Paizs László
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas festő- és szobrászművész
A Nemzeti Galéria harmadik emeletén sétálva különös installáció kerül az utunkba. Egy átlátszó plexihasábban összegöngyölt Pesti Hírlapot látunk, címoldalán a következő szöveggel: A trónörökös párt meggyilkolták. Az újságból harci szerkezetek groteszk karikatúráiként kispriccelő szarvasbogarak citálják az első világégés iszonyatát.
Paizs László objektje Wehner Tibor szerint a modern magyar művészet emblematikus főműve. Rátekintve mintha a történelem borostyánba zárt pillanatával szembesülnénk – írja a 2000-ben kiadott Paizs-monográfiában.
Paizs László 2009. október 1-én hunyt el. Élete nagy részét a vasfüggöny rossz oldalán, egy olyan érában töltötte, mely nem kedvezett a művészi szabadságnak, ő mégis sokszínű és változatos, ugyanakkor egységes életművet hozott létre. Egyszerre volt festő és szobrász, műfajok közötti csapongása és a legkülönfélébb anyagok megmunkálásának igénye is jelzi a sematikusság elutasítását, a művészi szabadságot korlátok közé szorító szocialista esztétikával való szembefordulását. Az egyediségre az alkotás elengedhetetlen kritériumaként tekintett, a hatalom képzőművészetre vonatkozó előírásait ilyenformán figyelmen kívül hagyta.
Stílusát állandó ellentétek tartják feszültség alatt, művei gyakran egymással szemben álló irányzatok keveredésének színterei, alkotásaiban az experimentális anyaghasználat gyakran provokatív, történelmi utalásokat sem nélkülöző hangnemmel párosul - mindez kollektív kelet-európaiságunk képzőművészeti síkon való letükrözéseként értelmezhető.
Paizs egyik interjújában úgy vélekedett, hogy „művészetünket megkésettség jellemzi a világ művészetéhez, illetve az idő folyásához viszonyítva"[1]. Megállapítása saját alkotásaira nem feltétlenül igaz – ezt jelzi napjaink talán legismertebb kortárs képzőművésze, Damien Hirst pályafutása is, aki húsz évvel Paizs Trónörökösének megszületése után egy ahhoz hasonló jellegű, a megmerevedett pillanatot láttató, annak térbeli megörökítését megvalósító objekttel rukkolt elő, lett világhírű és kortárs létére napjaink legnagyobb forgalmat lebonyolító aukciós házainak sztárja...
Paizs László rendkívül sokoldalú, szüntelenül kísérletező és állandóan újító, a tradíciókat sutba dobó képzőművész volt, egyszerre festő, grafikus és szobrász, aki a hagyományos műfajok és technikák béklyóját nem viselte el, de ez sokaknak nem tetszett. 1971-es, a Fényes Adolf Teremben (ma Árkád Galéria) rendezett tárlatának apropóján a Magyar Nemzet egyik kritikusa Paizs László alkotásainak egyenesen művészi mivoltát vonta kétségbe: "ezeket a kompozíciókat nem lehet művészetnek nevezni" - írta. Mára beigazolódott, hogy a kritikus tévedett.
