Kemény Katalin

Rengeteg olyan alkotót ismer a művészetek története, akiket a kortárs közeg nem értett meg, nem értékelt, elhallgatott. Ezeknek egy töredékét évtizedek vagy néha évszázadok múltán mégis felfedezték, nem egyet egészen a kánonok csúcsára repítettek, de a többségnek az idő sem segített: nemcsak a kortársak, de az utódok sem ismerték fel (eddig) művészetük értékeit. Kemény Katalinnak ugyan voltak és vannak is hívei, de a számuk igen alacsony, a hangjuk pedig még a számuknál is vékonyabb: alig-alig jelentek meg méltató írások erről az egyébként gazdag és szerteágazó életműről, az itt-ott felbukkanó évfordulós, köszöntő szövegek is keveset mondanak a szövegek felépítéséről – ráadásul ugyanaz a néhány lelkes olvasó a szerzőjük.

Nem segíti a Kemény-recepció szélesedését az sem, hogy ez az életmű mindig is a férj, Hamvas Béla életművének árnyékába szorult, holott már annak a befogadása is számtalan akadállyal nézett szembe. A férj és a feleség párhuzamos élettörténete műveik hasonlóságát, gondolataik egylényegűségét és nyelvük közeliségét eredményezte. A nehézségek, természetesen, a Kádár-kori publikációs lehetőségeik teljes korlátozásával kezdődtek, a nagyrészt csak szamizdatban elérhető művek körül kialakult, a nyolcvanas évek második felében tetőző kultusszal folytatódtak, majd a kilencvenes évek közepétől érzékelhető érdeklődés-csökkenés tetőződtek be. A kultikus beszéd azért volt akadály, mert lehetetlenné tette a kritikát, de még a távolságtartást is, az elmúlt évben megfigyelhető távolodás viszont nem tudta annyira fellazítani az életműveket körülvevő olvasói és értelmezői köröket, hogy azokba új, fiatal, kérdezni is tudó és akaró, a szövegek értékeit elismerő, de a poétikai problémákra, például az iróniamentesség és a párbeszédképesség hiánya okozta gátakra rávilágítson. A diskurzus így végképp beszűkült és egy szűk kör játékterévé vált, kinyilatkoztatás-szerű vagy épp tisztelgő, főhajtás-szerű szövegeket eredményezett. Tünetértékű, hogy az egykori tanítvány, Darabos Pál 2002-es, monumentális Hamvas-monográfiája már ebbe a légüres térbe érkezett, és inkább csak arra volt jó, hogy a szellemi örökösök rajta összevesszenek, a szerzőt elítéljék – hogy még Kemény Katalin is, kevés megszólalásának egyikében, átkokat szórjon rá.

A Kemény-művek a szocialista idők cenzúrája miatt évtizedekig vártak a megjelenésre, és bár mondhatjuk, a nagy művek időtlenek, mindig érvényesen szólnak, nyilvánvalóan a kortárs irodalmi történések részei, és akkor van esélyük elnyerni a helyüket, akkor tudnak hatni, akkor tudnak a közelmúlt és a jelen más szövegeivel párbeszédre lépni, ha velük egy időben olvashatók. Az 1951-ben írt Labdajáték azonban csak 1988-ban jelenhetett meg, a második regény, az 1960-ban írt Sztélé nagyanyámnak 2002-ben. Az esszékkel sem volt jobb a helyzet: a 2006-ban, poszthumusz megjelent A hely ismerője 1968-ban íródott, az 1993-ban kiadott ...de a sivatag 1970-ben, a vele egy kötetben, tehát szintén 1993-ban megjelent Levelek a halott baráthoz 1941-ben. Az 1990-ben publikált Az ember, aki ismerte saját neveit című, igazán nagy ívű Hamvas-értelmezés a hetvenes években. Tudom, sokan úgy képzelik, hogy Hamvas és Kemény írói világa egy-egy sziget a magyar irodalom történetében, hogy egyediek és társtalanok (azaz csak egymás társai), de ez ebben az esetben még akkor sem lenne erény, ha így lenne – a valóság inkább az, hogy egyetlen mű, még a zseniális mű sem a semmiből születik, mindegyiknek pontosan megragadhatóak a forrásai, az előzményei és a társai, de pont attól zseniálisak, hogy a meglévő nyelvi és gondolati impulzusokat és paneleket kreatívan, újszerűen képesek felhasználni és szintetizálni. Attól tehát, hogy párbeszédben vannak a nemzeti irodalom hagyományával és a kortárs irodalommal, illetve attól, hogy magától értetődően hatnak az utánuk születő művekre. Csak így válhatnak olvashatóvá – merthogy az olvasó is ebben a kontextusban szocializálódik az irodalomba. Sajnos azonban Kemény Katalin művészetének jelenleg nincsenek meg ezek a kapcsolódásai – ezért nincsenek (épp most) látható és hallható olvasói sem.

