Kolozsvári Grandpierre Emil
Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, műfordító
Kolozsvári Grandpierre Emil a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Ez a tény már önmagában is predesztinálja az alkotót, nincs ez másként Grandpierre Emil esetében sem. Őt is nyugat-európai orientáció jellemzi, mely részint a maga, részint a magyar irodalom palettáját színesíti. Ha írói tevékenységét próbáljuk besorolni, nehéz helyzetben vagyunk, mivel egyetlen irányzathoz sem köthető egyértelműen. Kolozsvári Grandpierre Emilt elsősorban a realitás érdekli, s ennek a megformálása az, ami alkotói éveit kitölti. Életművének megértését nehezíti, hogy egész alkotói pályája során újszerű és nehéz feladatok megoldását tűzte ki maga elé. Eltökélt szándékkal szállt szembe az irodalmi és társadalmi avíttsággal, legfőbb céljának azt tartotta, hogy szatirikus, leleplező hangsúllyal mutassa be a megrekedt életű magyar polgári réteget, azok gondolkodását. Ennek egyik fő eszköze, mely szinte az összes művében fellelhető az objektivitásra való törekvés.
Kolozsvári Grandpierre Emil írói életművének tekintélyes hányadát a prózai alkotások adják. Ezek közül fő helyen a regény áll, majd novellák, esszék sorakoznak, néhány színműve mellett pedig említésre méltóak még műfordításai is.
1932-ben jelenik meg első regénye, A rosta, mely a legszenvedélyesebb alkotásának mondható. Későbbi művei már ironikusabbak, tárgyilagosabbak, ezek témáit tekintve a középpontban a kisebbségi sorban élő középosztálybeli ifjúság helyzetének és sorsának bemutatása áll, mely egyben egész nemzedékének is létkérdése. Itt fogalmazódik meg az a gondolat, mely egész írói pályáján elkíséri, miszerint a gondolati berögződés gúzsba köti az embert. S értendő ez személyes és társadalmi szinten, hiszen a magyar középosztály helyzetéért is, épp ez a változtatni nem tudás a felelős. Ezt a témát viszi tovább a Dr Csibráky szerelmei (1934) című műve, amelyben Csibráky, a cselekvésre képtelen hős, a magán-és közéletben megélt pikáns szerelmi kalandjai közt vagy hivatali munkája során egyaránt képtelen rátalálni a helyes magatartásra, összekeveri a tényeket vágyaival, álmaival, s emiatt nevetséges, képtelen helyzetekbe sodródik szüntelen. A regény a logikus gondolkodást nélkülöző élet szatírája. Fő motívuma a valóságérzék zavara. A nagy emberben (1935), a kételkedő értelmiségi típusát állítja szembe a butaságból, erőből tevékenykedő ösztönemberrel (erre utal a címbeli „nagy ember" jelző). Társadalmi-lélektani képlet, a tehetség mibenlétéről, s kiteljesedési akadályairól. Az író „cselekvésdeficitnek" nevezi ezt az értelmiségiekre jellemző magatartást, mely véleménye szerint tipikusan magyar. A regény '35-ös megjelenési ideje tiszta utalás az aktuálpolitikára, a nagy emberek erőből való manipulációjára. Szellemi éberségre, a tett erejére is felhívja a figyelmet. Korai regényeinek sorát az Alvajárókkal (1938) folytatja, majd az 1942-es megjelenésű Tegnap című alkotása követi, amely egy önéletrajzi ihletésű regény, fontos azonban pontosítani e meghatározást, hiszen nem személyes életrajzról van szó, sokkal inkább egyfajta intellektuális reflektálásról személyes társadalmi, közösségi létéről. Ezzel alkalmazza a vallomásos esszéregénynek azt a változatát, mely megjelenése idején egyedülállónak számított a magyar prózában. Témáját tekintve a kolozsvári tanulóévek személyes tapasztalatára építő korrajzról van szó. Cselekményszövésére a gördülékenység jellemző, a hangulatteremtő epikus részek mesterien keverednek esszéisztikus kommentárokkal, s ez talán Grandpierre írásművészetének legfőbb jellegzetessége is. A tegnap tehát lezár egy időszakot, ám mint ahogy minden lezárás, újat is hoz, Kolozsvári Grandpierre Emil esetében az önéletrajzi esszéregények sorát nyitja meg.