Diplomamunkája a Budapesti Corvinus Egyetem Élelmiszertudományi Karának (korábban Kertészeti és Szőlészeti Főiskola) falán látható, három nőalakot ábrázoló, a szocialista realizmusra emlékeztető stílusban létrehozott mozaikkompozíció. Az alkotást közelebbről megvizsgálva azonban 6. századi ravennai mozaikok látványa is feldereng bennünk…
Paizs képzőművészeti tevékenysége az ötvenes évek végén érett be, szakmai univerzalitását bizonyítják első munkái, a különböző közintézmények falait, auláit dekoráló, nagyméretű kompozíciók: falképek, pannók, mozaikok és gobelinek. Ezt követően hagyományosnak mondható olajképeket készített, miközben szüntelen új kifejezési lehetőségeket keresett. A Velencei Biennálén látottak gyökeresen megváltoztatták művészeti felfogását. „Ez volt a nagy feleszmélés. A biennále amerikai és belga pavilonjának pop art művei lenyűgöztek. Akkor láttam, hogy nem csak olajjal lehet vászonra festeni. […] A Velencei Biennálén ez a pop art megragadott. Innentől kezdve elkezdtem más anyagokkal dolgozni."[2]
Barabás Márton szerint „Paizs az 1964-es biennálén az amerikai pop art absztrakt expresszionizmushoz közeli képviselőinek a munkáit láthatta. A belga pavilonban az art brut irányzathoz sorolható művekkel találkozhatott. A biennále festészeti nagydíjasa Robert Rauschenberg, a szobrászati nagydíjas a magyar származású, Svájcot képviselő Kemény Zoltán volt, akit szintén az art brut-höz kapcsolnak a kritikák. Az egész paizsi életműre hathatott az olasz filmrendező, Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című filmje is. A francia Nouveau Realism képviselőinek – főként Armannak – a munkáival később, saját kísérleteinek megkezdése és első jelentős műveinek a létrejötte után találkozott."[3]
A biennáléról hazatérve felhagyott a tradicionális olaj-vászon képek festésével és a pop-art egyes alkotásaira emlékeztető, ún. "varrottas képek" sorozatát hozta létre textil, fém, bőr és rovartű farostlemezre applikálásával.
Első önálló tárlata 1967 tavaszán nyílt meg a győri Művészklubban. Új típusú törekvéseit azonban a marxista művészetpolitika nem nézte jó szemmel, és kezdetben megtiltotta a Biennále élményéből táplálkozó, nyugati hatást mutató műveinek prezentációját - a többek között Altorjai Sándor, Lakner László, Konkoly Gyula, Bak Imre és Keserü Ilona részvételével az Ernst Múzeumban rendezett Stúdió ‘67 csoportos kiállítás képeinek jó része még a megnyitó előtt lekerült a falról. Ez a momentum a tárlaton résztvevő képzőművészek jövőjének végleges ellehetetlenülését vetítette előre, melynek hatására az esemény több alkotója eltávolodott az alkotóművészettől, vagy külföldre távozott. Paizs idegösszeomlása után több évre felhagyott képzőművészeti tevékenységével, de mivel az alkotás lételeme volt, végül mégis kitartott eredeti elképzelései mellett. A Sárkány István és Kováts Albert által szervezett Csepel Galériabeli Paizs-emlékkiállítás katalógusának nyitányaként nem véletlenül olvashatjuk Petri György következő sorait: „Alkotni, cselekedni kell: tollal, ecsettel, semmivel, mert nem lehet, hogy csak legyünk…"[4]
Első plexiből készült, jellegzetes objektjét 1969-ben hozta létre.
„A plexi tömb átláthatósága »tudatos« kövületek létrehozását teszi lehetővé. Benne megáll a »zuhanó« tárgy, és mozdulatlanná válik a füst. A színezett, vagy az anyagba színezett különböző minőségű poliészterek kölcsönhatása mással el nem érhető, izgalmas felületet, faktúrát eredményez. Ezeknek az »új« anyagoknak szépsége, tulajdonsága inspirál műveim létrehozásakor" - olvashatjuk vallomását 2009-es monográfiájának hátsó borítóján.
Barabás Márton disszertációjában [5] kitér arra, hogy Paizs László egy beszélgetésük során megemlítette azt, hogy a bombázások után Kőszegpatyon látott először plexit, vagy ahhoz hasonló átlátszó műanyagot, egy lelőtt Liberátor bombázó ablakaként. Ezt az átlátszó és könnyű műanyagot törhetetlensége miatt gyakran alkalmazzák az üveg helyett, a képzőművészetben egyes korai konstruktivista alkotók használták először (pl. Antoine Pevsner és Naum Gabo), hogy aztán a múlt század közepe táján a képzőművészek újra felfedezzék maguknak. Művészi célú felhasználására itthon beszerzésének nehézkessége miatt kevés alkalom kínálkozott, ezért Paizs kénytelen volt saját kezűleg előállítani az anyagot.
