Novák Ferenc

Novák Ferenc Tata Kossuth-díjas koreográfus, rendező, etnográfus, a Nemzet Művésze (1931-2024)

A magyar színpadi tánc megújítója, a népi elemekből táplálkozó dramatikus színház mestere, a XX. századi koreográfiai iskola emblematikus alakja. Ahogyan Bartók Béla a zenében, ő úgy gondolta tovább a színházban azt az ősi kultúrkincset, amelynek még maga is tanúja lehetett széki és romániai gyűjtésein túl gyerekkora erdélyi éveiben.

A gyermekkor

1931. március 27-én született az Alsó-Fehér megyei Nagyenyeden, Romániában. Édesapja akkoriban a nagyenyedi fegyház igazgatójaként dolgozott. Apja ahhoz az erdélyi generációhoz tartozott, amelynek férfi tagjai még Magyarország katonájaként csatlakoztak a „nagy háborúhoz”, ám amikor a fogságból hazatértek, már román uralom alatt, egy új országban találták magukat. Apai ágon a Novák-családban az volt a szokás, hogy az elsőszülött fiút papnak adták. Ez lett volna sorsa Novák Ferenc nagyapjának is, ha fel nem lázad, ám ő inkább tanítónak állt, és egy Szamosújvárról származó örmény lányt vett feleségül. A másik, Makkai-ági nagyapja elszegényedett hétszilvafás nemes volt, aki bádogosműhelyt nyitott Kolozsvárott. Az alumínium lemezből gyártott edényeivel sikeres és ennél fogva tehetős lett. A szamosújvári nagymama hozta az örménységet a családba, de magyar örmények és nagy hazafiak voltak. Novák Ferenc mindig is büszke volt erre a származására.

Ötéves volt, amikor apját Besztercére helyezték. Gyermekkora – börtönigazgató édesapja jóvoltából – polgári jómódban telt. Ő is Ferenc volt, miként a nagyapja, a név fiúról fiúra szállt. Makkai-lány édesanyja úriasszony volt, ruhatárában ott voltak az ünnepi alkalomra használt nagyestélyik, de soha nem urizált, férjét szerette, de nehezen viselte nehéz természetét. Apjának nemigen volt párja evésben, ivásban, pénzköltésben, mulatozásban és indulatosságban. Nagy vadászként gyakran vitte magával kisfiát és olykor idősebb gyermekét, Lacit is a hajnali vadlesre. Természetismeretét és szeretetét Tata tőle örökölte. Ahogyan emberségességet is tőle tanult, amikor látta, hogy bánik a reá bízott foglyokkal.

Novák Ferenc – saját bevallása szerint – fékezhetetlen gyerek volt: szókimondó, az igazságtalanságot nem tűrhette az iskolában sem. Mindezt későbbi életében is megőrizte. A fékezhetetlensége felnőtt korában szenvedéllyé és szorgalommá változott, a szókimondásáról pedig egész életében híres volt, ám soha nem önmaga védelmében, hanem mindig a közösség és az „ügy” érdekében rántott kardot.

Rendkívül sokszínű közegben nőtt fel, társaival az utcán három-négy nyelven játszottak, hol magyarul, hol románul, néha németül, de még a jiddis szavak közül is sokat ismert. „Mi mindent lehetett volna felgyűjteni csak abban az egy városban, abban a szász-román-magyar-jiddiscigány városban!”– jegyezte meg később, azonban ha nem is gyűjtötte, élményként elraktározta mindezt, és emberségében, nyitottságában, elfogadásában jelen volt, ahogyan a munkái árnyaltságában is.

Iskolai élete zaklatottan telt: három elemit román iskolában végzett, majd amikor bevonultak a magyarok, különbözeti vizsgával mehetett első gimnáziumba. Később Kolozsvárra járt volna a piaristákhoz, ám a háború miatt ez meghiúsult. „Jártam a ciszterekhez Székesfehérváron, aztán egy pár napot a Faludiba Szombathelyen, s amikor Ausztriából hazakeveredtünk, Zalaegerszegen jártam egy kicsit gimnáziumba, s amikor meg Pestre jöttünk, különbözetivel beiratkozhattam a Vörösmartyba.”

A sportok közül a korcsolyázást kedvelte, nyert is műkorcsolya versenyen, de jobban szeretett csapatban játszani. Ez a tulajdonsága tette később olyan remek szervezővé, vezetővé a táncmozgalomban, meg persze a benne lévő „vezérkedési hajlam”. „Nagyon szerettem szervezni, és miután mindig hirtelen kellett dönteni valakinek, általában én voltam az, aki a leggyorsabban döntöttem, tehát én lettem a vezér.”

Magyarországra költözés

A második világháború viszontagságos éveiben jöttek Magyarországra, nem akármilyen körülmények között, regénybe illő kalandok során. 1944 nyarán anyjának elfogyott a türelme, és bejelentette a férjének, hogy elválik, el is költöztek Makkai nagyapjához Szamosújvárra. Ám közeledett a front, és jónak látták Székesfehérvárra, ismerősökhöz menekülni. Az apja gondjukat viselte, támogatta az ügyet, az ottani főszolgabíró, egykori vadásztársa fogadta be a családot. A háborús állapotok közepette rendkívül nehezen jutottak el Fehérvárra. Az apja gondoskodott útjukról, hívatta az egyik foglyát, Majer János, aki hírhedt vasúti tolvaj, nagystílű szélhámos volt. Megígérte neki, hogy szabadlábra bocsátja, ha elviszi a családját Székesfehérvárra. Vitte is: vonaton, kocsin, motorcsónakon, amit csak meg tudott szerezni. Bár a szerencsés megérkezés után mehetett volna isten hírével, továbbra is segítette a családot. Időnkét bekopogott, és lisztet, cukrot, sonkát, petróleumot vitt nekik titokban, amikor pedig anyjukat levette lábáról az epebaj, beállított egy orvos őrnaggyal, aki azonnal intézkedett Majer ügyvéd úr kliense érdekében.

