Murádin Jenő

I. Metszéspontok egy történelmi tablóképen

Murádin Jenő kedvenc mondása: az újságírás hasznos lehet, ha az ember idejekorán abbahagyja a hírlapírást. (Ezt szoktam mondani magam is a napilapoknál dolgozó tanítványaimnak, amikor azt tapasztalom, hogy már váltásra, szellemi feltöltődésre lenne szükségük.)

Olyan korszakban indult, amikor az újságírói pálya is csak a jó káderlappal rendelkezők előtt állt nyitva, és a művészettörténet-írásnak sem kedveztek az idők. Az 1963-ban szerzett történész-diplomája feljogosította volna ugyan, hogy a Kolozsvári Történeti Intézetbe kerüljön kutatónak, ám katonai szolgálata idején másvalakivel (többségi kollégával) töltötték be a rá váró helyet. Sem történelemtanár, sem újságíró nem akart lenni. Három éven át a szabadúszók létbizonytalanságát élte, de legalább azzal foglalkozhatott, amit a leginkább szeretett. Azzal kezdte, hogy az Egyetemi Könyvtárban hozzálátott az erdélyi magyar művészet/művészek alapbibliográfiájának a becserkészéséhez, felgyűjtéséhez. Közben – mert meg kellett élni valamiből – művészettörténeti felfedezéseiről cikkeket írt a napi- és hetilapokba. Felfigyelt erre Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője, és megkérdezte: nem lenne-e kedve elmenni Nagybányára, és a lap olvasóinak bemutatni a hajdan híres festőtelepet? A szerkesztőség szerény anyagi támogatásával végigjárta a nagybányai műtermeket, a városi levéltárban fölleltározta a művésztelepről föllelhető dokumentumokat. A Ferenczy család nagybányai korszakáról is akkor szedte össze az elsődleges forrásanyagot, amikor még nem dobták szemétbe a hagyatékokat, és Mikola András házában meg lehetett nézni a Ferenczyekhez köthető helyiségeket is. Ennek köszönhetően később jó néhány tanulmánya született, a hetvenes évek végétől pedig azok a kötetek, amelyek a Ferenczy család, Klein József, Maticska Jenő, Nagy Oszkár pályájával foglalkoztak.

Publikációi láttán három év múlva a tartományi napilap, az Igazság főszerkesztője kérette: nem lenne-e kedve náluk dolgozni? Nyomdai korrektorként kezdte, szerkesztőként, majd művészeti rovatvezetőként folytatta. (Párhuzamos életrajzunk jelzéseként: a diploma megszerzése után engem egyenesen Bukarestbe neveztek ki 1968-ban, ami számomra akkor, friss házasként, eléggé rossz ómen volt, de végül is székelyföldiként ennek köszönhetően telepedhettem meg a magyarok számára zárt várossá nyilvánított Kolozsváron. Akkor alapították a Nehézgépgyárnak nevezett nagyüzemet, ahova húszezer munkást, főleg moldvaiakat hoztak be. A betelepítettek automatikusan megkapták a kolozsvári személyazonosságot, letelepedési költségeikről is az állam gondoskodott.)

Murádin Jenő 1967-ben rövid életűnek képzelt újságírói pályája végül is jó két évtizednyire nyúlt; azzal ért szerencsés véget, hogy 1988-ban kinevezték az akkoriban még mindig nagy példányszámú Napsugár című gyermekfolyóirat főszerkesztőjének, egy ritkaságszámba menő szellemi szigetre, ahol olyan nagyságrendű alkotók voltak közvetlen munkatársai, mint Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor. Ám addigra már megírt hét és megjelentetett hat művészettörténeti monográfiát (Klein József. Buk., 1977; A Barabás Miklós Céh. Buk., 1978; Gy. Szabó Béla. Buk., 1980; A Ferenczy művészcsalád Erdélyben. Buk., 1981; Nagy István. Buk., 1984; Maticska Jenő. Buk., 1985.). (A hetedik, a ʼ89-es Gruzda-monográfia volt; ezt ugyanis a cenzúra jó ideig visszatartotta; egyrészt azért, mert magyar helységnevek akkor már nem szerepelhettek kiadványainkban; másrészt pedig azért, mert kötetcímként a zalatnai festő neve szóba sem jöhetett.)

