Mészáros Éva

Hogyan lesz egy képzőművésznek készülő fiatal leány több mint 40 éven keresztül a magyar divat meghatározó alakja? Mészáros Éva vallomása szerint praktikus okokból. A II. világháború után felnőtt ifjúság személyes tapasztalatból ismerte az éhezést, a fájó szegénységet. És neki azt mondták, hogy festményt nehéz eladni, inkább legyen iparművész.

Jó grafikus, akvarellista lett volna Mészáros Évából, de igazi helyét mégiscsak a hirtelen megtalált életpályán, a divattervezés területén lelte meg. Nemcsak azért, mert grafikusi képességeire maximálisan szüksége volt, sokkal inkább amiatt, mert festői alkotásként tekintett egy ruhára, és mindig újat, mindig frisset szeretett alkotni. Márpedig mi a divat, ha nem az újdonság kitalálása?

Pályája kezdetére a szép érzékeny krokik, lazúros akvarellek a jellemzők, divatrajzai még inkább másokat, az előtte járókat követték, bár ugyanolyan érzékenységgel és bravúrosan, mint a piacon, kertben és másutt született vázlatokban. A hatvanas évektől alakult ki saját, az évekkel ugyanakkor folyamatosan változó divatgrafikai világa a hetvenes évek szigorúbb kétdimenziós konstruktív rajzaitól a nyolcvanas-kilencvenes évek könnyed, odavetett diópác, és tusrajzaiig. A változás nála nem valamiféle művészi megújulás jele, inkább játék, ujjgyakorlat, a megújuló divathoz illő grafikai megoldás, valami olyasmi, hogy próbáljuk ki ezt-is, azt is, mi illik jobban a formákhoz. Bármikor képes leülni, és valamelyik korszakára jellemző stílusban papírra vetni egy figurát. Valamennyi az övé, mind a mai napig.

Rendszerint kettéválik a szakma. Vannak briliáns rajzolók - ők általában nem terveznek, mások terveit elevenítik meg a papíron, és vannak nagy alkotók, akik elsősorban anyagban gondolkodnak, és terveznek. Tudnak rajzolni természetesen ők is, de inkább munkarajzokat vázolnak fel. Mészáros Évánál a két tehetség összeforrott. Munkarajzai is grafikus szintűek, de igazán izgalmasat mégis az anyaggal alkot. Egyaránt otthon van a férfi- női- és gyermek viselet világában.

Pályáját 1955-ben a Fővárosi Mértékutáni Szabóság Váci utcai szalonjában kezdte. Ez volt a későbbi Budapest Szalon, Rotschild Klára mellett a szocialista magyar divat fellegvára. Ebben a két évben tanulta a szakmát. 1957-ben átkerült a Magyar Divatintézethez, azazhogy ekkor még Ruhaipari Tervező Vállalathoz, ahol 1988-végéig működött. Addig, amíg a Divatintézet valóban a magyar módi első számú központja volt. Az ott és akkor dolgozóknak olyan lehetőségeik és eredményeik voltak, amiről a mai fiatalok csak álmodhatnak. És Mészáros Éva teljes mértékben ki is használta a lehetőségeit, mint a magyar divat egyik irányító nagyasszonya. Előbb, mint vezető tervező, majd a Konfekció Stúdió irányítójaként.

A Magyar Divatintézet összekötő kapocs volt a működő magyar konfekcióipar és a világ divatközpontjai között. Az Intézet feladata egyrészt a legfrissebb trendek ismertetése volt, azok alapján kollekciók tervezése esetenként egy-egy nagyvállalat számára, illetve az egyes konfekciógyárak instruálása volt. Európában a konfekcióipar a II. világháború előtt olcsó, piaci árut, egyenruhákat gyártott. A háború utáni ruhahiány miatt vették át az Észak-Amerikában sokkal fejlettebb készruhagyártás módszereit. Az 1960-as években Nyugat-Európában a korszerű konfekció lassan kiszorította a hagyományos, méretre készített ruhákat, még a jobb szabóságok, szalonok ügyfeleit is meghódították a kisebb darabszámot készítő, ún. pret-á-porter gyártók. A divatrányitó nagy, ún. haute couture cégek szintén a finomkonfekció gyártására koncentráltak. Magyarországon hasonló folyamat zajlott, állami beavatkozással. A régi, kisebb üzemekből, illetve az államosított magánszabóságok dolgozóiból alakított nagy gyárak, szövetkezetek magukra voltak hagyva, nehezen tudtak az új igényeknek megfelelni. Nem ismerték a legújabb technológiákat, a modellek kiválasztása esetleges volt, nem voltak a gyárakban hivatásos tervezők. A magyar konfekció nagyon fejletlen volt, modelljeik rosszak, esetlenek. Mészáros Éva és mások munkája eredményeként váltak nemzetközi színvonalúvá- legalábbis az export számára. A hatvanas évektől kezdve ugyanis elvált a bemutatón látható, főleg exportra készített modell az üzletben kaphatótól, de a Nők Lapjában, Ez a Divatban, majd a Pesti Divatban a közönség látta a róluk készült fényképeket, és ha nem is tudták készen megvásárolni, legalább leutánozták őket. Mészáros Éva és kollegái rajzaikkal, modelljeikkel egy ország ízlését formálták. „A ruhatervezőknek talán nem is volt lehetősége arra másutt, hogy ne csak a ruhát, hanem az ember teljes megjelenését, a teljes látvány egységét tervezzék meg tetőtől talpig, még a frizurát, arckifejezést is beleértve. Nekünk ezt volt a feladatunk." írta önéletrajzi írásában (A magam módján, 2003). Ha kellett, tanácsokat adott a Budapesti Nemzetközi Vásáron, közönségtalálkozókon, a ruházati boltok eladói számára, és előadásokat tartott a jó ízlés szabályairól. Mai napig az általános ízlés színvonalának emelését tartja egyik fő feladatának.