Székesfehérvár azonban nagy harcok színhelye lett, többször cserélt gazdát, a németek ott akarták megállítani a frontot. Menekülni kellett. Folytatódott a kaland, míg végre 1945-ben Budapestre érthettek.

Novák Ferenc 1945 őszétől a Vörösmarty Gimnázium tanulója lett. A család Kispesten lakott, nagy szegénységben. Apját megrágalmazták, egy ideig börtönben ült – majd ejtették a vádat –, anyja betegeskedett, s közben mindenféle munkát elvállalt, hogy eltartsa a családot. Kispest után a Hajós utcában, majd a győri úton éltek albérletben. A gimnázium mellett Darázs bácsi bronzöntő műhelyében dolgozott, hogy hozzájáruljon a család megélhetéséhez. A koalíciós idők szabad szelleme őt is elragadta, részt vett az akkori ifjúsági mozgalmakban, persze javarészt a kulturális programokban. „Benne éltünk a többpártrendszerben, s a magunkfajta diák mindenbe belekeveredett. Az osztályban magunk között igyekeztünk eldönteni a haza sorsát.”

A munka világa

Érettségi után a Közgazdasági Egyetemre jelentkezett, vonzotta a nagybátyja kereskedő szakmája, a sikeres felvételi ellenére azonban – vélhetően a káderlapja miatt – eltanácsolták. Jobb híján a Vegyipari Gép- és Radiátor Gyárban lett műszaki gyakornok, ahol kulturális programokat szervezett. A gyárban népi tánccsoport működött Benkő Mártonné Zsóka vezetésével, aki a Ruggyanta amatőr együttes szólistája volt. Novák Ferenc eleinte csak nézte őket, eszében sem volt táncolni. Hanem az egyik fiúnak a lábára esett valami nehéz vas, a csoport meg éppen Sztálin születésnapi ünnepére készült, ő pedig – mint felelős kultúros – kötelességének tartotta megmenteni a helyzetet, beállt helyette. Pedig a népi tánc akkori magyarországi helyzetével kapcsolatban nem voltak jó tapasztalatai. 1949-ben a Világifjúsági és diáktalálkozón francia tolmácsként volt jelen, és nézte meg a néptánc műsorokat. Mindegyikben az erdélyi magyar és román népi mulatságok, táncok emlékét kereste. Ezt a bolgár, román és jugoszláv együtteseknél többnyire meg is találta, azonban „sajnos, a magyar néptáncmozgalom akkor került a proletkult béklyói közé”.

A nagyközönség által ismert alkotó életregénye itt kezdődik. A beugrás sikere ellenére sem akarta folytatni a táncot, ám addigra Benkőné – akit akkoriban bíztak meg az Építők együttesének megszervezésével – már „nem engedte el”. Az Építőknél látta, hogy csupa magafajta egyetemi hallgató meg deklasszált elem ropja a táncot. Ő is beállt közéjük. „1950 őszén Molnár István, a nagy koreográfus tanította nekünk a székely verbunkot az Építők együttesében. Mondtam neki, Pista bácsi, ez a székely verbunk nem is így van. Hát hogy van? Honnan tudja maga azt, hogy hogy van? És elkezdtem táncolni azt, amit a besztercei Hunyadi János Gimnázium internátusában a csíkdánfalui és csíkrákosi gyerekek táncoltak annak idején. Csak mi ezt „hülyülésnek" hívtuk, mert míg mi, polgárgyerekek a folyosón álldogáltunk, néztük, hogy verik ezek a csíkrákosiak, s megtanultuk tőlük. És mondtuk, na, gyertek, hülyüljünk a csíkiekkel. S mutattam a Pista bácsinak, hogy így kell hülyülni, ez a hülyülés. Mit mond maga? Mi az, hogy hülyülés? Elmeséltem. Az öreg nézte, nézte, ahogy táncolok, s odaszólt Benkőnének: Zsóka, felgyűjteni ezt a fiút! Én akkor jöttem rá, hogy ez a hülyülés, ez kultúra, ez érték.”

Elkezdett rendszeresen táncolni, gyorsan tanult, 1950. április 4.-én már is fellépett velük, sőt, a csoport politikai felelőse is lett. Maradt tehát az Építőknél, tartotta a kapcsolatot a szakszervezettel, győzött a heves vitákban. Megélhetését a Vízépítő Vállalat diszpécsereként szerezte, később meg a Közlekedésépítő Vállalatnál dolgozott, akkoriban építették a földalattit. Ott is megszervezte a kulturális életet. Irodalomról tartott előadásokat fiatal munkásoknak. A keszonosok nagy pénzeket kerestek, nem sok türelmük volt őt hallgatni, de elment a Verpeléti úti kocsmába a törzshelyükre, ahol kártyáztak, és közéjük ülve mesélt el egy-egy regényt. Sört kapott érte. Sokakat rávett a továbbtanulásra, és ezt később is fontosnak tartotta, táncosait is erre ösztönözte és támogatta őket ebben. Büszkén mesélte már Pina Bausch-sal kötött barátsága idején, hogy a világhírű német koreográfust lenyűgözte a magyar társulat műveltsége, tájékozottsága.

