszítésre szolgáló keretek – hasonlóan a mikroszkóp lencséjéhez – a világ egy szeletének kiemelését, közelebbi megismerését szolgálták. Ezt a korszakot mini- és tértextilek mellett objektek, installációk és performanszok is képviselik.
A Víz- és vérerek tértextil sorozata a perforált plexilapok között lazán vezetett, a Lágy téglák minitextil sorozata pedig a feszített és átvágott szálkísérleteit fogja össze. Első nagy sikere – a velemi kísérletek eredményeit felhasználva – az 1978-as V. Fal- és Tértextil Biennálé I. díjával jutalmazott Áramlások című tértextilje volt. A díjhoz tartozó elismerésként 1980-ban lehetőséget kapott Kőszegen egy önálló bemutatkozásra. Itt a korábbi kis méretek helyett az Öregtorony hatalmas belső terét használva „keretként", a padló és plafon közé feszített ki kusza, fekete szálrendszert, majd azt vágta át és merevítette ki. Az alkotás mögül átszűrődő sejtelmes világítás a látogatókat – akaratuktól függetlenül – bevonta a mű érzelmi közegébe. Ez a minitextilből environmennté alakított konstrukció a léptékváltással járó drámaiságot szemlélteti. Fitz Péter textilinstallációként a korszak legkiemelkedőbb műveként értékelte.
E korszak objektjei a body art területére kalauzolnak. Női és férfi testek gipszlenyomataiból készült textilszobrai – Involvment sorozat, például: Fekete-fehér, Corpus, Love – kifeszített szálakba süppedő, tehetetlen emberi testeket, épp csak a föld síkjából kidomborodó körvonalakat, festékkel leöntött összesimuló emberi testeket ábrázolnak. A test a lélek kivetüléseként megmutatja a lélek problémáját, miként a fonalátvágások sebei is ezt érzékeltetik. Az alkotások drámaiságát az egyszínű fekete és fehér testek kontrasztja megsokszorozza. A rendszerváltás évtizedének elején a politika is beleszólt Kelecsényi Csilla művészetébe. Az 1981-es Lodz-i Triennáléra készült Involvment című fekete fekvő térplasztikáját a pártvezetés a politikai helyzetre hivatkozva nem engedte ki a triennáléra, de egy évvel később Kasselben, a K-18, Stoffwechsel (Anyagváltás) című rendkívül jelentős soft art kiállításon két textilszobrával képviselte Magyarországot. A kiállításhoz kapcsolódó megnyitón a Fekete Pietà című performanszot is bemutatta. A 80-as évek végén a romániai aktuálpolitikai történésekre reflektálva Grazban, majd Brüsszelben Transsylvania című performanszain keresztül hívta fel a figyelmet Nicolae Ceauşescu román államfő, főként a magyar lakosságot érintő falurombolásaira.
A nagysikerű, 1980-as kőszegi kiállítás után figyelme középpontjába a textil helyett a papír került, átmenetet képezve a textil- és a festőművészet között. Első ez irányú munkája az Angol füzet sorozat volt, amiben angol szótárának, nyelvkönyvének és naplóinak lapjait hol precízen sorokra vágva, hol cafatokra tépve a merített papír alapba dolgozta bele. Egy-egy szó, mondatfoszlány még néhol olvasható, de már értelmüket vesztették, új struktúra részeivé váltak. Egyes papírdarabok rongyszövésre emlékeztető rendszerben sorakoznak, mások sebtapaszokra vagy összetömörült ázott kishajókra emlékeztetnek a mozgalmas, több rétegű, változatos anyagú alapon. Az évtized vége felé merített papír képeinek natúr alapszíneit természetből vett anyagokkal, gabonaszálakkal, fűszálakkal kombinálta. Természetképei sorozata olyan, mintha a minitextilek plexikeretéhez hasonló szemlélettel a természet egy-egy kicsiny darabkáját archiválta volna pl. az Olvadás, a Téli táj, az Ezüst tó című képein.
