Keserü Katalin

Keserü Katalin életpályáján belül alapvetően három, önmagában is jelentős területet lehet elkülöníteni egymástól. Egyetemi oktatóként több mint négy évtizedet töltött magyar és külföldi egyetemek katedráján, művészettörténészek több generációját tanította. Kutatóként az utóbbi másfél évszázad szinte valamennyi korszakát vizsgálta a historizmustól kezdve a kortárs művészetekig bezárólag. Több száz tanulmánya, két tucatnyi könyve jelent meg, világszerte tartott előadásokat. Muzeológusként pedig sokszor egyetemi hallgatókat is bevonva rendezett úttörő és mérföldkőnek számító kiállításokat, elsőként lett a Műcsarnok választott igazgatója és vezette az Ernst Múzeumot. Életútjának mindhárom pályája már önmagában is jelentős teljesítménynek számítana, együtt viszont egy olyan szakmai életutat vetítenek elő, amilyennel csak ritkán lehet találkozni még a nemzetközi tudományosságban is.

Tanulmányok

Művészetek iránti érdeklődését, ezen belül szerteágazó művészettörténeti kutatásait is jelentős mértékben meghatározták Pécsett töltött gyermekévei. Nem csupán a város rendkívül gazdag kulturális öröksége, hanem az 1960-as években virágzó kulturális élete – Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Martyn Ferenc személyisége, a Jelenkor folyóirat, a Modern Képtár, a Pécsi balett és a beinduló Pécsi Műhely – is inspiráló volt számára. 1964-ben érettségizett a Lőwey Gimnáziumban, majd érettségi után az ELTE latin–magyar szakára vették fel nulladik évfolyamra. Ennek végzése mellett egy évig képesítés nélküli nevelőként dolgozott a görcsönyi körzeti általános iskolában. Az egyetemen eltöltött első év után vették fel az akkor még B szakként működő művészettörténeti képzésre. Olyan, akkor jelentős egyéniségnek számító, nemzetközileg is elismert tanárok óráira járt, mint a nyelvész Zsilka János, a klasszika-filológus Harmatta János, a művészettörténész Dercsényi Dezső, vagy id. Entz Géza. Témavezetője Vayer Lajos professzor volt – neki köszönheti egyrészt a nemzetközi szakmai körforgással való megismerkedést, valamint kutatói munkamódszerét is. (Kiindulópontja a műalkotás, a hozzá kötődő valamennyi adat és a forrásszövegek.) 1972-ben szerzett latin-magyar szakos középiskolai tanár és művészettörténész végzettséget. Szakdolgozatát A Rippl-Rónai József-szakirodalom kritikai feldolgozása címmel írta. Ezt követően 1975-ig megbízott óraadó, könyvtáros és adminisztrátor volt az ELTE Művészettörténeti Tanszékén. 1975-ben Körösfői-Kriesch Aladár festészeti és iparművészeti munkássága című értékezéséért kapta meg a művészettörténet-tudomány doktora címet. Munkája többek között a gödöllői művésztelep akkor még kevéssé ismert európai kapcsolatrendszerére világított rá, amiből felfejthetővé váltak a korabeli magyar művészetben addig kevéssé feldolgozott brit-magyar kapcsolatok is.

Egyetemi oktatás

A doktori cím megszerzése után Aradi Nóra hívta az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjába munkatársnak, ám helyette az egyetemi munkát választotta. 1975 és 1981 között tanársegédként kortárs művészetet és alapozó tárgyakat tanított az ELTE-n, majd a 19–20. század művészetét, építészet- és iparművészet-történetet, valamint muzeológiát is. Károli Gáspár Református Egyetem Szabadbölcsészeti Intézet: 2015–2016. tanév: professzor, a Művészettörténeti Tanszék alapító vezetője, 2016 őszétől prof. emeritus. 1981-ben adjunktusi, 1995-ben docensi, 2008-ban pedig egyetemi tanári címet kapott. Vendégelőadóként tanított többek között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Janus Pannonius Tudományegyetemen, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a Partiumi Egyetemen, a Jyväskylän Yliopisto-n, az Universitet Stockholms-on, a Helsingin Yliopisto-n, az ottawai University Carleton-on, az Adam Mickiewicz University in Poznań-on, a krakkói Jagiellonian University-n, a rigai Latvijas Universitate-n, a Glasgow University-n és a pittsburghi Carnegy Mellon University-n.

