Kocsár Miklós

A zeneakadémista Kocsár Miklós már negyedévesként elkészítette diplomadarabjait: a Hegyi legények (1957) új-görög népköltés nyomán készült tenorszólóra és férfikarra, a rá későbbiekben is jellemző rézfúvós hangszereléssel. A Kürtverseny (1957) műfajválasztása mellett elsősorban az eredetileg ütemvonalak nélkül lejegyzett, „megkomponált kadenciaként" ható második tételével keltett feltűnést.[1] Mindkét művet még a diplomahangversenye előtt rögzítette a Rádió – a kantátát a Vass Lajos-vezényelte a Honvéd Kórussal, a versenyművet a Rádiózenekarral és Tarjáni Ferenc szólójával. Így rendhagyó módon a partitúra mellé a művek hangzó anyagát is be tudta mutatni.[2]

A sikeres diplomát követően Kocsár pályája azonban nem ívelt rögtön fel. Kocsár filmzenék, színházi kísérőzenék, kórusok, táncjátékok és népdalfeldolgozások elkészítésével próbált egzisztenciát teremteni.[3] Ezen feladatok, illetve különösen az 1963-tól a Madách Színháznak készített alkalmi zenék Kocsár energiáját a „komoly" művek írásától ugyan elvették, azonban fontos kísérletezési lehetőséget biztosítottak a pályakezdő zeneszerzőnek. Sokszor olyan betétszámokat is megírt, amelyekre valójában nem is volt szükség, csak azért, hogy meghallgathassa a színházi zenekar próbáin.[4] (Az ebből az időszakból származó munkáiból végül egy „komoly" mű is született: 2016-ban az Emlékképek a XX. század 50-es éveiből címmel.) A „törés" másik oka, hogy Kocsár és vele egykorú pályatársai az 1950-es évek első felének kulturális bezártsága után ekkor ismerkedett meg a környező országok, különösen a darmstadti iskola és a Varsói Ősz köré csoportosuló zeneszerzők kísérleteivel. Felismerték, hogy a zene fejlődésének „nem bartóki útjai" is vannak.[5] Kocsár ezek hatására már nem érezte eléggé modernnek saját zenei nyelvét:[6] Az ebben a periódusban keletkezett Vonósnégyest (1960) és Hegedű-szólószonátát (1961) például csak negyven évvel később, mutattatta be.[7] Számára elsősorban nem az új hatások elsajátítása, hanem azok „megemésztése" és a saját stílusába integrálása jelentette az akadályt.[8] A gyors feldolgozást elsősorban az hátráltatta, hogy Kocsár alkatától a dallam hiánya, a sok feszült hangköz és a végletekig fokozott disszonanciahalmozás távol állt, így éveket kellett új harmóniai kapcsolatok kidolgozásával eltöltenie, amelyből végül új stílusa – többek között a jellemző szext-szekund hangközkombinációja – kialakulhatott.[9]

A nyolcéves alkotói szünetet a Dialoghi (1965) zárta le. A fagottra és zongorára írt darab zenei anyagában rendkívül progresszív megoldások találhatóak: már kezdetleges formájában ismert sajátosan kezelt dodekafónia, punktuális hangzás, lineáris polifónia mellett a főként Pendereczkitől elsajátított aleatória, cluster és szabad lejegyzésmód.[10] A mű azonban a Kocsár-életmű jellemző vonásait, az énekszerűséget és a széphangzásra törekvést változatlanul magán viseli. A kompozíció záró szakaszának magyar népi siratókat idéző hangvétele a García Lorca verseire, szopránhangra és zongorára írt Lamenti (1965–1967) fő jellemzője. Kocsár ezzel a ciklussal vonta magára a nemzetközi közönség figyelmét az Internationale Gesellschaft für Neue Musik 1968-as varsói fesztiválján.[11]