A katonaság

1951-ben családját sem kímélték meg a kitelepítéstől. Akkor már Farkasréten laktak. Jött a szokásos végzés: két nap múlva ennyi meg ennyi kilós csomaggal indulnak. Elment a gyár párttitkárához panaszra. Semmit sem tehetett, de adott egy ötletet. Lépjen be a pártba, ante datáltják, mint tagjelöltet. Ódzkodott a hazugságtól, de a betegeskedő család miatt kitöltötte a belépésit, aztán vártak becsomagolva, az apja már tervezgette, milyen is lesz majd egy kis faluban, ám hónapokig nem történt semmi, csak az, hogy Novák Ferencet behívták katonának.

A bevonulása előtt jelentkezett a Honvéd Együttesbe, amelynek akkor László Bencsik Sándor volt a vezetője. Próbatáncot kértek tőle, ám neki fogalma sem volt a balett-mozdulatokról. Segítségként azt javasolták, táncoljon valami szabadon. Bemutatott egy pontozót. Ezt meg ők nem ismerték. Eltanácsolták ugyan, de némi elégtételt jelentett számára, hogy Seregi László, a későbbi világhírű balettkoreográfus utána ment, és kérte: tanítsa meg neki ezt a táncot.

Hévízre került a tűzérekhez felderítőnek. Találkozott ott négy-öt magafajtával, akik táncosok voltak. Boross Géza, Lődör Ernő, Torda Imre, Muri József – hozzájuk képest kezdőnek számított. A politikai tiszt szorgalmazta, hogy legyen műsor. A zenekar is készülődött. Ahogyan ez szokás volt, ilyen esetekben a katona kivételezett lett. Nem kellett ágyút tisztítani, a kiképzésen sem kellett részt venni. Elkezdték a munkát, de perceken belül ellentétek támadtak, az egyik Rábai-számot akart, a másik Molnár-számot. Veszélyben volt a lógás, attól tartott, visszaparancsolják őket a körletbe.

A társaság rábízta az ügyet, ő pedig – a békesség kedvéért – elvetette mindkét fél kedvencét, és maga koreografált egy verbunkost, ami az ő fejében született meg. Kritizálgatták, erre megmérgesedett – később is könnyen méregbe gurult – ám kijelentette, hogy nem nyit vitát, tegyék, amit mond. Ekkor született meg a szigorú koreográfus, akinek együttest nevelő híre minden táncoshoz eljutott Amszterdamtól Erdélyen át Oroszországig.

1952-ben Marcaliba helyezték őket, ő pedig a helyi kultúrotthon vezetője segítségével beszervezett néhány lányt a faluból, heti öt-hat próbát tartott, és néhány hónap elteltével, 1953 tavaszán megnyerték a hadseregversenyt. Ezen a megmérettetésen ott volt Falvay Károly is, aki akkoriban átvette az amatőr Építők-Vadrózsák vezetését a máshová szerződött Benkő Mártonnétól. Falvay hívta a katonaságnál leszerelő Novák Ferencet, hogy vállalja az utánpótlásnevelést. Akkoriban a Honvéd már hivatásos együttes volt, a vezetését Szabó Iván kapta meg, az Állami Együttest pedig Rábai Miklós irányította. Hívták az 1951 fordulóján – Molnár István vezetésével – megalakult SZOTEgyüttesbe is, ám ő még akkoriban sem akart hivatásos táncos lenni. A fiatalok nevelésébe azonban lelkesen vetette bele magát. Falvay a korszerű táncfelfogást képviselte, de a pedagógiai módszereik különböztek, így adódtak vitáik.

A Bihari Együttes

Kapóra jött, hogy összefutott egykori katonatársával, Boross Gézával, aki a Helyiipari és Városgazdálkodási Dolgozók Szakszervezetében tevékenykedett, s javasolta, hogy létesítsenek náluk is együttest. Ez lett az 1954-ben megalakult HVDSZ Központi Együttes. Az Építők utánpótlásából meg máshonnan is toboroztak táncosokat, így született meg Novák Ferenc élete főműve: a Bihari Együttes.

A Bihari központi alakulás volt, különböző, a Városgazdálkodáshoz tartozó együtteseket gyűjtöttek egybe. Voltak ott a kéményseprőktől, a fürdőigazgatóságtól, a házmesterektől. És a vicéktől, akiknek az együttesét Bihari Jánosról, a híres cigány származású magyar zeneszerzőről és hegedűsről nevezték el. „Mi erre a csoportra telepedtünk rá, de ezek elmenekültek, amikor elkezdtük a gimnasztikát és a Molnár-technikát…” Tisztában voltak az utánpótlásnevelés fontosságával, ezért iskolát szerveztek a fiataloknak. Amikor 1955-ben megszűnt SZOT Együttes, átjött hozzájuk Timár Sándor, és betanított egy Bagi szvitet. Sárosi Bálint – a későbbi népzenekutató, a népi hangszerek tudósa – még főiskolásként állt a zenekaruk élére. Gyarapodtak jó szellemű, tehetséges emberekkel.

1956 után önképzőkört alakítottak – Éri István és Pesovár Ernő vezetésével –, ahol a fiataloknak irodalomról, művészetről, zenéről tartottak előadásokat, és együtt gondolkodó társakat kerestek. „Fantasztikus szellemi pezsgés volt. Éjszakákba nyúló vitáink, beszélgetéseink voltak. A főnök Éri István volt, aki időnként „elrendelte", hogy ki-ki a nyelvtudása szerint olvasson akkor még meg nem jelenő szakmai vagy filozófiai írásokat, és számoljon be róla. Ezekre a megbeszélésekre szívesen látott vendégek voltak a kortárs írók, filmesek és színházi emberek. Közben a teremben mindnyájan lázas alkotómunkát folytattunk. 1957-58-59-ben egy ilyen közösségi munkával dolgozó együttes különleges és egyedülálló képződmény volt a néptáncművészetben.”