Négy évtized alatt számos Phd, DLA és szakdolgozat témavezetője volt, művészettörténészek generációit tanította.

Tudományos eredmények, publikációk

Keserü Katalin megközelítőleg 300 tanulmányt írt, emellett több mint húsz magyar, angol, olasz és német nyelvű könyv fűződik nevéhez. Doktori disszertációján alapulva 1977-ben jelent meg első kötete a századforduló kulturális életének egyik legsokoldalúbb szereplőjéről, Körösfői-Kriesch Aladár festő- és iparművészről, aki egyben a gödöllői művésztelep megalapítója és a magyar szecesszió egyik meghonosítója is volt. Keserü Katalin írásának külön értéke, hogy a festőként, grafikusként, gobelin-művészként, épületeket, szobabelsőket, üvegablakokat is tervező, ezen kívül népművészeti gyűjtőnek is kiemelkedő Körösfői-Krieschről korábban nem született olyan ismertetés, ami munkásságát értékelte és helyét a kortárs áramlatok között meghatározta volna.

Keserü Katalin következő kötetei elsősorban a századforduló jelentős művészeivel foglalkoztak. Nem csupán a művészettörténész szakma képviselői számára született a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb alkotóját, Rippl-Rónai Józsefet bemutató rövid monográfiája A művészet világa sorozat keretében, (Rippl-Rónai József. Bp., Corvina, 1982) ami egy évvel később Berlinben, német nyelven is megjelent, valamint a magyar historizmus kivételesen termékeny, ám szakmailag addig kutatatlan festőművészéről, Orlai Petrich Somáról írt kötete. (Orlai Petrics Soma. Bp., Képzőművészeti Kiadó, 1984)

A századforduló hazai művészetét bemutató kötetei közül egyik legjelentősebb a Gellér Katalinnal közösen írt A gödöllői művésztelep című 1987-es monográfia. A könyv elsőként foglalta össze az 1901-ben Körösfői-Kriesch Aladár gödöllői letelepedésével létrejött, és 1920-ig működő művészeti központ tevékenységét. A gödöllői művésztelep – hangsúlyozták a szerzők – a korszak más, szecessziós csoportosulásaihoz hasonlóan a művészetek szintézisére törekedett. Elsődleges impulzusuk a népművészet volt. A gödöllőiek hatalmas gyűjtőmunkát végezve az ország különböző tájait járva lerajzolták a paraszti élet használati tárgyait, a viselet darabjait és díszítőmotívumait, megörökítették az élet mindennapjait és az ünnepek szokásait. Ezt a formakincset, motívum- és színvilágot használták fel azután saját művészetükben. Ennek alapján kísérelték meg, hogy a korszak nagy, egyetemes áramlataihoz hasonlóan kialakítsanak egy jellegzetes szimbólumrendszert és dekoratív stílust. Törekvésük főleg az iparművészetben járt eredménnyel, de a művészet minden ágát művelték a ház, az otthon megépítésétől, a bútorokon, a nagy falképeken át a mesekönyv-illusztrációkig. A művésztelep központjává, fő szervező erejévé az 1904-ben létrejött szövőműhely vált. Körösfői-Kriesch mellett a gödöllőiekhez tartozott Nagy Sándor feleségével, Kriesch Laurával, Thoroczkai Wigand Ede, Belmonte Leo és Juhász Árpád, Zichy István, Frecskay Endre, Mihály Rezső, Moiret Ödön, Undi Mariska és testvérei, Carla és Jolán, továbbá Boér Lenke valamin a bácskai Frey Vilma és Rózsa. A Gödöllőn alkotó művészek Magyarországon és külföldön egyaránt kiállítottak, amellyel jelentős ismertségre tettek szert. Tevékenységüknek az első világháború vetett véget és egészen az 1970-es évekig a művészettörténeti kutatás számára is feltáratlan, szürke foltnak számítottak. Keserü Katalin és Gellér Katalin ekkor kezdték felkeresni Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor leszármazottait, és gyűjtötték össze a még meglévő, a művésztelep egészéhez kapcsolható emlékanyagot. Ennek eredményeként született meg a kötet mellett a gödöllői művésztelepet bemutató első állandó kiállítás is Gödöllőn 1981-ben, majd mutatta be Keserü Katalin a témát az Association of Art Historians angliai konferenciáján. Tanulmánya az akkor induló, azóta már klasszikus folyóirat, a Design History legelső számának első dolgozata lett.

