Mészöly Dezső
Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, műfordító
Mészöly Dezső költő, író, műfordító, irodalomtörténész, s mindemellett „színházi ember" is. Beszél angolul, franciául, németül, görögül, olaszul, latinul, héberül. Pusztán e fenti felsorolás is zavarba hozhat bennünket, amikor az életművet próbáljuk mederbe fogni. A sokfelé ágazó munkásság nehezen engedi meg, hogy kínos precizitással határoljuk be a Mészöly-életművet, de talán szükség sincs erre. Lator László jogosan beszél „bizonytalan irodalmi helyzetéről", s Galsai Pongrác is joggal emlegeti őt „kóbor lovagként". Mészöly Dezső elfogadta ezt a titulust, ő maga így értette, magyarázta: „Nem voltam sem népi, sem urbánus. Kéretlen rám ragasztott dzsentribélyegemmel mit kerestem volna a népi írók (magamban sokra becsült) táborában? De az urbánusok közül is kiríttam szerteágazó vidéki gyökérzetem gubancával: élményvilágom, szókincsem, egész szellemi fegyverzetem valahogy elütött az övéktől."
Szakmai életútját nagyban meghatározza az 1942-es indulása. A Kolozsvári Egyetemen szerez bölcsészdoktori minősítést, disszertációjában arra kereste a választ, hogyan keveredik a középkori vallásosság a legmodernebb kételyekkel Villon alkotásaiban. Megítélése szerint, Villon olvasásában és megítélésében rengeteg a félreértés. 1937-ben jelent Francois Villon balladái címen Faludy György fordításkötete, melyet bár Mészöly is sikeresnek és színesnek ítélt, félrevezette az olvasókat. Ez motiválta Mészöly Dezsőt, megmutatni, milyen is az igazi Villon. 1942-ben Villon Magyarországon címmel jelent meg tanulmánya.
Egész életében hatott rá a francia költő varázsa, műfordítói munkásságának egyik pillére Francois Villon műveinek tolmácsolása és a róla szóló alapos filológiai tanulmányok sora. Villon és a többiek (1966) című tanulmánykötete, a teljes Villon-életmű megjelentetése tanúskodik erről.
Jónéhány évvel később, 1993-ban jelenik meg Az igazi Villon c. fordítás- és tanulmánykötete, melynek legnagyobb érdeme a virtuóz magyarítás. Élményszerűen friss nyelvhasználata, az esztétikai érdemeken túl a kifejezés szabadságát is nagyban előmozdította.
A kötetben Villon fennmaradt munkái mellett függelékben olvashatjuk a Villonnak tulajdonított verseket, szemelvényeket Villon elődeiből, kortársaiból, sejthető olvasmányaiból. Lezárásként pedig három olyan tanulmányt találunk a kötetben, melyek merőben segítik az olvasó Villon-értését és alakítják Villonról alkotott képünket. A szerző egy kedves akrosztichonnal Süpek Ottó Villon-kutató, irodalomtörténésznek ajánlja művét.
1943-ban – mondhatni passzióból – fordítja le Shakespere Antonius és Kleopátra című drámáját. Miközben fordít, el is játssza magában a szerepet, dolgozik benne a színészi hajlam, s ő maga azt vallja, fordításai emiatt jobbak, mint elődeié. A szóban forgó Antonius és Kleopátra-fordítás meghozta Mészöly Dezső számára a sikert és elismertséget, 1946-ban Bajor Gizi legendás Kleopátra-alakításával mutatták be a darabot a Nemzeti Színházban, s Mészöly ezután segédrendezői, fordítói, s dramaturg pozíciókban egészen 1958-ig dolgozott színházaknál, s az itt szerzett tapasztalatai vitték tovább is útját. 1963-tól a televízónál is dramaturgként dolgozik.