Szabadság című regénye 1945-ben lát napvilágot. S bár a cím alapján joggal feltételezhetjük, hogy a politikai szabadság válik címadóvá, valójában azonban a személyes szabadságról, az individuum kiteljesedéséről, s ennek erkölcsi szempontú vizsgálatáról szól a mű. Fejlődésregényről lévén szó, a gyerekkort állítja központba, mely az író esetében rideg, igazi, mély szeretetet nélkülöző miliő volt. A családi viszonyok boncolgatását egy későbbi regényében is nyomon követhetjük, Táguló múlt (1975) című kötetében édesanyjának felmenőivel, a Krassowszkyakkal foglalkozik. A történet emlékeinkbe idézheti Krúdy Gyula bohém regényalakjait, hangulatában azonban leginkább az orosz realista prózát idézi meg. Ez az emlékezésfolyam nézőpontváltozást mutat előző regényeihez képest, ezt az is indokolja, hogy az író nyomatékosan hangsúlyozza „korábbi emlékezéseimben arra kényszerültem, hogy némely helyeken ne a valóságot mondjam el, hanem annak égi mását". Az utolsó hullámban, mely (1973) legnagyobb szabású írói vállalkozása az önéletrajzi regények sorában, ezért is tér vissza a Tegnap időszakához, melynek történéseit részben módosítja, részben kiegészíti. Az előadásmódot új dimenzióval gazdagítja, ugyanakkor hangvétele kicsit ironikusabb és tartózkodóbb is, mint a Tegnapé.
A szerencse mostohafia (1976-ban) ugyanezt a tematikát viszi tovább, és egyben kemény korkritikát is megfogalmaz. Ebben a regényében is megjelenik a középosztály szemléletének elítélése, ám itt az értelmiségiek „tehetetlenségével" a kétkezi munkás szorgalma, leleményessége, humora áll szemben. Ezek végül a főszereplőt is átsegítik a nehézségeken.
Életrajzi regényeinek sorában olyan műveket is meg kell említenünk, mint a Béklyók és barátok (1981) vagy az Árnyak az alagútban (1981) című munkák.
Kolozsvári Grandpierre Emilnek A II. világháború után aktív alkotói időszakát láthatjuk. Lófő és kora című szatirikus regénye 1946-ban jelenik meg és a magyar uralkodó osztály kigúnyolásáról szól. Ugyanebben az évben egy novellagyűjteménye (Lelki finomságok) és egy esszékötete (Az értelem dicsérete) is napvilágot lát. Szintén ebben az évben kezdi el írni Mérlegen című művét, ami a kor igényeihez alkalmazkodó realista nagyregénynek készült, 1950-ben jelenik meg nyomtatásban. Sajátossága, hogy a társadalom minden rétegét megpróbálta lefesteni, ezt egy az 1920-as években játszódó kalandos kerettörténetbe foglalta. Annak ellenére, hogy a munkásosztály alakjait helyezte középpontba, mentes mindenféle közhelytől, mely a sematizmust idézné. Szerkezeti különlegessége továbbá a regénynek, hogy az író átemeli korábbi regényeinek motívumait, illetve novellaformában is feldolgoz bizonyos epizódokat. Ez az eljárás egy sajátos montázstechnikát eredményez.
Az ötvenes évek időszakában Kolozsvári Grandpierre Emilnek újabb alkotói korszaka rajzolódik ki. Ezekben az években történelmi regényeket írt / A csillagszemű (1953), A csodafurulya, (1954), A törökfejes kopja, (1955), anekdotagyűjteményeket szerkesztett (Elmés mulatságok, (1955) /. Emellett megjelennek a mesék is az alkotói palettán. Ez minden bizonnyal irodalompolitikai nyomás is, azonban Grandpierre-től egyáltalán nem idegen ez a műfaj. Megkísérli a mesei-pikareszk regény újjáélesztését. A csillagszeműben a mesét és valóságot, a kalandosságot és történelmiséget sikerült eggyé forrasztania. Ellentétben a korban oly gyakori sematikus művekkel, itt az élet bősége, vidámsága idéződik fel. Ez a szándék megegyezik azzal a törekvéssel, mely ebben az időszakban a meseirodalmat egyéniesítette pl. Illyés Gyulánál a népmese-átdolgozások vagy Tamási Áronnál a novellák ugyanígy kiemelkednek a stilizáló irodalomból. A csillagszemű valódi sikerét a kritika méltánylása, a körülötte folyó vita is jelezte. 1957-ben jelenik meg A bűvös kaptafa című regénye, A történet lényege „a megfelelő embert a megfelelő helyre" igazságának politikai eredetű megsértéséről, illetve az ezekből kialakuló szituációk felvillantásáról szól. Nagyon sok tréfás-groteszk elemet találunk e művében s a szatirikus hangvétel innentől válik regényeinek uralkodó hangnemévé. Csak egy év telik el, s újabb regénnyel lép az olvasóközönség elé. A boldogtalanság művészete (1958) című kötetével. Sajátos visszakapcsolódás ez a mű korábbi regényeihez, azonban ez nem lineáris folytatást jelent, sokkal inkább egyfajta távolabbról szemlélést. A regény főhőse jellegzetes dzsentri-figura, aki vidéki újságíróként járja az országot. A „magyar parlagi Don Juan" alakját rajzolja meg e regényében Grandpierre, s talán csak a véletlen műve, hogy ebben a figuraábrázolásban Krúdy is megidéződik (Pereszteghy Olivér a Nyírségből származik, diszkréten bohém nőfaló). A regényben, a címből is sejthetően, ennek a hősnek a boldogságra való képtelenségéről van szó.
