Petényi Katalin

Petényi Katalin: Önéletrajz

1941. március 12-én születtem Budapesten. Édesapámtól (Petényi József történelem-magyar szakos tanár, iskolaigazgató) és édesanyámtól (Böngérfi Edit tanítónő) egész életemre szóló keresztény szemléletet, szellemi és erkölcsi örökséget kaptam. Máig őrzőm a szülői ház békéjét, a hétköznapok és ünnepek szépségét. A szeretet, a család összetartó ereje később is nagyon fontos volt számomra. Szüleim megpróbáltak nővéremnek és nekem olyan otthont teremteni, mely védelmet nyújtott a diktatúrában.

1947-ben az első osztályt a Sacre Coeure katolikus egyházi iskolában végeztem, annak megszüntetése után a Dózsa György úti általános iskolában, majd a Radnóti Miklós gimnáziumban tanultam, ahol 1959-ben érettségiztem.

Eszmélődő ifjúságom nagy élménye az 1956-os forradalom volt. Több éve zongoráztam, zenei pályára készültem, amikor október 23-án az Andrássy úton, az akkor még Sztálin úton, szolfézs óra közben felhallatszott a műegyetem felől közeledő fiatalok hangja: „Vesszen Rákosi! Vesszen a párt!" Lerohantunk az utcára és beálltunk a sorba, az ismeretlen emberekkel karonfogva mentünk a Sztálin-szobrot dönteni. Éreztem a szabadság eufórikus, mámoros örömét. Ez volt az első tudatos találkozásom a történelemmel. És amikor óriási robbanással ledőlt a Sztálin-szobor, úgy éreztem, hogy vége a diktatúrának.

1959-ben felvettek az ELTE Bölcsészkarának művészettörténet–magyar szakára, ahol 1964-ban kitűnő eredménnyel kaptam diplomát. A képzőművészet és irodalom felfedezése betöltötte egyetemi éveimet. Közben húsz évesen férjhez mentem Gyöngyössy Imre költő, filmrendezőhöz, akit 1951-ben egy koncepciós perben három év börtönbüntetésre ítéltek és megjárta Rákosi különböző börtöneit. Az ő saját és az ártatlanul bebörtönzött, kivégzett fiatalok sorsán keresztül szembesültem a hatalomnak való kiszolgáltatottsággal, nőtt meg bennem a történelem iránti érzékenység. Ugyancsak Imrén keresztül ismertem meg a film varázslatos világát. Különösen nagy hatással voltak rám az olasz neorealisták, Rosselini, Fellini, majd Pasolini, Tarkovszkij is. Házasságom alatt két gyermekem született: 1963-ban Bence, aki később filmrendező lett és 1970-ben Réka, aki szintén a filmszakmában „sound-supervisor"-ként dolgozik.

Az egyetem elvégzése után rövid ideig a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson dolgoztam, ahol megismertem az élő kortárs képzőművészetet, majd fiatal művészettörténészként Szentendrére kerültem. Abban az időben Szentendre egy alig ismert vidéki kisváros volt, gazdag történelmi és művészeti hagyományokkal. Bár az 1900-as évek elejétől a magyar képzőművészet legértékesebb festői éltek itt, a hatvanas évek közepén a Ferenczy Múzeumban festmények és szobrok helyett kitömött madarak fogadták a látogatókat. Sok bürokratikus harccal elértem a megyei vezetőknél, hogy a több évtizedes szocialista realizmus sematizmusa után kiállítás sorozatot rendezzek a haladó szellemű Barcsay Jenőnek, Deim Pálnak, Csíkszentmihályi Róbertnek, Anna Margitnak, Czóbel Bélának. Tavaszi, őszi tárlatokon mutattam be a régi és az új művésztelepen élő művészek legújabb munkáit. Ezek a gyűjteményes kiállítások revelációként hatottak. Állandó múzeumokat hoztam létre: Kovács Margit (1973, Szentendre), (1974 Győr), Barcsay Jenő (1978, Szentendre). Könyveket írtam, tanulmányokat publikáltam, televíziós műsorokat készítettem. (l. publikációs jegyzék)

A hetvenes évektől több filmben dolgoztam művészeti konzultánsként. 1971 –ben pl. Gyöngyössy Imre Meztelen vagy című filmjének forgatása közben egy eldugott borsodi faluban fedeztem fel az akkor még ismeretlen zseniális cigány festőt, Balázs Jánost, akinek szimbolikus festményeit beépítettük a film látomás-világába, és így képzőművészeti képsorokkal, montázsokkal gazdagítottuk a film víziót. 1976-ban művészettörténeti ismereteim inspirálásával dokumentumfilmet készítettem a Velencei Biennáléról.

