Kiss Benedek

A Kiskőröstől mindössze tíz kilométerre fekvő Akasztó községben született Kiss Benedek, s ennek nem csupán jelképes a szerepe, ugyanis ebben a környezetben elevenen élt Petőfi élete és műve, s elsősorban ezen keresztül a költészet tisztelete és szeretete. Édesanyja, aki eredetileg énekesnő szeretett volna lenni, sok verset tudott, s azokat mondogatta is fiainak. Varrónőként dolgozott – férje távozása után egyedül nevelte két fiát –, s nyilván munka közben is sokat énekelt. Nagyobbik fiának már tíz éves korában Ady-kötetet ajándékozott. A gyerekben korán megmutatkoztak a bölcsész hajlamok, szavalt, színészkedett, verselgetett. Édesapja eredetileg pap szeretett volna lenni, tőle is örökölhetett irodalmi tehetséget. A Nyírségben élő apai nagyapját tíz évesen, nyári vakációban ismerte meg, aki énekeket, vallásos szövegeket tanított neki, s egy hosszabb verset a tatárjárásról. Ennek hatására született meg az első komoly próbálkozás, amelyből két sort őrzött meg az emlékezet: „Fut Julián éjjel-nappal, / Lova teli vérrel, habbal…"

Tanárai hamar felismerték tehetségét, segítették. A kalocsai gimnáziumba kerülve már rendszeresen írogatott. A Vajdaságból áttelepült író, Cziráky Imre volt az osztályfőnöke, a fiatal Békési Imre rászabadította a könyvtárra, s Juhász Ferenc első gyűjteményes kötetét is a kezébe adta. A költőtanoncnak József Attila mellett ez lett a bibliája. Az érettségin igazgatójuk útravalóul az emberség és magyarság parancsát bízta rájuk, s ezt Kiss Benedek azótais jelmondatának tekinti. Budapesti egyetemista éveiben még Nagy László társult a mesterek mellé, róla írta a szakdolgozatát. Juhász Ferenc után hamarosan megismerte Csoóri Sándort is, aki emberileg és poétikailag is komoly hatással volt rá. De főként meghatározó a bölcsészkaron egymásra találó, szerveződő Kilencek költőcsoportja, amelynek egyik vezéregyénisége lett.

Másik, eleinte ösztönös, majd egyre tudatosabbá váló élménye a természethez kapcsolja. Petőfi nyomán Alföld-élménynek is nevezhető ez. A költő következetesen alföldi embernek tartja magát. Amikor érett fővel egy másik tájba, a Balaton-felvidékbe is beleszerelmesedett, s a Szent György-hegyen lett szőlősgazda, akkor is úgy érezte, hogy a hegy mellett ott van a tapolcai medence „alföldje", a szülőföld is. Egy régebbi vallomása érzékletesen kapcsolja össze az irodalmi és a természetélményt: „Sokat és sokfélét jelent számomra a természet: életbölcsőt és életteret, magát beszélő jelrendszert, a legáltalánosabb, konkrét nyelvet. A leglényegesebb azonban, úgy gondolom, hogy a »korlátlan szabadság« hagyományos, Petőfi óta különösen ilyen formában általánosodott felfogása helyett elég korán úgy érzékeltem – innen legalábbis úgy tűnik –, mint a szabadság látszatának olyan építményét, ami egymást is meghatározó törvények működése által folytonosan épül, vagy fordítva: mint rendjével és harmóniáival maga köré jótékonyan szabadságot délibábozó aranybörtönt. Talán úgy is mondhatnám: szükségszerűségeire fogékonyabb voltam, mint szabadságára." (Görömbei András: Kérdések és válaszok, 1977.)

Visszatérve a hatvanas évekhez, ebben az időben igen nehéz volt az irodalmi pályakezdés. A magyar irodalom egyik fénykora ez, amelyben némi korlátozással ugyan, de fokozatosan minden korábbi nemzedék és számos szemlélet nyilvánosságot kaphatott, s így alig maradt figyelem s publikációs hely a pályakezdők számára. Az évtized második felére több évjárat torlódott össze, s nem kis részben az 1968-as európai események, a diákmozgalmak hatására végre megmozdult a kulturális kormányzat. Először antológiák jelentek meg, köztük az évek óta elutasított Kilenceké, Elérhetetlen föld címmel. A késleltetés oka elsősorban az önszerveződés volt, ez nem illett bele az egypártrendszer akkori erősen centralizált irodalmi életébe. Ám gondjuk is lett belőle, s ez az antológia megjelenése után még határozottabban, részben a nyilvánosság előtt is megmutatkozott a Kilencek történelemszemléletével, társadalomkritikájával kapcsolatban. Miként Nagy László sokszor idézett előszava megfogalmazta: „leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is. A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül." Számukra forradalom volt 1956 is, s a hatalom azt sem értette, hogy mi bajuk van, amikor olyan jó a dolguk, egyetemre járhatnak, dolgozhatnak, publikálhatnak. A Kilencek antológiájában Kiss Benedek például ezt írja Cavatinacímű versében:

