Petényi Katalin

Többgenerációs értelmiségi családban, szerény anyagi körülmények között, de sok-sok szeretetben nőtt fel Budapesten. Elképzelhetjük, hogy egy dédapa és egy nagymama közelsége a megélt történelmen és családi tapasztalatokon keresztül mennyi hozadékot jelent a cseperedő gyermek számára érzelmileg, szellemileg. Szülei – édesapja magyar történelem szakos tanár, iskolaigazgató, édesanyja tanítónő - példaképek voltak számára. Évekig tanult zongorázni, zenei pályára készült. Végül, mivel nem bízott benne, hogy igazán kiváló zongorista lenne belőle, a művészettörténetet választotta. Döntésének előzménye, hogy mivel a Dózsa György úton laktak, vasárnaponként gyakran eljárt a Szépművészeti Múzeumba.

Művészettörténész

Első nekifutásra felvették a mindig nagyon elitnek számító, sokszoros túljelentkezéssel járó szakra s 1964-ben fejezte be tanulmányait az ELTE magyar - művészettörténet szakán - kitűnő eredménnyel diplomázott.

Tanulmányai befejezése után nem sokkal a Szentendrei Ferenczy Múzeumba került. Ekkoriban a kultúrpolitika által támogatott képzőművészeti irányzat még a szocialista realizmus volt. A politikai represszió enyhülését a művészetben inkább csak a hatvanas évek második felétől számíthatjuk s akkor is inkább a hivatalos intézmények falain kívül, magánlakásokban, klubokban jelentkeztek az avantgárd törekvések a művészet területén. Nagyon sok munka és harc árán sikerült csak elfogadtatnia, hogy a szocialista realizmussal ellentétes szemléletű szobrászoknak és festőknek is kiállításokat rendezhessen. Így jött létre Deim Pál, Barcsay Jenő és Csíkszentmihályi Róbert gyűjteményes kiállítása a hatvanas évek végén. Közben természetesen publikált is tanulmányokat, cikkeket írt örök kedvencéről Ámos Imréről, Barcsayról és másokról. Megfigyelhető, hogy írásaiban a tudományos szempontok mögött mindig nagy jelentősége van az életmű mögött húzódó emberi sorsnak is.

1973-ban rendezte meg Kovács Margit kerámiaművész múzeumát Szentendrén, majd 1978-ban a magyar konstruktív festészet iskolateremtő mesterének Barcsay Jenőnek szentendrei életműgyűjteményét. Barcsayról két monográfiája is megjelent (1974 és 1986, Corvina kiadó)

Nagy szakmai sikere, hogy televíziós riportot készíthetett 1974-ben a külföldön élő, világhírű művészettörténésszel, Tolnay Károllyal, a firenzei Casa Buonarroti (Michelangelo múzeum) igazgatójával. Egyfajta jutalomjáték volt számára, hogy amikor 2015-ben a Milánói világki-állításra, Olasz –magyar örökség címmel, tíz részes filmet készített Kabay Barnával, az egyik Tolnay Károlyról szólt. Tolnay szerint a jó művészettörténésznek rendelkeznie kell tehetséggel, etikai biztonsággal, hivatástudattal és szaktudással. Ezt az intenciót Petényi Kata-lin is követte.

1971-1980-ig tanított művészettörténetet a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Latinos műveltsége, az angol, olasz, francia nyelv ismerete is predesztinálta erre. Oktatási koncepciója lényege: mindig kereste az analógiákat a film és a képzőművészet között. A tárgyi ismeretek mellett egy vizuális látásmódot igyekezett átadni. Elsősorban a kompozíció, a fény és árnyék, a tér-idő egységét elemezte tanítványaival. Régi hallgatói ma is szeretettel, megbecsüléssel emlékeznek rá.

Felületesen nézve úgy tűnhet, hogy pályája két részre szakadt: művészettörténészként kezdte s filmesként folytatta. Alaposabban áttekintve életművét azonban látszik, hogy soha nem szűnt meg művészettörténészként látni s gondolkodni. Egyrészt pályája során számos filmet készített képzőművészekről; a legszebbet, legmegrendítőbbet talán Ámos Imréről, - Ámos Imre, az Apokalipszis festője1 akit nevezhetünk akár Radnóti Miklós iker csillagának is, a közös származás, a rendkívüli tehetség, s a lehetetlen körülmények között is halálig folytatott munka okán. Monográfiájában teljességében tárja elénk Ámos művészetét, gyökereit, a nagykállói haszid zsidóság hitvilágából táplálkozó motívumait és mély empátiával követte a festő sorsát. S minél inkább megpróbálta a festő hitét a történelem kegyetlensége, annál inkább kapaszkodott ebbe a hitvilágba és etikába. Ámos, bár- maga által találóan szürrealista expresszionistának nevezett műveiben - látnoki erővel vetítette előre a háború borzalmait, az utolsó pillanatig megmaradt az erőszaktól iszonyodó, az, igazságban, humánumban hívő tiszta embernek.