1971-80 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára voltam. Szokatlan művészettörténetet tanítottam, nem a tárgyi tudást hangsúlyoztam, hanem a képzőművészet segítségével egy sajátos vizuális látásmódot próbáltam átadni növendékeimnek, operatőröknek, filmrendezőknek, vágóknak és színészeknek. Egy-egy festményt elemezve kerestem az analógiákat a film és a képzőművészet között, a kompozíció, a fény-árnyék, a tér-idő egységét vizsgáltuk. Máig örömöt okoz, amikor régi tanítványaim művészettörténeti óráimra emlékeznek.

Úgy éreztem, teljes életet élek: izgalmas, kreatív feladataim voltak, sok örömöm férjemmel és két gyerekemmel öreg házunkban, a budai vároldalban, mely esténként megtelt barátokkal és kollégákkal: Keresztury Dezső, Gaál István, Sára Sándor, Huszárik Zoltán, Gábor Pál, Makk Károly, Barcsay Jenő, Schrammel Imre gyakran jöttek fel hozzánk, és a téma legtöbbször természetesen a film volt. A történelem, a hétköznapokban működő hatalom azonban beleszólt életembe. Férjem, Gyöngyössy Imre börtönmúltja miatt a Kádár rendszerben is persona non grata maradt, nem rehabilitálták. Miközben filmjeit Magyarország határain túl fesztiválokon díjakkal jutalmazták, nagy sikerű retrospektív filmsorozatokon vetítették, rangos nemzetközi újságokban a legnagyobb elismeréssel írtak róla, itthon megpróbálták ellehetetleníteni.

Forgatókönyveit betiltották, szakmai munkáját akadályozták, filmjeit irányított kritikákban támadták, verseinek kiadását nem engedélyezték, meghívásait nem továbbították, telefonunkat lehallgatták. Ezért 1980-ban elfogadtuk a ZDF, a német közszolgálati televízió és a Tellux Film meghívását, hogy Németországban dolgozzunk, és belső emigrációként családommal Starnbergbe költöztem. Máig hálás vagyok Szécsényi Médi vágó tanár kollégámnak, hogy utazásunk előtt megtanított a filmvágásra, ami nagy ajándéka lett életemnek. Így saját filmjeinket a gondolat születésétől az íráson át a végső megvalósulásig tudtam végigkövetni.

Németországban sem veszítettem el magyar identitásomat, ahol mindent újra kellett kezdeni. Eleinte forgatókönyvíróként és vágóként dolgoztam, aztán társrendezőként és rendezőként. A nyolcvanas évek elején kialakult Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával egy intenzív közös team munka. A közös világlátás, közös gondolkodás, közös ars poetica lényegileg kapcsolt össze bennünket. Ugyanakkor különböző karakterünkből adódott, hogy kiegészítettük egymást.

A legnagyobb német közszolgálati televíziók segítségével kitágultak számunkra a lehetőségek a filmkészítésre. Első témáinkkal természetesen a magyar múlt és jelen fehér foltjainak feltárását akartuk szolgálni. Művészettörténeti kutatásaim vezettek a számomra egyik legfontosabb film, a Jób lázadása születéséhez, – melyet 1983-ban Oscar díjra jelöltek a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Akkor már évek óta gyűjtöttem az anyagot Ámos Imre nagy monográfiámhoz, ami a Corvina kiadónál jelent meg (1982). Miközben Ámos festészetének gyökereit kerestem, lementem szülővárosába Nagykállóra. Taub Eizik, a nagy caddik sírkápolnájában még ott találtam a kérőcédulákat, a koncentrációs táborból visszatért utolsó túlélők, a pusztuló temető sírkövei felidézték az egykori chasszid világot. Hamarosan Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával együtt elhatároztuk, hogy filmet készítünk erről az értékekkel teli világról, melyet elpusztított a holokauszt. A Jób lázadása forgatókönyvét Gyöngyössy Imrével együtt írtam. Egyrészt emléket akartunk állítani a hittel, szeretettel teli, természet közelségében élő paraszt-zsidó közösségnek, másrészt a keresztény-zsidó megbékélést szolgálni.