Egy évtizeddel később, Rippl-Rónai, Csontváry és Gulácsy című kötetében (Bp., Noran, 1999) a három kiemelkedő művész életművén keresztül mutatta be a modern művészet hazai születését a 19-20. század fordulóján. A századforduló művészete – emelte ki Keserü Katalin – sajátságosan kétarcú volt a téren, hogy még magán viselte a hagyományos műfaji, technikai és tematikai kötöttségeket, de már megfigyelhető volt a műfajok keveredése, egységesülése és az új vizualizáció törvényszerűségeinek keresése is. Keserü Katalin ezeket a változásokat követte nyomon a három festőművész munkáin keresztül.

Keserü Katalin már az 1980-as években tervezte a rejtélyekkel telt életű és méltánytalanul elfeledett építőművész, Toroczkai Wigand Ede munkásságának feltárását, ám erre csak 2008-ban, az egyetemi hallgatóival közösen végzett kutatások után kerülhetett sor. (Toroczkai Wigand Ede 1869 – 1945. Bp., Holnap, 2008) Habár Torockai Wigand életműve nagyfokú hasonlóságot mutat Kós Károlyéval, sőt, sok mindenben megelőzte híressé vált kortársát, jelentősége a köztudatban jóval elmarad tőle és emlékezete a feledés határára került. Keserü Katalin monográfiája előtt a magyar építészet legjelentősebb alakjai közé tartozó Toroczkai Wigand helyét a magyar művészettörténetben önálló kötet nem tárgyalta. Ebből a szempontból is fontos, hogy a rendkívül alapos kézikönyv eredményei Toroczkai munkásságának minden apró mozzanatát felvillantották, és az életmű egésze mellett annak recepciójáról, valamint a korszak művészetét befolyásoló hatásokról is képet nyújtottak. A kötetből kiderült, hogy Toroczkai sokkal több dologgal foglalkozott, mint ahogy korábban gondolták. Bár díszítőfestőnek tanult, első komoly sikereit mégis bútortervezőként aratta és munkái eredményesen szerepeltek a századforduló világkiállításain, de építészetének java Székelyföld kisebb-nagyobb településein jött létre, ahol sorra valósultak meg a tájba komponált, a helyi népi hagyományokat is felhasználó házai. Emellett könyveket illusztrált, belsőépítész, építészgrafikus, színesablak-tervező is volt, miközben mitologikus témákat verselt meg. Kutatta és bevonta művészetébe a hun-magyar mondavilágot, ám szakcikkeket is publikált. A kötet bemutatta az egyes (köztük a ma is álló) épületeket, azok históriáját, Toroczkai Wigand publikációinak recepcióját, valamint iparművészeti ténykedési területeit (szőnyeg- és üvegablak-tervezéseit, az eddig alig, vagy egyáltalán nem ismert könyv- és kerttervezési munkásságát) is összegyűjtötte. Keserü Katalin külön fejezetet szentelt az adattárnak, amiben megadta építészeti műveit, írásait, illetve a róla szóló tételes szakirodalmat is.

A korszak művészetét, művészeit, a mögöttük húzódó művészeti irányzatokat bemutató munkálatait a 2007-ben megjelent A századforduló című kötetében juttatta szintézisre. (Bp., Kijárat, 2007) A művészettörténet talán legösszetettebb, egyszerre több stílusszerű jelenség (izmus) és örök stíluskategória egyidejűségét mutató korszakát sokáig az addigi művészet „fejlődésének" végső állomásaként tekintették, amellyel megszakadt a művészet egymást követő korstílusokkal vagy izmusokkal leírható addigi története. Emiatt a századfordulót sokáig a korszakok közötti átmeneti, kusza, nem letisztult és semmiképp sem önálló periódusaként értelmezték. Önálló voltára, különleges összetettségében rejlő sajátszerűségére nem derült fény. A Keserü Katalin tanulmányait tartalmazó kötet azonban olyan összefüggésekre hívta fel a figyelmet, amelyeken keresztül megérthetővé válnak nem csak a korszak művészeti stílusaiban, hanem általánosságban véve a kultúrában lezajló gyökeres átalakulások. Megvilágította, hogy az akkori modern művészetben miként jelentek meg és váltak egyre meghatározóbbá revivalként a hagyományos motívumok és koncepciók, hogyan próbálták felszámolni a centrum – periféria ellentétét a különböző művészeti mozgalmak, valamint, hogy a megjelenő szinkretizmus (nyugati és a keleti kultúrák, a „magas" és a populáris, „primitív", „alkalmazott" vagy szociális művészet közötti találkozások) milyen módon határozták meg a századforduló művészetének jellemzői.

