László Gyula

László Gyula a 20. századi magyar régészettudomány és tágabb szellemi életünk kiemelkedő képviselője volt, aki máig ható módszertani, szemléletbeli újításokkal járult hozzá a magyar őstörténetről kialakult kép elmélyítéséhez és széles körben való átadásához. Pályájának ívét kettős – tudományos, illetve művészi – érdeklődésének kölcsönhatása határozta meg. E két, szerinte édesapja, illetve édesanyja hatásának tulajdonított indíttatás azt követően is folyton versengett egymással, hogy 1935-ben formálisan, egész életére érvényesen pályát választott: a régészet mellett döntött. Az alábbiakban először régészként végzett tevékenységét tekintem át, majd képzőművészeti alkotásait veszem számba, ezt követően pedig az alkotótevékenysége harmadik területével, a művészeti írásokkal foglalkozom.

A régészetről: „A megmunkált föld és mívelője egymás képére formázzák az embert és a földet. A hazai föld nem egyszerűen tárgyilagos katasztrális hold, vagy négyzetkilométer, hanem benne él – mint finom árnyalat – azok munkája, akik megművelték, akik ezerháromszáz esztendeje gondozzák, és életet termelnek rajta s belőle. Leginkább a szegény ember tapad a földhöz, a földmíves szántja, veti, dolgozza, aratja termését. Ezért – és családi okok miatt – lettem én a szegény ember régésze."[1]

László Gyula régészeti munkássága túlnyomó részben a népvándorlás, a honfoglalás és a korai középkor kárpát-medencei emlékeinek feltárására és ezen keresztül a magyarság korai életének kutatására irányult. Érdeklődése gyermekkorától kezdve nagyon sokrétű volt: a történelem, a néprajz és a régészet, a magyarság múltjának tárgyi és az írott emlékei iránt egyaránt lelkesedett, valamint rajzkészsége is kiemelkedő volt. Mindez – a Képzőművészeti Főiskolán szerzett tudásával, illetve a népi írók mozgalmával kialakult baráti viszonnyal együtt – arra indította László Gyulát, hogy élethivatássá vált „második mestersége", a régészet területén új irányokat keressen, és – mai kifejezéssel élve – interdiszciplináris megközelítéssel kutasson, oktasson.

1935-ben a summa cum laude minősítéssel megvédett doktori dolgozata (Adatok az avarkori műipar ókeresztény kapcsolataihoz) még a korban megszokott, viszonylag száraz, tárgyközpontú elemzés volt. A továbbfejlődésre a Magyar Nemzeti Múzeumban (MNM) végzett gyakornoki, majd 1937-től segédőri munka adott módot. A múzeum akkori főigazgatója, Zichy István maga is művésznek indult, csak később fordult a magyar őstörténet és művelődéstörténet kutatása felé. A múzeum másik meghatározó szaktekintélye, az ötvösművészként is elismert Fettich Nándor, a tárgyelemzések és -rekonstrukciók módszereinek elsajátításában segítette László Gyulát. Ezek gyakorlati alkalmazására az ország különböző részein, zömmel az avar kori sírokon végzett leletmentő ásatások adtak módot. Munkája során szembesült azzal, hogy a korábbi évtizedekben kiásott leletek dokumentálása – részben az ásatást végzők hozzá nem értése, részben a kulturális összefüggések iránti érzéketlenségük miatt – nagyon hiányos, így azokból a puszta tárgytörténeten túlmenő következtetéseket alig lehet levonni. A saját munkájában igyekezett az előkerült tárgyak pontos elhelyezkedését rögzíteni, és ennek fontosságára írásaiban (például az 1941-ben megjelent, A népvándorláskori temetők térképezéséről című cikkében) is felhívta a figyelmet. Az MNM-ben eltöltött évek külföldi tanulmányutakat is eredményeztek. Ebben az időszakban látott napvilágot első nagyobb publikációja, a koronázási jogar aprólékos elemzése, amelyet később a magyar koronázási ékszerekre vonatkozó további írásai követtek.