A filmművészet vonzásában

Vonzódását, kapcsolódását a filmművészethez nyilvánvalóan magyarázza az a magánéleti tény, hogy még egyetemistaként, 1961-ben férjhez ment Gyöngyössy Imre filmrendezőhöz, akit alig húsz évesen, koholt vádak alapján, összeesküvés vádjával három év börtönbünte-tésre ítélték s azt le is töltötte. 1961-ben végzett a Színház-és Film-művészeti Főiskola filmíró -rendező szakán, s azonnal bekerült a frissen alakult Balázs Béla Stúdióba, a fiatal haladó szellemű filmművészek legendás műhelyébe. Forgatókönyvei, filmjei meghatározók voltak a hatvanas évek magyar filmművészetében. Az lett volna különös, ha Petényi Katalint nem ragadja magával a filmkésztés, amely vezető művészeti ág volt ezekben az években Magyarországon.

Egy filmes manufaktúra

Petényi Katalin az 1970-es évektől sok és sokféle filmben dolgozott, számos „munkakörben": konzultáns, forgatókönyvíró, szerkesztő, rendező, vágó - vagyis a filmkészítés szinte valamennyi területén otthonos. Művészeti konzultáns volt Gyöngyössy Imre második játék-filmjében a cigány tematikájú Meztelen vagyban , melyet a tarizsai cigánytelepen forgattak. Itt Petényi szeme azonnal felfedezte a később európai karriert befutó cigány festőt, Balázs Jánost, akinek szimbolikus festményeit beépítette a film látványvilágába.

Gyöngyössy Imre így írt felesége közreműködéséről filmjeiben és közös teammunkájukól:

"…belső alkotótársként végig ott volt velünk a nyomorúságos, a harmadik világ „világformáló "energiájával túlfeszített Miskolc környéki cigányfaluban Petényi Katalin is… Később Kabay Barnával közös rendezéseinket egy team nemesebb és már objektivizálható szintjére az ő esztétikailag és morálisan szeizmográf érzékenységű, igényes képi kultúrája, irodalmi, képzőművészeti műveltsége emelte. Első összeérett közös filmünk, a magyar-német koprodukcióban készült Két elhatározás, mindkét kulturális körben igazi megértésre, nemzet-közi elismerésre talált." 2

Ha úgy tetszik, máig legnagyobb filmsikerük, a legjobb külföldi film kategóriában az Oscar-díj jelölésig jutó Jób lázadása is a művészettörténésznek köszönhető, hiszen az Ámos Imréről szóló könyve kutatásainak kapcsán jutottak el Nagykállóba, a festő szülőhelyére. Ámos anyai nagyapja haszid zsidó, tóra és bibliamagyarázó volt, akinek segítségével megismerte a csodarabbik földjének hitvilágát, amelyből a film főhősének, Jóbnak világszemlélete is táplálkozott. A film főcímén forgatókönyvíróként szerepel, a rendezők Gyöngyössy Imre és Kabay Barna mellett. A film vágója is ő volt.

Valójában nem jutunk Petényi Katalin művészetének, alkotószemélyiségének lényegéig, ha számolgatjuk, hol bukkan fel a neve a stáb-listákon. A team-munka – Gyöngyössy Imre nevezte így- más rugóra jár, mint a hagyományos filmkészítés.

Idézem ismét Gyöngyössyt:" A népművészethez való vonzódásom is segített annak felismerésében, hogy a film különösképpen közösségi művészet, közös műalkotás… Míg egy festő vagy ötvösművész egyértelműen a saját kézjegyét teszi rá a műre - az adott kulturális kör, hagyományok, esetleges munkatársak csak áttételesen segítenek a vajúdásban-, a film az emberek egy kiválasztott csoportjának közös, ihletett, egycélú erőfeszítése…Nincsenek közöttünk felosztott munkaterületek. A rendezés gyakorlatában a közös koncentráció a fontos, az alázat a munka előtt és türelem a munkatársakkal szemben…Már a forgatókönyv alakításának ideje alatt megpróbáljuk tisztázni a közös koncepciót."

Kibogozhatatlanul szövődnek össze a teljesítmények szálai egy alkotócsoportban. Nem hallottam még tőlük, hogy ez az én ötletem volt. Lehet, hogy némelyik filmnél már maguk sem tudják." Csináltunk egy új filmet…Dolgozunk egy érdekes témán." Az egyes szám első személyt nem ismerik.