Kocsár 1964-ig 19 kórusművet írt a legváltozatosabb szövegekre, ezek a darabok azonban elsősorban a korábbi minták követésén alapultak.[12] A Lorca-dalok után újabb fontos lépés következett Kocsár zeneszerzői műhelyében: újból a kóruszene felé fordult, hogy az itthoni hagyományokat a frissen elsajátított zeneszerzési technikákkal és a megtalált új hangvételével egyesítse.[13] Ennek a fúziónak az első eredménye a rendkívül virtuóz, nyolc tételes kórusszvit nőikarra, az Évszakok zenéje (1967), amely Kodály és Bartók kórusműveit követő első, alapvetően új, friss és korszerű hangot képviselő magyar kórusmű.[14] Amennyire hangszerszerűek Kocsár kamaraművei – a zeneszerző ugyanis soha nem kedvelte azokat a kísérleteket, amelyek a hangszerektől idegen hatásokkal próbálkoztak –,[15] annyira nem kímélik a hangot jelentős kórusművei. Az Évszakok zenéje bemutatásához ezért például évekig nem talált vállalkozó együttest.[16]

Kocsár instrumentális darabjait az 1960-as évek második felétől az 1970-es évek közepéig főként néhány hangszerből álló együttesekre írta. A korszakban felfedezett hangszer a cimbalom, amelynek legjellemzőbb használata a Repliche No. 1 fuvolára és cimbalomra (1971). Ebben a rögtönzés iránti érdeklődését egészíti ki a népi hagyomány: részben hangszerhasználatban, részben a siratót idéző melodikában.[17] A cím a darab „felelgető" felépítésére utal. A Repliche tulajdonképpen „műfajjá" vált Kocsár műhelyében, és megszületett a folytatás is: Repliche No. 2 kürtre és cimbalomra (1976), Repliche No. 3 szólócimbalomra (1981). A Repliche-sorozat mellett még az 1976-os Kassák-dalok kísérő együttesében hallható cimbalom.[18]

Kocsárt a hangközökkel való foglalkozás és az új hangzások keresésén kívül érdekelte az is, hogy a klasszikus formák, ha áttételesen is, mennyire érvényesek az ő korában.[19] Az 1960-as, 1970-es évek fordulóján írt hangszeres zenéjében például arra keresett megoldást, hogy milyen módon emelhet improvizatív elemeket hagyományos architektúrákba. „A korszak tipikus magyar törekvéseinek letéteményesében", a fúvósötösre komponált Variazioniban (1968) a témának tekinthető zenei anyagot – amelyben a motívumok, a témafejek, a mozgástípusok és a harmóniaifordulatok négysoros népdalszerkezetben rendeződnek el – tíz, jól elkülöníthető formatömbbe csoportosuló változatban dolgozta fel; a második téma megjelenése ráadásul szonátaforma allúzióját kelti.[20] A zongorára írt Improvizációkban (1972) a változatok sorát improvizatív formarészek szakítják meg, az ugyanabban az évben szerzett rézfúvós Szextettben pedig a gyors részek között ritornello-szerűen térnek vissza a téma részletei.[21]

A korszakban keletkezett kórusművei közül kiemelkednek a Nagy László verseire íródott darabok (1971–1973).[22] Kocsárt elsősorban Nagy verseinek zeneisége, magyar népművészetben gyökerező drámaisága nyűgözte le. 1971-ben készült el a Tűz, te gyönyörű és a Liliomdal, 1972-ben a Három női kar. Az 1973-as Tűzciterák kórusa egyik legfontosabb és egyben legnépszerűbb műve.[23] Ebben kísérletezte ki azt a nagyszekund–kisterc sorozatot, amely egyfajta pentaton modell és végtelenítve mind a tizenkét hangot kiadja.[24] Ezen darabjai már nem támasztanak olyan mértékű nehézséget az előadók elé, mint korábban az Évszakok zenéje. Ennek oka, hogy Kocsár ebben az időben – szakiskolai tanársága miatt – behatóan foglalkozott a Palestrina-ellenponttal, ami a saját „énekelhető stílusának" kialakítására sarkallta.[25]

Az előadók felé támasztott követelmények csökkenése megnyitotta Kocsár számára az utat a gyermekkarokhoz is. 1974-től kezdve sorozatban készültek el a legkisebbeknek szánt kórusművei: a Csanádi-versekre írt Gyermekkarok I–III (1974) (folytatása, a IV. kötet 1984-ben), a Weöres-versekre komponált Csili-csali nóták (1977), illetve a Nemzetközi Kodály Társaság megrendelésére 1978-ban született angol nyelvű karok (Cat and Dog, Knick Knacks).