Pedig az a kimunkált, finom és érzékeny nyelvhasználat, ami a regényekre-novellákra és az esszékre egyformán jellemző, és ami már-már összekeverhetővé teszi a két műnemben született szövegeket, egy rendkívüli tehetségű íróembert mutat meg. Nem tud bárki ennyire jól megmunkált hosszúmondatokat írni, csak az, aki valóban művésze a nyelvnek, aki kiválóan ismeri az anyanyelvét, és aki mondanivalója biztos tudatában ül le a mondatokat megformálni. Mondhatni, már ezeknek a mondatoknak a szépségéért, lebegésért, a súlyos mondanivaló és a könnyű kézzel kezelt bonyolult mondatokért érdemes ezeket a szövegeket olvasni. Ez az életmű egészét meghatározó, az írónő védjegyé vált beszédmód a nyelv és gondolat egymásra találásának tökéletes példája: emelkedettség, méltóság, komolyság, elkötelezettség tükröződik benne.

Ez a méltóság járja át a Sztélé nagyanyámnak című regényt, a prózai munkák közül kiemelkedő művet. Kemény Katalin ebben a könyvben erdélyi gyerekkorába tér vissza, Kolozsvárra és Tordára, és ahogy a cím ígéri, a szöveggel afféle emlékművet emel a nagymama sírja fölé. Az emlékezés gesztusa mellett azonban azért is nagyon fontos ez a könyv, mert a gyerekkor végigjárásával a szellemi-egzisztenciális gyökerek keresése és megtalálása is zajlik, egy meditatív és szuggesztív alámerülésnek lehetünk tanúi – a tiszta és őszinte gyermeki világ újbóli átélésének. És tudjuk, ennél nagyobb tétekkel, de az esszék is valami ilyesmire inspirálnának: visszatérésre az emberiség egykori aranykorának szellemi örökségébe, a hagyományba, ami ennek az írói és gondolkodói világnak a sarokköve. Olyasmi, ami egyedüliként ad esélyt az emberhez méltó, magasabb szintű szellemi életre.

A szinte líraivá nemesülő nyelv gazdagsága és az emlékezet koncentrált, mégis örvénylően szerteágazó működése némiképp el is rejti a regényben a valódi történéseket: nem könnyű kiszálazni a műből, mi, mikor és hogyan is volt pontosan. Ráadásul Kemény előszeretettel dolgozik ősi szimbólumokkal, de tele van a szöveg utalásokkal egy olyan műveltség-anyagra, amelyet csak kevesek birtokolnak – már a címben szereplő „szkélé" szó sem része az általános szótáraknak. Amikor aztán ezek köré a szavak, fogalmak és utalások köré építi a mondatokat és a képeket, nehéz helyzetbe kerülünk, mert minden egyes szó túlmutat önmagán, az itteni idézetben például a magvak, a csipkebokor, a tűz, a gerle, a csőr és a villám, a gólya, az óceán kulturálisan terhelt szimbólum, így e szavak használatával a bennük sűrűsödő kulturális jelentéshalmaz is aktiválódik – csak egy olvasóként nagyon nehéz követni: „háromágú izzó magvaid mind-mind kikeltek, nézd, a csipkebokor a holdtalan éjszakában is tüzet lehel, és tavalyi bogyóval csőrében repül a gerle, ám túl a mocsárban gázol a gólya, csőre vörös villám az álmos őszi tájban, óceán magvai, játékszereddel ültettem tele a földet, hullámot hullámra, gyűrűket gyűrűbe, egymásba karoló, egymáson átugró tarka számokat hintettem, színek, alakzatok és mérték, egymáson áttetsző árnyak".