Ebből az időszakból olyan művek származnak, mint a Piros tömb, vagy a víz képzetét keltő Zöld tömb (Rózsabogár Zugehörrel), Hímzett farzseb, a Felrobbant tv-képcső, vagy az Unser Kaiser im Gebiet. A több példányban is elkészített, politikai utalást is hordozó 6.80-as borotválkozó tükör (csehszlovák gombostűkkel) szintén 1969-es alkotás. Az atomtámadástól való fenyegetettség érzését tükrözi az 1970-ből származó Atomfelhő gézből című munka, illetve a napkorong imitációja felé lendülő csirkecsontvázat ábrázoló Truman és Attlee bejelentette: elkészült az atombomba, vagy az Atomfelhő kutyagerinccel című objektek. A trónörökös párt meggyilkolták című 1970-es objekt, mely a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán is látható, a korszak meghatározó műve. Ezt olyan alkotások követték, mint A posztimpresszionista festő nyloninge, a Génkezelt tápon hízlalt csont csirke, melyen újból felbukkan a csirkecsontváz, vagy a Hadat üzenünk Szerbiának, 1914, melyen a művész A trónörökös párt meggyilkolták című objektjéhez hasonlóan a korabeli hírlap felhasználásával hozza létre művét, ezúttal újsággal burkolt fogasról lógat le nadrágtartót.
Ebből a korszakból megemlítendő még a „lelet-tárgyakat nem tartalmazó, csupán a plexi-öntés konstruktív formajátékait bemutató Plexi tömb (1975) és Akril plasztika (1977) című alkotások".[6] Szintén ebből az időszakból származnak gipsz-plasztikái is, ilyen például az Amatőr tojás sárgája I-II. című, 1979-ből. A következő évtizedben többször készített poliészter felhasználásával nagyméretű, színezett, konstruktív szobrokat. „Paizs László geometrikus korszaka a konszolidálódó késő 70-es évek és a 80-as évek első felének reprezentatív művészeti jelensége. Nem véletlenül kerültek geometrikus szobrai a határszélre, pl. Zalaegerszegre, vagy a fürdőkultúra székhelyére, Hévízre; a Budapesti Kongresszusi Központ mellé, vagy a Budapesthez legközelebbi turisztikai célpont, Szentendre város határába" – írja Barabás Márton.[7] Paizs László ekkoriban fogott hozzá organikus bronzszobrainak megmintázásához is.
Színes poliészter táblaképeinek sorába tartozik a mesterségesen roncsolt felületei által régészeti leletek hatását keltő, 1987-es Az átváltozás stációi I. (Égő Botticelli) címet viselő munkája, mely az Európai kövületeknek nevezett ciklus szép darabja. „A sorozat nagyméretű, az európai festészet klasszikus műveit parafrazeáló kompozíciói visszatérést jelentettek Paizs életművében a figurális táblakép műfajához. A festményen alkalmazott égetett poliészter-felületek az egyetemes kultúra és művészet szellemi értékeinek pusztulását, lerombolását szimbolizálják, mégis dekoratív, szenzitív faktúrákká állnak össze."[8]
Ezekről a mesterségesen előállított kövület-leletekről a művész egy beszélgetés alkalmával 1989-ben így nyilatkozott: "Azt mondhatnám: ilyen Botticelli képe, amikor tízezer év múlva rátalálnak mint kövületre és kiállítják... kénytelen vagyok megelőzni a jövőt, hogy lássam. Ezért több variációban előállítom a jövőt." A széria későbbi folytatásának tekinthető az Apokrif látomás 1994-ből, vagy az 1997-ben készült Cím nélkül IV-V. megjelölésű táblaképek.