Ha csak futólagosan tekintjük is át a későbbi munkák jegyzékét, nyomban szembetűnik, hogy az 1990 utáni termés sokszorosa az előző évekéinek: a kötetek száma meghaladja negyvenet, a tanulmányoké pedig több százat tesz ki. Amit nem tudok mással magyarázni, mint a történészi velleitású kutató eléggé nem méltányolható munkamódszerével: valahányszor a maga teremtette alapoktól feljut a korszerű szintézisekig, újból visszatér gondosan rendszerezett adattárához, és folytatja a szerves építkezések tőle megszokott ritmusát.

A magam élet- és pályatörténete voltaképpen párhuzamosan zajlott a Murádinéval, de mind 1990 előtt, mind azt követően tevékenységünknek voltak érintkezési pontjai. Együtt töltöttünk például egy posztgraduális évet Bukarestben (1972–1973), amikor ő a „szemem láttára" írta első monográfiáját, és engem is beavatott a nagybányai festőiskola történetébe; Domokos Gézának, a Kriterion Könyvkiadó főszerkesztőjének a felkérésére mindketten írtunk az 1977-es Tollal, fegyverrel című kötetbe (ami azért emlékezetes, mert ő akkor ismerkedett Szathmári Pap Károllyal, magam pedig a száz évvel korábbi kolozsvári újságírással és a haditudósítás műfajával); amikor a Gruzda-monográfiára készült, „a tél festőjének" és Jancsó Bélának a levelezését adhattam a kezébe; amit ő azzal viszonzott, hogy 2003-ban, amikor nyomtatásra készítettem volt elő az 1919 utáni első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek 1923-as antológiájának (Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal írótól, erdélyi művészek rajzaival) hasonmás kiadását – ellátva egy hozzá társított „ikerkötettel" –, nagy örömömre A Tizenegyek képzőművész munkatársai című kislexikonnal gazdagította a már régóta könyvritkaságnak számító Kriterion-kiadványt.

Az Igazság szerkesztőségében töltött időszak kétségtelenül hasznos periódus volt a művészettörténészi pálya megalapozásában. A napilapritmus rendszeres munkára, fegyelmezett írásgyakorlatra szoktatta. Művészeti rovatvezetőként – miközben megismerkedett a kolozsvári műhelyekkel – tárlatokat is szervezett (a szerkesztőségi klub rendszeres kiállításai eseménynek számítottak Kolozsvár művészeti életében, amíg be nem tiltották 1985-ben, miként a tágabb karolású Korunk Galériát is). Az adatgyűjtés szempontjából szerencsés körülménynek számított, hogy a szerkesztőség közelében lévő Egyetemi Könyvtár hírlaptermében naponta várták a gazdag 19. és 20. századi napilap-, hetilap- és folyóirat-gyűjtemények. „Az Igazságnál az asztalra kitettem a táskámat – rögzítette a pályakép emlékezetes epizódjait Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese –, hogy a főszerkesztő [Keszthelyi Gyula – Cs. P.] lássa, ott vagyok. De tudta, hogy az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba mentem, és elnézte nekem. Így ástam bele magam a művészettörténeti kutatásba – lényegében a román művészettörténet nagy alakjának, Virgil Vătăşianu professzornak a hatására. Végigolvastam mindent, ami lehetséges, Genthon István könyvével, Az új magyar művészet történetével kezdve. Fölnyílt rá a szemem, milyen izgalmas, milyen érdekes minden. És a rádöbbenés is, hogy adva van egy akkora terület, amelyik a mai Magyarországnál tízezer négyzetkilométerrel nagyobb, amit Erdélynek szoktak nevezni, a Partiummal és a Bánsággal együtt, és millió dolog nincs megírva róla. Engem főleg a tizenkilencedik század második fele, és a huszadik század első fele érdekelt, de visszanyúlva a múltba, a biedermeier is." Kovács András művészettörténész szerint is ez volt az az időszak, amikor Murádin „az Egyetemi Könyvtárban dekkolva megvetette alapjait a szakmában tisztelettel emlegetett, híres és pontos adatgyűjteményének, melyben a korabeli folyóiratok és más sajtótermékek tükrében jóformán minden 19–20. században lezajlott s az erdélyi sajtóban felemlegetett művészeti folyamatról szóló hír, értékelés, feldolgozás helyet kapott."