Műfordítói pályájának két másik szegmense Shakespeare és Moliére. 1978-ban jelenik meg Esszék és asszók című munkája, mely a hivatásos műfordító szembenézése saját magával. Nagy érdeme a kötetnek, hogy Mészöly Dezső nem csupán a beavatottakhoz szóló szaknyelven ír, hanem közérthetően minden olvasóhoz. Nyelvi izgalmakkal tarkított gördülő prózanyelvében tudományos vitákra, együtt-gondolkozásra hív. Műve egyfelől tudományos alapokon nyugvó filológia, másfelől líra a művészi kifejezés kínlódó gyönyörűségéről. A kötet három problémakört tárgyal több szempontból körüljárva. Villon költői világa, a Shakespere-fordítások problematikája és Moliére Mizantrópjának megértése adják a gerincét a kötetnek, mely kiegészül néhány kisesszével, amelyek a Lámpafénynél gyűjtőcím alatt olvashatóak. Az első gondolatkör a Villon nyomában című gazdag elmélkedéssorozat, amelyet a Villonban irodalomtörténetileg is, filológiailag is elmélyedő műfordító épített fel, hogy "új tükörben" mutassa meg a szerzőt. Mészöly Dezső kritikusai központi kérdésként foglalkoznak azzal a ténnyel, mennyire tekinti Mészöly Villont középkorinak, s talán kevésbé látja Villont rokonnak a reneszánsz-újkoriakkal. A második rész a Shakespeare-napló, melyben Mészöly egy talán mindmáig kísértő félreértést kíván eloszlatni. Vannak, akik Shakespearre elsősorban költőként tekintenek, míg mások a költő rovására inkább a színpadi szerzővel azonosítják Shakespeare-t. Mészöly rámutat, hogy a nagy költő és a nagy színpadi varázsló nemcsak személyében azonos, de szöveg és színszerűség sem választható el egymástól. A harmadik részben Moliére művét, a Mizantrópot értelmezi. Hegedüs Géza jegyzi meg, hogy Mészöly e kötetét is jellemzi az, ami a szerzőt magát, „professzori fokon tudós és kamasz fokon szójátékos". Még műfordítói munkásságát is átjárja a költészet, esszéit is skandálni lehet.
Hasonló Mészöly-mű az 1998-ban megjelent Shakespeare-napló is, ebben is a műfordító ír saját műfordítói munkájáról. A kötet az 1948 és 1998 közötti gondolatok, érvek, viták összefoglalása. E kötetben lelhető fel a legmarkánsabban Mészöly Dezső műfordításait meghatározó attitűdje. Eszerint Mészöly mindenki ellen hadakozik, aki Shakespearre nem a színházi előadás felől közelít. „Shakespeare olvasva is színház." (Shakespeare-napló, 143.) „Hiszen tudjuk, hogy Shakespeare egyetlen darabját sem nyomtatta ki, nem is szánta őket olvasásra, hanem színpadi szavalára, a fül számára." (i.m. 21.). Találhatóak azonban olyan gondolatok is a műben, melyek az idézett álláspontot nem igazolják. Többen úgy vélték, Mészöly Dezső azért hangsúlyozza ennyire, hogy Shakespeare színházi ember volt, hogy ezzel saját műfordítói elvét hitelesítse. Azt tehát, hogy a fordítás egyértelműen a színház és a színész számára készüljön. Ugyanebből a színház felőli nézőpontból tesz elmarasztaló megjegyzéseket korábbi Shakespeare-fordítókra (Babitsra, Vörösmartyra, Kosztolányira és Szabó Lőrincre).
2003-ban Örökbefogadott versek címmel jelenik meg műve, mely több kötet anyagát tartalmazza, nemcsak versek halmaza, hanem kultúrtörténeti áttekintés is egyben. Szophoklésztől a 20. századig tolmácsol sok-sok ismert és kevésbé ismert költőt. Megtalálható benne Villon összes műve, részletek Shakespeare drámáiból, a szonettekből, az óriások árnyékában alkotó ismeretlen kortársak néhány műve, a rokokó, a klasszicista költészet gyöngyszemei, és mutatóba néhány vers a legújabb korokból. Igazi kuriózum az utolsó, Erzsébet királyné műveit közlő rész.
