László Gyula

Életrajz

László Gyula régész, festőművész, művészeti író az erdélyi Nagy-Küküllő Vármegyében fekvő, többségében szászok és románok lakta kisvárosban, Kőhalmon (németül: Reps, románul: Rupea) született 1910. március 14-én. Édesapja, László Gyula tanító akkor a kőhalmi állami iskolában tanított, de családja származási helye, az udvarhelyszéki Abásfalva is fontos szerepet játszott életükben és a fiú gondolkodásának, identitásának meghatározó elemévé vált. Ugyancsak fontos gyerek- és fiatalkori élmények kötötték édesanyja, Tordai Vilma szülőföldjéhez, az Erdővidékhez (Száldobos, Bardóc, Bibarcfalva), ahol diákként első néprajzi gyűjtéseit végezte. László Gyula számára a családi neveltetésből fakadó unitárius, székely és magyar nemzeti öntudat gyerekkortól ötvöződött a népi kultúra, valamint a régmúlt – és annak tárgyi emlékei – iránti érdeklődéssel.

Az 1918-as impériumváltást követően édesapja iskoláját bezárták, így a család Kolozsvárra költözött, majd 1920 őszén a román hatóságok nyomására Magyarországra települt át. Először Szolnokon, egy vasúti vagonban laktak, majd 1921-ben Budapestre költöztek, ahol az édesapa a Néprajzi Múzeum könyvtárában, majd az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Előbbi munkahely a Kölcsey Gimnáziumba járó fiú szellemi fejlődése szempontjából is kiemelkedő jelentőségű volt, ugyanis a múzeum és a könyvtár gyakori vendégeként a magyar néprajztudomány olyan kiválóságaival került kapcsolatba, mint Györffy István, Bátky Zsigmond, Visky Károly vagy Lajtha László, és a kor néprajzi szakirodalmát is megismerte. A gimnáziumban kitűnt rajztudásával, amit külön rajzórákkal, majd az utolsó két évben a Belvárosi Szabadiskola látogatásával fejlesztett tovább (mestere Szőnyi István volt). Tehetségét VIII. osztályos korában az Országos Középiskolai Rajzverseny megnyerésével is bizonyította.

Érettségi után, 1928-tól a Képzőművészeti Főiskolán folytatott festészeti tanulmányokat, ahol első mestere Rudnay Gyula volt, majd Csók Istvánnál és Réti Istvánnál fejezte be a képzést. Nagy hatást tettek rá Lyka Károly művészettörténeti előadásai. Sokszorosított grafikával szintén foglalkozott, metszeteit a szak professzora, Varga Nándor Lajos is nagyra értékelte. Főiskolai diplomájának a megszerzése (1933) után azonban tudományos érdeklődésének engedve beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem ókeresztény régészet, magyar föld régészete és néprajz szakára, ahol művészeti tanulmányai részleges beszámításának köszönhetően már 1935-ben diplomát tudott szerezni, s még ugyanabban az évben le is doktorált. Az egyetemi képzést sok szempontból ridegnek, tárgyközpontúnak érezte, de Gerevich Tibor, Alföldy András, Györffy István előadásai maradandó élményt jelentettek számára. Ezt követő pályaválasztását, a művészet helyett a tudományos terület melletti elköteleződését az is befolyásolta, hogy egyetemi évei alatt – édesapja ismeretségeinek köszönhetően – önkéntes gyakornoki munkát végezhetett a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban, majd a Magyar Nemzeti Múzeumban. Utóbbi intézményben 1936-tól már fizetett gyakornoki, majd egy évvel később segédőri állást kapott, amely megfelelő anyagi alapot teremtett a házasságkötéshez (feleségét, Vidra Máriát még a Képzőművészeti Főiskoláról ismerte).

A második bécsi döntést követően, 1940 őszétől a Kolozsváron létrehozott Erdélyi Tudományos Intézetben kapott tanári állást a régészet, a magyar őstörténet és a magyar nép eredetének kutatására. Egyúttal a Szegedről visszatelepült Ferencz József Tudományegyetemen is tartott régészeti témájú előadásokat. A népvándorláskor, a honfoglalás és az Árpád-kor emlékeinek számbavételére irányuló tudományos munkája közben az erdélyi szellemi élet olyan kiválóságait ismerte meg, mint például Kelemen Lajos, Kós Károly és fia, dr. Kós Károly, Balogh Edgár, gróf Bánffy Miklós. Erdélyi tudományos tevékenysége idején, 1941. december közepétől 1942. január végéig Fettich Nándorral együtt módja volt a német hadsereg által elfoglalt és nagyrészt romokban lévő Kijev múzeumaiban és műemlékeiben található, a magyar őstörténet szempontjából is fontos régészeti anyag tanulmányozására. A magyarországi szellemi életben egyre szorosabb kapcsolatot épített ki a népi írókkal (Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Németh László, Szabó Pál, Tamási Áron), és részt vett a mozgalom 1943 augusztusában Balatonszárszón rendezett, korszakos jelentőségű konferenciáján. A honfoglaló magyar nép életéről tartott előadásában László Gyula körvonalazta az általa kidolgozott „régészeti néprajz" módszerét, amely a népi mozgalom célkitűzéseivel összhangban lévő elveket igyekezett a – mindaddig alapvetően tárgyközpontú – régészetben meghonosítani. E módszer alkalmazásával írta meg A honfoglaló magyar nép élete című könyvét, amely már megjelenésekor, 1944-ben hatalmas sikernek bizonyult, és máig László Gyula legjelentősebb, legnagyobb hatású munkájának tekinthető.