Ha Kolozsvári Grandperre Emil stílusát vizsgáljuk, hamar szembetűnik az a nyelvi sokszínűség, mely jellemzi az írásait. Az író nemcsak érdeklődik, de el is sajátítja, s műveibe beépíti a különböző nyelvi rétegeket, így nem ritka pl. a szleng sem, mellyel írói stílusát színesíti.
Az ötvenes évek végén újra előveszi régi témáit, saját bevallása szerint „egyenetlen életműve helyreállni látszik". Ezt példázzák az Egy szereplő visszatér (1961) című kötet darabjai, A boldogtalanság művészete (1958), a Párbeszéd a sorssal (1962) című kisregény, majd a 60-as években megjelenő Változatok hegedűre (1967) című regény. Ebben a művében előszeretettel alkalmaz a filmre emlékeztető snitteket, ez gyors, pergő cselekményvezetést eredményez, mely helyenként talán elnagyolt is. Itt újra előkerül Grandpierre egyik kedvenc, sokat hangoztatott nézete a „tehetségtelenek összeesküvéséről", miszerint sok olyan esetben, amikor a tehetség nehezen tudja elfogadtatni magát, a kevésbé tehetséges egyén kisebb intellektualitással, nagyobb gyakorlati érzékkel, hamarabb utat tör magának, így hagyva örökké hátul a tehetségeseket.
A Dráma félvállról (1969) című művében letér az intellektuális regénynek arról az útjáról, amely első írói pályaszakaszában tevékenységének fő iránya volt. Itt már kevésbé játszik szerepet az egyszerű kommentár, ennek oka, hogy mivel már nem önéletrajzi anyaggal dolgozik, nem is érzi magát kompetensnek a reflexiókra. Emiatt az objektív ábrázolás kap nagyobb szerepet. Ezek a regények az ún. „tiszta epika" tárgykörébe tartoznak. A fiktív, tehát nem önéletrajzi kötöttségű munkáinak száma éppen azért nőtt meg, mert a fejlődő társadalmat kívánta a memoárnál objektívebb formában szemügyre venni. Ebbéli munkálkodásában nagy szerepet játszanak a könnyebb epikai változatok, nem elsősorban azért, mert Kolozsvári Grandpierre Emil nem akar a súlyosabb mondandóval élni, sokkal inkább, mert arra törekszik, hogy az adott korszak elsődleges valóságelemeit ragadja meg. Elsősorban mindenki számára befogadható és élvezhető olvasmányokat írt, ezzel kétségtelenül a lektűr-réteg darabjait is gazdagította, de ezek az egyenetlenségek talán megbocsáthatók és természetesek is.
Kolozsvári Grandpierre Emil írásművészete a novellisztikában is egyedinek számít. Nehéz helyzetben vagyunk, ha akár magyar, akár világirodalmi rokonításba kezdünk, bár életműve tagadhatatlanul mélyen gyökerezik kora magyar és világirodalmában. Az író egy vele készített interjúban egyik idézett olvasójával ért egyet, aki szerint „ironikus realizmus" jellemzi az alkotót. Grandpierre Emil mesélő típusú elbeszélő, aki bővelkedik témákban, változatosan használja a különféle hangnemeket, ezzel széles olvasóréteget szerezve magának.
Az Arcok napfényben (1967) című gyűjtemény után a Keresztben az úton (1971) című kötet szatirikus hangon szólaltatja meg novelláit. A Változó felhőzet (1977) válogatáskötetében vagy a Szeplős Veronika kötetben (1980) megjelennek hosszabb kisregényszerű elbeszélések is. A novellák, elbeszélések sorra vonultatnak fel olyan idős embereket, akiket kizsákmányoltak, vagy testi-lelki sérülések gyötörnek. A kritikusok szerint ez a témaválasztás önéletrajzi motivációjú, támasza volt sokat betegeskedő édesanyjának. Több opuszának lesz végkicsengése, hogy ha hagyjuk a körülöttünk élő idős embereket elmagányosodni, azzal saját családjaink széthullását idézzük elő.
