Király Levente

Király Levente középiskolai diák-színjátszókörben szerzett tapasztalatai után 1955-ben felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Elmondása szerint ő maga nem is a színész szakra készült, egy barátját kísérte el a felvételire, azonban kettejük közül végül Király Levente lett Szinetár Miklós első színész osztályának hallgatója. A felvételin Robert Burns Falusi randevúját szavalta el, Findlay és partnere szövegét, váltogatva a női- és férfi szerepek között. Básti Lajos, későbbi tanára és színpadi partnere (Király a Nemzeti Színházban volt gyakornok hallgatóként), nagy lelkesedéssel, Király humorát értékelve követte a felvételit, így Király Levente bekerült a főiskolára. Osztályfőnöke, Szinetár Miklós, a fő tárgyakon túl nagy hangsúlyt fektetett a prózai színész szakos hallgatók zenei tudásának fejlesztésére is. Különböző zenés helyzetgyakorlatokat végeztetett velük, illetve a korban modern felfogásúnak számító vizsgaelőadásokat rendezett, így állítva őket mindig új kihívások elé (az egyik ilyen előadáson, a színész visszaemlékezése szerint, a hallgatók szavak nélkül adták elő az Egy kiállítás képeit, nagy sikert aratva ezzel)[1]. Nagy hatással volt Királyra egy másik tanára is, Gellért Endre, akinek véleménye fontos volt hallgatói számára[2]. De ő volt az is, aki Király Levente fegyelmi tárgyalásán kiállt a hallgató mellett: az ötvenes években hozott szabály szerint a főiskola elvégzése után a hallgatóknak két évre vidéki színházakba kellett szerződniük. Király Levente nem tudott erről a szabályról, és egy informális keretek között folytatott beszélgetés során igent mondott Ladányi Ferenc invitálására, aki a Madách Színház társulatába akarta szerződtetni. A szabályszegésért kirótt fegyelmi tárgyaláson Gellért Endre javasolta, hogy ne szabjanak ki büntetést, inkább várják meg a vidéki színházak igazgatóit, döntsék el ők, ki szeretné leszerződtetni a fiatal színészt. Végül Komor István, a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője hívta meg a végzős hallgatót. Király Levente azóta is hűséges maradt a társulathoz és városához, ahol majdnem hat évtizede, 1959 óta játszik. 1986 óta örökös tagja a színháznak, 2007-ben pedig Szeged díszpolgára lett. Bár 1996-ban nyugdíjba vonult, azóta is kiemelkedő alakítások sorát nyújtja, munkásságát pedig a szakma is többször jutalmazta.

Gyakran teszik fel interjúkban a kérdést, nem vágyódott-e el Szegedről. Bár több budapesti és vidéki színház szerette volna szerződtetni, amikor már szabadon elszerződhetett volna, nem tette meg. Elmondása szerint nem csak a színházat, a várost is megszerette, és Szegeden lehetősége nyílt olyan főszerepek, nagy karakterek megformálására, ami szakmai kihívások sorát állította elé. Végignézve az általa játszott szerepeken, változatos feladatokban bővelkedő pálya az övé, ezen kívül a szakmai elismerések sem kerülték el, számos díj birtokosa.

Népszerűségének egyik fő oka egyfelől a sokoldalúságában kereshető. Bár prózai színészként szerzett diplomát, hamar bekerült zenés előadásokba is. A Szegedi Nemzeti Színház egyaránt kínált prózai és zenés darabokat közönségének, így pályája során, ezt a kettős tudást kamatoztatva, több száz nagy szerepet játszhatott el a drámairodalom leghíresebb darabjaiból és a zenés színház legnevesebb előadásaiban is szerepelt. Ugyanakkor ez a sokoldalúság nem csak a szakmai tudás fizikai dimenzióit, a tánc- és énektudást jelentette. Alakításai nagy sikert hoztak számára a közönség körében, aminek okát ő maga színészi hitvallásában látja. Még ha zenés darabban is lépett fel, soha nem üres, teátrális gesztusokban, pózokban gondolkodott. Minden darabban igényelte, hogy a rendezővel való szoros együttműködésben lehetősége legyen a karakter motivációit kielemezni és ehhez, Sztanyiszlavszkij módszerével élve, kereste magában is az így definiált figurát, kereste a lehetséges azonosulási pontokat. Úgy írja le ezt a folyamatot, mint aminek során az agyban elindul egy gondolat, aminek le kell érnie a szívhez, és ha a kettő megfelelő egységben létezik a színpadon, akkor tud megtörténni a „csoda", akkor tud olyan karaktert ábrázolni, olyan szituációt teremteni, ami a nézőtéren ülőkhöz személyesen szól. Legnagyobb sikereinek ezért azt tartja, amikor egy-egy nézőtől visszajelzést kap arról, hogy nézőként az adott szerepben saját helyzetére és problémáira ismert[3], vagyis szólni tudott hozzá az előadás.