A 90-es évek elején londoni tanulmányútja során figyelme az épített struktúrák felé fordult. A Londoni járdák című relief festménysorozatán a „járda a föld bőre" analógia kapcsán a londoni utcák egyedi jeleit örökítette meg. Régi feliratos gáz- és csatornafedők, repedések, gyűrődések, emberi és állati kéz- és lábnyomok váltak alkotásainak központi elemévé. Egyéni eljárással, az öntött és szitázott technikák keverésével (a régészek pacskolatos technikájához hasonlóan) mintát vett a járdajelekről, majd a kisebb papírlenyomatokat nagyobb rétegzett, olajjal és pasztellel színezett szürkés felületekké olvasztotta össze. Hideg, visszafogott színvilágában helyenként némi piros, arany és ezüst szín is megcsillan. Az új technika adta lehetőségeket római tanulmányútja során is kamatoztatta, ahol az Örök Város mediterrán hangulata és az ókori történelem málladozó emlékei, antik sírkövei, plasztikái, római kőfeliratai, keresztény szimbólumai, díszítőmintái ragadták meg figyelmét. Az ezekről vett lenyomatait sajátos egységekbe és különleges formába komponálta. A hideg színvilág helyét átvette az élettel teli téglavörös és okker szín. A papír síkjából kidomborodó feliratokat és szimbólumokat néhol apró, festett díszítősorok, állati vagy növényi ábrázolások kiegészítik ki. Tanulmányútjáról hazatérve a székesfehérvári múzeum hazai római kori emlékeit, sztéléit, sírköveit is hasonló módon feldolgozta. Érdekes, magyar vonatkozású darabjai a hazai míves téglabélyegeket megörökítő Vakolatok című sorozata is.
A művésznő munkáiban a festőiség legerősebben a római és frankfurti tanulmányútja hatására készített Homlokzatok montázsképein jelenik meg. Az egymásra rétegzett építészeti elemek segítségével a múltat és a jelent az érzelem és az emlékezés szubjektív közegében kapcsolja össze. Aprólékosan kidolgozott részletek keverednek a színes ecsetvonások és a merített papír nagyvonalú használatával.
2007-ben a Szent Erzsébet Emlékév tiszteletére kiírt pályázat inspirálta a új, Szegénység és rózsák sorozatát. Az asszamblázs technikával készült képsorozat korunk egyik legfontosabb problémájára, a szegénységre hívja fel a figyelmet. A képeket a fehér merített papír alap és Szent Erzsébet rózsái, a kegyelem rózsái kapcsolják össze. Egyes darabjai idillikusak, míg mások drámai hangvételűek. A fehér alapon elszórt zöld fű és az apró, színes rózsafejek erős kontrasztban állnak a nagyvárosi eldobált szeméttöredékek (cigarettacsikkek, fekete zacskók, széttépett borítékok, újságpapír fecnik, megszáradt levelek, terítődarabok) által ellepett, csak kis foltokban látszó fehér, reményt adó alapszínnel, és az elmosódott szirmú rózsákkal. Egyes képein önmagát is megjeleníti, félelmet, fájdalmat, aggódást kifejező, kisebb darabokra tépett portréin. A sorozat első darabja, a 'Szent Erzsébet tiszteletére' című triptichon, gondolatvilága mégis optimista, a megtisztulásba, a kegyelembe, ez együttérzésbe, a segítségnyújtásba vetett hitet erősíti meg az egyre tisztuló képsorral.
Legújabb, 2012-ben indított sorozata, a Magunkkal hurcolt emlékképeink darabjain keresztül enged bepillantást lelke legmélyére. Fő színe a kék, a megbékélés, a lelki megnyugvás, a remény kifejezője. A kollázs technika talaján – alapanyagát tekintve – újra rátalálva a textilre. Textilkollázsain a család szeretetéről, a múlt feldolgozásáról, az átélt jó és fájdalmas emlékekről, a gyászról mesélnek. A textilre nyomtatott régi családi fényképek, a családi levelezések varrógéppel újraírt – és újraélt – emléktöredékei, az otthon melegét felidéző horgolt csipketerítők kékfestőtől elszíneződött darabjai, a mindenen átfutó, a Szegénység sorozat rózsáira emlékeztető piros cérnával készült kusza varrások a visszaemlékezés, feldolgozás mantrái. Mindezt az emléktengert egy vékony fátyol takarja, mintha a művésznő egy lépésnyi távolságot kérne a szemérmesen a szemlélőtől. Első darabja a 'Nagyapám emlékére' című varrásvázlata kereszt, a testvérét megidéző, zászló formájú műve emlékeinek súlyát idézi.