Ebben az időben több dokumentumfilmet készítettünk az ARD és ZDF számára a magyar falvak, puszták archaikus, kihaló világáról, mint pl. a Pusztai embereket.

1987-ben egy megrázó élményem erősítette meg bennem a filmkészítők felelősségét. A kommunista diktatúra elől menekülő vietnamiakról szóló Boat-People filmünk forgatása közben találkoztam először szemtől szembe azokkal az ártatlan emberekkel, akik a történelem áldozatai lettek. Filmstábunk német orvosokkal együtt a Cap Anamur hajóval kereste a dél-kínai tengeren az apró csónakokat, melyekben a mindenre elszánt üldözöttek vállalva a tenger viharainak, az égető napnak, a kiszáradásnak, a kalózok támadásainak veszélyeit, az elnyomásból menekültek a szabadság felé. A Cap Anamur hajó mentette meg Loan-t, a nyolcéves törékeny kislányt is, akinek sorsát három részes dokumentumtrilógiában követtük kameránkkal a Dél-Kínai tengertől, Fülöp-szigeteki menekülttáboron át, egy bajor faluig. Évekkel később Exodus (1995) dokumentumfilmünkben az autógumikban, összetákolt tutajokon, a Karib tenger hullámain sokszor heteken át hánykolódó kubai menekültek drámai sorsát örökítettük meg.

1988-ban, amikor meghallottuk Ceausescu falurombolás tervét, úgy éreztem, hogy erről feltétlenül hírt kell adni a világnak. Titokban három dokumentumfilmet készítettünk rendkívül kalandos és veszélyes körülmények között Erdélyben. A forgatás alatt kétszer vittek be a Securitáréra, de végül sikerült a forgatott anyagot kihozni, mert az autó benzintartályát a forgatás előtt lefeleztettük, az egyik felében volt csak benzin, a másikban a forgatott anyag.

Ezeknek a filmeknek a forgatása során szembesültem azzal, hogy emberek milliói élnek a diktatúráknak, háborúknak, terrorizmusnak kiszolgáltatottan. Az önkényuralmak, az újra és újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok gázkamráiban és a Gulág munkatáboraiban. Kötelességemnek érzem, hogy filmjeimben korunk igazságtalanságairól, a történelemnek kiszolgáltatottakról, fennmaradásukért küzdő kis népekről szóljak.

1990-92 között az Ötven év hallgatás és Száműzöttek filmekben emlékeztünk meg a volga-németekről, akiket Sztálin más kis népekhez hasonlóan Kazahsztánba és Szibériába száműzött. Főszereplőinkkel, Mathildével és Mariával, két volga-német idős parasztasszonnyal jártuk be Kazahsztán és a Gulág egykori munkatáborait. Filmünkben közös útjuk során szakadtak fel félévszázados emlékeik, csillapíthatatlan fájdalmaik, testi-lelki nyomor, kiszolgáltatottság, megfélemlítés, a múlt drámai pillanatai. De erőt adott nekik a haza, az anyanyelv, a nemzeti identitás, az emberhez méltó élet megtalálásának reménye.

A Holtak szabadsága (1992) dokumentumfilmben egy erőszakkal szétválasztott, Szibériába deportált litván család megrendítő sorsán, két testvér negyven év utáni találkozásán keresztül mutattuk be egy kis nép tragédiáját, múltját és jelenét, szabadságáért, önállóságáért folytatott harcát.

A legnagyobb német tv állomások mellett több dokumentumfilmet készítettünk a Kirche in Not (Aid to the Church in Need) nemzetközi segélyszervezetnek a keresztények üldözéséről, az emberségükben megalázottakról Vietnámban, a Fülöp-szigeteken, közép-kelet-ázsiában, melyekben az erőszakkal szemben mindig pozitív értékeket mutattunk fel. A 130 országban dolgozó segélyszervezet filmjeinket hat nyelvre szinkronizálta, így karitatív segítséget is tudtunk nyújtani a rászorulóknak.