Első szegedi szerepét, bár a közönség részéről pozitív volt a visszajelzés, ő maga bukásnak ítélte. A Pedro Calderón de la Barca darabjából készült előadásban, A Zalameai bíróban (rendező: Komor István, 1959. október, 02.) alakított egy őrmestert, szerepe szerint egy középkorú, robusztus, dörgő hangú alakot. Ezzel szemben Király Levente akkor még friss diplomás, fiatal, sovány alkatú színészként lépett a színre. A nézőtéren aratott siker ellenére élete legnagyobb bukásának tartja ezt az előadást[4], ami azonban vízválasztó is volt a pályája szempontjából. Ekkor kezdte el foglalkoztatni gyakorlatban is a karakter mélyebb megértése, ugyanis érzése szerint nem tudott közel kerülni a szerep motivációihoz, a valódi, emberi oldalához. Következő szerepében már sikerrel valósította meg ezt a célt, Misi szerepe a Csizmarek Mátyás, Nádassi László, Semsei Jenő jegyezte Érdekházasságban (rendező: Versényi Ida, 1959. november 08.), elmondása szerint, visszahozta önbizalmát[5]. Az egyik legemlékezetesebb szerepe ebből az időszakból Mercutio volt, Shakespeare Rómeó és Júliájában. Szendrő József rendezésében (1961. szeptember 22.). Mercutióban a szerep fiatalságát, zabolátlan jellemét ragadta meg, aminek csúcspontja a vívó-jelenet volt. A párbaj nem megkomponált, szabályos mozdulatokból épült fel, hanem a lázadó fiatalok minden indulatát tükröző, energikus, ugyanakkor féktelen érzelmektől hajtott, kapkodó küzdelemmé vált. Ebben a halál mint valóságos végkimenetel nem jelenik meg Mercutio fejében sem, egészen az utolsó pillanatig, ezért válik halála veszteséggé és tragikus fordulóponttá a darab egésze szempontjából is. Lőkös Zoltán így írt Király alakításáról: „A lényegét találta meg Mercutiónak, e mindig derűs, melegszívű, nagylelkű fiúnak, akinek e vonásai rokonszenvesen álltak elénk alakításában."[6].

Pályája során számos zenés szerepben nyújtott emlékezetes alakítást. Ezek közül csak néhány példa: Ottokár ( Strauss, Johann – Jókai Mór – Schnitzer, Ignaz: A Cigánybáró, Szegedi Szabadtéri Játékok – Dóm tér, 1963. augusztus 08., r.: Békés András), Brissard (Lehár Ferenc – Willner, Alfred Maria – Bodansky, Robert: Luxemburg grófja, Szegedi Nemzeti Színház, 1963. szeptember 28., r.: Hegedűs László), Zwickli Tóbiás (Huszka Jenő – Szilágyi László: Mária főhadnagy, Szegedi Nemzeti Színház, 1963. december 07., r.: Versényi Ida), Nestor és Oscar (Monnot, Marguerite – Breffort, Alexandre: Irma, te édes, Szegedi Nemzeti Színház, 1965. december 18., r.: Sándor János), a francia király a János Vitézben; Kacsóh Pongrác – Petőfi Sándor – Bakonyi Károly: János vitéz, Szegedi Szabadtéri Játékok – Dóm tér, 1973. augusztus 10., r.: Horváth Zoltán), Bóni (Kálmán Imre – Stein, Leo – Jenbach, Bela: Csárdáskirálynő, Szegedi Nemzeti Színház, 1977. október 01., r.: Félix László), Balga (Illés Lajos – Vörösmarty Mihály – Görgey Gábor: Egy fiú és a tündér, Szegedi Nemzeti Színház, 1974. október 18., r.: Sándor János), Amos Hart (Kander, John – Watkins, Maurine Dallas – Ebb, Fred – Fosse, Bob: Chicago, Szegedi Nemzeti Színház, 1994. május 20., r.: Sándor János).