Terem bennem a narancs idő,

Pirulnak dolgos, vidám nyarak –

Itt sunyi vágy, kény, vád, temető.

Ha falak dőlnek, Déva-falak –

nem fogy a sírás a Kárpátok alatt!

Az első kötetben a Magyarország haláltáncszerű látomásából már a dolgos nyarak is hiányoznak: „Hullongó, vad nép, magát öli! / Századok a bűnt rászögecselték. // Magyarországot / feketén fessék / a világ minden térképei!" Aligha véletlen, hogy az állami kiadóban szerkesztett Költők egymás közt című antológiából hiányoznak az ilyen szemléletű versek. Pontos a kései önjellemzés: „mi a hipokrita hatalom ellen lázadtunk, ha sokszor ösztönösen is". (Békési Imre interjúja, Tiszatáj, 2010.)

Kiss Benedek pályakezdése végül is sikeresnek mondható. Egyszerre mutatkozhatott be két reprezentatív antológiában, s hamarosan önálló kötete, a Gazdátlan évszak (1970) is megjelent. Ráadásul egy új, Kormos István által szerkesztett elsőkötetes sorozat első műveként. A kritikai fogadtatása ellentmondásos volt, az elismerés mellett a fanyalgás volt a jellemző. Ezt ellensúlyozta az idősebb költőtársak elismerése: Juhász Ferenc bevezetője a Költők egymás közt lapjain, Tornai József méltatása és a nemzedéktársak biztató szavai.

Két fogalommal lehet a legpontosabban jellemezni Kiss Benedek jelentkezését: poeta natus és küldetéses költő. Az egész pályára tekintve ezt csupán annyival szükséges kiegészíteni, hogy nemcsak költőnek született, hanem tudatos és tudós költővé vált, aki tehetségének természete szerint formálta meg alkotói pályáját. Verseit a motívumok, képek és dallamok áradása jellemezte, s az elfojthatatlan szenvedélyt fegyelmezett poétikai rendbe szorította az alkotói felelősségtudat.

Tél van, tömött istenlehellet

felhőzik völgyek ágyékára,

ópiumfüst, Mózes-szakáll,

kondoran szakad le a hegy szakálla,

nézek föl, szemeim ködbe ásom:

ott rejtőzik a kőbölényisten,

sisakos, kivert jégezüstben

rejtőzködik iker-másom,

alszik a Tátra

s mint Kain, nézem a boldog füstben.

Kiss Benedek legelemibb kifejezésformája a dal, s a dalszerűség mindvégig alaphang nála. Mint kijelentette: „A vers alapja igenis mindig a dal, az ének. Míg ember él és énekel, akár örömében, akár bánatában, addig a hagyományos értelemben vett költészet elavulásától nincs miért tartani." (Barna T. Attila interjúja, Magyar Napló, 2004.) Több ezer éves úton halad tehát, ám ez nem konzervativizmust, nem csupán értékőrzést jelent. A megőrzésen alapuló megújulás sem csak a költői szemléletre, eszközökre vonatkozik. A Nagy Lászlóval, Ágh Istvánnal, Kiss Benedekkel jelezhető nemzedékeknél a megőrzésnek a megszokotthoz képest új jelentéskörei is vannak. Ez a megőrzés nem csupán folytatása az elődöknek, hanem megörökítés is, emlékállítás egy olyan életformának, magatartásmódnak, kultúrának, amely társadalmunkból, a tágabb régióból fokozatosan tűnt s tűnik el, pedig hatalmas anyagi, szellemi, erkölcsi értékek hordozója. Egyik legszebb példája ennek a Kenyeret anyám úgy eszik című verse:

Kenyeret anyám úgy eszik,

mint aki folyvást éhezik,

s darabkájáért, ha lehull,

pokol jár, irgalmatlanul.