1944 őszétől 1945 tavaszáig Budapesten vészelte át a háború végét feleségével és 1939-ben, illetve 1945-ben született gyermekeivel. Utána családjával visszatért Kolozsvárra, ahol elfoglalta az újonnan létrehozott magyar nyelvű Bolyai Tudományegyetemen kormányközi egyezmény alapján magyar állampolgárságú tudósok számára biztosított harminc tanári állás egyikét. Régészeti előadásainak megtartása mellett aktív szereplője volt az erdélyi magyarság tudományos és tágabb közéletének. Így tanár-elnöke volt a Mátyás király szülőházában 1946-ban létrehozott, Móricz Zsigmondról elnevezett magyar népi kollégiumnak, és részt vett a világháború során gyűjteménye zömét elvesztett Székely Nemzeti Múzeum tevékenységének újraindításában is. Számos módon (a tudományos ügyosztály vezetése, választási plakátok rajzolása stb.) segítette a romániai magyarság baloldali irányultságú politikai és művelődési szervezetének, a Magyar Népi Szövetségnek a munkáját, ugyanakkor a kommunista pártba baloldali barátai szorgalmazására sem lépett be.

Budapestre 1949 tavaszán, röviddel az erdélyi magyar értelmiségiek ellen tervezett román hatósági fellépés előtt költözött vissza. A kilátásba helyezett egyetemi tanszékvezetői, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói állása helyett – az egyre jobban kiépülő, a népi mozgalomban ellenséget látó kommunista diktatúra közepette – csak megbízott egyetemi előadóként, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának régészeti előadójaként, majd a Nemzeti Múzeum Középkori Osztályának vezetőjeként volt módja dolgozni. Az 1956-os forradalom idején több újságban is megjelent az a nyilatkozata, amely szerint október 23-át ünneppé kellene nyilvánítani. Ezért később érték bizonyos hátrányok (például nem engedélyezték részvételét egy Mongóliába tervezett kutatóúton), azonban 1957. január 1-től ismét rendes tanári állást kapott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE), és így kikerült a Nemzeti Múzeum Fülep Ferenc fémjelezte, László Gyula számára igen nyomasztó légköréből.

Az 1960-as években fokozatosan nőtt a mozgástere a tudományos életben. 1962-től kezdve részt vehetett külföldi régészeti kongresszusokon, előadói körutakat tarthatott a Kárpát-medencében, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is (1978-as amerikai körútját régi barátja, Püski Sándor könyvkiadó szervezte). 1966-ban megkapta A történettudományok doktora címet (doktori értekezésének címe: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai), és 1967-től 1980. december 31-i nyugdíjazásáig az ELTE Népvándorláskori és Középkori Régészeti Tanszékének vezetőjeként dolgozhatott, de a Magyar Tudományos Akadémia tagjává soha nem válhatott. Az egyetemi oktatás, a tudományos publikációk megjelentetése, az ásatások vezetése mellett rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a szélesebb közönségnek szóló, ismeretterjesztő tevékenységre. Mind aktív, mind nyugdíjas korában százával jelentek meg népszerűsítő írásai önálló kötetként vagy országos napilapokban, helyi kiadványokban, ifjúsági magazinokban, nyugati emigráns fórumokon. Nevét halála után több iskola (Budapest XV. kerület, Kavicsos köz; Felgyő; Homoródszentpál) is felvette. Emléktáblái találhatók szülővárosa mellett többek között Budapesten, az ötven éven keresztül otthonául szolgáló Alkotmány utcai házon, Székelyudvarhelyen, valamint az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban. Családi nyaralóhelyén, Balatonrendesen utcanév őrzi az emlékét.

Az életrajzot összeállította: Takács Gábor [2017]

____________________________________

Életrajzi adatok

Kőhalom, Magyarország (Osztrák-Magyar Monarchia, ma: Rupea, Románia), 1910. március 14.

Nagyvárad (Románia), 1998. június 14.

Tanulmányok

1926–1928: Belvárosi Szabadiskola, Budapest, mestere: Szőnyi István

1928–1933: Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola, Budapest, festészeti osztály, mesterei: Rudnay Gyula, Csók István, Réti István

1933–1935: Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, ókeresztény régészet, magyar föld régészete és néprajz szak, történész szak

Munkahelyek

1933–1934: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, önkéntes gyakornok

1934–1940: Magyar Nemzeti Múzeum – Magyar Történeti Múzeum, Budapest; 1934–1936: önkéntes gyakornok, 1936–1937: múzeumi gyakornok, 1937–1940: múzeumi segédőr

1940–1944: Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, intézeti tanár

1941–1945: Kolozsvári M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem, 1941–1944: egyetemi magántanár, 1944–1945: nyilvános rendes egyetemi tanár

1945–1949: Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, egyetemi tanár

1949–1953: Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, Budapest, régészeti előadó

1950–1953: Magyar Iparművészeti Főiskola, Budapest, óraadó tanár

1953–1956: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, a Középkori Osztály vezetője

1949–1980: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest; 1949–1956: óraadó tanár, 1957–1967: nyilvános rendes tanár, 1967–1980: Népvándorláskori és Középkori Régészeti Tanszék vezetője