Kocsár Miklós érdeklődése diplomamunkái után két évtizeddel, az 1970-es évek második felében fordult újra a zenekari hangzás felé. (Bár ő maga elutasította, lehetséges, hogy ez a Mahler művészetével való megismerkedés hatására történt.)[26] Tíz év alatt három nagyzenekari művet komponált: Varianti (Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekarnak, 1976), Metamorphoses (Győri Filharmonikus Zenekarnak, 1979) és Formazioni (Szombathelyi Szimfonikus Zenekarnak, 1986), továbbá ebben az időszakban készült el vonószenekarra a Sequenze (Veszprémi Kamarazenekari Fesztivál megrendelésére, 1980). A művek közös tulajdonsága, hogy mind rövid tételekből épülnek fel. Nagy formájuk a kontrasztok, a tematikus összefüggések, a variáció, az átváltozás, a metamorfózis és a mindezeken mindig áttűnő kamarazenei gondolkodásmód egyensúlya mentén jönnek létre.[27] 1988-ban az Europa Cantat pécsi rendezvénysorozatának megrendelésére készült el Kocsár eleddig egyetlen nagyzenekari-kíséretes kantátája, Az éjszaka képei, amely Juhász Ferenc azonos című költeményén alapul.[28]

Az 1970-es évek második felének, 1980-as évek első felének jellemző műfaja a concerto. Ebben a műfajban keletkezett kompozícióit kivétel nélkül számára kedves muzsikustársainak írta. 1976-ban készült el az Öt tétel klarinétra, csembalóra és vonószenekarra Kovács Bélának, 1978-ban fejezte be a fuvolára és kamaraegyüttesre írt Capricorn Concertót Matúz Istvánnak. 1982-ben az Episodi címmel Pongrácz Péternek írt oboára és vonószenekarra egy versenymű-szerű kompozíciót, míg Vajda József fagottművésznek a szintén vonószenekar-kíséretes Elégiát (1985) dedikálta. Huszárik Zoltánra – akivel közösen a Csontváry című filmet készítették – emlékezve is egy versenyművet szerzett: Concerto – in memoriam Z. H. (Tarjáni Ferencnek kürtre és kamarazenekarra, 1983). A versenymű-jellegű darabok azonos alapötletre, a szólóhangszer énekszerűségének és a kísérő együttes színgazdagságának ellentétére épülnek. A darabok sokkal inkább követik a 18. századi concertók, mint a 19–20. századi versenyművek elvét: a szólóhangszer hol éppen csak kiemelkedik a kamarazenei szövetből, hol szólisztikusabb szerepet vállal.[29]

Kocsár az 1980-as évek második felében tért vissza a kamarazene műfajához. 1984-ben keletkezett a 3. fúvósötös, két évvel később két trombitára, kürtre, harsonára és tubára a Quintetto d'Ottoni (1986). A Budapesti Nemzetközi Brácsaverseny felkérésére írta meg 1983-ban a Hét változat című szólóbrácsa-művet.[30] Szintén ebben az időben kezdődött el a hangok összecsengésére építő Echoes ciklus is, először egy kürtre (1984), majd kettőre (1989), háromra (1997) végül négyre (1998).

A korszak fontosabb kórusművei a Carl Sandburg verseire írt Six Choruses (1981), illetve a Debreceni Nemzetközi Kórusverseny felkérésére, Nagy László-versre komponált Csodafiú-szarvas (1979).[31] 1985 és 1993 között keletkeztek Kocsár Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött szövegekre készült kóruskompozíciói. Bár a Hegyet hágék, lőtöt lépék című gyűjtemény már 1976-ban megjelent, Kocsárnak először nem igazán ragadta meg a fantáziáját a népi szöveg, még évekre volt szüksége, hogy megbirkózzon az áradó prózai szövegekkel.[32] Az életmű „magaslati fejezetét"[33] képezik az erre a szövegekre írt kórusművek – Mégis mondom Damion! (1985), Hegyet hágék, Hálog hasadj meg!, Oh hajnal hajnal, Keresztvetés, Szent Antal tüze (1992-1993) –, „amelyek új dimenziókat, új rejtélyeket rajzolnak ki a magyar kórusművészet égboltozatára."[34] Ezekben a művekben kristályosodott ki továbbá az az érett stílus, amely az 1990-es évektől keletkezett Kocsár-kórusművek jellemzői: a tömör, leegyszerűsödő magyar deklamáció; a recitáló kezdés; a modellskálák, lá-pentatónia, mixtúrák, kvart-akkordok és felhang-akkord használata, az ún. „Kocsár-kézjegy".[35]