1940-től az ismét Magyarországhoz került Kolozsvár újjászerveződő tudományos életében vártak rá fontos feladatok. Elnyerte a társadalomtudományok művelésére létrehozott Erdélyi Tudományos Intézet öt intézeti tanári állásának egyikét, így a régészeti szakosztály munkatervét ő készíthette el. Feladatul Erdély népvándorlás kori és az első magyar századokból származó emlékeinek felkutatását és feldolgozását szabta, miután a román uralom idején túlnyomórészt a római korra korlátozódott az ottani régészeti munka. Megismerkedett a visszacsatolt terület múzeumaival, és a rendelkezésre álló tárgyanyagot jó érzékkel megválasztott ásatások révén bővítette. Ásatásai (kiemelten a kolozsvári Zápolya utcai honfoglalás kori temető feltárása) alapján meggyőző érveket tudott felsorakoztatni amellett, hogy Erdélyt a magyarság már Szent István korát megelőzően megszállta. Az intézeti tudományos munka mellett a Szegedről visszatelepült Ferencz József Tudományegyetemen is tartott régészeti előadásokat, és 1941–1942 telén Fettich Nándorral együtt leletmentő kutatóúton vehetett részt a német hadsereg által elfoglalt Kijevben. Az itteni leletanyag áttekintése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Kárpát-medencébe tartó honfoglaló magyarság hosszabb ideig tartózkodott Kijev környékén, és szerepet játszott a kijevi állam létrehozásában.

Az erdélyi évek érlelték ki László Gyulában a „régészeti néprajz" módszertanát. Ennek lényege, hogy a vezérek és más előkelőségek gazdag sírleletei helyett, illetve mellett a köznépi temetőkben fennmaradt emlékanyagra építve az egykori mindennapok vizsgálatát helyezi a kutatás középpontjába. A korábbi „reálarcheológia" eredményeire építve, de annak tárgyközpontúságán túllépve az előkerülő leleteken keresztül – néprajzi és más társadalomtudományi módszereket is alkalmazva – az adott nép életét, kultúráját igyekszik újjáalkotni. Ez a megközelítés nem volt előzmények nélküli a hazai tudományban, hiszen Rómer Flórisnál, Nyáry Albertnél, Pósta Bélánál és másoknál is felfedezhetők ilyen törekvések. Azonban László Gyula volt az, aki – önmagát a „szegények régészeként" meghatározva – a módszert tételesen kifejtette, következetesen alkalmazta, és azt a népi mozgalomhoz kapcsolódva közkinccsé tette mind tudományos körökben, mind a tágabb magyar szellemi életben. A módszer iskolapéldájának tekinthetjük a honfoglalás kori magyar nyeregtípus rekonstrukcióját [2], amelyet a leletanyag mellett a 20. század első évtizedeiben még élő tiszafüredi nyeregkészítő mester hagyományos szerszámainak és eljárásainak a vizsgálatára alapozott. Az egykori nyeregtípus újjáalkotásán túl monográfiájában a lovas temetkezési szokások, ezen keresztül az egykori hitvilág megismerésére törekedett, amelyhez az eurázsiai sztyeppék népeinek szokásait is elemezte.

A régészeti néprajz módszerének kifejtésére jó lehetőséget adott László Gyula számára az 1943 augusztusában szervezett balatonszárszói konferencia, amelyen a népi mozgalom kiemelkedő egyéniségei megvitatták a magyarság helyzetét és jövőjének kérdéseit. Előadásának [3] sikere nyomán 1944-ben napvilágot látott A honfoglaló magyar nép élete című, máig legnagyobb hatásúnak és legjelentősebbnek tekinthető könyve. A nagy terjedelmű, számos saját rajzával kísért kötet ismerteti a kutatáshoz segítségül hívható tudományterületeket a történelemtől a nyelvtudományon, a településtörténelmen, a néprajzon, az állattanon, a növénytanon, a vegytanon át a földrajzig és a régészetig, majd bemutatja a honfoglalás kori Kárpát-medence természetrajzi állapotát, lakosságát és a honfoglalók megérkezését. A második fejezet a temetőfeltárások alapján vélelmezett alapvető társadalmi egység, a nagycsalád szerkezetét és életét ismerteti. A harmadik fejezet a munka, a varázslat és a művészet jellemzőit mutatja be, végül a negyedik fejezetben a betegség, a halál és a hitvilág kerül sorra. E könyvben és más munkáiban is abból az újdonságot jelentő temetőelemzésből indult ki, amely szerint ezekben a „halott falvakban" – a földi élet rendjét tükrözve – mindenkinek megvolt az előre kijelölt helye, és ennek alapján következtetni lehet az adott társadalom viszonyaira. Módszere erősen támaszkodott a néprajzi párhuzamokra, amelyeket a mindennapi élet, a szokások és a hiedelemvilág rekonstruálása során is előszeretettel alkalmazott. A könyv egyes tételeit – így azt, hogy a honfoglalás kori temetők nagycsaládi rendet tükröznének – később számos régész és néprajztudós vitatta, és a 19–20. századi néprajzi jelenségeknek a korai századokra való rávetítését is sokan hibásnak tartják. A honfoglaló magyar nép élete maradandó tudományos, tudománytörténeti és irodalmi értékét azonban a bírálók is máig elismerik.