Lényegében ezek a szimbólumok adják a regény keretét, hozzák a maguk metafizikai jelentését és a rájuk rakódott kontextusokat, hogy aztán a szövegben ezek valamiképp életre keljenek és egy egyedi történet részeiként kapjanak új szerepet, éljenek tovább. Az emlékezés és az önéletrajziság egy egykor volt valóság felidézésének ígéretét hordozza, de a lírai, megemelt beszédmód és a szimbólumkezelés súlya nem engedi, hogy a szöveget egy az egyben a valóságos múlt reprodukálásának olvassuk. Érezzük tehát, hogy valamilyen metafizikai, szakrális jelentés is el van rejtve a gondosan formált bekezdésekben. Kóré, a kislány-unoka néha a saját gyermeki szemszögéből, néha a megíráskori felnőtt szemszögéből meséli a történetet, aminek a központjában a nagymama neve áll. Nem tudjuk ezt a nevet, nem véletlenül: a nagymama sorsának, élete értelmének, küldetésének jelképe a név, ha megértjük ezeket a könyv során, ha megérti maga az elbeszélő, akkor meglesz a név is. Ráadásul ez a megértés a kislányra is visszahat, hiszen a folyamat során Kóré is megérti saját nevének sorsszerű jelentését, és ezen keresztül helyét a teremtésben. Nagy szavak ezek, de valójában még inkább lehet emelni a tétet, ha eszünkbe jut, hogy Kemény Hamvasról, egészen pontosan a Karneválról írt könyv terjedelmű dolgozatának is az a címe: Az ember, aki ismerte saját neveit – vagyis ez a motívum a szerző számára különösen fontos és beszédes. A név ismerete magát a tudást jelenti ebben az írói világban, a név maga az arc, a sors, a jellem, a hely jelképe. A nagymama nevének megismerése a megismerő számára az újjászületést is jelenti – aki tudja saját nevét vagy neveit, az pedig maga a bölcs, a mester, aki másokat erre a lelki-szellemi újjászületésre elvezethet.

A szép, transzcendenciával áthatott világkép, a lírai nyelv az egyik oldalon, a végtelen komolyság, profétikusság, filozófiai mélység, kinyilatkoztatás-szerűség, beavatás-igény, humortalanság a másikon. Az irodalom eseményjellege, a szerző vágya arra, hogy valami nagyon fontosat, már-már titkosat közvetítsen az épp ezért nála alacsonyabb szinten elképzeld olvasó felé, némileg görcsössé teszik a szöveget, és ez a mából különösen érződik. Az ezredforduló embere ennél ironikusabb és földhözragadtabb – ironikus, azaz a nagy, világmegváltó gondolatokat, a súlyos szavakat eleve gyanakvással fogadja, és földhözragadtabb, azaz jobban érdekli a saját személyes nyomora, például a mérgező szülők okozta károk, a magánéleti gondok, a házasságok és a kapcsolatok válságai, az élethazugságok hálója vagy akár a közélet, mint a messzeségbe vesző, nehéz és lassú filozófiai kérdések. Van itt tehát egy konfliktus, mert Kemény Katalin esszéi mindeközben nagyrészt épp arról szólnak, hogy az „igazi", „organikus" létezés csak a hagyományos filozófiai problémákkal, a honnan jövünk? kik vagyunk? hová megyünk? kérdésekkel való szembenézés során érhető el, csak a szellemi útra lépve lehet azt a létszemléletet kialakítani, amely a transzcendens közelébe visz, és így esélyt ad a harmóniára – és még ha ebben igaza is van, az a nehéz esszényelv, amelyen ezt igyekszik elmondani, könnyen elriasztja az erre egyébként nyitott olvasókat is. Annál is inkább, mert a nyolcvanas évektől eltérően, ma már magyar nyelven is elérhető sok-sok más, hasonlót ígérő, hasonlót nyújtó, de esetleg könnyebben befogadható, vagy ismerősebb eszközökkel élő szerző is: az író és a mű is versenyezni kényszerül az olvasókért, igen, ez is a hatástörténet egyik aspektusa.