Keserü Katalin szakmai renoméja azonban nem csupán az 1850-es évek Habsburg önkényuralmától a II. világháborúig terjedő korszak művészetére terjed ki, hanem a hazai művészettörténészek között úttörőként kezdett el foglalkozni a kortárs művészetekkel is. Az 1993-ban megjelent Variációk a pop artra. Fejezetek a magyar művészetből 1950–1990 (Bp., 1993) kötete volt az első kísérlet arra, hogy magyarországi monográfia feltérképezzen egy stílusvonulatot a 20. század második felének hazai művészetéről. Keserü Katalin könyvében bemutatta, hogyan jöttek létre a pop art előzményei Magyarországon az 1950-es években, milyen leágazásai, oldalhajtásai keletkeztek az 1960-as években és milyen volt az utóélete, másodvirágzása az 1970-es, 1980-as években. A pop art nemzetközi áramlatával összevetve ismertette, hogy mennyire más típusúvá, jellegűvé vált az irányzat a szocializmusban, mint nyugaton, és az amerikai és brit pop art-tól ikonográfiailag milyen mértékben eltérő, gyakran kétértelmű és politikai felhangú munkák születtek. Az alapvetően fejlődésrajzi jelleg mellett könyve tartalmazta a pop műveket alkotó hazai művészek portrésorozatát, bemutatta műveiket és szólt a pop art utóéletéről, illetve a konceptualizmushoz, az individuális mitológiákhoz és az 1970-es évek egyéb művészeti fejleményeihez való kapcsolódásáról is. Könyve a hazai pop art feltárásával, felfedezésével újraírta az 1950–1990 közti magyar művészet fejlődéstörténetét, és érthetővé tette a „hivatalos" művészet vonulatait is, bemutatva annak „kontráit", átrajzolásait, a vele szemben kialakított stratégiákat. Kvázi előzmények nélküli monográfiája az egyik legfontosabb, legértékesebb modern művészettörténeti összefoglalás.

Az emlékezés a kortárs művészetben (Bp., Noran, 1998) című monográfiája egyrészt egy új művészetelméleti modell felállítását tűzte ki célul, másrészt e modell segítségével próbálta meg értelmezni a nyolcvanas és a kilencvenes évek magyar művészetét, gazdag és hiteles leltárát is nyújtva egyúttal. Keserü Katalin saját szavaival könyve egy megértési kísérlet, aminek során szerette volna kideríteni, változik-e a (művészi) emlékezés úgy, hogy a művészet változásai leírhatók legyenek általa, hogy ekként a mai művészeti jelenségeket valamely rendszerben tudjuk látni.

A modern művészet elemzésének korszakalkotó eredménye a szerkesztésében megjelent Modern magyar nőművészettörténet című kötete (Bp., Noran, 2000). A feminizmus és a gender studies szemléletmódját is magán viselő kötet a női alkotói életrajzok elemzése mellett bemutatja a modernizmus néhány szakaszának és műfajainak női művészetét, valamint mélyreható képet nyújt a női művészet mibenlétéről. A kötetben megjelent A második nem című tanulmányában elsőként elemezte és rendszerezte az 1960-as évektől az ezredfordulóig terjedő időszak női művészetét.