A háború után Kolozsvárott elsősorban az egyetemi oktatás és a tudományos-közéleti szervező munka foglalta le idejét. 1945–1949 között született publikációi közül a legfontosabb az ősmagyar hitvilággal és annak továbbélésével foglalkozott [4]. Budapestre való visszatérése után – a népi mozgalomhoz kötődő értelmiségiként – háttérbe szorult a tudományos életben, ugyanakkor szakértelmére mind az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE), mind az MNM-ben szükség volt. Az egyetemen óraadóként oktatott és jegyzeteket írt, a múzeumban pedig az újrarendezett magyar történelmi állandó kiállítás létrehozásánál alkalmazták, felhasználva a szovjet régészeti és történeti kiállítások módszertanáról Kijevben szerzett tapasztalatait. A tárlókba – amelyeket korábban szinte teljes egészében a felhalmozott tárgyak töltöttek meg – grafikailag igényes rekonstrukciós rajzokat készített, illetve készíttetett, így a kiállítások a korban kötelező marxista magyarázó feliratok ellenére valódi oktató-ismeretterjesztő funkciót is betölthettek. Hasonló szellemben járulhatott hozzá számos vidéki múzeum kiállításának a megújításához annak köszönhetően, hogy – egyetemi és múzeumi megbízásaival párhuzamosan – 1949–1953 között a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának régészeti előadójaként dolgozott. Ennek feloszlatását követően az MNM-be került, ahol a Középkori Osztály vezetésével bízták meg. Az itt töltött években (1956 végéig) sikerült a magyar középkorkutatás vezető műhelyévé tenni az újonnan létrehozott osztályt. Kezdeményezésére indult meg a honfoglalás- és Árpád-kori települések meg temetők tervszerű feltárása, és vált alapkövetelménnyé azok során a temetőtérképek, illetve – a még Zichy István főigazgatósága alatt bevezetett előnyomtatott lapok segítségével – a sírrajzok készítése. Ebben az időszakban megjelent legjelentősebb munkája,[5] amely a honfoglalás kori magyarságnál már alkalmazott temetőelemzések módszerével vizsgál egyes magyarországi avarkori lelőhelyeket, és ennek alapján igyekszik rekonstruálni az avarok uralmi rendszerét, társadalmát és annak változásait.

1957-től 1980 végi nyugdíjazásáig az ELTE tanáraként, 1967-től a Népvándorláskori és Középkori Régészeti Tanszék vezetőjeként régészek nemzedékeit oktatta, és közben ásatásokra, publikálásra és a tudományos életben való aktív részvételre is egyre több alkalma nyílt. Tanárként az általa kidolgozott módszerek és a konkrét ismeretek átadása mellett nagy hangsúlyt fektetett az általa „termékeny bizonytalanságnak" nevezett tétel kifejtésére, amely szerint a kutatási eredmények nem feltétlenül a végső igazsághoz vezetnek el az adott kérdésben, hanem csupán egy lehetséges megoldást mutatnak be. Ásatásai közül a legjelentősebb a felgyői (Csongrád megye) honfoglalás kori falu kutatása volt, ám sem az itt, sem a 2. világháború előtt Csákberényben (Fejér megye) feltárt kora avarkori temetőben előkerült leletanyag rendszeres elemzését nem sikerült elvégeznie. 1962-től számos nemzetközi fórumon – többek között szláv régészeti kongresszusokon, illetve finnugor kongresszusokon – hangzottak el előadásai, és ezek közül soknak a szövege nyomtatásban is megjelent. Nemzetközi elismertségét több külföldi szakmai szervezet tagsága mellett az is bizonyította, hogy az 1970-es években szócikkek írására kérték fel a germán régészet tudományos lexikonának [6] szerkesztői.