A …de a sivatag, a Levelek a halott baráthoz és A hely ismerje című, a próza és az esszé határvidékén egyensúlyozó, de mégis inkább az esszé felé hajló kötetekről is el lehet mondani, hogy ritka finoman megmunkált, gondosan kidolgozott, emelkedett, már-már versszerűen dallamos, de enigmatikus nyelven íródtak, szerzőjük a magyar nyelv művésze. A könyvek üzenete is közel van egymáshoz: a létromlás, tehát az aranykori harmóniát széttörő bűn valódi katasztrófa volt, és most ennek a katasztrófának a következményét éljük, vagy inkább: ebben a katasztrófában élünk, ma is ez történik velünk. Kemény rendre kitér a katasztrófa igazi értelmére, arra, hogy az végső soron az imént emlegetett szembenézésre és a helyes út keresésére, majd megtalálására vezethet (az útvezető az Evangélium). És bár „a Katasztrófa és az Aranykor" együttese már önmagában paradoxon (ennek érvényességét és szükségességét viszont az empedoklészi hagyományból magyarázza), gondolkodásának alapjait további, látszólag egymást kizáró, de inkább egymás függvényében definiálódó ellentétek adják: valóság és teljes valószerűtlenség, lét és élet, a szakadék és az „örökérvényű rend", a hazugság és az éberség, a „cirkuláris és az apokaliptikus idő", az idő és az időtlenség problémája. A néhol csapongó, néhol lírai homályba vesző érvelés mögött kikristályosodik egy stabil és konzekvens létszemlélet, egy filozófiai igényű gondolatkísérlet, világmagyarázat. A tér, az idő és a hely fogalmát és metafizikáját igyekeznek ezek a könyvek megragadni. A „sivataglét", a vándorlás, a hazatalálás vágya és az állandó otthontalanság, a költőien lakozás és a ház, az otthon vágya tűnik fel ezekben a valóban versszerű, így nehezen értelmezhető vagy összefoglalható szövegekben, egymáshoz végső soron lazán kötődő rövid, asszociatív esszé-töredékekben. A Maszk és valóság című, a képzőművészeti esszéket összegyűjtő poszthumusz kötetben is azt láthatjuk, hogy Keményt Vajda Lajos vagy Veszelszky Béla képeivel találkozva is elsősorban a fent kérdések érdekelték: a művészet és a valóság ellentéte, a múlandó és az örök, az elmondható és a láthatatlan, illetve a maszk és az arc viszonya, az igazi arc felfedezhetősége, ami Hamvas Karneváljának, illetve Kemény Katalin Karnevál-értelmezésének is kulcsfogalma. Megjegyzem: a képzőművészeti esszék sokkal letisztultabbak, egyenesebbek, konkrétabbak, mint akárcsak az imént emlegetett regény-interpretáció, vagy pláne a filozófiai esszék.