Kényszerűségből ugyan, de Németországba költözésük előtt pár hónappal Szécsényi Ferencné - az egyik leghíresebb vágó -tanácsára és segítségével Petényi még a" legtechnikaibb" műveletet a vágást is megtanulta. A vágás során bizonyára segítségére volt, hogy valaha zenét is tanult, tehát volt ritmusérzéke, valamint az, hogy könnyen átlátta egy kép szerkezetét. A vágás biztonságot adott neki az ismeretlenben s most már tényleg a film utolsó munkálataiig részt tudott venni a filmezésben. (Ha itthon marad nem biztos, hogy kolléganője megtanítja vágni, hisz a filmszakmában mindig erős volt a kenyérharc.)

Amikor Petényi Katalin kezdte a filmezést, a nők még ritkaságszámba mentek a szakmában. Ma viszont különösen a dokumentumfilmkészítésben nagyon jelentős a számuk, s ez főleg a téma választásban hagy nyomot. Petényi Katalin életművében a kulcsszavak: felelősség, szolidaritás, lelkiismeret és a hit, - szerepe van abban, hogy nő, s mint ilyen érzékenyebben, személyesebben éli meg a negatív társadalmi folyamatokat, történelmi eseményeket, amelyek követése, felfedezése munkájuk centrumában áll. A szereplőkkel való kapcsolattartásban, a nélkülözhetetlen bizalom megteremtésében ismét csak szükséges a nőknél jellemzően erős empátia, hogy bele tudják élni magukat a másik ember helyzetébe.

Szolidaritás a mindenkori üldözöttekkel

Még nem kezdődött el az újkori népvándorlás Európában, még nem szóltak a televíziók vezető hírei nap mint nap a bevándorlókról, amikor ők már filmjeik többségében a menekültekkel és a száműzöttekkel foglalkoztak. Forgattak a témában Brazíliában, Srí Lankán, a Dél-Kínai tengeren, Kubában, Kazahsztánban, Szibériában és még folytathatnám. Mondanom sem kell nem az egzotikum vonzotta őket a föld messzi tájaira, hanem az emberi szenvedés ellen, az emberi méltóságért folytatták harcukat kamerájukkal. Az első ilyen témájú filmjük a Boat People (1987) volt, amelyben a vietnami exodus, a kommunizmus elől csónakkal menekülő, életüket kockáztató migránsairól szólt.

A Szovjetunió széthullásakor haladéktalanul nekiláttak a kommunizmus áldozatainak rehabilitációjához is. (Ötven év hallgatás 1990, Száműzöttek 1991, Holtak szabadsága 1992, Halál sekély vízben 1993) Mind közül talán a legfájdalmasabb, legmegdöbbentőbb a litván népnek a kommunizmus által elszenvedett pokoljárása, amelyet A holtak szabadságában mutatnak be.

A szovjet terrorintézkedések- többnyire kollaborálás vádjával - először 1944-ben, majd az ötvenes évek elején közel 300.000 embert érintettek Litvániában. Közép-Ázsiába és Szibériába telepítették az embereket, anyákat kisgyermekekkel is. Litvánia - történelmi okokból - a szovjet rendszerrel való szembenállás legerősebb bástyája volt s elsőként vált ki a Szovjetunióból 1990-ben. Viharos idők voltak ezek, mert 1991 januárjában még tettek kísérletet a szovjethatalom helyreállítására, amely emberáldozatokkal járt.

Ebbe a darázsfészekbe nyúlt alkotótársaival Petényi Katalin, amikor Gene, a Szibériából Vilniusba visszatelepült asszony és Irkutszkban maradt családjának történetét mutatja be. Az ő hétköznapjainak képsorai alatt halljuk levelezését fiával, aki Irkutszkban készíti elő Vincas, Gene egykor kitelepített bátyjának hazatérését és a lágerekben elpusztult szülei holttestének hazaszállítását, hogy hazai földben nyugodhassanak végakaratuk szerint.

A Deportáltak Szövetsége minden segítséget megad a repatriáltaknak, mégis nehéz, egész családok szétválását okozó döntéseket kell hozniuk. A kamera megrendítő képekben követi a szibériai földben megfagyott szülők exhumálását a temetőben. Vincas, Gene bátyja orosz feleségével és szülei holttestével együtt hazatér Vilniusba Irkutszkból, lányaik azonban maradnak, mert ott születtek, ott az életük. A Keresztek dombján, ahol minden kitelepített családnak van egy keresztje, Vincas és Gene is felállítják saját keresztjüket. Az emlékhely döbbenetes látvány, többször is feltűnik a filmben, mementóul.

Petényi Katalin számára sokat jelentett, hogy ezeket a filmeket elkészíthették. Úgy érezte, talán mégsem volt hiába, hogy elhagyták otthonukat, hiszen dolgozhatnak a mindenkori üldözöttek megsegítésén, s a történelem, a „múlt mély kútjának" feltárásán.