Kocsár az 1990-es évektől kezdve egyre inkább klasszicizáló hangvételt üt meg: saját bevallása szerint ekkorra fogadta el magát és innentől kezdve nem akart senkinek megfelelni, semelyik irányzathoz sem csatlakozni.[36] Régies formák – szonátaforma, rondóforma – „felújított" változatai jelennek meg újra műveiben, harmóniái világosabbá, „egyszerűbbé" – és talán „közérthetőbbé" – válnak. Ennek a stílusnak a korai reprezentatív darabjai a klasszikus háromtételes (gyors-lassú-gyors) versenyművek: az Onczay Csabának írt Csellóverseny (1994; lassútétel fejhajtás a komponálás idejében elhunyt Antall József emléke előtt),[37] a Szecsődi Ferencnek írt Concerto da Camera című hegedűverseny (1995), a Berényi Bea–Dartsay Ákos házaspárnak írt Concertino két fuvolára és vonószenekarra (1999), illetve a belga megrendelésre írt Concerto lirico című brácsaverseny (2000).

Az 1990-es évek elején Kocsár újból jelentős mennyiségű kamarazenével jelentkezett: az említett kürtkompozíciók mellett tovább bővítette a rézfúvósok repertoárját az 1990-ben harsonára, zongorára és ütőhangszerekre komponált Rapsodia című művével, 1991-ben a négy harsonára és négy ütősre írt Musicával és az 1996-os, három harsonára írt Suite-tel. További kamaraművei még ebből az időszakból a Fantasia klarinétra és ütőhangszerekre (1991) és a Hang-szín-játékok két fuvolára (1993). A klasszikus kamarazenei hangszerekre, a vonósokra is írt: Változatok címmel 1989-ben szólócsellóművet (revízió: 2002), egy vonóstriót 1993-ban, egy chaconne-t két hegedűre és csellóra 1996-ban.

1992-ben, másfél évtizednyi megszakítás után a Kassák-versekre írt A félelem felhői ciklussal Kocsár újból visszatér a dalszerzéshez. Hamarosan dalok egész sora készül el: Dalok Kányádi Sándor verseire (1994), Három dal Gyurkovics Tibor verseire (1996), Öt virágének (1997), Ölelj meg engem, Isten (1998). Kányádi verseire komponált Kocsár továbbá több, ez időtájt született kórusművet: a Téli alkony miniatűrjeit (1993), az Öt biciniumot (1994), a Madáretető gyermekkantát (1995), a Valaki jár a fák hegyén nőikart (1995), a Könyörgés tavasszal ciklust (1999).

Szintén ebben az időszakban kezdődik Kocsár együttműködése Szabó Dénessel és együtteseivel, a nyíregyházi Pro Musica Leánykarral és a Cantemus Gyermekkórussal, akik kórusművei jelentős részét előadják és hanglemezre veszik, jelentős kritikai siker mellett (Missa in A, 1991).[38] Kocsár kórusművei olyan sikernek örvendenek, hogy a pályatárs Szokolay Sándor Kocsárt „a jelenlegi élő legnagyobb, legsikeresebb és legkedveltebb" magyar kórusszerzőnek nevezi.[39]

A politikai rendszer változásával Kocsárnak módja nyílt egyházi műveket komponálnia. Az addig csak – a pár megrendelésre írt angol nyelvű kompozíciót leszámítva – magyar nyelvű szövegekre komponáló Kocsárnak ekkortól egyre gyakrabban zenésített meg latin szövegeket. Ezek közül a legkorábbi a Salve Regina (1995), amelyet hamarosan követ az Ave Maria (1997), Cantate Domino (2000), illetve a zenekari kíséretes Magnificat (1996) illetve a kettős kórust alkalmazó Jubilate Deo (1995). Kocsár miséket is írt, amelyeket elképzelése szerint akár az egyházi liturgiában is hasznosítani lehetne: az a capella (nőikarra, 1991) és Missa tertia (vegyeskar, 2002) mellett egy orgonakíséretes Missa Secundát (női vagy gyermekkarra, 1997), utóbbit a Tokiói Rádió felkérésére.[40] A latin nyelvű szövegekre komponált művek hozták el Kocsárnak az igazi külföldi ismertséget.[41] Műveit az 1990-es évek második felétől rendszeresen műsorra tűzik Japánban, 2000 és 2011 között kétévente Kocsár Miklós versenyt rendeztek Tokióban.[42] A 2000-es évek elejétől kezdve Kocsár művei Nyugat-Európában is rendszeresen műsorra kerülnek.