A kritikusok rendszeresen kiemelik sokszínű[7], megújulni képes[8], bravúros alakításait[9]. A Csongor és Tünde Görgey Gábor-féle zenés adaptációjában a Cső utcai lakost, az emberi pár egyik felét, Ilma párját, Balgát alakította, szintén nagy sikerrel. Ez utóbbi alakításáról Barta András kiemelte a komikum és tragikum közötti helyes arányok megtartásának képességét, színészi eszköztárának magabiztos használatát: „Király Levente Balgájáról is csak felsőfokon lehet szólni: a virtuóz jellemformáló, aki pontosan tudja minden gesztusának, szavának hatását, sohasem lépi át a komédiázásban a jó ízlés határait."[10]. Szintén ezt az arányérzéket és komikus vénáját dicsérték Svejk-alakításában is (Hašek, Jaroslav – Bednar, Ivan: Svejk, Szegedi Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 1994. október 21., r.: Hekela, Pavel m.v.): „Király fölvillanyozóan egyensúlyoz; mindvégig megtartja Svejk titkát: hogy ugyanis ütődött-e, avagy éppen hogy csavaros eszű. Elementárisan mulatságos, szeretni való figura. Zseniális alakítás."[11].

Pályája fontos állomása volt a London királya, avagy Kean a színész című előadás (Dumas, Alexandre – Sartre, Jean-Paul: London királya, avagy Kean, a színész, Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza, 1983. október 07., r.: Sándor János), amiben Edmund Kean alakját formált meg, belejátszva több ismert drámai szerepet, miközben mindegyiken keresztül a darab fő kérdését, a magánember és színész közötti határ helyének kérdését szólaltatta meg. Azt, ami számára is jelentős probléma, hiszen bár minden figura emberi oldalát kereste, többször is megfogalmazta, hogy ez azonban nem jelenti saját magánemberként való bevonódását, mert vallja, hogy a magánember hétköznapjainak, problémáinak a színpadon kívül kell maradnia. A próbafolyamat során, úgy emlékszik vissza, Sándor János rendezővel mély részleteiben elemezték a darabot, felosztva a mondatokat, aszerint, hogy mi hangzik el Kean, a színész, és mi Kean, az ember szájából, majd ezekből az apró részletekből építették újra az előadást. Ugyanakkor, mint színész gyakran azonosult a szereppel, a színész létről alkotott kérdésekkel, amiről így vallott: „A színpadon, előadás közben, néhány súlyponti jelenet kivételével már magam sem tudom, hogy melyik mondat Keané, az emberé, melyik a szerepjátszó színészé, s melyik sajátom. Dupla csavarok sorozata ez a szerep, mely az életről, a művészetről, az emberi kapcsolatokról, egyén és társadalom viszonyáról szól. A saját helyzetemet is kerestem, az önnön arcomat is kutattam Kean figurájában. Kemény filozófiáját az érzelmekkel teli romantika és az értelemmel dús intellektus kettősségének ötvöződése teremti meg."[12].