Mészöly Dezső fordításainak, átdolgozásainak lajstromát még hosszan sorolhatnánk: Carlo Goldonitól Ödön von Horváthig és Szophoklésztôl Osztrovszkijig, a Mészöly-fordítások gerincét azonban Villon és Shakespeare alkotják.
További kötetei (Shakespeare új tükörben, 1972; Molière műhelyében – Gábor Miklóssal –, 1975) szintén esszéket és fordításokat tartalmaznak.
Költőként kevesebben ismerték Mészöly Dezsőt. Versei kötetben csak 1975-ben és 1983-ban jelennek meg. Olyan időszak azonban nem volt életében, amikor ne írt volna. Bizonyos fokig a műfordításban is megtalálta a költészetet, kiváltképp a verses drámák fordításában. Németh László így gondolkodik róla: "Mészöly esetében nem egyszerű fordítóval, hanem olyan nyelvész hajlamú költővel van dolgunk, aki eredeti műveit nem írja meg, hanem indáival a világirodalom nagyjait futja be." Első verseskötete az Önarckép retus nélkül címet viseli, s hangsúlyozza is Mészöly, hogy az őszinteség mércéjét állította maga elé. Néhány versét a kötet szerkesztője még így is kihagyta, Mészöly azonban nem tett le arról a vágyáról, hogy ezeket is publikálja. A második kötetébe, a Villon árnyékában címet viselőbe, sikerült is belecsempészni a szóban forgó költeményeket. Mégpedig úgy, hogy a nyilvánvalóan poltikai és 1956-ra fájdalmasan emlékeztető verseknek megtévesztő címet adott, azt írta föléjük San Salvadori énekek. A Don Quijote nyomában (1999) című versgyűjteményben ezek a költemények már eredeti címmel szerepelnek.
Az önarckép retus nélkül címet viselő kötet bevezető önvallomásában Mészöly Dezső így vall: „Anyanyelvem a vers. Nem emlékszem, mikor s hogyan tanultam meg: amint az ember arra sem tud visszaemlékezni, hogy is tanult meg beszélni? (...) Volt egy hosszúra nyúlt korszakom, mikor a műfordítás fölébe nőtt a magam munkájának s egész életemnek. Bánjam utólag? Vagy hálás legyek érte? Merész álmokat láttató, felséges narkotikum volt a fordítás, komoly fájdalmaknak is hathatós ellenszere. Nem lett belőlem sem rokkant, sem harapós ember. (…) Önarcképet akartam adni, nem félve a szeszélyes fényektől s a kemény árnyékoktól. Mindnyájunknak annyi portréja van, ahány ismerőse. Ha tetszik, ha nem: képünk kirajzolódik embertársaink tudatában. Jogunk van egyet magunknak is odatennünk ezek mellé."
A szerepjáték persze a költő Mészöly számára is váltig vonzó foglalatosság maradt, s így versei kedvükre barangoltak a magyar történelem és a magyar líra korszakain, megidézve mondjuk a tekintélyes felmenőkben oly gazdag, nyelvészprofesszort, református lelkészt, festőművészt és huszárezredest egyként büszkén előszámláló família végvári kapitány ősét, a XVI. századi szatmári Mészel Andrást (Versek egy várkapitány hagyatékából)
A kiváló stílusérzékre építő játékosság s az imitációra való erős hajlandóság a kora ifjúság évei óta jellemezte Mészöly írásművészetét, amint arról kamaszkori, bájosan szemtelen Szász Károly-paródiája is tanúskodhat: „Játszogatsz kicsiny fiú a' puha föveny'n háborúba nem kisér még borús könyem, majd midőn már kis kebeld száz borúra kész főbe nyomva siskodat háborúba mész."