Kocsár az ezredfordulót követően sok kórusművet írt, elsősorban egyházi szövegekre. Újdonságként megjelenik a fiú-vegyeskar – Régi magyar diákdalok (2005) –, illetve a rézfúvóskíséretes kettős egyneműkar, a Laudate Dominum (2005), továbbá a Karácsony, Fekete glória (2005–2007) – két kórusmű Nagy László 1956-ban írt verseire. Elkészült még négy dalciklusa, melyek közül az egyik az eredetileg 1960-ban írt Dalok Csukás István verseire felújítása.

1999-ben két fuvolára és vonósokra írt Concertino készült. 2000-ben belgiumi felkérésre brácsaverseny (Concerto lyrico) született. 2000-es év termése még a Szent Márton életútját bemutató zenemű Laudatio Epis Copis Martini, narrátorra, szólistákra és kis szimfonikus zenekarra. 2007-ben Stabat mater készült szoprán és bariton szólóra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra. 2015 és 2016 között komponálta az Emlékképek a XX. század 50-es éveiből, vázlatok szimfonikus zenekarra című művét az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának emlékére. A mű zenei anyagának egy része az akkoriban írt művek dallami, harmóniai, ritmikai elemek felhasználásával készült, illetve hasonló anyagokkal egészült ki. Feltűnően kevés azonban Kocsár 2000 óta keletkezet ouvre-jében a hangszeres darab; közülük a szopránszaxofonra és különböző kísérőhangszerekre komponált Fantázia és Friss (2005–2008) és a Farkas Ferenc emlékére írt Tre pezzi per organo (2005) tűnik jelentősnek. 2012-ben darabok sokasága készült unokái kérésére: Apróságok, 28 kis duó két fagottra, 9 apró darab fagottra és zongorára; darabok fúvósötösre, Tavaszköszöntő fanfár hat fagottra vagy harsonára.

[2016]

[1] Földes Imre: Harmincasok. Budapest: Zeneműkiadó, 1969. 60.

[2] FV-NB: „A Zeneakadémia aranydiplomásai válaszolnak – Rondó 2." Fidelio 2012. 09. 30. http://fidelio.hu/klasszikus/2012/09/30/a_zeneakademia_aranydiplomasai_valaszolnak_rondo_2/ (Utolsó megtekintés: 2016. március 2.)

[3] Földes: Harmincasok, 64.

[4] Varga Bálint András: 3 kérdés, 82 zeneszerző. Budapest: Zeneműkiadó, 1986. 189.

[5] Földes: Harmincasok, 53.

[6] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 188–189. illetve Földes: Harmincasok, 53–54.

[7] Hollós Máté: „Művek bontakozóban. Kocsár Miklós múltba tekintése." Muzsika 41/4 (1998. április), 43. illetve Devich Márton: „A harsonától a kórusokig. A hetvenéves Kocsár Miklós portréja." Muzsika 46/12 (2003. december), 11.

[8] Uott. A Vonósnégyes vonószenekarra hangszerelve, jelentősen átdolgozott formában Serenata per archi (1971) címmel viszont már 1972-ben bemutatásra került.

[9] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 193.

[10] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 189. illetve Földes: Harmincasok, 54–58.[11] Gerencsér Rita: Kocsár Miklós. Budapest: Mágus, 2001. 8–9.

[12] Ordasi Péter: „Csodafiú-szarvas. Kocsár Miklós műve a néphagyomány és a huszadik századi líra keresztútján." In: Dombi Józsefné–Maczelka Noémi (szerk.): Zene és művelődéstörténet. Szeged: SZTE JGYTFK Ének-zene Tanszék, 2006. 73–78. 74.

