Nagy János

A Nagy János szobrászművész 2014-es budapesti kiállításáról a Magyar Művészeti Akadémia honlapján megjelent híradás egy erős szálakkal a klasszikus hagyományokhoz kötődő, de sokrétű, összetett szobrászi életmű prezentációjáról tudósított: „Nagy János munkáin több ezer év művészeti eredményeinek ismerete tükröződik. Az archaikus szobrászat, a 19. századi hagyományok – elsősorban Izsó Miklós –, de 20. századi formai újítások nyomai is tetten érhetők művein. A művész a kisméretű plakettek és a nagyméretű köztéri szobrok világában egyaránt otthonosan mozog, például a most kisplasztikaként látható Sírbatétel, illetve a Bulcsu vezér szobrok köztéri változatban is léteznek Ipolybalogon, valamint Búcson. A realitásra törekvő portretikus érmektől (a kiállított művek között például Csokonai, Bartók, Ady) a szinte teljes egészében absztrakt szobrokig – például a Botoló, mely egy botos tánc során a bot útját írja le a térben – az elvonatkoztatás változatos formáiban alkot, mégis egységesnek ható formanyelv jellemző rá. Megragadó Nagy János alakjainak vitalitása. Az életerő, elevenség akkor is ott munkálkodik bennük, ha éppen kilátástalan helyzetben vannak. A bronzszobrok általában – például a Szent István, az Erők, vagy a Lovas – a jó cél érdekében kifejtett emberi erőfeszítést, a rossz legyőzésére irányuló, csak hősök által vállalható emberfeletti küzdelmet örökítik meg, mely az isteni kegyelem nélkül szüsziphoszi hiábavalóság lenne. Mindeközben a küzdelem az alkotó részéről is megnyilvánul, viaskodik az anyaggal, a bronzzal, annak lehetőségeit kutatva. Balassi lovas szobrának áttört szerkezete egyrészt lendületességével hat, másrészt felvállalja a nagyméretű bronzszobrok üregességének láthatóvá tételét. Másutt viszont, például a plakettek és a fából faragott szobrok esetében a hagyományos elemek – mint a palmettás motívum az Álmost megörökítő darabon – fegyelmezettebb kezelése tűnik ki. Bálványai prehisztorikus szobrok világát idézik. A kiállított művek csaknem fele lovas szobor…; a lovak viselkedése, testtartása kiválóan alkalmas egyéb tartalmak, például a nép lelkiállapotának kifejezésére. Nagy János művészetének a magyar kultúrtörténet és történelem ábrázolása mellett visszatérő témája a magyarság Trianon utáni hányattatott sorsa. Kitelepítés című szobra ennek megrázó erejű darabja. Viaszból formált emberi kezek nyúlnak ki egy marhavagon nyílását jelképező vasrácson. Emberi magatartásformákat példáznak válsághelyzetben: lázadást, beletörődést, búcsúzást. Dimenziói időben és térben is értelmezhetők: lehet több ember keze egy időben, de egyetlen ember keze is az átélt lelki állapotok történetiségében. Hatása kicsiny méretben is monumentális. A viasz rendkívüli kifejező erejű anyagnak bizonyul: élő, lüktető, meleg. Leszakított végtagként érzékelteti a szülőföldtől való elszakítás tragikumát."