Brazíliában a ZDF számára forgattuk négy részes televíziós sorozatunkat Johnny, a szerencsés, (1989) és egy dokumentumfilmet Brazil utcagyerekek (1989) az elhagyott manausi gyerekekről, akik szülők nélkül élnek az Amazonas mentén, az utcákon. Akik lopnak vagy prostituáltakká válnak, hogy csillapítsák éhségüket. Akik homályos tekintettel ragasztót szipóznak, hogy elfeledkezzenek nyomorúságukról. Akiket börtönbe zárnak, mert elloptak két banánt. És Padre Marcello olasz szalézi szerzetesről, aki számukra alapította a Pro Menor otthont, ahol naponta négyszáz utcagyerek kap enni, ahol tanulhatnak, dolgozhatnak és játszhatnak, új életet kezdenek.

A filmkészítés közben rendszeresen vettem részt különböző filmfesztiválokon az OCIC, Nemzetközi Ökumenikus Zsűriben, melynek 1982-ben a Velencei Biennálén elnöke is voltam.

1994-ben férjem váratlan halála nagy megrázkódtatása volt életemnek. Az In memoriam Gyöngyössy Imre dokumentumfilmben, mely a Velencei Biennálén két díjat is kapott, verseinek és filmrészleteinek felhasználásával örökítettem meg szenvedélyes elkötelezettségét, az üldözöttekkel való testvéri sorsvállalását. Később a Remény és mítosz (2015) két részes dokumentumfilmmel és könyvvel, verseinek kiadásával (Utódom lesz minden halandó (1999), Stigma, olasz-magyar kétnyelvű verseskötet (2021)) emlékeztem rá.

Férjem halála után Kabay Barna rendezőtársammal a Starnbergi Műhelyben, majd hazaköltözésem után Budapesten, filmjeinkben továbbra is a dialógus nevében a megbékélést, a múlttal való szembenézést, a keresztény értékek fontosságát hangsúlyoztam.

A Wittelsbach dinasztiáról készített trilógiában a bajor királyi család eddig ismeretlen magyarországi kapcsolatait tártuk fel. A három filmben a családtagok először vallanak sorsukról, a fasizmussal való szembenállásukról, koncentrációs táborokban való meghurcoltatásukról és Magyarország szeretetéről.

A rendszerváltozás után, amikor megjelentek az első tudósítások az Állambiztonsági Szolgálatok évtizedekig eltitkolt aktáiról, megerősödött bennem a múlttal való szembenézés fontossága, hogy a film rendkívül sokrétű eszköztárával hitelesen szóljak a kommunista egypártrendszer egyházüldözéséről, szenvedésekről, kollaborálásról, hűségről és árulásról, hogy érzelmileg is átélhetővé tegyük a félelem eluralkodását. Drámai életutakon keresztül idéztük fel a múltat, emberek életét, akik áldozatai vagy kiszolgálói lettek a diktatúrának. (Hitvallók és ügynökök nyolc részes sorozat és 90 perces film, (2008-09), Szigorúan ellenőrzött életek, két részes film (2011-12). A Stigma, (2013), Fedőneve Bíboros, (2018) filmjeinkben egy-egy család sorsán keresztül mutattuk be, hogy a totalitárius rendszer miként tette tönkre emberek életét, hogyan hatolt be az otthonok négy fala közé, besúgói hogyan kontrollálták a magánélet legintimebb pillanatait és árulták el a legközelebbi társak érzelmeit, vágyait.

Korunk drámai eseményeinek követése mellett rendkívül fontos számomra, hogy a teremtett világ szépségéről, hitről, reményről is szóljak. Izgalmas és felelősségteljes feladatok voltak számomra a gyerekeknek készített filmjeim, mint az angol színészekkel forgatott Black Rose vár titka (2001) 13 részes családi sorozat rendezése, mely egy kalandos történeten keresztül vezeti el a gyerekeket egy titkokkal teli mágikus világba, vagy a Cirkusz a holdon (1988) játékfilm forgatókönyvírói, vágói munkája.