A zenés szerepei sorából kiemelkedik Tevje, a Hegedűs a háztetőn című előadás főszerepe (Bock, Jerry – Sólem Aléchem – Stein, Joseph: Hegedűs a háztetőn, Szegedi Nemzeti Színház, 1986. október 11.), amit szintén Sándor János rendezett, akivel gyakran dolgozott együtt. Barabás Tamás kritikájában kiemeli, hogy Király Leventének alakításával olyan nagy elődök lábnyomába kellett lépnie, mint Chaim Topol, aki a világhírű filmben alakította Tevjét (1971, rendező: Norman Jewison), vagy Budapesten a Fővárosi Operettszínházban Bessenyei Ferenc (1973. február 9., rendező: Vámos László). Mind Barabás, mind a kritikusok egyöntetűen úgy vélték, Király Levente nem csak felért elődeihez, de sikeresen megalkotta saját Tevje-értelmezését, új karaktert mutatott fel[13]. Polner Zoltán szavaival: „Játékának sokoldalúsága, színessége a jelen musicalben új színekkel gazdagodott. Számos megoldásban „új" Király Leventét láthattunk a színen. Ami teljessé tette az örömünket, a maníroktól mentes, közvetlen művészi játék."[14]. Ő maga úgy fogalmazott[15], Tevje karakterében találta meg azt az egységet, amit ő a színészi alakításaiban keresett, és amit a sikeres alakítás alappillérének tart: a szeretet és a gondolat, a lélek és az agy egységét. Tevje számára az a karakter, akinél akkor is megtalálható ez az egység, ha lányát kitagadja és végső elkeseredettségben érzi magát, ugyanakkor ebben az állapotában sem követel Istentől, akiben megrendíthetetlen a hite, hanem nyugodtan „elbeszélget" vele. Tevje emberi oldalát, saját kötődését a karakterhez, Tevje családja, lányai iránt érzett szeretetében találta meg, és formálta a nézők számára is átérezhetővé.

Király Levente majdnem négy évtizede volt már a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tagja, ami idő alatt számos nagy alakítás fűződött nevéhez, amikor 1997-ben először dolgozott együtt Zsótér Sándorral, A sasfiók című előadásban (Rostand, Edmond: A sasfiók, Szegedi Nemzeti Színház, 1997. február 07.) Ezt követte Az ügynök halála, amiben már a főszerepet játszotta (Miller, Arthur: Az Ügynök halála – Fejének belseje, Szegedi Nemzeti Színház, 1997. december 12), ezzel is megkezdve több éves együttműködésüket. Később ugyanis Zsótér Sándor több szegedi előadását is Király Levente színpadi jelenlétére építette, így rendezte őt a Falstaffban (Shakespeare, William: Falstaff, Szegedi Nemzeti Színház, 1999. május 14.), a Galilei életében (Brecht, Bertolt: Galilei élete, Szegedi Nemzeti Színház, Kamara-Tantusz, 2002. február 02.) és a Lear királyban (Shakespeare, William: Lear király, Szegedi Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 2007. október 19.), minden alkalommal címszerepet osztva rá. Zsótér Sándor jellemzése szerint Király Levente azon ritka művészek egyike, akiknek magas fokú mesterségbeli tudása a munka örömével is párosul: „nagyon kevés ilyen színészt találtam utána, aki örömét leli abban, amit csinál. Tehát nem szenvedésből csinálja, vagy kínlódásból, vagy üzembiztonságból, vagy a pénzért, hát úgyse adtak semmi pénzt, nulla fizetés volt. Hanem, hogy ő valami élvezetét leli benne. És ha neki öröme van, akkor másnak is öröme van."[16]