(Kortörténeti adalékként hadd fűzzem hozzá: a diktatúra vészkorszakában számomra is ilyen refúgium volt a Központi Egyetemi Könyvtár. Ahogy közelített a „Ceaușescu-évfodulós" január, ide vonultam el a bukaresti telefonhívások elől. Bár a hetilapszerkesztés mellett évente csak egyetlen hónapot tölthettem tudományos kutatással, ez is elegendő volt a ʼ68-as nyitás idején még ígéretes magasabb szellemi igényszint ébrentartásához. Magyarországra nem engedtek, a korábban könyvekkel és folyóiratokkal érkező barátainkat pedig nem fogadhattuk.)

II. Az életpálya időalakzatai

1. A szülőföld eredeti értékvilága, az egyetemi évek történelmietlen értékhiánya

A történészi felkészültségű Murádin Jenő szívesen eleveníti fel a székely széki és a vármegyei terület határán fekvő, Aranyosszékhez tartozó szülőfaluja, Harasztos hajdani értékvilágát, örmény-magyar családja eredettörténetét. Számon tartja, hogy édesapja, Murádin Lukács a nagyenyedi tanítóképzőben együtt járt Barcsay Jenővel, aki szintén erdélyi örmény-magyarként látta meg a napvilágot. Önmagában már ez az „Ariadné-szál" is elegendő lehetett volna ahhoz, hogy elvezesse őt a művészettörténethez, de nem így történt. Édesapja sosem kérkedett a nagy hírnévre szert tevő osztálytárssal, és a leendő művészettörténész sem érdeklődött felőle akkor, amikor ez céltudatosabbá tehette volna ifjú kori tájékozódását. A művészettörténet iránti érdeklődését – bármennyire is hihetetlenül hangzik ez manapság – elsősorban román egyetemi tanárai keltették fel. Másodéven került át a Bolyai Egyetemről a Ceaușescu által erőszakkal egyesített Babeș–Bolyaira, ahol a tantárgyak több mint a felét románul tanulták. A magyar tanárok is románul adtak elő, ami kínszenvedés volt mind nekik, mind a hallgatóknak. David Prodan középkortörténész egyszer azt mondta neki: „Magának művészettörténettel kellene foglalkoznia, mert maga a történelem virágját nézi." Ugyanezt ajánlotta a feledhetetlen emlékű Imreh István történészprofesszor is. Diplomamunkáját ugyan még a Carbonari-mozgalom erdélyi visszhangjáról írta (Csetri Elek volt az irányítója), de valójában már – a román művészettörténet nagy alakja, Virgil Vătăşianu professzor hatására – a művészettörténet foglalkoztatta.

2) A kutatói személyiség kialakulása – ellenszélben

Azzal a kutatói attitűddel hagyta el Murádin Jenő az egyetemet, hogy mindaz, amit leír, annak megbízhatónak és „halálosan pontosnak" kell lennie. Jakó Zsigmond professzor intelme („a téma felderítése, ha nem is lehet teljesen kimerítő, de törekedni kell a tökéletességre") éppúgy hozzájárult ehhez, mint a történész-levéltáros Kelemen Lajos és a művészettörténész Lyka Károly irigylésre méltó „pozitivizmusa". Amihez még egy saját – eléggé nem becsülendő – szempont is társult: ha valamit közérthetően is meg lehet írni, akkor azt másként nem is szabad, csak pontosan és olvasmányosan.