Még ebben az évtizedben nagyméretű, antik torzók alakjait idéző, lelet-szerű grafikai sorozattal lépett a közönség elé. Ezek a munkái felfogásukban rokoníthatók az előbbi táblaképekkel. Az ezredforduló környékén létrehozott festményei, mint például az Álló figura, az Ülő figura, a Kettős figura, a Király és királynő I-II., a Sámánok ideje, vagy a Zuhanó figura dekoratív gesztusoknak tűnnek.
Paizs László hatvanötödik és hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett kiállításai a Szombathelyi Képtárban és a Dorottya Galériában nem addigi művészetének összefoglaló tárlatai voltak, sokkal inkább „új alkotói problémákat megfogalmazó, újonnan kikísérletezett kép- és tárgyalkotó technikák alkalmazását reprezentáló, nagyszabású, izgalmas bemutatók".[9]
Mint ahogy az 1956-os forradalom félszázadik évfordulója alkalmából is új szériával jelentkezett. Az „Ipar" másodéveseként közvetlen közelről figyelhette az események alakulását. A forradalomnak olyan megrendítő művekkel állít emléket, mint a Lehetséges célpont 1956, a Budapest 1956. október, a Becsapódó őszi lövedékek 1956-sorozat, a Célzott Lövés, vagy a Korpusz, melyek világos alapfelületükön lövésnyomokat és tátongó sebeket idéznek.
Paizs László munkásságában újra és újra visszatérő szimbólumokkal, motívumokkal találkozhatunk. Olyan „gondolati szálakra, amelyek az anyaghasználaton túl is kontinuitást biztosítanak az életműben. Alapvetően minden műfajban és technikával jövőbeli leleteket készít. Konzerválja és roncsolja egyszerre a jelen és a múlt értékeit, hogy azok archívumokká válva figyelmeztessenek a valódi (nemcsak művészeti) értékek sérülékenységére és törékenységére. Az időnek szintén kulcsszerepe van Paizs László életművében. Egyrészt a művészettörténetben az idő a legfőbb ítész. Az igazi művészeti értékek legfőbb mércéje az időtállóság. A plexi-öntvényben mumifikált múltszegmensek egyfajta leletmentést idéznek. Másrészt a táblaképek, a jelenben készített jövőbeli régészeti leletek által Paizs László korszakunkat archaizálja. Képei és plasztikái idősíkok és korok közötti áttűnések. Egymást átható transzparens időrétegek."[10]
1986-ban, az '56-os forradalom harmincadik évfordulóján is készült egy jelentős sorozat, ami az Antonioni film robbanás-jelenetével rokonítható. Az égett papír felszálló pernyéje, más műveken a még folyékony plexiben áramló fekete festék, tus vagy füst, korom Paizs László senki másnál nem látott leleménye (Könyvégetők emlékére). A műtárgycsoport elvontabb (mert minden előző könyvégetést drámai módon megidézni képes) tárgyai a könyvszobor műfaj remekművei is.