A filmek készítése közben magam is sokat gazdagodtam. Nagyszerű embereket ismertem meg. A Közvetítő, 6x25perces sorozat (2005) forgatása alatt a több mint ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátságban élő szerzetesek világot egységben látó, humánumot szolgáló életfilozófiája megerősítette életszemléletemet. Nagy hatással volt rám Várszegi Asztrik főapát, aki emberek, vallások, eszmék között közvetít fáradhatatlanul, dialógusban áll hívőkkel és szabad gondolkozókkal. A Bakonyi juhászasszony (2013) filmben 10 éven keresztül követtem Vilma néni, Tamás Károlyné, idős juhászasszony hétköznapjait és ünnepeit, aki korát meghazudtolva dolgozott a földeken, állatokat nevelt. Máig őrzőm derűjét, egyszerű bölcsességét, természethez kötődő emberi gazdagságát.

A Szép magyar ének (2019) dokumentumfilmünkben Bartók és Kodály nyomában a mezőségi szelíd dombokat, csíki havasokat, erdélyi falvak járva, Béres József népdalgyűjtő útját követve találkozhattam az ősi hagyományokat őrző idős parasztemberekkel és a népzene olyan kutatóival, mint Kallós Zoltán, akinek élete utolsó interjúját készíthettem el filmünkben.

Életem egyik nagy ajándéka volt az Olasz-magyar örökség (2014-15) 10x25 perces dokumentumfilm sorozat, melyben egy-egy magyar művész sorsán, művein keresztül mutattunk rá Kabay Barna rendezőtársammal Itália termékenyítő hatására, a két ország szellemiségének összetartozására. Itália, az olasz festészet és irodalom meghatározója világlátásomnak. Egész életemben, ha csak tehettem, Olaszországba utaztam. A mediterrán kultúra máig írásaim, filmjeim állandó ihletője.

Az Ámos Imre, az Apokalipszis festője (2015) dokumentumfilmben művészettörténész és filmrendező énem találkozott. Távol állt tőlem, hogy hagyományos képzőművészeti filmet készítsek. Ámos festményein és rajzain keresztül a művek mögött rejlő mélyen hívő, elkötelezett embert akartam bemutatni, hogy miként vált a lírai alkatú, humanista művész a történelem közvetlen hatására a fasizmus ellen tiltakozó, prófétáló festővé.

Nagy öröm számomra, hogy 2021 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja vagyok, így részt vehetek a magyar kulturális értékek megőrzésében, terjesztésében és munkáimmal hozzájárulhatok a kortárs művészet gyarapításához.

Hitvallásomat, alkotói módszereimet, életutamat, pályám alakulását filmjeim tükrözik legjobban. A történelemmel való szembesülésem, megrendítő élményeim késztettek arra, hogy az őrt állók figyelő szemével kísérjem a körülöttem levő világot, hogy írásaimban és filmjeimben Babits Mihály szellemében, az írástudók személyes felelősségével tiltakozzam minden igazságtalanság ellen, hogy a száműzöttek, elnyomottak, megalázottak üzenetét közvetítsem. Hogy a terrorizmus, háborúk, világszennyeződés, depresszió, testi és szellemi éhség által fenyegetett napjainkban erkölcsi értékeket mutassak fel, hogy reményt adjak ellentmondásokkal és reménytelenséggel teli korunkban. Hogy emlékeztessek a párbeszéd, a megbékélés, a hit és a szeretet megtartó erejére.

[Készült: 2022]

Filmográfia

• 2022 Pannonhalmi szamizdat

író, társendező

dokumentumfilm, 52 perc (Projekt Film Kft.)

• 2020 A feltaláló

társíró, művészeti konzultáns

játékfilm, 120 perc (Projekt-Film)

• 2019 Álmomban még operálok

író, társrendező

dokumentumfilm, 52 perc (MovieTrend)

• 2019 Cseppben az élet

társíró, művészeti konzultáns

tv filmsorozat,4x52 perc (Projekt Film)

• 2018 Szép magyar ének

író, társrendező

dokumentumfilm, 57 perc (MovieTrend)

• 2017 „Bíboros", az állambiztonsági szervek célkeresztjében

író, társrendező

dokumentumfilm, 70 perc (MovieTrend)

• 2016 A Balaton hullámain

társrendező

dokumentumfilm, 50 perc (Movietrend)

• 2015 Ámos Imre, az apokalipszis festője

író, rendező

dokumentumfilm, 52 perc (CinemaStar, Catherine Films)

• 2015 Olasz- magyar örökség

író, társrendező

dokumentumfilm, 11x24 perc (Cinema Star, EMMI)