Harmatcseppek (1974) című kötete ugyanazt a környezetet idézi meg, amit már láthattunk önéletrajzi írásaiban. Az opusz négy nagyobb elbeszélésből és egy kisregényből áll. Sajátossága, hogy az önéletrajzi regényekhez képest jóval több iróniával mutatja újra be azoknak a magatartásformáknak az újraéledését, melyeket a korábbi regényekben olyannyira ostorozott.
Az ouvre áttekintésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az esszéírói munkásságot sem. Ezek a művei nem választhatók el a szépirodalmi alkotásoktól, lévén az esszé is félig az. Szuverén és egyéni látásmódja ezekben az írásokban is felfedezhető. Írásainak bemutatásakor nemcsak arra kell figyelnünk, hogyan ítéli meg a fontos irodalmi kérdéseket, de legalább annyira arra, hogy hogyan fogalmazza meg saját nézeteit. A realizmus fogalmi szinten jelen van, vallja, hogy az ábrázolás és megjelenítés minden lehetséges eszköze a valóság bemutatásának szolgálatában kell, hogy álljon. Nagy érdeklődést keltett és igen nagy vitát is kavart a Karinthy-ról írt esszéje.
Az irodalom és a társadalom szenvedélyes és türelmetlen ostromlása a megrekedtség miatt esszéiben is jelen van, csakúgy, mint regényeiben. Kíméletlenül és kendőzetlenül fogalmaz pl. Csonka stíluseszmény – csonka emberlátás, Küzdelem az epikával -megjelent a Legendák nyomában (1959) című tanulmánykötetében- című írásában: „az újabb magyar irodalom egyenesen tüntetett szellemi restségével, értelmi igénytelenségével, és jámboran beletörődött, hogy csupán az érzéki, érzelmi élet festésére alkalmas stílussal rendelkezik."
"Mindig arra törekedtem, hogy a valóság közegében gondolkodjam, s csak azt fogadjam el gondolatnak, aminek valóságos tartalma van, csak azt a gondolkodásmódot, mely gyakorlattá változtatható, vezérfonalul szolgálhat a cselekvéshez, s ami ezzel együtt jár, elvetettem minden fogalmi játékot, ha mégoly tetszetős, ha mégoly lege artis filozofikus is ... Sztoicizmus, önvédelem, racionalizmus, realizmus, tevékeny pesszimizmus, biológiai optimizmus keveredik ebben a magatartásban az élet szeretetével, s ami ez utóbbiból következik, gyűlölet az életöröm kártevői ellen" – így jellemezte önmagát A hatodik határkőnél című írásában.
Kolozsvári Grandpierre Emil utolsó pályaszakaszát az 1980-as évek végétől datálhatjuk. Ezekben az években több regényének témája a szerelem, házasság, egyáltalán a férfi-nő kapcsolat témahálójából kerül ki. (Egy házasság előtörténete, 1982, Egy potenciavadász följegyzései az összeomlás után, 1989, Szépen gondolj rám! egy szerelem története, 1990, Polgári szerelem, 2000). Ezek közül kiemelkedő a Szépen gondolj rám! című regénye, melyet feleségéhez, Szegő Magdához ír. Filológiai érdekesség, hogy a regénynek elkészült ugyan a folytatása is, de az máig kiadatlan.
Ha végignézünk Kolozsvári Grandpierre Emil alkotói életművén, egy igen gazdag ouvre képe rajzolódik ki. Életművének súlypontja az emlékező próza alkotásaiban keresendő. Ha életművének gerincvonulatát próbáljuk megállapítani, akkor ezt nagy valószínűséggel önéletrajzi regényeiben találjuk meg. A szellemi függetlenséget és a humanista emelkedettséget becsülte legtöbbre. 1944-ben írja a következőket:
"Az a zűrzavar, amibe most süllyedt az emberiség, már kezdi teremni a maga utópiáit: az újak helyett én inkább ezt a régit választom, a legszebbet, a legnemesebbet valamennyi közül. A józan ész, a tiszta erkölcs, az emberséges erkölcs utópiáját. Hátha ezé a jövő?" (Morus Tamás Utópiájáról)
Kolozsvári Grandpierre Emil a Nyugat harmadik nemzedékének az az írója lett, aki korával – nem vita nélkül – együtt tudott haladni. A korszerűség, a fontos társadalmi kérdések iránti nyitottság is magyarázza, hogy némelyik regényében olyan jelenségekkel igyekezett szembenézni, amelyek később a társadalomtudományokat is foglalkoztatták.
[2016]