Hasonló kutatói szemlélet jellemzi a női művészet úttörőjének számító, világhírű Amrita Sher-Gil életét és művészetét bemutató monográfiáját. (Amrita Sher-Gil (1913–1941) helye két kontinens festészetében. Bp., 2007) A félig magyar, félig indiai származású – Erdőbaktay Gottesmann Mária Antónia és az indiai arisztokrata, Umrao Singh Sher-Gil gyermekeként – Budapesten született, tragikusan fiatalon elhunyt művésznő volt az, aki az 1930-as években megteremtette az európai értelemben vett művészetet Indiában és India képét az egyetemes művészetben. Életművét ma Indiában nemzeti kincsként kezelik, míg Magyarországon Keserü Katalin monográfiája előtt nem foglalkoztak vele.

Muzeológia

Habár tematikusan külön fejezetnek számít életében a muzeológiai tevékenység, szervesen mégsem választható el sem egyetemi tanári munkájától, sem tudományos kutatásaitól. Egyrészt, az évtizedek során rendezett több kiállításának megalkotásába is bevonta egyetemi hallgatóit, másrészt, az általa rendezett kiállítások rendszerint kapcsolódtak aktuális kutatási témáihoz, azaz a megjelenő tanulmányok és monográfiák a velük együtt megvalósuló múzeumi kiállításokkal váltak teljes egésszé. Harmadrészt, a muzeológiát nem csak gyakorlati alkotásként értelmezte, hanem a hozzá kötődő elméleti koncepciókkal, folytonosan változó muzeológiai trendekkel egységben.

Már 1977-ben megrendezték Gellér Katalinnal kutatásaikhoz – és Keserü Katalin doktori disszertációjához – kapcsolódó, A gödöllői művésztelep című kiállítást a kecskeméti Katona József Múzeumban, majd hasonló címmel, már állandó kiállításként a Gödöllői Városi Múzeumban. Későbbi, jelentős művészeket bemutató monográfiái is minden esetben múzeumi kiállításhoz társultak. (2001-ben az Amrita Sher-Gil és 2004-ben a Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles kiállítás az Ernst Múzeumban, míg 2008-ban a Toroczkai Wigand Ede építész, iparművész (1869–1945) a Gödöllői Városi Múzeumban.)

Hasonlóképpen a kortárs művészetek iránti érdeklődése is elsőként múzeumi kiállításain jelentkezett. Habár a kortárs művészetek elemzése akkor még tudományos dolgozat tárgya nem lehetett, Keserü Katalin és néhányan úttörő módon már kutatták. Már 1980-ban megalkotta az 1970-es éveket bemutató kiállítást Tendenciák I. Új művészet 1970-ben címmel (Nagy Ildikóval) az Óbuda Galériában, ami az első, hivatalos kiállítóhelyen rendezett tárlat volt arról a korszakról. 1982-ben Többféle realizmus címmel rendezett kiállítást a Fészek Galériában, amit az 1989-es Új-dadaizmus Magyarországon, majd 1993–1994-ben a Hungarica – a 80-as évek magyar művészete vándorkiállítás követett külföldi magyar intézetekben és a római Palazzo Braschiban. Az 1993-as Ernst múzeumi, visszatekintő Variációk a pop artra – Fejezetek a magyar művészet történetéből 1950–1990 kiállítás és könyv már azzal az igénnyel szerveződött, hogy az irányzat ismert (nyugati) történetét a populáris művészet nálunk eltérő jelentésű fogalma alapján kitágítsa A Művészettörténet a kortárs művészetben kiállítást a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben az ELTE Művészettörténeti Tanszék hallgatóival közösen szervezte. Az „A második nem" – Nőművészet Magyarországon 1960–2000 című, Ernst Múzeumban 2000-ben megvalósult tárlat és a 2004-ben Women at the Gödöllő Artists' Colony címmel a Glasgow School of Art-ban szervezett kiállítása pedig már a feminista szempont érvényesülését mutatta. Szerette volna kiemelni, hogy a férfiakénál nehezebb sorsú női alkotók, illetve a női mítoszok felelevenítése miként járultak hozzá a művészet megújulásához.