• 2014 Kulák volt az apám

író, társrendező

dokumentumfilm, 52 perc (Catherine Films, MovieTrend,)

• 2014 Őszi üzenet barátaimnak, Tóth Bálint költő

író, társrendező

dokumentumfilm, 52 perc (MovieTrend, MMA)

• 2013 Bakonyi juhászasszony

író, társrendező

dokumentumfilm, 52 perc (CinemaStar, MovieTrend)

• 2013 Stigma

író, társrendező

dokumentumfilm, 52 perc (CinemaStar, Catherine Films)

• 2011-12 Szigorúan ellenőrzött életek

író, társrendező

dokumentumfilm sorozat, 2x52 perc (Movitrend, CinemaStar)

• 2008-2009 Hitvallók és ügynökök

író, társrendező

dokumentumfilm sorozat, 8x25 perc és 2x52 perc (Média Centrum, Macropus Film, Media Programme Brüsszel,)

• 2007 A városligeti fasortól a milánói Scalaig - Peskó Zoltán karmester portréja

író, társrendező

dokumentumfilm, 2x52 perc ( Macropus Film)

• 2005 A Közvetítő

író, társrendező

Dokumentumfilm 6X25 perc (Európa 2000 Kft, BR)

• 2005 Lépésről lépésre

író, társrendező

Dokumentumfilm, 25 perc (Európa 2000 Kft.)

• 2001 A Black Rose vár titka

író, társrendező

TV sorozat, 13X25 perc (Macropus Film, FFF)

• 1998 Sárvártól Leutstättenig - a Wittelsbachok nyomában I. - II.- III.

író, társrendező

Dokumentumfilm, 3 x 45 perc (Macropus Film, BR)

• 1997 In Memoriam Gyöngyössy Imre

író, társrendező,

• Dokumentumfilm, 83 perc (Macropus Film, BR)

• 1995 Exodus

író, társrendező, vágó

Dokumentumfilm, 95 perc (Satellit Film, WDR)

• 1992 Holtak szabadsága

író, társrendező,vágó

Dokumentumfilm, 90 perc (Macropus Film, WDR, FÓRUM-Stúdió/Budapest)

• 1991 Európa messze van

társszerző, társrendező, vágó

Játékfilm, 97 perc, sorozat 6 x 25 perc (Satellit Film, ZDF)

• 1991 Száműzöttek

társszerző, társrendező, vágó

Játékfilm, 100 perc (Satellit Film, Társulás Stúdió, Grúzia Film)

• 1990 Ötven év hallgatás

író, társrendező, vágó

Dokumentumfilm, 90 perc (Macropus Film, WDR)

• 1990 Erdély

társszerző, társrendező, vágó

Dokumentumfilm, 90 perc (Macropus Film, WDR,)

• 1989 Jonny, a szerencsés

társszerző

Sorozat, 4x45 perc (Satellit Film, ZDF)

• 1988 Cirkusz a holdon

társszerző, vágó

Játékfilm, 100 perc (Satellit Film, ZDF)

• 1987 Loan I, II, III

társszerző, társrendező

Dokumentumfilm 3 x 30 perc (Satellit Film, BR)

• 1987 Boat People

társszerző, vágó

Dokumentumfilm, 94 perc (WDR, Satellit Film)

• 1984 Yerma

társszerző

Játékfilm, 104 perc (Satellit Film, Macropus Film, Hunnia Filmstúdió)

• 1984 Add tudtul fiaidnak

társszerző, társrendező

Dokumentumfilm, 60 perc (Macropus Film, WDR)

• 1982 Jób lázadása

társszerző, konzultáns, vágó

Játékfilm, 100 perc (ZDF, Macropus Film, Társulás Stúdió)

• 1981 Pusztai emberek

társszerző, vágó

Dokumentumfilm, 89 perc (WDR, Dialóg Filmstúdió)

• 1980 A gyerek, akire mindenki vágyott

társszerző

TV-film, 45 perc (ZDF, Tellux Film)

• 1977 Két elhatározás

társzerző, konzultáns

Dokumentumdráma, 75 perc (ZDF Tellux Film, MAFILM)

• 1976 Velencei Biennálé

rendező, társszerző

Dokumentumfilm, 45 perc (MTV)