Narancsot anyám úgy eszik,

mint aki közben vétkezik,

mint aki lop, bár nem zsebes,

s fél, hogy valahogy rajtaveszt.

Anyámat a gondok úgy eszik,

harapja, rágja mindegyik,

tépdesik, bár csak csöpp falat,

hogy rajta naggyá hízzanak.

A megőrzés nemcsak megörökítés, hanem helytállás is. Protestálás a társadalmi rendszerek embertől és emberségtől idegen tendenciái ellen. „A múltat végképp eltörölni" – kívánta 1945 után a politika indulata és ideológiája, lényegében az egész, nemzeti keretekbe zárt múltat akarta felszámolni a kommunizmus távlataiban. A megőrzés tehát nem konzervativizmus, hanem az emberi és a nemzeti integritásért való harc, amely az irodalomban az ötvenes évektől kezdve kibontakozott, s amelyet a népi-nemzeti fogalmakkal írtak le. Ez lényegében annyit jelentett, hogy az ország lakosságának népi és nemzeti létéről volt szó. S van erről szó azóta is, átlépve a 21. századba, amikor másfajta gazdasági és társadalomformáló tendenciák korlátozzák létünket, amikor a globalizmus számolná fel kimondatlanul is nemzeti sajátosságainkat.

Az első nagyobb pályaszakasznak gondolati és poétikai szempontból is összegzése a Böjti szél című hosszúvers. Történet- és természetfilozófiai meditációnak is nevezhetjük, magyarságversnek, ars poeticának, amely megtalálja a legtömörebb kifejezést a költő-sorsra: „Szolgál az ének és kiszolgáltat." A hosszúvers műfajának ez az egyetlen példája Kiss Benedeknél, s ő olyan megoldást keresett és talált, amelynél a drámaiságot nem egy különleges mítoszi mag szervezi és erősíti fel, hanem a könnyen megtapasztalható „ostoros böjti szél" teríti elénk azokat a lírai futamokat, amelyek mindvégig valami feloldás felé iramlanak:

Föld! Meghasított mellű Gaia!

védd magad, édesanyánk!

Varázsolj énekké, varázslódj dallá,

madarat bimbózzon fölénk az ág,

Orfeusz-sípon

az árvaság!"

A pályakezdő költő küldetéstudatával így fogalmazott Kiss Benedek: „Nemzedékem alapélménye a magába fúló, reménytelen meditáció" (Költők egymás közt, 1969). Egy évtizeddel később: „éppen a cselekvés volt az, ami permanensen maradt ki életünkből" (i. m. Görömbei). Újabb évtized múlva: „Olyan falakba ütközik unos-untalan az ember, olyan ellentmondások között őrlődik, gyötrődik, amiket nagyon nehéz szerintem megélni, és ez a szemléletet is állandóan változtatja. A nagy egységekben való gondolkodástól így jutottam el egyre inkább a személyességig, a pszichológiáig, a kisebb dolgoknak a világáig." (Csontos János: Együtt és külön, Széphalom, 1988). Változik persze a költői szemlélet, ám nem a közösségekben való gondolkodás számolódik fel, hanem az a lobogó hit, amely az igazság érvényesülésében reménykedett, s abban, hogy a küldetéses költészet segíthet ebben. A társadalomban és magyarságban létezés mindvégig foglalkoztatja. 1986-ból való a Petőfi lázálma az eljövendőkről: „Március tizenöt – / ezer a gumibot […] Világlik a sötét. / Sötétlik Világos." És már 21. századi a Szeressétek e nemzetet!

Nem a kettősség, hanem a szerves összetartozás a jellemző. A fiatalember többet hitt a világról és önmagáról, a férfi pedig többet tud. Az idősödő férfi pedig, az őszikék korszakába jutva magánlétében és költészetében is életszámvetést végezhet, amelyben a létérzékelés és a létértelmezés összhangja teremthető meg. Ám e tudás felvillan már korai versekben is, legteljesebben az Akkor fegyvert, pénzt, ruhát címűdalban. Itt a hívő és a tudó ember egyszerre van jelen, a világ birtokbavétele, otthonossá formálása meg is valósul, s az eredmény szét is foszlik, de egyvalami megmarad: maga a Nap, a világ a maga értékeivel. Elsősorban a körforgásszerű természeti és társadalmi lét jelenik meg itt filozofikus gondolatként. Születésnek, életnek és halálnak azonban nemcsak mozgása, hanem mozgalmassága is van, olyan dinamikája, amelyben értékek csiszolódnak, ragyognak fel a Nap fényében. A lét az öntudattal, önmagát formáló képességgel rendelkező ember léte. Ez az ember élete lényeges kérdéseiről végül is dönthet – viszonylag szabadon. Arról is, hogy erkölcsös lény kíván-e lenni, s arról is, hogy tudja-e becsülni a számára adódó, korlátozott életkereteket. Az élet tisztelete és az életöröm képessége következik ebből, s mindez Kiss Benedek egész költészetének jellemző jegye.