Nagy János életútja, életműve ezernyi szállal kötődik a Duna-menti vidékhez: Budapesten – illetve a magyar főváros még egyik önálló perem-községében – született, a szlovákiai Révkomáromban végezte iskoláit, majd Pozsonyban járt főiskolára, és aztán hosszú-hosszú évekig dolgozott a Duna-menti csehszlovákiai, majd szlovákiai településeken. Azonban a bizonyos időszakokban teljesen elszigetelt művészeti közegben épülő életmű nem volt teljesen ismeretlen a hazai művészeti körökben sem: művésztelepek résztvevőjeként többször dolgozott, kollektív kiállítások szereplőjeként sokszor bemutatkozott a magyarországi művészeti fórumokon, és az 1980-as évektől egyre gyakrabban jelentkezett az önálló kollekcióit bemutató önálló tárlatokkal is. E kiállítások azt tanúsították, hogy Nagy János a szobrászat minden ágazatában aktívan tevékenykedő művész: monumentális kompozíciók, középméretű, kiállítási plasztikák, kisplasztikák, érmek és plakettek egyaránt készülnek műhelyében. Sokszínű az életmű műfajilag is: a hagyományos portré, a természetelvű szemlélettel megragadott egyedülálló figura és csoportábrázolás ugyanúgy az oeuvre szerves része, mint az erőteljes stilizációval élő és az absztrakt kompozíció. A körplasztika, a térbe állított szobor és a dombormű plasztikai közegében egyaránt otthonosan mozog, s elhivatott éremművész, aki mind megrendelésre készült alkalmi, mind autonóm művészi gondolatot kifejező érmeket és plaketteket készít. Mindemellett művészetét az anyagok és technikák változatossága is jellemzi: farag fát és követ, mintáz viaszt és agyagot, műveit bronzba önti, s gyakran munkálja meg, domborítja és forrasztja a rézlemezt is. Az életrajz arról tudósít, hogy a felvidéki, a Duna menti településekre számos alkotást – emlékműveket, emlékszobrokat, portréemlékműveket, díszítő jellegű alkotásokat, domborműves emléktáblákat – valósított meg monumentális léptékben. E sorban az egyik legjelentősebb munkája a budapesti Gesztenyés-kertben 2013-ban elhelyezett, bronzba öntött Esterházy János-emlékszobor.

Az epikus megfogalmazású és a jelszerű kifejezésre törő domborművek, a tömör, stilizált alakformálású figurák, a naturális vagy a realisztikus arcképek, az absztrakt formavariációk, az elvont plasztikai struktúrák vizsgálata kapcsán nem nehéz megvonnunk azt a konklúziót, hogy e szobrok alkotója a plasztikai kifejezési és formateremtési lehetőségek körében mindenkor bátran kísérletezett, semmi sem állt távolabb tőle, mint a megmerevedés, a sablonossá válás. Ám az ábrázolás, a nyelv milyenségétől, sokarcúságától függetlenül létrejöhetett az a Nagy János-szobrok egyediségét éltető, egyszersmind egységesítő, karakterizáló, jellegzetes vonás, atmoszferikus jelleg, amely külsődleges jegyeiben talán a robosztusságban, a bálványszerűségben, a balladisztikus hangvételben ölt testet, s amely a múlt ködébe vesző ikonográfiai hagyományhoz való kapcsolódással, valamint a mélytüzű, rejtélyekkel való átitatottsággal, misztikus tartalommal való telítettséggel jellemezhető, s amely áradó szenvedéllyel, erőteljes érzelmi hevülettel átitatott. Lóska Lajos művészettörténész, a szlovákiai magyar képzőművészet alkotóit felsorakoztató egyik tanulmányában arról szól, hogy Nagy János számára meghatározó jelentőségű Henry Moore szobrászata: mind a forma – elsősorban az áttörések, a negatív terek révén –, mind a tartalom – az időtlenség, az archaizálás – szempontjai miatt. E tanulságok a modern szobrászatban immár általánosakká váltak: hallatlan erőteljes, termékenyítő hatással voltak az európai szobrászati hagyományokhoz még kapcsolódó alkotók munkásságára. Mégis elmondható, hogy a megbillent egyensúly tükröztetése, a hiányok fellelése és felmutatása ellenére is az egység keresésének szándéka az egyik legfontosabb indítéka Nagy János szobrászatának: az azonosságok, a kapcsolódási pontok, a megfelelések kutatása, egyfajta harmóniavágy kifejezése. És ha feltárjuk ezeket a tartalmi és formai eredőket, és megleljük a művészi kérdésfelvetések indítékait s egyúttal megtaláljuk a kérdésekre adható, a kérdésekre adott válaszokat is, akkor biztosan megállapíthatjuk, hogy ez a szobrászat törvényszerűen született meg, s törvényszerűen itt, a Duna-mentén jött létre: egy már-már valószínűtlenül létező kulturális-művészeti térben, egy már-már valószínűtlenül létező, abszurditások által éltetett, egyre válságosabb helyzetekbe sodródó Közép-Európában. Ezért lehet nagy szükségünk Nagy János fenséget és humanitást sugárzó szobraira.

[2016]