Az első Biharis munkák

Novák Ferenc első koreográfiája a Biharinál, a Verbunkfantázia Bihari János emlékére, botrányt kavart. „… Sárba taposták. Nincs tájjelege, meg hát különben is…”A következőt Behár csuvaslakodalmasára készítette. Az foglalkoztatta, hogy „…vajon tiszta maradhat-e valaki, ha körülötte mindenki ordasként viselkedik? Ezt egy lakodalom keretében, a lakodalmas nép ordenáréságig menő orgiája közepette hányódó, az életben és egymásban eszményeket kereső fiatal pár kontrasztjában akarom megmutatni. A felvázolt koreográfia készítése közben jelent meg Nagy László Menyegző c. költeménye. Úgy érzem, hogy a koreográfia témája és eszmeisége szinte azonosul a verssel. Ezek után – minthogy a vers óriási hatású – nem kerülhettem ki a verssel azonos címadást.”Ezt aztán még nagyobb vihar követte, akadtak, akik úgy érezték: semmibe vette a hagyományos magyar menyegző szertartást. „Az akkor kötelezővé vált működési engedélyt nem is adták meg nekem. Az indoklás szerint a néptáncról az elképzeléseim zavarosak voltak, és nem voltam alkalmas egy nagyobb együttes vezetésére. Pár év múlva viszont ezeket a műveket már példaként emlegették.”

Poór Anna táncosztályvezető bentlakásos tanfolyamra küldte, amit nehezen tűrt. Varga Gyula Mikepércsi csárdását nyúzták, vagy az Ajaki leánytáncot, amiket neki is kötelező volt gyakorolni. Meg énekelni. Amikor Varga látta, hogy ő nem énekel, hangzatos előadást tartott arról, hogy ne legyen tánccsoport vezető, aki nem tudja, hogy mennyire összetartozik a tánc meg az ének. Tata megértette, hogy rá céloztak, meghívta Vargát a következő próbájára. Mert azért dolgozott számokon. Megmutatta neki a Somogyi szvitet. Karikázó, kanásztánc és csárdás. A lányok meg két szólamban énekeltek. Ez ritkaság számba ment akkoriban. Óriási hatás volt, Varga megszégyenült, azt mondta, őt félrevezették.

Az első sikerek

1956 tavaszán készítette a Kanász és a Korpások című táncot, amelyet Néptáncosok Bemutató Színpadán adták elő, ám a működési engedély hiányát még itt is felrótták neki. Szigeti Károly a szünetben Rábai Miklósnak panaszolta ezt az igazságtalanságot. Rábai nem akarta elhinni, azonnal intézkedett, ám Novák a soron kívüli működési engedélyt nem fogadta el azonnal, még egy kicsit „rászolgált”. A kistáncjáték elismerő kritikákat kapott: „Igazi művészi ízlésről, igényességről és türelemről tanúskodott kompozíciója. Az alig ötperces szám méltán aratta az est legnagyobb sikerét és világosan bizonyította, hogy egy ilyen egyszerű tánc is – egyszerű eszközökkel, de kellő igényességgel és ízléssel megoldva – maradandó élményt nyújt a közönségnek.”

Előadásaiban mindig a színház komplexitása foglalkoztatta. „A generációmon belüliek, mint Szigeti Károly, Tímár Sándor, Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin, Simon Antal, Orsovszky István, Pesovár Ernő, akik sokáig úgy érezték velem együtt, hogy egyszándékúak, s akiket úgy emlegetnek, mint a második koreográfusnemzedéket, azt a koncepciót vallották, hogy a néptánc is alkalmas egy színházi formanyelv megteremtésére. Közülük a legtöbben dramatikus művekkel kezdtek, s elsősorban ezekre büszkék. A mi generációnk szerelme volt a színház és sokunknak az még ma is. A néptánccal pedig színházat szerettünk volna csinálni”– fogalmazott már az 1980-as években adott interjújában.

Széki gyűjtés és diploma

1958-ban úgy gondolta, a gyakorlati tapasztalatok mellé megszerzi az elméletiket is: „egyéni levelező” szakon elkezdte az irodalmat s mellé a néprajzot. Ortutay Gyula és Dömötör Tekla beszélgetve vizsgáztatták. Az ötödik évi múzeumi gyakorlatra a bukaresti folklórintézetbe került. Ám ott hamar kiderült, hogy sokkal inkább foglalkoztatja a román színházművészet, mint a tudományos kutatás, így nyolc hét elteltével hazajött, és könyvtárosnak állt a Kézműipari Vállalatnál. Nehezen bírta a „favágást”, így másfél év után – egy saját maga ellen írt feljelentőlevél kíséretében – tovább állt.

Szakdolgozatát Szék táncai és táncélete a 20. század első felében címmel írta az európai viszonylatban is kiemelkedő néprajzi és művelődéstörténeti gyűjtőmunkájának élményeiről, eredményeiről. 1959 és 1964 között mintegy 300 méter filmen rögzítette a széki táncokat, csaknem 100 hangszeres és vokális dallamról készített hangfelvételt, de rögzített eredeti báli zenei gyűjtést a felszegi táncházból és az aprók táncából is. 1958 őszén járt először Széken – Lajtha László korábbi gyűjtései nyomán –, Kolozsváron megbeszélte az odavalósi lányokkal, hogy elkíséri őket. Akkoriban még nem járt arra a busz, ócska, kátyús úton kellett Boncidán keresztül felgyalogolniuk. „Óriási szerencse volt számomra ez a széki találkozás, mert egy olyan állapotot találtam, ami körül-belül a 18. század társadalmilag és kultúrájában is” – mesélte később.