Magyar nyelvű publikációi hosszú sorából kiemelkedik A népvándorláskor művészete Magyarországon (1970) című átfogó munka, amelynek módszertana túllép a tárgyak korszakok és népek, kultúrák szerinti ismertetésén, és külön fejezetekben foglalkozik a tárgyalkotó mesterségek különböző ágaival, illetve a díszítő ábrázolások (égig érő fa, kozmikus párviadal, anyaistennő stb.) szellemi hátterével. A nagyszentmiklósi kincsről írt monográfiája (1977) alapos technikai és stilisztikai elemzések alapján két készletre osztja ezt az egykor Magyarországon előkerült, kiemelkedő népvándorlás kori lelet-együttest. Ezt a felosztást azóta is elfogadja a hazai és a külföldi szaktudomány. Több más, a magyarság korai és középkori történelméhez kötődő műtárgyról (Szent László király ereklyetartó hermája, Lehel kürtje, a koronázási jelvények) is írt jelentős, elismert tudományos dolgozatokat. Ezekkel párhuzamosan számos – részben tudományos, részben ismeretterjesztő jellegű – régészeti, őstörténeti összegző munkája is napvilágot látott. Utóbbiak közérthető, olvasmányos stílusuknak és a szerző által készített rekonstrukciós rajzoknak köszönhetően széles körben elismerést arattak ugyanúgy, mint bel- és külföldi ismeretterjesztő előadásai.

1993-ban – több évtizedes kutatásait összegezve – megjelentette a Szent László-legendát ábrázoló középkori falfestészeti emlékekről írott kötetét. A minden korábbinál több – huszonkilenc, ebből tizenegy székelyföldi és nyolc szepességi – emléket bemutató munka nagy hangsúlyt helyez a legenda és a képciklusok honfoglalás előtti emlékeket őrző rétegére. Az emlékegyüttest és az annak alapjául szolgáló legendát, mint az európai művészethez és népköltészethez való jelentős magyar hozzájárulást értékeli. A kötet – amelyet Kerny Teréziának az elpusztult falképeket és az ábrázolások művészettörténeti vonatkozásait összegző függeléke egészít ki – számos felmerülő kérdésben közöl értékes megfigyeléseket, mindazonáltal adós marad az emlékanyag módszeres ikonográfiai, technikai és művészettörténeti elemzésével.

A László Gyula nevével szorosan összeforrt „kettős honfoglalás" elméletét kiérlelt formában először 1970-ben tette közzé [7]. Eszerint a késő avarkorban, 670 körül a Kárpát-medencébe költözött onogur/késő-avar népesség magyar anyanyelvű volt, és Árpád vezér 9. század végi honfoglalása után ezek utódai alkották a magyar köznép tömegét, amelyet a „második" honfoglalással érkezett törökös vezető réteg szervezett állammá. Ezen elmélet – amelyhez a későbbiekben számos tudományos és még több népszerűsítő írásában, valamint nyilatkozataiban és előadásaiban is visszatért – komoly vitákat váltott ki a régészeti, a történet- és néprajztudomány képviselői körében, annál is inkább, mivel László Gyula koherens tudományos bizonyítékok helyett csak különböző forrásokból származó, az azóta eltelt évtizedek újabb kutatási eredményei alapján könnyen cáfolható logikai érvekkel támasztotta alá „feltevésnek szánt elgondolását".

Bár szorosan vett László-iskoláról a régészetben nem beszélhetünk, tudományos módszerei (főként a néprajzi megközelítésnek a régészetben történő alkalmazása) széles körben elterjedtek mind Magyarországon, mind – idegen nyelvű publikációinak és külföldi előadásainak köszönhetően – a szomszédos országokban. Írásai és az azok nyomán kibontakozó vita számos új szemponttal gazdagította a magyar tudományt, és termékenyítőleg hatott több tudósnemzedék gondolkodására. A magyar szellemi életben elfoglalt helye már csak azért is jelentős, mert a népi-nemzeti érzelmű értelmiség körében a magyarság őstörténetét kutató, a kommunista rendszer által sokáig háttérbe szorított tudósként nagy tekintélyt vívott ki magának. A több mint ötven éves oktatói munkássága alatt tanított és felnőtt – őt elfogadó vagy vele szemben álló, de feltétlenül elismerő – régész generációkat kell tekintenünk „László-iskolásoknak" és azokat, akikben az ő őstörténeti, régészeti tárgyú népszerűsítő írásai és rajzai nyomán ébredt fel az érdeklődés népünk gyökerei és régmúltja iránt.