„Több helyen olvasható nyilatkozataiban, hogy fontos volt számára az egyidejűség, a kor progresszív vonulataival való szinkron. A nyugati művészetben a pop-art közvetlensége, megújító ereje kifulladni látszott a 70-es évek közepén. A koncept és a fotórealizmus mellett a geometrikus művészethez kapcsolható késő op-art, a festészet utáni absztrakció (post painterly abstraction) és egyéni kezdeményezések jelentették az »újat«. Bár érdekelte Paizsot a koncept, fő műtárgycsoportot létrehozó központi kérdéssé mindazonáltal nem vált számára. Készültek szöveg-művek is, így pl. József Attila: A Dunánál című verse aranybetűkkel plexitömbbe öntve, de ez a lehetőség sem jelent meg nála nagyobb számú tárgyban. A '74-ben nyugatra emigrált Lakner a szövegek, a szövegképek egész sorát festette, és az írás, valamint az automatikus festés (informel) mentén haladt az ISA PUR Halotti beszéd (1982) című nagyméretű festmény irányába. Paizs talán alkatánál fogva, talán az anyagkísérletektől indíttatva egy másik markáns irányt talált, jelölt ki. Elegancia, magabiztosság és korszerűség jellemezte geometrikus szobrait."[11]
Többször felmerültek a francia származású, de Amerikában alkotó Arman (Armand Fernandez) és Paizs László művészete közötti párhuzamok, de míg vizuális értelemben valóban felfedezhető némi hasonlóság műveik között, koncepciójukat illetően merőben különböznek egymástól: „Arman felhalmoz, vagyis az egyediség és személyesség nélküli egyforma objektumok tömegét helyezi egymás mellé, specifikus jelentés nélkül felmutatja a valóság egy darabját, ami csupán egy általános, a fogyasztói társadalom elértéktelenítő hatására utaló asszociációt ébreszt. Paizs ezzel szemben kiemel, kiválaszt, tárgyai hangsúlyozottan egyediek, személyes karakterűek, sőt intimek. Arman későbbi öntvényeiben a magasművészet ellen irányuló dühkitöréseit manifesztálta, például hangszereket elpusztító akciók rögzítésével. Paizsnál is feltűnik az akció kimerevítése, sőt jóval később a destrukció, a robbanás, a rombolás is, ám ez sosem a művészet, inkább a politika ellen irányul. 1986-os Könyvégetők emlékére II. című alkotásában például egy égő Lenin-könyv jelenik meg, nem közvetlen antikommunista politikai gesztusként, hanem az 1956-os könyvégetések felidézéseként."[12]
Paizs László tevékenységének összefoglalásaképp – Barabás Márton szavaival – „[h]árom nagyobb irányváltásra, az utolsó nagyobb egységen belül több kisebb hangsúlymódosulásra került sor az életművén belül. Ezeket a változásokat szellemi, művészi, kulturális és történelmi változások váltották ki. Az első az absztrakt expresszionista, pop art és art brut jelenségcsoport, a második az op-art és geometrikus absztrakt vagy strukturális szobrászat, a harmadik a posztmodern-transzavantgárd művészet. Ezt a folyamatot az egyéni reakció legkarakteresebb eleme, a sajátos anyaghasználat és az ehhez kapcsolódó technológiai fantázia, egyéni érzékenység, tehetség befolyásolta és kapcsolta egybe."[13]
Egy évvel halála után a Csepel Galériában százegy festő és szobrász másfélszáz művel tisztelgett Paizs emléke előtt, oeuvre-jének univerzalitását bizonyítva. A kiállítóhely négy termében szereplő festmények, grafikák, kollázsok és szobrok stílusukból, kivitelezésükből, illetve mondanivalójukból kifolyólag kapcsolódnak a művész alakjához, vagy egyszerűen csak azzal, hogy alkotóik tisztelték és szerették Paizs Lászlót és nagyra becsülték művészetét.
[2016]
[1] Wehner Tibor: Ritkított járat - Beszélgetés Paizs László festőművésszel művészetünk állapotáról, Budapest, 2001. január 31., szerda
[2] Részlet Ladányi András Paizs Lászlóval készített interjújából
[3] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.
[4] Petri György: Vakvilág
[5] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.
[6] Szeifert Judit: Pentimento temporis Paizs László eddigi életművéről; http://artlevel.hu/portrait?p=2
[7] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.
[8] Szeifert Judit: Pentimento temporis Paizs László eddigi életművéről; http://artlevel.hu/portrait?p=2
[9] in: Elhunyt Paizs László képzőművész, 2009. október 8., http://www.nefmi.gov.hu/miniszterium/2009/elhunyt-paizs-laszlo
[10] Szeifert Judit: Pentimento temporis Paizs László eddigi életművéről; http://artlevel.hu/portrait?p=2
[11] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.
[12] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.
[13] in: Paizs László stíluskorszakainak elemzése. Barabás Márton doktori disszertációja, DLA értekezés, Budapesti Képzőművészeti Egyetem, 2012. január 12.