A honfoglaláskori település a Mezőség határán az évszázadok és a trianoni évek során is megőrizte magyarságát. Novák Ferenc szenvedélyesen látogatta a vidéket, gyűjtötte, jegyezte a motívumokat, és építette be koreográfiáiba. Már akkor meggyőződéssel vallotta, hogy a profiknak nem utánozniuk kell a népi eredetit, hanem az anyanyelvüket tökéletesen ismerve tovább kell formálniuk azt művészetté. Így alkotott mindig. A község szokásait, lakóinak életét pedig mindenképpen szerette volna megőrizni a jövőnek.

Addigra a Bihari számára már „meglelte” Korniss Péter fotográfust, akivel elválaszthatatlanok lettek, s mindaz, ami a táncház mozgalomban történt, jelentős részben kettőjük lelkes és szakavatott tevékenységének is köszönhető. Korniss később így mesélt a kezdetekről: „Nem ismert engem, de a Muzsika című lapban látta a Pécsi Balettről készített képeimet, és jónak találta őket. Bement a Fényszövbe, és engem keresett. Mondták, hogy a katonai szolgálatomat töltöm, három hónap múlva jövök vissza. Kiderült, hogy a Biharinak keres fotóst, mire azt mondták, hogy a Korniss segédmunkás, adunk egy igazi fényképészt. Ám ő azt felelte: „Köszönöm szépen, én inkább megvárom.” Ilyeneken múlik egy élet.”

Közben Tata vezette a Bihari Együttest, 1962-ben ott ismerte meg későbbi feleségét, Foltin Jolánt, aki táncosként került a kőbányai együttestől hozzájuk. Két gyermekük született: Novák Eszter – aki mára elismert rendező, a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője – és Novák Péter, színész, énekes, rendező és zeneszerző. Foltin Jolán nagyszerű koreográfus lett, munkáját többek közt Erkel- és Kossuth-díjjal ismerték el, a Nemzet Művésze volt, 2019-ben hunyt el. 18 év házasság után elváltak, de a házasságuk alatt mindketten sok inspirációt nyertek egymás művészi tehetségéből, szakmai barátságuk és családi szövetségük életük végéig szoros maradt.

Sikerek, elismerések

Bár a szakma jelentős része ismerte és elismerte a Bihari munkáját, Novák Ferenc tiszta forrásból táplálkozó, dramatikus előadásait, a komoly áttörést 1965-ben a Várj rám! című előadás hozta meg, amelyet a korabeli kritikák egyöntetűen úgy emlegettek, hogy „határkő a magyar néptáncművészet fejlődésében”.Az ötlet egy évvel korábban született, amikor a Biharival a Jeunesses Musicales meghívására öt hétig egy brüsszeli zenei fesztiválon játszottak. A komoly siker és az elismerő nemzetközi kritikák megerősítették abban, hogy az együttessel jó úton járnak. Akkor vázolta fel magában a következő évek művészeti programját, és ennek első előadása volt a Szimonov-vers ihletésére született produkció. „A táncot első formájában a „rózsám, a nagy erdőn átmész…” kezdetű gyimesi népdal alapján fogalmaztam meg, melyből a társát kényszerűségből (háború, munka, üldöztetés) elhagyó férfi próbatétele és a hűséges várakozás nagy megtartó ereje, az otthon és a haza vonzása csendül ki. Ez a mű próbakő volt, mert úgy éreztem, ha sikerül mindezt a folklór formanyelvén elmondani, s ugyanakkor egyetemessé tenni, akkor még sok mindent meg tudok fogalmazni”– mesélte a sikeres fogadtatást követően, amely nem csak a színházi- és táncelőadások közönségét, hanem a Ki mit tud? -nak köszönhetően tévénézők millióit győzte meg a „korszerű néptáncművészet most bontakozó erejéről”. „Az utóbbi évek egyik legeredetibb, legtehetségesebb alkotása a művészetnek ezen a szép területén” – írta a Népszava.

A Honvéd

Akkoriban már kikristályosodott előtte a küldetése is: „Az európai műveltséget megszerzett művészeknek kötelességük, hogy saját anyanyelvükön beszéljenek és ezt ne érezzék provincializmusnak. Ahogy a művelt magyar közönség ma már érti és igényli Bartókot, de a spanyol Lorcát is, úgy kezdi érteni a Szegénylegényekféle filmeket – s reméljük, azokat a táncművészeti alkotásokat is, amelyek az előzőek igényességével törnek be művészeti életünkbe.”

A Bihari 1965-ben a dijoni fesztiválon is nagy sikert aratott, hazaérkezésükkor pedig Novák Ferencet távirat várta, hogy menjen be a Honvédelmi Minisztériumba, mert tánckarvezetőt kerestek az együttesükbe. Hónapokig gondolkodott, míg kötélnek állt, de a Biharival nem szakított. Amiért később áldotta az eszét, mert az álmait velük tudta megavalósítani. A Honvéddel korábban semmilyen kapcsolata nem volt, alkalmilag sem dolgozott náluk. Hamarosan kiderült, hogy elsősorban nem a koreográfusra volt szükségük, hanem a rendteremtő képességére tartottak igényt. Ez kedvét szegte, de azért évekre ott ragadt. Az sem volt ínyére, hogy állandóan szorgalmazták a katona-témákat. Átvitte a Bihariból a jelentős számokat, ám a művészeti vezető, Lendvay Kamilló a revü felé terelte az előadásokat, sokszor volt köztük összetűzés. „A szakmai munkával nem volt baj. A tánckar kitűnő volt, ekkor már rengeteg mindent táncolt fantasztikusan, de az eredeti néptáncból semmit sem tudott igazán. (…) Számomra abszolút skizofrén helyzet jött létre: házon kívül jártam a magam útját, nem mindennapi sikerekkel, közben nemzetközi díjas műveket tiltott le a Honvéd Együttes vezetése a maga műsoráról…”