II.

A képzőművészeti alkotásról: „Lefesthetek egy előttem kitáruló látványt, tájat, embert, tükröző vizet, letapogathatom részleteit, egészen a „hajszálakig". [...] A másik festői, művészi felfogás a megfestés. Amikor az ember képzeletvilágában alakul például olyan kép, mintha látta volna, de nem látta, hanem annyira beleélte magát a „témába", hogy kénytelen megfesteni. Ez a fajta magatartás képes pl. eszmék, gondolatok megközelítésére is. [...] Ha most kérdenék tőlem, hogy vajon melyik magatartás uralkodik munkáimban, határozottan a „megfestés" mellett döntenék, ami nem jelenti azt, hogy például egy virágcsendélet színkáprázata, vagy egy táj hangulata, vagy egy arc humánuma meg ne ragadna."[8]

László Gyula képzőművészeti munkásságának két ága az önálló művek (festmények, rajzok, rézkarcok, metszetek, kerámiák, szobrok) alkotása, illetve az alkalmazott grafikai tevékenység (könyvek és folyóiratcikkek illusztrálására vagy múzeumi tárlókba készített rekonstrukciós rajzok, illetve plakátok, címlapok, alkalmi grafikák). Előbbinek a valós értékelését nehezíti az, hogy a tudományos pálya melletti 1935-ös elköteleződését követően csaknem másfél mázsányi rajzát és festményét megsemmisítette. Így a Képzőművészeti Főiskolán és az azt közvetlenül követő néhány évet megelőzően készített művei csak esetlegesen maradtak fenn részben a főiskola, részben a magánszemélyek gyűjteményeiben. A festészethez és rajzoláshoz 1945 után tért vissza ismét, és ezután élete végéig évről évre rendszeresen foglalkozott azzal. Ennek eredményeként fennmaradt művészeti hagyatéka nagyjából 100-100 olaj- és vízfestményt, illetve rézkarcot, több ezer rajzot és tucatnyi, különböző technikájú (bronz, kő, fa) szobrászati alkotást, plaketteket, kerámiákat foglal magába, ami túlnyomó részben a család tulajdonában van.

Fiatalkorából fennmaradt festményei mestereinek nyomán haladó stíluskeresésről tanúskodó önarcképek, aktok, erdélyi falulátképek, de fennmaradt egy triptichon formájú házi oltára is, amelynek középtáblája a trónoló Máriát és az ölében álló gyermekét, a szárnyak pedig Ádám és Éva alakját ábrázolják. Az 1940-es évek közepétől látomásos, szimbolikus jelentéseket hordozó figurális kompozíciókat készített olaj vagy akvarell technikával (például Ölelkezés és világvége, 1952; Élő és holt, 1962). Ezek kiindulópontja nemegyszer a keresztény ikonográfia (például az Angyali üdvözlet több változata), a magyar őstörténet (Rege a csodaszarvasról sorozat, 1963), saját maga (Az emberélet útján, 1966), vagy a magyar szellemi élet kiválóságai (Bartók Béla, 1954, 1964–1965). Az 1960-as évek végétől haláláig készült, olaj vagy olajtempera technikájú, oldott festőiségű plein air képeinek leggyakoribb témája a magyar táj és falu (például Főutca Balatonrendesen, 1982), történelmi emlékeket is hordozó épületbelsők (Dukai Takács Judit kályhája Zsennyén, 1981), de aktok és önarcképek is kikerültek ecsetje alól. Grafikái között elsősorban bravúros, egyvonalas aktokat és látomásos, szimbolikus tartalmú, gazdag vonalhálókból kibontakozó figurális kompozíciókat találunk (kiemelkedő a Veronika kendője és a pillangó című, húsz tusrajzból álló önéletrajzi sorozata). Az ács fiának evangéliuma című linómetszet-sorozatáért 1991-ben II. János Pál pápai áldásban részesítette.