Fontosnak számítanak a valamely ideológián, koncepción keresztüli szemléletet tükröző kiállításai. Az 1987-es, először a Budapest Galériában, majd Szombathelyen megrendezett Mágikus művek a műalkotások összetett, gyakran mágikus funkcióját és mágikus jellemzőit kívánta bemutatni. Míg a Londoni Freud Museumban megvalósult Painted Dreams és az ennek anyagát kibővítő Megfestett álmok. Mese, látomás, álom a magyar művészetben 1903-1918 (Ernst Múzeum) kiállítás a 19-20. század fordulóján jelentőséget nyerő belső látás és látomás, képzelet és emlékezet reprezentációit jelenítette meg. A több kurátorral együtt rendezett Közös tér. Az etnikai identitás és a kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében egyrészt számba vette a Kárpát-medence etnikai kisebbségeinek a többségi nemzetétől eltérő vagy az anyanemzetéhez kötődő témáit, másrészt a kettős identitások jelentésével, jelentőségével foglalkozott, harmadrészt bemutatta a kisebbségi és identitáskérdésekre reflektáló műveket. (Ernst Múzeum, 2006) Számos hazai és külföldi konferencián adott elő, valamint ezek szervezésében is részt vett.

Muzeológusi tevékenységében külön kell említeni intézményvezetői szerepét. 1992 végén nevezték ki a Műcsarnok igazgatójának. Vezetősége alatt zajlott az intézmény teljes rekonstrukciója, miközben alig két évig tartó kinevezése alatt kilencven kiállítást rendeztek. Kezdeményezte a regionalizmus térhódítását, régiónk új kérdéseket felvető művészete jelenkori történetének vizsgálatát, ami egyrészt regionális kiállításokban (pl. Duna. Visegrád, Salamon torony, 1993), másrészt meghívott, nemzetközi kurátorok és művészek működésében és kiállításaiban, valamint az intézményben rendezett nemzetközi konferenciákban valósult meg. Igazgatói ideje alatt jelentős mértékben bővítette az intézmény nemzetközi kapcsolatait, amiben szerepet játszott az 1993-as Velencei Biennále magyar pavilonjának sikere is.

2000 és 2007 között a függetlenné váló Ernst Múzeum igazgatójává nevezték ki. Fiatal, volt hallgatóiból alakította ki az intézmény szakmai gárdáját. Ernst Lajos tevékenységének a folytatását próbálták megvalósítani, vagyis a századfordulótól napjainkig, a teljes huszadik századból válogattak, rengeteg kísérő programmal mélyítve el a kiállítások élményét, de sok esetben egykori diplomadolgozataikból is rendeztek kiállítást. A századforduló művészete mellett kevéssé ismert korszakok és régiók (negyvenes évek, magyar művészet Romániában, a fotó szerepe a hetvenes évek képzőművészetében stb.) művészetét is bemutatták, de helyet adtak kortárs alkotók kiállításainak és egyes kortárs jelenségekre is felhívták a figyelmet. Emellett archívumot hoztak létre, begyűjtve a múzeum régi történetének dokumentumait és átalakították az épület belső szerkezetét is, láthatóvá téve az eredeti tereket és falakat. 2007 január 1-én lemondott az intézmény vezetéséről, ezzel fejezve ki egyet nem értését annak felülről elrendelt átalakításával. A 2011-es A szecesszió nagymesterei (Gaudí, Horta, Lechner) című többnyelvű és Barcelonában, Brüsszelben, Budapesten bemutatott tablókiállításával meghonosította a szabadtéri kiállítási formát.

Keserü Katalin pályafutása során számos hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja volt, így az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, a College Art Association, a Historians of German, Scandinavian and Central European Art, az Associations of Art Historians vagy az AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége). Több nemzetközi ösztöndíjat kapott, (pl. British Academy, Róma, Finnország, India, Németország) illetve munkásságát rangos kitüntetésekkel ismerték el. 1981-ben Gödöllő városáért érdemérmet, 1989-ben a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Pasteiner-érmét, 1990-ben Munkácsy-díjat, 1992-ben Ferenczy Noémi-díjat, 2000-ben Simonyi kutatói ösztöndíjat, 2007-ben Széchenyi-díjat, míg 2010-ben Prima-díjat kapott.

Keserü Katalin életműve kapcsán kijelenthető, hogy személye, renoméja olyan, mint az általa vizsgált és bemutatott művészeké. Fáradhatatlanul szorgalmas, mint Orlai Petrich Soma, széles látókörű és sokoldalú, mint Toroczkai Wigand Ede, és a nemzetközi áramlatokkal haladó szervező, műhelyalapító, mint Körösfői-Kriesch Aladár.

[2017]