Később egyre sokasodtak a viták, Görgey György lett a művészeti vezető, az előadások tervezett forgatókönyveit is mind többször dobta vissza a minisztérium. Még néhány évig ott tartotta a tánckar szeretete és néhány fontos előadás lehetősége, például a Szigeti Károllyal és Györgyfalvay Katalinnal közös, később legendássá lett produkció ötlete. „A Tíz magyar néptánc nem trágyaszagú és nem gyöngyösbokrétás folklórműsor volt. A szépen megkomponált és tökéletesen kivitelezett számok látványos színpadi produkcióvá értek össze. Sajnos, a Tíz magyar néptánc folytatás nélkül maradt, az együttes vezetői sorra lesurrogták Novák Tata terveit”– mesélte később Gantner István, a Honvéd egykori táncosa. Az előadás komoly szakmai visszhangot keltett, a kritikusok csodájára jártak a „kifejező, súlyos léptű táncoknak”. „Az effajta színpadi népiség, ha irányát, karakterét keressük Sztravinszkij Sacre-ját és Bartók Allegro barbaroját juttatja az ember eszébe, Lorca és Nagy László költészetét, és menthetetlenül Antonio Gades táncművészetét. és ezzel már e műsorrész értékeinek rangját is jelezni lehet.”

A táncházmozgalom

1972. május 6-án a budapesti Liszt Ferenc téri könyvklubban tartották az első táncházat akkor még zárt körben, a résztvevő táncegyüttesek – a HVDSZ Bihari János Táncegyüttese, a Vasas Központi Művészegyüttese, a VDSZ Bartók Béla Együttese és az Építők Vadrózsa Táncegyüttese – összefogásában. A később nyitottá vált táncházak rendkívüli népszerűségéről, közösségépítő és – megtartó erejéről mára írások sokasága született. „A Táncház a társas élet, a közösségnevelés, a szakmai ismeretek terjesztésének alkalma, s persze az általános tájékozódásé meg a nemes szórakozásé. Azt hiszem, a megvalósulást illetően elég jó példa az az este, amin részt vett. Igyekeztünk az észre s az érzelmekre egyszerre hatni, hogy érzékeltessük, mi is az: széki folklór”– fogalmazott az első alkalmon egy újságíró kérdésére Lelkes Lajos, a Bihari akkori titkára. Annak ellenére, hogy az első időkben csak a maguk örömére táncoltak-énekeltek, a mozgalom Sebő Ferencnek, Timár Sándornak és a Bartók Együttesnek köszönhetően gyorsan kiszélesedett, és 1973-ban a Fővárosi Művelődési Házban kapott otthont.

Az amszterdami Nemzetközi Táncszínház

1976-ban – csaknem tíz év után – eljött a Honvéd Együttestől, egy darabig keresgélte a helyét, amíg egyszer csak Maróti László, a Szakszervezetek Országos Tanácsából kitalálta, hogy legyen a szegedi fesztivál vezetője és az üzemi együtteseknek a szakreferense. Szeged hozta meg élete nagy jelentőségű fordulatát, amikor Kormos István versére készített Májusjárás című koreográfiáját bemutatta a Fesztiválvárosok Nemzetközi Szövetsége éppen akkor Magyarországon rendezett fesztiválján. Az előadást látta Ferdinand van Altena, az amszterdami International Folkloristisch Danstheater vezetője, és találkozni akart vele. Ez a találkozás juttatta ki Hollandiába. Állandó szerződést ajánlottak az amszterdami együttesnél, ám csak egy esztendőre írt alá. Nem volt szándékában kint maradni, de olyan szabadságot biztosított számára ez a felkérés, hogy „ki-be járhatott” Európában.

1977-ben megszületett az első műsoruk, óriási siker lett, a holland minisztérium pótköltégvetést biztosított az amszterdami Nemzetközi Táncszínház számára. Munkáját komoly nemzetközi elismerés övezte, ám számára a legnagyobb sikert akkoriban az jelentette, hogy szabadon és anyagi gondok nélkül élhetett. Olyannyira, hogy amikor 1982-ben visszahívták a Honvédhoz, ahol megint baj volt a művészeti vezetéssel, nem fogadta el állásként az együttműködést, sőt fizetést sem kért, de megegyezett Kárpáti Ferenccel, a későbbi hadügyminiszterrel, hogy benyújtott tervezeteit művészeti vezetőként megvalósíthatja. Kárpátinak ezeket látva jócskán akadtak kifogásai, ám látta, hogy nagyívű koncepció, így belement.

Elkezdte a megvalósítást, ám a pártvezetés nem javasolta a kinevezését, mert hebrencsnek tartották, főleg, hogy a tervezett 20-25 műsor kivitelezését lehetetlennek tartották. Tatának lett igaza, sikert sikerre halmoztak a bemutatókkal.