Autonóm – nem illusztrációs célt szolgáló – rajzainak mennyiségét és jelentőségét tekintve legnagyobb csoportja az író, képzőművész, tudós, közéleti szereplő kortársairól több évtizeden keresztül készített arcképsorozat, amelynek minden lapja aláírás, ajánló sorok, versrészlet formájában az illető kézírását is őrzi. Az összesen mintegy hatszáz – természetesen nem egységes művészi színvonalú – rajz között vannak fekete ceruzával, tussal, ezüstvesszővel és egyéb technikákkal készültek, vázlatosabbak és aprólékosan kidolgozottak. Bravúros rajzkészség mellett az egyéniség megragadásának képességéről is tanúskodnak ezek a rajzok, amelyek számottevő része az 1970-es évek óta kiállításokon és kiadványokban szintén nyilvánosságot kapott.

Alkalmazott grafikái túlnyomó részét a saját könyveihez készített illusztrációk, rekonstrukciós rajzok teszik ki. Ezeken néha csak egy-egy tárgyat vagy díszítőmotívumot látunk, máskor számos alakot felvonultató kompozíciókat, például csatákat vagy a mindennapi élet egy-egy szeletének ábrázolásait. Előbbiek részletgazdagabb, sokszor fotográfiai hűségre törekvő ábrázolások, míg utóbbiak a régészeti rekonstrukció és a művészi kompozíció szempontjait egyaránt figyelembe veszik. Ezek jelentőségét az adja, hogy – legtöbb régész és történész kollégájától eltérően – az „akadémiai" művészeti végzettséggel rendelkező László Gyula képes volt rajzba átültetni az egykori emberekről, tárgyakról kutatásai alapján kibontakozott képét, tehát nem kellett egy grafikusművésszel együttműködnie. Illusztrációi pontosan tükrözik elképzeléseit, ugyanakkor művészi szempontból is megállják a helyüket.

Az illusztrációk mellett, elsősorban 1945–1949 között, nagy számban készített alkalmazott grafikákat az erdélyi magyarság szervezetei és sajtótermékei számára. Csőgör Lajos vagy Faragó József könyveinek címlapján, a Világosságban, a Falvak népében, az Utunkban és más lapokban, vagy éppen a Magyar Népi Szövetség választási plakátjain megjelent rajzai akadémikus szemlélettel készültek, ugyanakkor az erdélyi tájak, épületek, viseletek és a két világháború közötti erdélyi grafikai hagyományok ismeretéről tanúskodnak. Az 1950-es évek közepétől Budapesten is készített címlapokat és illusztrációkat szakkönyvekhez, katalógusokhoz, szépirodalmi művekhez. Grafikusi tevékenységének sajátos területét jelentette a történelmi tárgyú diafilmek rajzolása, amit 1956–1963 között végzett a Magyar Diafilmgyártó Vállalat számára. Első alkotása Hunyadi János életét mutatta be (1956), majd 1959-ben a Lehel kürtje, 1963-ban pedig a Láthatatlan ember I–II., a Csongor és Tünde és a Rege a csodaszarvasról következett. A honfoglaló magyar nép élete című diafilmen 1956–1961 között dolgozott; ez utóbbi ifjúsági könyv formájában is megjelent, és negyedmilliós példányszámával László Gyula egyik legszélesebb körben ismert alkotásává vált.

III.

a művészeti írásról: „[...] mert éltem, s nem véleményekből tanultam a művészetet, nem tudom, és sokszor nem is értem a „beavatottak zsargonját", de tudom és értem a művészek egymás közti nyelvét – a céh nyelvét –, amely a munkához tapad, világos és közérthető. Ezekben az írásokban megkíséreltem a szobrászat-festészet szavakkal való közelítését, elmondását, „műfordítását" [...] Arra figyeltem, hogy a különböző egyéniségek, alkatok, képességek hogyan alakultak, hogyan keletkeztek képeik, szobraik, hogyan csodálkoznak rá a világra, vagy hogyan akarják rákényszeríteni akaratukat. A kiáltványok, nagyhangú viták nem érdekeltek, nagy részüket mondvacsináltnak érzem. Ez írásaim gyengéje, de – talán – egyúttal erénye is: megkísérlem a művet mintegy belülről meglesni, a művészt szinte alkotómunka közben figyelni."[9]

László Gyula művészeti tárgyú írásainak keletkezésében kulcsszerepet játszott saját művészeti képzettsége és tevékenysége. Úgy foglalkozott a 20. századi magyar művészet klasszikusaival és kismestereivel, hogy a művészettörténeti stílusösszefüggések helyett a művek keletkezésének belső mozgatórugóira, a mesterség kérdéseire és a művekben megtestesülő örök értékekre kérdezett rá, azokat igyekezett bemutatni. Az önálló kötetként, katalógusokban vagy folyóiratokban publikált írások jelentős része olyan magyar festőkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, iparművészekkel foglalkozik, akiket személyesen ismert, és így hiteles tanúként tudja visszaadni életüket, műveik születésének folyamatát. A többi esetben is törekedett arra, hogy az adott művész írásaiból, leveleiből, rájuk vonatkozó visszaemlékezésekből vett részletek közlésével élővé, élményszerűvé tegye a szöveget.