Kutatásai és publikációi gyarapodásával a hatvanas-hetvenes években mélyült el Murádin Jenő művészettörténeti szaktudása. Csak utalásszerűen: a társadalmi-politikai háttérben feltűnik egy sok tekintetben meghatározó jelentőségű támpont: 1965 – Gheorghe Gheorghiu-Dej halálának éve, egyszersmind a Ceaușescu-korszak kezdete. Ez utóbbi pár évig biztató jelekkel. Művészet-történeti szempontból még uralkodó volt ugyan a szocreál, mint kívánalom, de már lazított formában. (Ahhoz viszonyítva korjellemző ez persze, hogy az ötvenes évek elején a Képzőművészeti Főiskola könyvtárából például kivonták a nyugati művészet albumait, köztük az impresszionistákról szóló műveket is.) Erre a periódusra esik az ʼ56-os föllépésükért bezárt főiskolai hallgatók (Balázs Imre, Páll Lajos, Tirnován Vid Aristid és mások) kiszabadulása, majd „sötét tónusú" újraindulása.

Gheorghiu-Dej halálától az ún. „első kulturális forradalomig", úgy 1971-ig tartott a „jégkorszakot követő fölmelegedési időszak". Az 1974-ben meghirdetett „második kulturális forradalom"-tól kezdve viszont mind meredekebben jelentkeztek a tiltások. A Ceaușescu-korszak végére odáig fajultak a dolgok – rögzítette Szücs György magnetofonja –, hogy „borús tájat nem vettek be a festmény- vagy fényképkiállításokra. Miért lenne borús az a korszak, amit a bölcs vezető irányításával megélünk? A magyarországi viszonyoktól eltérően itt ilyen hullámvasútszerű volt a kultúrpolitika. Bizonyos, hogy a pártvezetés gond nélkül kompromittálta az irodalmat és a művészeteket. Fontos csupán az volt, hogy kiszolgálják a rendszert. Nálunk tehát változott formában ugyan, de visszatért a szocreál, a személyi kultusz farvizén."

Ez az a korszak, amikor napirenden voltak a hírhedt kizsűrizések. A kolozsvári festők közül alighanem Fülöp Antal Andort mellőzték a legtöbbször. (Nem is kapott nyugdíjat.) Abban az időben, amikor a romániai városrombolás elképesztő méreteket öltött, Macskássy József megfestette a kolozsvári Hóstát bontását. Vagyis azt a drámát, amit ez a kertművelő városperemi magyar közösség élt át, házaik lebontásával, kertjeik beépítésével. Két láb nyúlt be a képmezőbe, a felakasztott ember, az öngyilkossá lett hóstáti gazda lába. A címe semleges volt ugyan, de mindenki tudta, hogy miről szól, mert volt – és még van – egy sajátos hóstáti népviselet.

Történt mindez akkor, amikor a román alkotótársak könnyed gátlástalansággal kötöttek művészi kompromisszumokat, vagy pedig előtérbe állították néprajzi inspirációjukat. Ez történt Nagybányán is. Akkoriban az ottani műtermekben a máramarosi, az avasi témák igencsak megszaporodtak. A festő sem olyan alkat – hamar rájött erre Murádin Jenő –, hogy csak a műteremnek dolgozzék. Nagyon sokan rákényszerültek az átmeneti kompromisszumokra, de később – immár a kilencvenes évek kezdetétől –, mint a kabátot, levetették azt.

A Ceaușescu-korszak vége felé megindult a romániai magyar képzőművészek exodusa is; a színművészeké, íróké, lelkészeké mellett talán ez volt a legnagyobb arányú térségünkben. A legtöbben ʼ89 tavaszán mentek el. Főként Magyarországon telepedtek le, de sokan eljutottak Németországba, az Egyesült Államokba, Svédországba, még Görögországba is. Utólag derült ki: nehezen tudták feldolgozni, hogy nem az általuk elképzelt világba kerültek.