A vékonyka kötet alig tartalmaz félszáznál több verset, azonban Mészöly Dezsőnek ez elég ahhoz, hogy szuverén, senkiével össze nem téveszthető költői világát kibontakoztassa. Az intellektuális ember, a hatalmas műveltséganyagot versbe foglaló gondolkodó példátlan műgonddal csiszolja költeményeit. „Változatos, többnyire az antik versformákkal élő költeményei nagyon tudatos alkotói munka eredményei. Talán éppen ez a túlságos műgond, mívesség teszi helyenként személytelenné, távolivá ábrázolásmódját még olyankor is, amikor erotikus, szókimondó szerelmi költeményeket, családi emlékeket, hangulatokat idéző verseket ír. Nagyon jellemző ars poeticája: "Akármiként állítjuk föl a mércét: / a vers csak úgy szép, ha nem tudni, mért szép." A Petőfit idéző Farkasüzenet, a Forma (melynek utolsó sora így hangzik: "forma varázsától tisztul a gondolat is"), a Deákos zsörtölődés című versei a legjellegzetesebbek, a huszadik századi költői és emberi magatartásra példát kínáló alkotásai. Veretes nyelv, tömörség, helyenként gunyoros, ironikus hang; kötetének ezek a legfőbb erényei. Az önálló verseken kívül Szophoklész Antigonéjának "személyes lírával fordított hű verses tolmácsolása" is helyet kapott a kötetben, méltó párdarabjaként a magyar műfordításirodalom több Antigoné-fordításának."
1993-ban Lyukasóráim címmel jelent meg kötete, melyben szerepelnek a Lyukasóra című televízióadás válogatott forgatókönyvei s emellett olyan eredeti írások (versek, tárcák, novellák), melyeket a szerző az ún. lyukasóráiban írt, azokban a szabadidőkben, amelyeket nem terhelt a „követelőző kötelesség" érzése. A kötet legelején Mészöly egy naplótöredékben vall arról, hogyan is keletkezett a Lyukasóra című televíziós műsor, s arról, hogyan is telítődtek a személyes lyukasórák.
A Lyukasóra című televíziós műsort Mészöly Dezső ötletéből neves irodalmárok (Gyurkovics Tibor, Lator László, Lukácsy Sándor) alapították. A műsorban költőkből, színészekből, irodalomárokból álló összeszokott baráti társaság tagjai kalauzolják egymást és a nézőket a költészet izgalmas világába, olykor alig ismert területeire. A résztvevők minden találkozóra egy-egy idézettel érkeznek és a feladat a szerző vagy a fordító megfejtése. A költemények és a költők megidézése során anekdoták, irodalomtörténeti kincsek bukkannak elő szellemes gondolatcseréket, elmélkedéseket inspirálva. Ettől válik a fejtörő játék minden alkalommal egy bensőséges irodalmi kávéházzá. Mészöly Dezső a műsor indulásakor játékvezetőként volt jelen, később kora előrehaladtával és egészsége romlásával háttérbe vonult, de leveleivel, feladványaival továbbra is kísérte a Lyukasóra adásait. A találkozók gyakori résztvevői: Kubik Anna, Ráckevei Anna, Szabó T. Anna, Lator László, Várady Szabolcs, Papp János.
László Ferenc (Holmi, 2011) így emlékezik: „Az eleganciát s a szép előtt mindenkor fejet hajtó galantériát mindvégig imponáló módon megőrizte, s bizonyosan kiérdemelte, hogy a „világszínház" szerelmeseként beteljesüljön De profundis című versének végóhaja" „Tragédiák s komédiák káprázatos teátruma!... Szólít-e még az ügyelő csengője újra engem is a tündöklő porondra, hol a végtelen repertoár során örökké váltja egymást szeszély, veszély, élet, halál? Csilláraid kristály-világát hadd lássam még fejem fölött, mielőtt szédülten s kifúlva a süllyesztőben eltünök!"
2004 és 2006 között háromkötetes életműsorozata jelent meg Magyar ég alatt (2004), Angol ég alatt (2005), Francia ég alatt (2006) címmel.
[2015]