Közös munkájuk Az ügynök halálával indult 1997-ben. Zsótér Sándor rendezésében a darab olvasási hagyományának megváltoztatásával kísérletezett, áthelyezve a hangsúlyt az individuális nézőpontba, a rá jellemző ironikus és önreflexív hangnemben[17]: „Ha a darab szociális vonatkozásait ismerősnek találják a nézők – legyen. De bennünket elsősorban az érdekelt, mi van Willy fejének belsejében. Mint ahogy a szerzőt is, különben miért ezt választotta volna darabja eredeti címének?"[18]. Előadásában Arthur Miller drámaszövegét párhuzamba állította az Óz, a nagy varázsló történetében található motívumokkal és karakterekkel. Király Levente újra nagy elődök után vette magára szerepét, hiszen Tímár József és Kiss Ferenc[19] is alakították korábban az ügynököt. Saját szerepértelmezésében a központi elemmé újra a család, az ügynök szeretteihez való kötődése vált. Alakításában Willy Loman apafigurája egy szorongó, fel nem növő, a valóság elől álomvilágba menekülő alak, aki saját képességei hiányában azért küzd, hogy gyerekei többre vigyék nála az életben[20]. Ez az álom, az idealizált jövőkép felé való vágyódás adta Zsótér Sándor Óz- párhuzamához az alapot, amiben Willy Loman alakja Dorothy megfelelője, családtagjai pedig a többi szereplővel kerül párhuzamba: Bádogember, Oroszlán, Ben bácsi. Király így vallott erről: „Kezdetben idegenkedtem ettől a koncepciótól. Zsótér fokozatosan adagolta elképzeléseit, a próbák alatt elfogadtam az ő verzióját. A csodavárás Miller darabjának és az Óznak is központi kérdése. Mindkét mű szereplői hiszik, hogy mindennek szépnek és jónak kell lennie. Elindulunk az Óz-béli sárga téglás úton és eljutunk a csodák földjére. Erről az – egyre inkább nálunk is jelenlévő amerikai stílusú sikerhajhászásról szól Az ügynök halála. Arról, hogy mindig mosolyogni kell, fönt kell lenni, és ebbe igen sokan beleroppannak."[21]. Koltai Tamás méltatása szerint Király Levente „elesetten önérzetes Loman szerepében; tökéletes a „figura" - elnehezült test és gyermeki lélek –, életgyöngeség és robusztus akarat egyesül benne. Csöppet sem melodrámai „puhaságát" a kemény föllépés illúziójával kompenzálja. Ahogyan két hatalmas utazótáskája között (hommage a Tímár József?) eltűnik a süllyesztőben, az a metafizikai halál szépséges mutatványa."[22].

Zsótér Sándor 1999-ben egy előadásba sűrítette Shakespeare IV. Henrik című, két részes drámáját, amiben Király Levente játszotta Falstaff és IV. Henrik szerepét is, bravúrosan váltogatva a két szerep között. Bár Falstaff szerepét már magára öltötte korábban, Sándor János 1985-ben bemutatott rendezésében (Shakespeare, William: IV. Henrik, Szegedi Nemzeti Színház, 1985. 12. 06.), Zsótér előadásában újra sikerült egy, a korábbitól eltérő karaktert megalkotnia. Falstaff szerepét játszva nem annak fizikai adottságaiból indult ki, nem is tehette, hiszen a két karakter között nem elsősorban külső jelzések váltogatása jelentette az átmenetet, hanem Király Levente alakításából kellett egyértelművé válnia, a néző mikor látja IV. Henriket és mikor Falstaffot. Molnár Gál Péter szerint sikeres volt mindkét szerepformálás: „Király nem öltöztető szabó ráadta hastöméstől válik Falstaffá. Átalakulása nem színházi trükk. Hanem művészet. Falstaffivá teszi belső dús tágassága, fiatalos huncutsága, játékossága."[23]. Koltai Tamás szerint pedig Király „több mint korpulens alkata nem csak passzol Falstaffhoz – belső koncentrációra készteti. […] S mert IV. Henrikként is önmaga – csak egy szemüveg és egy királyi palást választja el Falstafftól –, a felséges zártság ugyanúgy az átfűtött dikcióban él, mint a zsivány incselkedése."[24]

Következő nagy, Zsótér-előadásban aratott sikerét a szakma díjjal is elismerte. A Galilei élete című előadásban (Brecht, Bertolt: Galilei élete, Szegedi Nemzeti Színház, Kamara-Tantusz, 2002. február 02.) címszereplőként nyújtott alakítását a Színikritikusok Legjobb férfi főszereplő díjával jutalmazták. Zsótér Sándor az előadás műfaját kísérletként nevezte meg, amiben a nyelvi, fordításbeli újítások mellett feltűnő volt a szövegen végzett dramaturgiai beavatkozás, amivel egy rövidebb, ugyanakkor sűrített színpadi szöveg jött létre. E sűrítettség a darabbeli feszültség forrása, ami a színészi játékot helyezi előtérbe. A dráma cselekmény-hiányából fakadóan Király Levente alakja határozta meg az előadás sikerét, miközben Galilei pontos képet fest egy olyan világról, amiben az uralkodó hatalom érdekéből fakadóan a gondolkodásra, a véleményalkotásra való igény és lehetőségek is korlátozottakká válnak. Király Levente alakításában érzékelhető volt a statikus, idős test és a dinamikus szellem ellentmondásából fakadó feszültség: „Király időnként föltérdel a pamlagra, hanyagul, fél fordulattal, belenéz a csőbe, konstatálja a látványt, másokat is biztat a tapasztalásra. Bölcs, egykedvű, tárgyilagos. Tétlenségbe ritkán szorul ennyi szuggesztivitás."[25]. Molnár Gál Péter e látszólagos tétlenség mellett kiemelte, hogy ennek ellenére a mozdulatok megszerkesztettsége, aprólékos és apróra szabott kidolgozottsága, pontos használata a szöveget kiegészítő, attól elszakíthatatlan színpadi nyelvvé válik: „Nincsen áldrámai taglejtés, levegőkaszálás, magyarázkodó gesztikuláció. Király Levente mindvégig majdnem mozdulatlan. Bal keze a gravitáció bizonyításához szükséges kődarabbal babrál az asztallap pereme alatt. Csuklója nem moccan. Csupán ujjbegyével ízlelgeti a gondolatokat."[26].