A költemények mikroelemeiig, a képekig, szinte a hangokig hatol és áramlik a versekben minden létezés tisztelete. Az érzékelés, az érzelmek s a gondolat szintjein egyaránt így van ez. A létérzékelés legelemibb szintje a természetélmény lehet. A természet újra az ember, az ember pedig újra a természet részévé válik, s ezen a réven kerül be az ember időélménye és tudata a természetképbe is. Ez a gazdagabb képzetkör szövi át a lírai személyiségnek azokat a kapcsolatait, amelyek a leginkább meghatározóak, amelyek odakötnek a társhoz, a családhoz, a barátokhoz, a nemzethez, az emberiséghez.

Vagyok

rész:

tizenöt-milliomodja

egy tábla taposott lenvetésnek –

fájtam mégis

mint az egész,

sajogtam magamban

az Egészet.

Ezt vallja meg a Számvetés-féle félúton, az 1985-ös kötetet nyitva, nem csupán a hazaszeretetnek adva ezzel szemérmesen, ám nyomatékosan hangot, hanem a teljes magyarságban való gondolkodásnak is. Egy másik vers szerint: „Asszonyról, istenről, / Hazáról, alföldül érzek, / alföldül gondolkodok." (Járok a nyárban) A tér és az idő hatalmasra ki tud tágulni, a korreszpondencia egy szerelmes versben (Találkozás), így mutatkozik meg:

S fölérzem: ötezer év

mögött vagy néném, vagyok öcséd,

hol atyánk mered a lángba:

zöld mezők,

zöld-zöld Mezopotámia!

Ringat rengeteg térdén

rege, rög.

Századok rétjén

csatakos ménem el-vissza vágtat,

sírsz te, vársz,

álmot szősz,

lepedőt, fátylat.

A szerelmi líra kezdettől fogva különös értéke ennek a költői világnak. Az ujjongó dalolástól az elégikus boldogságképzetig jutunk el az évtizedek során. Egymásba olvad a szerelem és a szeretet, s a házastársi kapcsolat a legfőbb értékek közé magasztosul, például ilyen versindítással (Amikor átfordul a naptár lapja):

Szemed rám virrad, s lassan

szétárad bennem a reggel.

Szeretem, mikor lekattintod

fejem fölött a holdat,

s útjára indítod a Napot

tekinteteddel.

Egyoldalú lenne a kép, ha az életöröm mellett nem volna jelen szinte mindig azonos nyomatékkal az életbánat is. Ennek kezdetben tragikusabb hangoltsága elégikussá lényegül, s hol komorabbnak, elutasítottabbnak, hol elviselhetőbbnek mutatkozik. Az előbbi változatra a Reggel lehet tökéletes példa. Ebben a versben a hétköznapi létezés idilli ábrándjai, elemei és a futószalag-létezés tragikuma szétválaszthatatlanul olvadnak össze keserű szintézissé, lényegében értelmetlennek mutatva az emberi életet:

Ma is lesz, meglásd békeharc,

s akarsz, nem akarsz – belehalsz,

és belehalsz a háborúkba,

matt derűkbe, fényes borúkba,

de menni kell, vár rád a munka,

gyalulod mankódat öregkorra,

mikor majd lábatlanná gyalulva

kiköp a műhely

A másik szemlélettípusra említhető a Babits Mihály a szőlőhegyen. Rájátszás ez a klasszikus, az elmúlással szembesülő Babits-versre. Az Ősz és tavasz között jajszavához képest itt a haláltudattal az esti szőlőhegyen áradó nyugalom a meghatározó, végső élmény:

Fönt, a szőlőhegyen jó nekem,

hol nem ér el a város zsivajja!

Idegen, jaj minden idegen

a világban, s minden idegem

mégis az otthont, rokont akarja.