Érdekes retorikai fogás, hogy az olvasó gyakran úgy érezheti ezekkel a szövegekkel találkozva, hogy benne van a hiba, ő nem elég felkészült, nem elég elkötelezett, végső soron nem méltó arra, hogy befogadja a szöveget, hogy beavatódjon a szövegbe, hogy a mester tanítványává váljon. Vagy azért, mert nem tud eleget az őshagyományról, műveletlen, vagy azért, mert egyáltalán kérdéseket tesz fel a szöveggel kapcsolatban, kételkedni, esetleg kritizálni mer. A szöveg úgy épül föl, hogy erre nem ad alkalmat: csak a teljes elfogadás és alárendelődés ígéri a megértést – és végső soron ez is egy paradoxon, egy a többi között. Mert ugyan a test és a lélek útján, a szellem útján vezetnek végig a könyvek, de vezetni csak azt lehet, aki szeretné, hogy vezessék. Az, hogy Kemény Katalin ezt meg tudja értetni az olvasóival, és néhányukkal el is tudja fogadtatni, vitathatatlan írói erény. A személyesség, a vallomásosság, illetve az ezeket felerősítő poétikai eszközök ugyancsak a beavatás-szerűséget, az értő olvasó kitüntetettségét, kiválasztottságát és persze a beszélő átéltségét, szavainak megéltségét hangsúlyozzák. Habár a „hely ismerője", ahogy a korában a „nevek ismerője" is, voltaképp Hamvas Béla – Kemény Katalin őt és nem elsősorban saját megát tekinti mesternek. Hiszen ebben a szubkultúrában, és ez is nagyon fontos kérdés akkor, amikor Kemény elismertségének és olvasottságának okairól gondolkodunk, eleve a férfiak feladata a szellemi út megmutatása, a „realizálás", sőt még a bennük lévő női princípium megismerése is – a nőnek mellettük inkább csak segítő, támogató szerep jut. Mint ismert, a nyolcvanas évek hamvasista köreinek tagjai szinte kizárólag férfiak voltak, nők csak feleségként, barátnőként kaphattak bebocsátást – és ennek épp ez a nemi, de filozófiai megokoltságú különbségtétel volt az oka.

Kemény Katalin ennek ellenére is szuverén, erős szerző, aki évtizedeken át hűségesen és következetesen képviselte a saját meggyőződésének megfelelő irodalmiságot és gondolatiságot. Magas színvonalú, egyedi, rendkívül igényes könyveket tett az asztalra, és egy gáláns ajánlatot mellékelt hozzájuk: aki veszi a fáradságot, és végigjárja vele az általa már bejárt szellemi utat, az nem csak az olvasás örömében, a szöveg senki máséval összetéveszthető örömében részesülhet, hanem megtudhat valami arról is, miként lehet az életet teljeségben megélni, úgy, hogy abból egyetlen napot se érezzünk elfecséreltnek. Sokan mások is ígérték már ezt, jobb vagy rosszabb színvonalon meg is írták a könyveiket – és bizonyára találtak is olyan olvasót, akiknek valóságos hatással voltak az életére, akik a könyvek elolvasása után egy tisztább, átláthatóbb, nyugalmasabb, értelmet nyert, magyarán boldogabb életet élnek. Az irodalomnak és a filozófiának Kemény Katalin értelmezésében alighanem ez a legfontosabb szerepe és feladata. Amit tudott, amihez az eszközei megvoltak, azt megtette, de ahogy eddig is, ezután is az olvasókon a sor, hogy elfogadják az ajánlatát. Ha nem teszik, ez az életmű is a feledésbe merülhet. Sokan vannak, akik tehetnek azért, hogy ez ne így történjen. A korok és a divatok változnak, az olvasói igények átalakulnak, sőt maguk az írói nyelvek is új és új utakat keresnek. Néha a korszerűtlenből lesz hirtelen keresett, néha sztárolt szerzők felejtődnek el néhány év alatt. Megjósolhatatlan, hogy erre az életműre milyen sors vár.

[2017]