A Honvéd virágzó évei és a legendás színházi sikerek

Egész életében fontos inspirációt jelentettek számára az irodalmi alkotások, bár ő úgy tartotta: sosem irodalmi művet, hanem témát keresett, amely foglalkoztatta, aztán valahogy magától értetődően lelte meg azt egy-egy lírai vagy prózai műben. Így volt a Passióval is, amely végigkísérte a pályáját. Először a Bihari Együttesnél készített egy passió-játékot, amelyben csak részben hagyatkozott a csíksomlyói hagyományra, inkább egy görög szerző alkotása inspirálta. Úgy érezte, hogy akkoriban Magyarországon és a régióban: Csehországban, Lengyelországban nagyon felütötte a fejét az antiszemitizmus, és ezt elviselhetetlennek tartotta. Akkortájt került a kezébe Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regénye. Az anatóliai görög faluban játszódó történet szerint a közösség a jövőre esedékes húsvéti passiójátékra készül, amelyben azonban egy „idegenre” osztják Jézus szerepét. Addig-addig szítják a faluban az indulatokat, míg a keresztút végére a dühödt nép tényleg megfeszíti a fiatal pásztort. Ezt a történetet feldolgozta a táncosokkal, majd 1981-ben ő készítette a nagyhatású Csíksomlyói passiókoreográfiáját a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában, a Várszínházban.

Kerényi Imre hívta őket Rossa Lászlóval – aki zenei vezetőként vett részt a színházi produkcióban –, és Tata csak úgy állt kötélnek, ha időt kap a színészekkel közös munkára. Akkoriban mutatták be Jean-Jaques Annaud Umberto Ecco regényéből készült A rózsa neve című filmjét, a rendező pedig arról mesélt, hogy a munkálatok előtt egy évet töltött egy kolostorban, hogy tanulmányozza az életüket, a mindennapjaikat. Tata valami hasonlót szeretett volna. Természetesen az egyéves „előtanulmányokra” nem jutott idő, de kapott néhány hetet a csapattal, amíg a járást, az evést, a mozdulatokat és a népdalokat gyakorolták. Ez természetesen szembeötlő volt a misztériumjáték harmonikus színpadi világában, amelynek zenéjét és mozgását egyaránt lenyűgöző jelzőkkel ihlették: „a csupaméltóság mozgásvilág (Novák Ferenc koreográfus remekmívű munkája), amely ugyancsak nem külsődleges dísz, hanem ugyanazon tökéletesség része, az egyes „actusok” egymáshoz illesztője.”

Ezekben az években egyre többször hívták színházi munkákra. Különösen emlékezetes a Kőműves Kelemen Pesti Színházi debütje. Novák Ferencnek korábban már a Bihariban volt egy Kőműves Kelemen koreográfiája öt fiúval és egy lánnyal. Ezt látta Szörényi Levente és Marton László egy fesztiválon, és ezen felbuzdulva kérték fel őt az előadás koreográfusának, mert mint kiderült: fél éve vitatkoztak azon, hogyan öljék meg az asszonyt.Ez a jelenet volt, amely megragadta őket, és később a nézőket is. „Hátborzongató szépségű ez a halált osztó tánc. Olyannyira, hogy egész széksorok dübörgik a színházban öntudatlan lábdobogással a zene ritmusára az átokoszlató, falat fenntartó mitikus táncot.”A kritika egyöntetű lelkesedéssel fogadta a produkciót, amely szerencsés csillagzat alatt született, ám kétségkívül meghatározta a mozgás és a tánc, amelybe a színészek – köztük a főszerepet játszó Hegedűs D. Géza – is nagy lelkesedéssel vetették bele magukat. „Novák Ferenc beszédes koreográfiája tempót és alaphangot ad, erőteljesen utal az intenzív közösségi munkára, és természetesen erősíti fel a népi elemekből szuverén módon teremtett Szörényi-zenét, az egyszerű, cselekményt segítő, drámai töltésű Bródy-szövegeket. Egységes és erős színpadi mű a Kőműves Kelemen”.

Bő egy évvel később, az István, a királykirálydombi bemutatójánál Novák Ferencet már az előkészítési munkálatokba is bevonták. Minden héten összejöttek, és előre felvázolták a tervezett merész és nagyszabású előadás kereteit, úgyhogy mire kimentek a Királydombra, a mozgásanyag gondolatban már teljesen készen volt. A produkció dinamikáját pedig – mint a recenziók írták – a félezernyi táncos intenzív jelenléte teremtette meg.A Koltay Gábor rendezésében megvalósult előadás egésze reveláció, „..a prímet azonban most Novák Ferenc koreográfus viszi: mikrofonnal a kezében hatalmas tömeget, mintegy 400 főnyi néptáncost koordinál. Vezényszavai nyomán imponáló pontossággal mozdul egyszerre a megannyi sudár ifjú és elegáns tartású hölgy. Betöltik, szinte átkarolják a hatalmas térséget, porzik a levegő táncos lábuk alatt, a laikus szemlélő az ősi tánckultúra erőtől duzzadó mozdulataiban fölfedezni véli a rock and rollelemeit. Kiváló tehetségű irányítójuk térlátása, remekül komponált látványos jelenetei nyomán titkos főszereplőivé válnak a nagyszabású műnek.”Teljesen természetesen fogadta az alkotócsapat és a közönség is az ötleteit, például, hogy Vikidál Gyula (Koppány) nótájára székely forgatóst álmodott meg. A hitvallása régóta az volt, hogy „a néptáncot anyanyelvként kell tudnia koreográfusnak és táncosnak egyaránt, hiszen csak így lesznek képesek lelkiismeretesen és objektíven megidézni és értelmezni, vagy ami ezzel egy: újjáteremteni azt. Tisztában kell lenni magunkkal, magyarságunk mibenlétével. Bennünket mások számára elsősorban az tesz fontossá és szükségessé, ami megkülönböztet, bár nagyon lényeges az is, ami másokkal összeköt, s ha ennek jegyében kultúránkat (és valóban a mi kultúránkat) következetesen és meggyőzően képviseljük.”