[13] Devich Márton: „A harsonától a kórusokig. A hetvenéves Kocsár Miklós portréja." A megtalált hangvétel egyik legkorábbi ismertetését lásd: Somfai László: „Fiatal magyar zeneszerzők." Magyar Zene 9/6 (1968), 170.

[14] Gerencsér: Kocsár, 10.

[15] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 189.

[16] Devich Márton: „A harsonától a kórusokig. A hetvenéves Kocsár Miklós portréja." A művet végül a Győri Leánykar mutatta be Szabó Miklós vezényletével, 1969-ben.

[17] Kroó: A magyar zeneszerzés 30 éve, 187.

[18] Gerencsér: Kocsár, 12.[19] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 193.

[20] Kroó: A magyar zeneszerzés 30 éve, 147–148.

[21] Gerencsér: Kocsár, 11.

[22] Kocsár – saját bevallása szerint – amúgy is hajlamos volt egy költőnél „leragadni", lásd: Ittzés Mihály: „Pódium-beszélgetés Kocsár Miklós zeneszerzővel." Parlando 47/3 (2015. március). http://www.parlando.hu/2015/2015-3/Bardos_Kocsar_Ittzes.htm (Utolsó megtekintés: 2016. március 2.)

[23] Lásd Ordasi Péter: „Bartók Béla stílusának elemei Kocsár Miklós kórusművében (a Tűzciterák [1973] című kórusmű alapján)." In: Dombi Józsefné–Maczelka Noémi (szerk.): Mozart–Liszt–Bartók. Tanulmánykötet. Szeged: SZTE JGYTFK Ének-zene Tanszék, 2007. 125–140. illetve Ugyanő: „Bartók stílusának elemei Kocsár Miklós kórusműveiben – Tűzciterák 1973." Zeneszó 23/10 (2013. október), 3–8.

[24] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 191.[25] Gerencsér: Kocsár, 14.

[26] Varga: 3 kérdés, 82 zeneszerző, 190–191.

[27] Gerencsér: Kocsár, 16.

[28] Kovács Attila – Ivasivka Mátyás: „Kocsár Miklós." In Kovács Attila–Ivasivka Mátyás: Pécsi Concerto. Fejezetek Pécs zenetörténetéből. Pécs: Alexandra, 2011. 466–470.

[29] Gerencsér: Kocsár, 17.

[30] Fittler Katalin: „Kocsár Miklós: Hét változat mélyhegedűre." Parlando 26/11 (1984. november), 29–30.[31] Ordasi: „Csodafiú-szarvas", 75.

[32] Hátterét lásd Devich Márton: „A harsonától a kórusokig. A hetvenéves Kocsár Miklós portréja."

[33] Gerencsér: Kocsár, 20.

[34] Tóthpál József: „Születésnapi köszöntő." Zeneszó 3/10 (1993. december), 3.

[35] Ordasi Péter: Csodafiú-szarvas. Kocsár Miklós kórusműve a hagyomány és a kortárs líra keresztútján. LFZE DISS 401. Budapest: [h. n.], 2005. 25–49.

[36] Devich Márton: „A harsonától a kórusokig. A hetvenéves Kocsár Miklós portréja."

[37] Hollós Máté: „Művek bontakozóban. Kocsár Miklós: Gordonkaverseny." Muzsika 37/4 (1994. április), 37.

[38] Lásd például Fittler Katalin: „Kocsár Miklós kórusművei CD-felvételen." Zeneszó 7/9 (1997. szeptember), 11. és Ugyanő: „Kocsár Miklós egyházi művei – CD-felvételen." Zeneszó 9/7 (1999. augusztus), 11.

[39] Szokolay Sándor: „Elfogult hangú gondolatok – a 60 éves Kocsár Miklós kóruséletművéről." Zeneszó 4/1 (1994. január), 9.

[40] Hollós Máté: „Művek bontakozóban. Kocsár Miklós múltba tekintése." Muzsika 41/4 (1998. április), 43.

[41] Hollós Máté: „Művek bontakozóban. Kocsár Miklós új kórusai és orgonaműve." Muzsika 49/1 (2006. január), 32.

[42] Ordasi: „Csodafiú-szarvas", 74.