3. A nagy ívű szintézisteremtés korszaka

Az 1989–1990-nel jelzett korszakváltás végül is lehetővé tette Murádin Jenő teljes értékű alkotói kibontakozását. Egy ideig, miközben újabb tanulmányait és monográfiáit írja, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen művészettörténetet tanít (bevallottan nem sok elégtétellel, már ami a hallgatói érdeklődést illeti). Olaszországi utak segítik tájékozódását (a Magyar Művelődési Minisztérium alkotói ösztöndíja, Róma, 1996.; Klebelsberg-ösztöndíj, Róma 2006.; lásd: Olasz földön. Székelyudvarhely, 2006.) Megérdemelten kap olyan elismeréseket, mint a Németh Lajos-díj (2001), A magyar művészetért érdemérem (2002). a Szolnay Sándor-díj (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Kolozsvár, 2009), Debreczeni László-díj (Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, Kolozsvár, 2009), az Erdélyi Múzeum-Egylet Mikó Imre-díja, Kolozsvár, 2009), a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-érme (2009). Amelyeknek olyan kötetek voltak az aranyfedezetei, mint Nagybánya – a festőtelep művészei. Miskolc, 1994; második kiadás 2001; Nagybánya száz éve (Szücs Györggyel). Nagybánya – Miskolc, 1996; Erdélyi festőiskolák. Bukarest – Kolozsvár, 1997; A Mátyás-szobor és alkotója Fadrusz János. Kolozsvár, 2002; második kiadás 2008; Az aradi Szabadság-szobor. Kolozsvár, 2003; Szathmári Pap Károly. Kolozsvár, 2003; A felsőbányai művésztelep. Kolozsvár, 2006; Szopos Sándor. Budapest, 2006; Tasso Marchini. Budapest, 2008; Szathmári Pap Károly erdélyi országgyűlési arcképcsarnoka – 1842. Budapest, 2008; A megsebzett szobor – elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma. Kolozsvár, 2008; Márton Ferenc. Csíkszereda, 2009; A Barabás Miklós Céh. Sepsiszentgyörgy, 2009; Kolozsvár képzőművészete (Alkotói örökségünk a 19–20. századból). Sepsiszentgyörgy, 2011; Függőhidak. Sepsiszentgyörgy, 2013.

III. A művészettörténész módszertani eljárásai

A saját kutatóintézetek hiánya Trianon óta időről időre kitermelte a határain túli magyarság egyszemélyes vállalkozásait. Murádin Jenőre is illik ez az erdélyi médiatérben meghonosodott toposz: intézménypótló személyiség. Miként Szabó T. Attila (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár), Balogh Edgár (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon), dr. Kós Károly (az erdélyi és a moldvai magyarság tárgyi néprajza), Kallós Zoltán (az erdélyi és a moldvai magyarság szellemi néprajza). A sor folytatható. „A kényszerűségből kovácsolt erény" sztereotípiája azonban némiképp leegyszerűsítő megfogalmazás. Nem minden esetben teszik láthatóvá az erényeket: a kellő szakszerűséggel (módszertani megalapozottsággal) rendszeresen végzett munkát, a minőségi követelmények artikulált betartását.

Murádin Jenő bő fél évszázaddal ezelőtt kezdte el forrásai földerítését, a kijegyzett adatok cédulatárba rendszerezését. A 15 000-res adatbázis kapcsán magam a releváns információkra helyezném a hangsúlyt. Számít a források lelőhelye: a kutató milyen nemzeti jelentőségű közgyűjteményekre alapozta munkáját? De számolnunk kell azzal is, hogy kisebbségi helyzetben olykor a könyvkultúránál is számottevőbb szerepet tölt be például a lapkultúra.