A 2007. október 19-én bemutatott Lear király, újra Zsótér Sándor rendezésében ellentmondásos fogadtatásban részesült a közönség és a kritikusok oldaláról. Bár a rendezés koncepcióját több kritika érte, Király Leventét alakítása újra a figyelem középpontjába helyezte, méltatva a színész színpadi eszköztárának biztos használatát és a megújulásra való képességét, amin minden alkalommal átüt a szerep megértése és átérző képessége. „Király Levente a legjobb (és legrutinosabb) Zsótér-színész ezen a színpadon; Learje megrendítően hétköznapi. Jóból-rosszból összegyúrt átlagember, akivel alaposan kibabrál az élet, és még csak szemrehányást sem tehet senkinek, csak saját magának. Király Levente egyenletesen és színesen, nagyszerűen és kisszerűen hozza őt elénk, és még föl is növeszti a legvégére: itt egy ember kiegyezett a sorsával."[27].

Az egyik legnagyobb kitüntetés pályája során 2006. szeptember 21-én, véletlen egybeesésnek köszönhetően pont a Magyar Dráma Napján, érte. A 11 Nemzet Színésze egyhangú döntéssel választotta be maguk közé, ezzel pedig Király lett a cím birtokosai közül az első, aki egész pályáját egy vidéki színházban töltötte. 2013 óta pedig a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának rendes tagja, ezen kívül is több díj birtokosa. A számos elismerés is árulkodik arról, hogy bár szegediként kezdetben talán kisebb figyelmet kapott pályafutása, a számos nagy ívű alakítás és a mögötte álló szimpatikus magánember kivívta magának a szakmai- és közönségsikert. Számos színházi és filmszereppel a háta mögött is ugyanolyan alázattal és kíváncsisággal áll a pályához, mint az egyetemet frissen végzett pályakezdőként, amikor először lépett a szegedi színpadra. Vallja, hogy „soha nem mehetünk biztosra a bemutató előtt! Az a színész, aki azt mondja magáról „na ebben a szerepben isteni leszek", az nevetséges alak. Ha egy mérnököt megbíznak egy ház tervezésével, az magabiztosan mondhatja, ez jó lesz, nem fog összedőlni. A mi szakmánk azonban sokkal nehezebben mérhető, sokkal kiszámíthatatlanabb. Persze, amúgy is én örök kételkedő vagyok."[28].

Bár ő maga örök kételkedő, az elismerő szavakban bővelkedő pályája ennek ellentmond. Koltai Tamás, aki kritikusként fiatal korától követte pályáját, és már akkor méltatta kvalitásait, írta róla egy helyen, hogy a tehetsége az évek során egyre csak mélyült. Azt írja, hogy „talán A Manó előadásán kaptam észbe először, a Telihay-féle Csehovban, hogy ott milyen komolyan és komótosan játszik egy fiát ajnározó földbirtokos apát, aztán Zsótér rendezéseiben bontakozott ki az egyszerűség monumentalitása, előbb Az ügynök halála Willy Loomanjeként, ebben az Óz-mesébe oltott amerikai álomban, ahol egy naiv, gyermeki lélek járkált a korpulens testben, itt már elég volt, hogy megjelent, látszólag semmit se kellett csinálnia (mikor ér el a színész arra a fokra, hogy „semmi" se kelljen csinálnia?, hogy a személyisége telítse meg tartalommal a szerepet?, és hányan jutnak el idáig egyáltalán?)..."[29].