Ízlésnevelés volt a célja a Pesti Divat fotóival is, amikor képszerkesztőként nem elégedett meg azzal, hogy kiválogassa a leadott fotókból, rajzokból a képeslapba kerülőket. –addig szokatlan módon- a modelleket múzeumi kiállításokon, szobrászműteremben, Budapest, a Várnegyed szép épületei előtt fényképeztette le. Maximalista volt, mindig a legtöbbet kívánta meg attól, akivel együtt dolgozott, mégis örültek neki, mert tudták, hogy az eredmény, a siker, őt igazolja.

A női ruhák mellett tervezett bűbájos gyermekruhákat, de a Divatintézetben fő területe a férfiruha volt. Tulajdonképpen a legnehezebb feladat. A legkevesebbet változik, konzervatív, mégis, a finom változások miatt vesznek az emberek új ruhát. A konfekcióban ugyanakkor létkérdés, hogy ismerik-e a legújabb technológiát, aminek segítségével a szabás tökéletes lesz. Mészáros Éva ismerte és továbbadta. Ha kellett, újságíró igazolványát használta, hogy megismerje a fontos titkokat. És lelkesen terjesztette, hogy a férfiaknak is szabad, sőt kell a külsejükkel törődniük. Nem csak elegáns és kényelmes modelleket tervezett, de megszervezte az első, kizárólag férfiaknak szánt divatbemutatót, amelyen Egyenlőséget akarunk" felirattal vonultak fel a jóképű modellek.

Közben tervezett formaruhákat többek között a Malév, a Rendőrség, vagy az Intercontinental Szálloda részére. Az 1980-as években kipróbálta magát a bőrruhák tervezésével is, a pécsi Bőrgyár és a Hunor kesztyűgyár számára

A mai napig át-át ácsingózik a textilművészet területére- méghozzá oda-vissza. Fonaljátékai, izgalmas geometrikus formákat létrehozó textilvagdalásai anyag és formaérzékéből erednek, és ugyanolyan alaposan, pontosan kivitelezettek, mint amilyen egy magas színvonalú, egyedi ruha. A textilképekből ruhák lesznek, illetve a ruhákból textilképek. Ilyenek voltak például a hatvanas évek végén bőrdarabokból összeállított, patchwork stílusú ruhái és kabátjai. A formák elrendezése, egymás mellé varrása képalkotó munka, de végül öltözék lett, mégpedig olyan, hogy százával gyártotta őket (kézzel, saját maga, nappal és éjszaka) a világ minden tájára, s ha hajlandó lenne csinálni, ma is sokan rendelnének belőle. Jó példa szintén az ún. „Laufer" kollekció, amelyet a Műcsarnok 1987-es kiállítására állított össze. A feladat az volt, hogy a művészek felhasználják a szitával nyomott anyag alatt a festéklenyomatot őrző, un. laufereket. Mészáros Éva kézzel, különböző technikákkal átfestette az anyagot, amelyekből a mintákat érvényre juttató egyenes vonalú ruhákat készített.

Az 1990-es években egy nagy, jó pár kollegát is megmozgató, Modern Etnikum majd Modern Etnika című projekt kötötte le idejét, tehetségét, főleg szervezőképességét, mert a kollegák összetartása, kiállítások szervezése stb. nehezebb feladat volt, mint az időtlen szépséget sugárzó modellek megalkotása. Mészáros Éva azt akarta, hogy megismerje a világ a magyar művészet szépségeit, be akarta bizonyítani, hogy van „élet" a népművészeti tárgyakat és bóvlit áruló boltokon kívül is. Fel lehet használni a népművészet formáit egészen másképp is, és ez annyira sikerült neki és a „nyüzsgése" nyomán alkotó csoport művészeinek, hogy Prágától Tokióig, Helsinkitől Budapestig mindenütt óriási sikert arattak. 1990-ben a laza, csupán erre a feladatra összeállt és folyamatosan változó tagságú csoport célja az volt, hogy 1996 -re „összeálljon" egy komplett anyag, ami a tervezői szemlélettől függően különböző formában, sokoldalúan szemlélteti a magyar ízlésvilágot. De nem lehetett 1996-ben abbahagyni – mert továbbra is látni akarták mindenfelé. Mészáros Éva sem tudta abbahagyni. S ha már új kiállításra megy az anyag, ki hallott már olyan divatról, ami nem változik! Így keletkeztek és keletkeznek Mészáros Éva ouvrejében a mindig újabb népi ihletésű darabok.

Az utolsó évtizedben elsősorban az anyag – a csipke, a selyem esése, redői, szépsége – izgatta Mészáros Évát. Megmaradt a népművészetnél, amennyiben a rendkívül magas színvonalú halasi csipkét a népművészethez soroljuk, mert bábura csavart, gombostűkkel rögzített „ruháit" sokszor azzal díszítette. Ez volt az Improvizációk a halasi csipkéről című kiállítás sorozata, Ezekről csak a fotók maradtak. Volt ugyan egy francia cég, amelyik arra kérte, készítsen hozzájuk kiviteli terveket, hogy luxus ruhákat gyárthassak belőlük, de ahhoz már nem volt kedve.

Mostanra vált a festőjelöltből igazi „divatművész" – már csak az alkotás érdekli. Amikor az improvizációi elkészülnek, további sorsuk már nem izgatja. Így kész művészeti alkotások, azaz installációs művek

[2012]