Az csak természetes, hogy Murádin Jenő áttekintette a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár (régi törzsanyagában az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteménye), a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár, a Marosvásárhelyi Kultúrpalota Könyvtára, Bukaresti Akadémiai Könyvtár, a Máramaros Megyei (nagybányai) Múzeum Könyvtára vonatkozó anyagát. Az is, hogy ezt aztán kiegészítette az Országos Széchényi Könyvtárban. Murádin Jenő bibliográfiai föltárása azonban a könyvek és folyóiratok mellett kiterjedt a kor fontosabb napilapjaira is. Bármilyen időigényes munkát jelentett a sokszor fél évszázados folyamatos megjelenésű napilapok átnézése, a vizsgált terület és periódus szempontjából ennek a munkának az elvégzése rendkívül fontosnak bizonyult. Hiszen Erdélyben a szakfolyóiratok hiánya miatt a képzőművészeti élet tükrözése mindvégig a sajtóra és irodalmi folyóiratokra hárult. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy amit a művészeti kérdésekről leírtak, az az erdélyi három nemzet (a magyar, a román, a német) együttélésének művészeti vetületeiről is információval szolgál.

A hét évtizedet átfogó korszak két, jól elhatárolódó történeti egységre oszlik. A két világháború közti negyedszázadra (1919–1944), amely az önállósuló erdélyi művészeti élet termékeny szakasza, és a politikai rendszerváltás, a diktatórikus társadalmi berendezkedés idejére, s annak lezáró időszakára (1945–1989). A két korszak mindegyikét három fejezetre tagolta: a) napi információk, események; b) időt állóbb közlések, esztétikai megközelítések; c) önálló kiadványok, könyvek.

Ennek alapján: „Murádin Jenő megszólaltatta mindazokat, akik az erdélyi képzőművészetről fontos adatokkal és pótolhatatlan tudással szolgálhattak, tisztázta szépművészeti iskolák, műhelyek, művészcsoportok, -irányzatok és -telepek történetét és művészeti topográfiáját, írt híres tipográfusokról és nyomdákról, litográfusokról és fényképészekről, címerfestőkről és kőfaragókról, ötvösökről és grafikusokról, iparművészekről, festőkről és szobrászokról, hazaiakról, ide tévedtekről és máshol révbe jutott földijeinkről nemkülönben. Megalkotta tehát azokat a műveket, amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző – távolról sem érdektelen – részletek tisztázására összpontosítnak." (Tibori Szabó Zoltán)

Murádin Jenő tett arról, hogy ezt a képet átfogóbb tér- és idődimenzióban „időtlenítsük" róla. Érdeklődése 1990 után ugyanis kiterjedt a magyarországi, illetve Kárpát-medencei képzőművészeti jelenségekre, alkotói műhelyekre is. Amiről a legbeszédesebben a 2013-as Függőhidak című szintézise tanúskodik (román változatban is).

A nagy összegzésekből mindenekelőtt arra következtethetünk, hogy lényegében az együvé tartozás függőhídjainak az építését tartotta és tartja ma is élethivatásának. Művészettörténészi krédóját pedig ekképpen fogalmazza: „A magyar művészet oszthatatlan. Országhatárok csak sokszínűségében tagolták." Mindig a részletek felől közelít az egészhez, összegzései ezért is hitelesek.

Személyesen is alkalmam volt megismerni Murádin Jenő munkamódszerét. A Gruzda-monográfia 34. jegyzetnél az olvasható, hogy kutatómunkáját és a Gruzda-képek azonosítását nagymértékben segítette a lapokban megjelent reprodukciók számbavétele a Vasárnapi Újságban, a Pásztortűzben, az Erdélyi Helikonban. Feltünteti azt is, hogy melyik festmény melyik tárlaton volt látható; értesülünk a művek további sorsáról; azt is megtudjuk, hogy kik a művek jelenlegi tulajdonosai. Például: a Lukács házat ábrázoló kép egyik változatáét Chisholm londoni lelkész vásárolta meg. Az 1989. szeptember 15-én számomra dedikált kötet (A tél festője. Kriterion Könyvkiadó, 1989. 5.) első mondata: „Most tél van és csend…" A folytatást magunkban mondtuk tovább.