[2016]

[1] Sándor Zsuzsanna: Az örömszínész. Király Levente hűségről és szeretetről, 168 óra, 2006. november 9.

[2] „Mindig le lehetett mérni, elégedett-e valamelyikükkel vagy nem. Ha igen, akkor tegezte, ha nem, akkor magázta." Dalos László: Válogatott jelenések. Király Levente, Film Színház Muzsika, 1987. február 07.

[3] Fix Tv, Bóta Café, Király Levente, A beszélgetést vezette: Bóta Gábor, 2014. január 22. https://www.youtube.com/watch?v=r6t0wkkESkM

[4] Márok Tamás: Levente, aki nem színésztípus, Páholy (Szeged), 1996. május

[5] Szakály Éva: „Csak Levente", Vas Népe, 1988. június 09.

[6] Lőkös Zoltán: Romeo és Júlia. Shakespeare-tragédiával nyitotta évadját a Szegedi Nemzeti Színház, Délmagyarország, 1961. szeptember 24.

[7] N. N.: Mária főhadnagy. Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban, Dél-Magyarország, 1963. december 10.

[8] Polner Zoltán: Huszka: Mária főhadnagy. Operettbemutató a szegedi színházban, Csongrád megyei hírlap, 1973. december 09.

[9] Akácz László: Irma, te édes! Világjáró musical a Szegedi Nemzeti Színházban, Csongrád megyei hírlap, 1965. december 21.

[10] Barta András: Egy fiú és a tündér. Görgey Gábor és Illés Lajos álomvígjátéka a szegedi színházban, Magyar Nemzet, 1974. november 03.

[11] Márok Tamás: Hekela Hasekje. Király svejthette, Reggeli Délvilág, 1994. október 24.

[12] Szakály Éva: Szeged ismét Szombathelyen!, Vas Népe, 1984. június 06.

[13] Barabás Tamás: Hegedűs a háztetőn. Szegediek a Nemzetiben, Esti Hírlap, 1987. március 10.

[14] Polner Zoltán: Bock-Stein: Hegedűs a háztetőn. Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban, Csongrád Megyei Hírlap, 1986. október 13.

[15] Fix Tv, Bóta Café, Király Levente, 2014. január 22., https://www.youtube.com/watch?v=r6t0wkkESkM

[16] A Király. Portréfilm Király Leventéről, Rendezte: Sára Juli, Magyar Művészeti Akadémia, 2016. https://www.youtube.com/watch?v=o8rujCxRFDo

[17] Sándor L. István: Régi és új színház? Arthur Miller: Az ügynök halála, Színház, 1998. április

[18] N.N.: Miller bemutató. Az ügynök magára ismer, Dél-Magyarország, 1997. december 12.

[19] Utóbi szintén Szegeden alakította az ügynököt, 1963-ban, Komor István rendezésében.

[20] Márok Tamás: A nyugdíjas, akit fölfedeztek, Zsöllye, 2004. március

[21] Bóta Gábor: „Örömszínész vagyok", Magyar Hírlap, 1998. feburár 03.

[22]Koltai Tamás: Sikergyár, Élet és Irodalom, 1998. március 27.

[23] Molnár Gál Péter: Falstaff: Király Levente, Népszabadság, 1999. május 26.

[24] Koltai Tamás: Meghalt a király, éljen a király!, Élet és Irodalom, 1999. június 18.

[25] Koltai Tamás: A gondolkodás hedonistája, Színház, 2002. április

[26] Molnár Gál Péter: Tatarozott Bertolt Brecht. A Galilei élete a szegedi Tantusz kamaraszínházban, Népszabadság, 2022. február 04.

[27] Csáki Judit: Játék a menzán. Shakespeare: Lear király, Magyar Narancs, 2007. november 08.

[28] N.N.: Levente lefogyott Lomanért. Egy végtelenül tágas szerep, Páholy (Szeged), 1997. december

[29] Koltai Tamás: Királydráma. Egy mondat Király Leventéről, Premier, 2002. április