Művészeti írásainak első számottevő csoportja az 1940-es években született Erdélyben, ahol László Gyula a szűken vett egyetemi, tudományos környezetén túl széles körű kapcsolatokat ápolt a magyar szellemi élet képviselőivel, ezen belül képzőművészekkel is. A Szépművészet, az Erdélyi Múzeum, a Termés, az Utunk és más folyóiratokban megjelent cikkei erdélyi művészekkel (például Gy. Szabó Béla, Incze János), illetve Erdélyben rendezett csoportos kiállításokkal és ritkábban a művészeti élet általánosabb kérdéseivel foglalkoznak. Nagy jelentőségű könyve volt a Forradalmak az újkori művészetben (1945). Budapesten először a modern magyar szobrászat megteremtőjeként értékelt, a magyar népművészetből nagyon sokat merítő Medgyessy Ferenc életművét vizsgálta. Az 1956-tól kezdve született önálló kötetek, illetve folyóiratcikkek sorát az 1980-ban megjelent monográfia zárja, amelyhez Sz. Kürti Katalin készített oeuvre-katalógust és irodalomjegyzéket. Kiemelkedő jelentőségű a Rudnay Gyuláról írt hosszabb tanulmánya,[10] amelyben maga és mások visszaemlékezéseinek segítségével idézte fel egykori főiskolai mestere erőfeszítéseit a magyar lélek, a magyar élet színeinek, hangjainak, ízeinek festői eszközökkel való megragadására. Nagyobb terjedelmű írásokat szentelt Rippl-Rónai József, Vaszary János, Szalay Lajos, Borsos Miklós, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Soproni Horváth József művészetének, de kisebb cikkeiben, kiállításmegnyitó szövegeiben számtalan egyéb alkotóművésszel is foglalkozott. Művészeti írásainak jelentős forrásközlő (például az 1940-es évek erdélyi művészetéről), illetve népszerűsítő értéke van, és esetenként – szubjektív hangvételük dacára – alapvető művészettörténeti, kritikai forrásként is szolgálnak (például Medgyessy Ferenc, Rudnay Gyula, Soproni Horváth József esetében).

[2017]

[1] László Gyula: Ex libris. Mesterségem: régész. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1996, 30. o.

[2] A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Archaeologta Hungarica. XXVII. A Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesülete számára készült külön kiadás. Budapest, 1941. Nagy 8-r. 106 I. +1 lev. 20 mell.

[3] Régészeti néprajz és magyar őstörténelem. In Szárszó – az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-Tábor előadás- és megbeszéléssorozata, 1943, 109–132. o.

[4] A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943. Kolozsvár, 1946.

[5] Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars. [Régészeti tanulmányok az avarok társadalomtörténetéről], 1955.

[6] Hoops, Johannes [főszerk.]: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde. Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1973-tól. A László Gyula által írt szócikkek: Awaren – Herkunft und Urgeschichte [Az avarok eredete és korai története]; Die Bewaffnung der Hunnen, Awaren, Magyaren [A hunok, az avarok és a magyarok fegyverzete], Blatnica [Blatnica].

[7] Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról. Előadásvázlat. Valóság, 1970/1. sz., 48–64. o., és A „kettős honfoglalás"-ról. Archaeológiai Értesítő, 1970/2. sz., 161–190. o.

[8] László Gyula: Munkáimról. Kiállítás László Gyula Széchenyi-díjas ny. régészprofesszor festőművész munkásságából. Országos Széchenyi Könyvtár, Budapest, 1993, 4–6. o., i.h.: 4. o.

[9] László Gyula: Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről, Budapest,

Magvető, 1978, 12. o.

[10] Sírfelirat Rudnay Gyula (1878–1961) emlékére. 1968. Újraközlés: Művészetről, művészekről. Írások a képzőművészetről. Budapest, Magvető, 1978, 103–200. o.