További dramatikus művek sora következett: a Magyar Elektra után az Antigoné, a József és testvérei, a Kocsonya Mihály házassága és A helység kalapácsa. Kiemelkedik közülük A szarvassá változott fiak, amelyet a Markó Iván vezette Győri Balettel közösen hoztak létre, és többezer néző előtt mutatták bea Szegedi Szabadtérin. Itt is úgy történt, hogy beleszeretett Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versébe. Korszerű gondolatnak tartotta, hogy mi lesz a falvakból városokba térő ifjakkal, és az ő ötlete volt, hogy közösen érzékletesen láttathatnák, milyen a falu közege, majd a város miliője. „Novák táncterveiben minden eddigi erénye benne sűrűsödik. A hűség és alázat egykori paraszttáncainkhoz, a táncházak szokásvilágához. De ezek puszta kopírozása nem elégíti ki, hiszen ő ízig-vérig színházi ember, akinek nem táncok egymásutániságát kell kijelölnie, hanem színházat, élő-eleven, dramaturgiailag kidolgozott előadást kell koreografálnia.”

1989-ben változott a helyzet, a Honvédnál szerződést meg fizetést kapott, hivatalosan állásba került. Jött a rendszerváltozás, de az együttes műsorán alig kellett változtatni, legfeljebb kihagytak néhány kötelező mozgalmi dalt. A művészi produkciók továbbra is érvényesek voltak. A társulatot azonban 2000-ban – miután a honvédelmi tárca lemondott a fenntartásáról – csak komoly politikai küzdelem árán lehetett megmenteni, amelyben Novák Ferenc élen járt. Levélben fordult az akkori miniszterelnökhöz: „Ha ebben az országban egy interjúban ki lehet jelenteni, hogy az 50 éves Honvéd Együttes és az általa képviselt kulturális értékek helyett inkább felszerelünk egy zászlóaljat, akkor ebben az országban nem akarok élni”– írta.

A Biharis iskola

Közben a Bihari Együttesben is sorra születtek nagyszerű táncdrámái, a csoport bővült, a fiataloknak iskolát teremtettek, hazai és külföldi fesztiválokról hoztak haza díjakat. A Bihari valóban az élete volt. Ma már klasszikusnak mondható a Forrószegiek, ez a megrendítő ballada a szerelemről, amelynek ihletét szintén Széknek köszönheti. „Az 1980-as évek végén – rendetlen vagyok, a szalagokat sem rendszereztem soha – kerestem egy adatközlőt, „Futurás” Pistát. Ehhez végig kellett hallgatnom a szalagokat, és mindhárom utcában akadt két-három vénasszony, aki elmesélt egy tragikus történetet egy felszegi fiú és egy forrószegi lány szerelméről” – mesélte a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásán.

A történet szerint a két fiatal – noha a szabályaik tiltották – egymásba szeretett. A lány udvarlója a bátyja legjobb barátja volt. A báty többször megfenyegette a lányt, megesett, hogy meg is verte, mikor megneszelte, hogy egy felszegi fiúba szerelmes. Aztán a barátaival közösen gyilkos tréfát eszeltek ki. Összevéreztek egy férfiinget, és azt hazudták a lánynak, hogy meggyilkolták a fiút. A lány elhitte, és bánatában felakasztotta magát. Novák Tata ezt a történetet állította színpadra Forrószegiek címmel. Azonnal érezte, hogy ez egy igazi Rómeó és Júlia-történet. Az előadásban „natúr táncokat”, azaz eredeti táncokat használt, és a darab még évtizedek elteltével, a felújítások alkalmával is megrázó erővel hatott. „Novák Ferenc Forrószegiek című alkotása minden szempontból az önálló magyar táncdráma egyik emblematikus darabjának tekinthető, hiszen a világirodalom egyik legismertebb, számtalan színházi és filmes megfogalmazást is megélt szerelmi tragédiája, a Rómeó és Júlia klasszikus és egyetemes érvényű gondolatait jelenítette meg egy speciálisan magyar környezetben, sajátos módon, a magyar néptánc eszközeivel. Ebben a megközelítésben pedig a darab mindenképpen korszakalkotónak minősíthető.”

Novák Ferenc rendkívüli közösségszervező volt, táncosai pontosan tudták, hogy számíthatnak rá, ahogyan ő is bízott bennük. Aktív szerepet vállalt a táncos közösség ügyeinek „kijárásában”, neki s Foltin Jolán közbenjárásának köszönhető a táncosok életjáradékáról szóló jogszabály – amelyet azonban mára átírtak –, de tevékeny része van abban, hogy sok évtized hánykódás után a Nemzeti Táncszínház saját épületet kapott a Millenárison. Dolgozott a Magyar Táncművészek Szövetségében, a Magyar Művészeti Akadémia alapítói közt volt, ám amikor úgy érezte, nem tartják tiszteletben az eltérő véleményeket, tiltakozásképpen szót emelt; ez számára lelkiismereti kérdés volt. Halála előtt néhány héttel még nyílt levélben kérte alkotótársait a független közösségek iránti szolidaritásra.

A Bihari János Táncegyüttes az elmúlt évtizedben többezer gyermekkel és fiatallal szerettette meg a táncot, lelkes közösségük pedig továbbra is hírét viszi a világban a magyar néptánc és táncszínház erejének, a közösség mára a hazai táncvilág egyik alappillére lett. Novák Ferenc élete végéig szolgálta a szakmáját, a mai rendezők, koreográfusok, színházi szakemberek jelentős része megfordult a „keze alatt”, és vallja: ennek szemléletformáló ereje volt a gondolkodását, későbbi tevékenységét tekintve.

[2024]