A szőlőhegyi derűs verseken, a bordalokon, a barátok játékos köszöntőin, számos gyermekirodalmi alkotáson túl a létezés magasztosságát, a remény „csakazértis" erőt adó erejét a legteljesebben az ezredforduló egyik legszebb magyar verse, a Nyáresti delírium sugározza. Szőlőhegyi vers ez is. A szemlélődő ember számára „a világ most távoli ködkép" lesz, s az elragadtatás, a lelkesültség érzetei és képzetei hatják át. A természetbe szinte beleolvadva, érzékelhetővé válik a végtelenség, s ennek hatására a valódi elragadtatás: a lét végességének és a fenségességnek egyidejű átélése:

Ülök a bazalthegy alatt,

a szőlőkacsok meginganak,

elnézem sárkányrepülők röptét,

felhajtok egy-egy poharat,

csapkodván a szúnyogokat,

s körülbozsog a végtelen lét,

lepkék, muslincák rajzanak,

leszáll a csillaggal kivert ég,

s mint merengő muralovakat,

ha súlyosan dobbantanak,

hallgatom nagy diófák csendjét,

hallgatom szívdobogásomat.

Az őszikék korszakhoz elérkezve az életöröm és életbánat a legszervesebben az istenes-versekben válik eggyé. Prózában így vallott a költő: „Kapaszkodtam az árban, s valahogy partot értem. S úgy-valahogy éreztem, hogy Isten lábujjában kapaszkodtam meg. Valakit kerestem, akinek hinni tudok, hinni lehet. S ő volt az Isten. Azóta is ő éltet, ha sokszor kételyek közt is, de megtartóan." (i. m. Békési) Utak keresztjét hordva, a Napi gyász, napi vigasz polifóniájában, Szomorún és boldogan éli napjait „egy ember", mégis megszólalhat az Esti ima áhítata:

Édes Istenem,

aki körülöttem és bennem vagy,

kutyám szemében és a

kaktusz tüskéiben létezel,

s mellesleg mozgatod

az irdatlan Mindenséget,

köszönöm ezt a napot is.

Nem lettem gazdag,

nem lettem koldus sem,

de feleségem törött bordái

ma is forradtak valamicskét.

A magyar költészet az ötvenes években egymástól lényegesen eltérő, de egyaránt meghatározó szemléleti-poétikai változásokat mutatott fel, s ezek szinte földrengésszerűen megújították líránkat. Az egyik végponton a személytelenségre törekvően tárgyias, a másikon a drámaian felnövesztett lírai személyiség és a látomásos-szimbolikus-mítoszi kifejezésmód a meghatározó. A hatvanas évek fiataljai többféle utat választhattak. A legjobbak valamiféle kiegyenlítésre, összebékítő szintézisre törekedtek. Kiss Benedek a tragikusat és az idillit nem a groteszkben, hanem az elégikusságban építette együvé. A tárgyiasságot pedig kissé mítoszivá, a mítoszt tárgyiassá formálta. Az ezredvég és az új századelő hol szigorúan racionális, hol határtalanul irracionális világában, amikor e végletek egyaránt embertelennek bizonyulnak, emberszabású költői világot teremtett, amely nemcsak szemlélete, hanem poétikai-nyelvi eszközei miatt is számunkra valónak, szerethetőnek bizonyult.

*

A gyermekirodalom eredetét bizonyára az irodalom legősibb megnyilvánulási formái között lehetne keresnünk. Csak a modern polgári társadalom választotta élesen szét a gyermek-, az ifjúsági és a felnőtt korosztályok irodalmát. Ennek pedagógiai indokoltsága vitathatatlan, ám az esztétikai érték szempontjából a gyermekirodalom sem tehet engedményeket. Különös adomány, ha a költő, az író teljes értékűen tud szólni a legifjabb korosztályokhoz. Kiss Benedek nemcsak rendelkezik ezzel az adománnyal, hanem szinte költői pályájának a kezdetétől fogva él is vele. Az igazán jó gyermeklíra leggyakoribb műfaja a dal. Átlátható terjedelem, könnyen megérthető közlések, ritmusosság, dallamosság, játékosság segítheti elő a befogadást, s mindezekkel Kiss Benedek „felnőtt" dalainak nagy része szintén rendelkezik. Segítik ezt az illusztrációk is: Berki Viola, Keresztes Dóra, Kass János, Kiss Virág munkái.