2010-es évek óta elektrográfiák készítésével is foglalkozik. A számítógéppel való munka nem előzmény nélkül való, 1986–88 között Kis-Kéry Csillával és az SZKI programozóival közösen fejlesztették ki „Promint" néven az első magyar textiltervező softvert. A kifejezetten szövött anyagok tervezésére létrehozott tervezőprogram úttörő kezdeményezés volt, mégis a gyorsan fejlődő számítástechnika hamar túllépett ezen a korai kezdeményezésen. Ilyen előzmények után a számítógépes tervezés nem volt ismeretlen a művésznő számára. 2006-ban alkotásainak digitalizálása újabb lehetőséget kínált számára. Az új technika eszközeivel „kijavította", újraértelmezte, továbbgondolta korábbi műveit, így lettek régebbi alkotásai, pl. performanszainak filmkockái, önarcképei, testlenyomatai, a Szegénység és rózsák sorozat darabjai elektrográfiáinak alapjai. A régiek mellett új témák is megjelentek, pl. utcai jelenetek, 20. század eleji életképek, a zene és a sport. A hagyomány és az újítás ötvöződik elektronikus munkáiban. A hagyományos eljárások – pl. a kollázs technika, a rétegzések, a kivágások – mellett kiemeléseket, torzításokat, átszínezéseket, ismétléseket is alkalmaz.
A művésznő, bár munkásságában erősen háttérbe szorult, nem fordult el teljesen a hagyományos szövés technikájától sem. Pályája elején a Magyar Divatintézet és a Lakástextil Vállalat számára még tervezett kárpitokat és szőnyegeket, majd az ezredforduló tájától a Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjaként a nagyméretű közös kárpitok (pl. Duna-Limes, Petőfi és Radnóti emlékkárpit) leszövésében is részt vett.
Az életműben érdekes megfigyelni a színhasználat változását. Diplomamunkája, az Üveghegy című kárpit megszövésekor – élve a technika adta lehetőségekkel – tobzódott a színekben. Szövőbalesete után szálkísérleteiben a színek száma hirtelen leredukálódott, főként a kéket és zöldet alkalmazta, majd objektjein, performanszain, installációin a fekete és a fehér lett az uralkodó. Témáinak komolyságát, korának kritikáját megerősíti, mintegy aláhúzza a határozott – önmagában vagy ellentétként, de sosem keverve alkalmazott – színválasztással. A textiltől való eltávolodással, az anyagváltással, lassanként újra színesebbek lettek alkotásai. Az Angol füzet sorozatban már megjelenik a szürke, sőt apróbb színes foltok is felbukkannak, a Természetképek sorozat nyerses hátterén pedig már a természet visszafogott barnás-zöldes színei lélegeznek fel. Az északi, hűvös Anglia járdanyomatai komor, szürkés hangulatúak, de dél felé haladva lassanként visszatérnek az melegebb színhatások. Frankfurti városképein vörös és zöld tónusok élénkítik a képet, a római plasztikák pedig új színfoltot hoznak, már tele vannak élettel, pezsgő színvilága a mediterrán tájak életkedvét sugallja. A Szegénység és rózsákban a szürkés színekből kiragyogó fehéré és rózsaszíné a pozitív főszerep, míg legújabb alkotásai, a Magunkkal hurcolt emlékképeink reményt adó kék színe a meghatározó. Színhasználatán és annak változásán keresztül a művésznő világlátásáról, művészi önmegismerésének folyamatáról is képet kaphatunk.
[2016]