Sajtótörténészként magam is sokat foglalkoztam a két világháború közti folyóiratokkal, köztük a Pásztortűzzel, az Erdélyi Helikonnal. Mégis a meglepetés erejével hatott rám a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című Komp–Press-kiadvány Murádin-tanulmánya: csak a Pásztortűz (1921–1944) reprodukcióiból a ko­ra­be­li erdélyi képzőművészet vir­tuális galériája ma­radt ránk. Számomra úgy tűnik, mint­ha ez a képzőművésze­ti arcképcsar­nok gaz­da­gabb vol­na, mint az iro­dal­mi. A ma­gyaráza­tot Szol­nay Sándor­nak a Bánffy Miklóshoz írt 1934. szep­tem­be­ri le­velében találjuk meg: „Ad­dig is, amíg mint egy testület léphetünk fel a min­ket tönk­re­tevő képke­res­ke­de­lem el­len, fel fo­gom hívni az il­letéke­sek fi­gyelmét arra, hogy mi­vel tar­toz­nak erkölcsileg a ma­gyar művészek­nek, még ak­kor is, ha ez kel­le­met­len lesz egye­sek­nek. Itt csak a Mi­ner­va-képosztály tevéke­nységére, a Művészeti Szalon című képes­lap nívójára uta­lok. Ami eze­ken kívül van, az egy­szerűen bűntető jogi úton üldözhető."

A Tizenegyek képzőművész munkatársai című – Murádin szerkesztette – kislexikon Ács Ferenccel indít. Öt évvel később örömmel fedeztem fel, hogy a szócikkből kötet született (Ács Ferenc. Székelyudvarhely, 2008.). De kutatási tapasztalatai közt arra is találunk példát, amikor a kezdeti negatív eredmények hosszabb távon a rejtélyek feloldásához vezetnek. A 2016 elején megjelent Minerva-kötetből derült ki, hogy a Tizenegyek képzőművész munkatársainak egyike, Lengyel Sándor – akinek stíluskereső eljárásait rögzíti Murádin kislexikona –, valójában nem más, mint Alexandru Culcer dr., a későbbi Petőfi-kutató.

IV. A kutatási területek céltudatossága

Murádin Jenő könyveinek könyve – ezzel a címmel jellemezte Tibori Szabó Zoltán művészeti író a 2012 tavaszán megjelent Kolozsvár képzőművészete (Alkotói örökségünk a 19–20. századból) című szintézist. Nem kevesebbet állított, mint azt, hogy olyan nagy horderejű műről van szó, amelynek fontosságát és súlyát az eljövendő évek fogják csak igazán bizonyítani.

Kétségtelen, hogy Murádin Jenő több mint fél évszázados kutatómunkáját összegző tanulmányai, monográfiái és gyűjteményes kötetei révén két évszázadra visszamenően követhetjük nyomon az erdélyi képzőművészeti életet, az alkotói műhelyeket, művésztömörüléseket, művésztelepeket, iskolákat, korszakokat. Kezdve a biedermeier-kor alkotóival (Barabás Miklós, Szathmári Pap Károly), folytatva a historizmus kora szobrászatával (Fadrusz János, Zala György), a nagybányai művészteleppel és a magyar avantgárd kezdeteivel, nem feledkezve meg az erdélyi magyar emlékművek és műemlékek helyzetéről és sorsáról sem (A megsebzett szobor – elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma. Kolozsvár, 2008.) Munkásága nyomán rég eltűntnek hitt alkotások, lappangó művek kerültek elő magángyűjteményekből.

„Az olvasó sajnálja – olvasható Szőcs Géza eszmefuttatásában –, hogy Murádin Jenő merítése a legutóbbi két évszázadra korlátozódik – szíve szerint legalább a Kolozsvári testvérek koráig követné (és követelné) az összegző áttekintést, de azt sem bánná, ha egy ennyire okos kalauz visszakísérné őt mondjuk a római időkig, vagy a vándornépek tárgyi emlékeiig."

[2016]