Miként Weöres Sándor gyermekverssé vált, vagy eleve annak készült alkotásai szerves részét képezik az életműnek, úgy Kiss Benedeknek is számos verse képes egyszerre megállni gyermek- és felnőtt versként egyaránt. Korai, első gyermekverskötetének (1976) az élén ott állt az Esti vers fiamnak, fohászkodással, s ez a felnőttekhez szóló kötetekben is helyet kapott. Ugyanott olvasható a Virágzene, amely nyugodtan lehetne a felnőtt versek között, a Virág a szélben pedig onnan átkerülhetne gyermekverskötetbe is. A korosztályok közötti hullámzás bizonyítéka, hogy a Március perzselt mezőin (1989) „versgyűjtemény fiataloknak", ha nem is gyermekeknek, de kamaszoknak mindenképpen ajánlott. Ám vannak kifejezetten az óvodás, a kisiskolás korosztályt megszólító, körükben régóta népszerű művei, mint például a Vonatozó, a Zene-bona, Szana-szét, a Szegény ember szerencséje, a Számoló mese, a Színek vándorlása és a Fénnyel, füttyel. Vannak verses, lírai meséi (Dimbes-dombos, madaras című kötet), s prózában is írt egy nagy sikerű mesét: Korong Matyi álma. Ez „Álom Kovács Margit kerámiáira". A gondosan megszerkesztett képanyag adja a mese vázát: a korongozást apja mellett sikeresen tanulgató Matyi álombeli kalandos útját a győzelemig. A gyerek a műhelyben lévő agyaghalmot Földöregapónak képzelte, s egyszer beszélgetni is kezdtek. Az öreg így szólt a fiúhoz: „Nagy dolog embernek lenni! Jó kertésznek, szép termés katonájának! És fája mindenkit megtalál, ki keresi fáját. Megleled te is a magadét, fiam: tenni a jót, az igazat, szépet."

*

Kiss Benedek életművének bemutatása nem lenne teljes, ha többágú bolgár műfordításairól nem ejtenénk szót. Először 1970-ben járt Bulgáriában, Buda Ferenccel egy-egy hónapot töltöttek ott irodalmi ösztöndíjasként, aki a neki megszavazott kéthónapos kiküldetést osztotta meg vele. Ekkor még komolyabb fordításokra nem gondolt, kivéve Gencso Hrisztozov verseit, akivel még Budapesten, mint magyar nyelvet tanuló költővel, ösztöndíjassal ismerkedett meg és kötött barátságot. Aztán 1976-tól szinte 2000-ig Utassy Józseffel, majd Rózsa Endrével is többször, általában egyhónapos ösztöndíjjal látogatták Szófiát, s szereztek ott sok költő barátot, akikkel kölcsönösen fordították egymás verseit. Ezek az utak általában nagy országjárásokkal párosultak, s így a déli Haszkovotól kezdve a tengerparti Burgaszig, Várnáig vitte őket a Bolgár Írószövetség kocsija, ki nem hagyva természetesen Plovdivot sem. S habár a bolgár nyelvet jól nem is tanulták meg, kommunikálni tudtak költő barátaikkal. Több anyagot szereztek (elsősorban Juhász Péter és Király Zoltán) ősbolgárosok segítségével, s hazajőve itthon is sokat dolgoztak (és meg is jelentettek) belőlük. Meg kell említeni, hogy abban az időben a magyarországi Bolgár Kulturális Közközpontnak egy neves bolgár költő, Nino Nikolov volt az igazgatója, s annak rendezvényein mindhárman állandóan nemcsak részt vettek, de részt vállaltak a közreműködésből, irodalmi fellépésekből is. A legtöbbet (leginkább szótárazva) Kiss Benedek fordított, négy önálló könyvén, Elin Pelin klasszikus regényéből írt hangjátékán kívül legismertebb versgyűjteménye Az én Balkánom címmel jelent meg; népszerűek Önrekviem címmel bolgár poémafordításai, gyermekeknek szól A Gólya Szilján balkán népmesegyűjteménye. Ezeken túl számos antológiában szerepelt meghatározóan. S ezt a bolgár barátok is viszonozták: Kiss Benedeknek Kripta pod ezika (Nyelvem alatt kriptabolt) címen is jelent meg bolgár nyelven verseskötete. A mostani megrögzött bulgaristák közül viszont meghatározó szerepe van Szondi Györgynek, akivel Kiss Benedek szintén jó kapcsolatokat ápol.

[2014]