A nagyon termékeny életműben meglepően sokszínű, jóllehet következetes a tematika és a filmtípus is. Játékfilmet, dokumentumjátékfilmet, dokumentumfilmet, portrét és ismeretterjesztőfilmet egyaránt készített. Vallás, kisebbségi és emigráns lét, a szocializmus út-vesztői, művészsorsok, hogy csak leggyakoribb témáit említsem.

Két teljesen más típusú film kiemelkedik az egységesen magas színvonalú munkák közül s esszenciálisan hordozza filmjeik lényegét: a legalaposabb tárgyismeret s a művészileg igényes kivitel.

A kozmosz leképezése – A Közvetítő

A Közvetítő film és 6x25 perces tv sorozat, melyet Gyöngyössy Imre halála után 12 évvel, 2005-ben forgatott Kabay Barnával a Pannonhalmi Bencés Főapátságról, a jelenben is, de lényegében 1000 éve aktuális kérdéseket vet fel. Petényi Katalin jól ismerte a monostort és a bencés gimnáziumot, ahol férje 1940-től nyolc éven át tanult és amely meghatározta erkölcsi értékrendjét, szellemiségét. A film elvezeti a nézőt az évezredes falak közé és feltárja a szerzetesek cselekvésben megvalósuló, a múlt hagyományaiból táplálkozó, de a mai megváltozott világ kihívásaihoz alkalmazkodó életfilozófiáját, - a szellem és kultúra termékenyítő erejét.

Dr. Várszegi Asztrik főapát kalauzolja a nézőket „birodalmában", akinek rangjait, kitüntetéseit nehéz lenne felsorolni. Elég felidézni püspöki jelmondatát: „Erősségem az Isten." Asztrik atya teljes személyiségével és tevékenységével a kereszténység megújulását szolgálja.

A filmben megismerjük a hagyományokat folytató, ugyanakkor kor igényeivel változó oktatást. Az itt tanuló gyerekek a hordozható értékeket magukkal viszik s erős a visszajárás is. Híres filmklubjuk is van, ahol lehetőségük nyílik megismerni a filmművészet értékeit az ország legidősebb mozigépésze, Pintér Ambrus szerzetes segítségével.

A szerzetesek feladata lényegében az „Isten felé menetelés," ami „nem csak az imádságnak a pillanata, hanem a munkának, a szolgálatnak a pillanatai is." - idézem Hortobágyi Cirill, akkori perjel, ma főapát szavait. A spirituális és hétköznapi cselekvés harmóniája valósul meg napi tevékenységükben. A tanítás- nevelés mellett folyamatosan fejlesztik gyógynövény ültetvényüket, feldolgozójukat, melynek legismertebb terméke a levendula. Ritka történelmi folytonosság a borkultúra," az élet örömének" magas színvonalú megőrzése.

A bencések II. világháború alatti helytállásáról is megemlékezik a film. Háromezer embert rejtegettek az intézményben, köztük zsidókat is. Kilenc gyermeknek is életet adtak a falak között. „Isten embert teremtett. Nincs prioritás köztük. Nem zsidókat, nem szlávokat…Aki Is-ten képét hordozza, teljes tisztelettel kell tekinteni rá." -hangsúlyozza Várszegi Asztrik atya, aki emberek, vallások, eszmék között közvetít fáradhatatlanul. Megható pillanat a Dalai lámát hallgatni az apátság falai között vagy épp a háború alatt itt elrejtett Tóra tekercsek vissza-adását látni. S ez a közvetítő, megbékélést szolgáló szerep - dehogy szerep! távolról, mélyről jövő hitvallás - nem véletlenül cseng egybe Petényi és alkotótársai ars poeticájával, akik tudatosan vállalják, hogy filmjeikben konstruktív dialógust folytassanak Kelet és Nyugat, a különböző népek, vallások és ideológiák között.

Rengeteg ismeretet ad át a film a hívőknek s még többet a laikusoknak, a hit erejét nélkülözőknek, s erős érzelmeket vált ki. Egy letisztult, sugárzó, áhítatos, de nem ájtatoskodó világgal ismerkedünk, ahol ünneplőben jár a lélek, ahol szükségképpen lábujjhegyen járnak még a filmesek is. A Tihanyi perjel, Korzenszky Richard csodálatos természetfotóinak sikerül elhitetnie, hogy a kozmosz rendjét próbálja leképezni a szerzetesek élete. Az operatőrnek ebben a filmben legtöbbször a csodát kell megragadnia, s ez amilyen hálás olyan nehéz feladat, de Jankura Péternek sikerül.

Hiánypótló ez a vallási és művelődéstörténeti ismereteket közvetítő film. Minden középiskolában ott lenne a helye. Annál is inkább, mert több változat készült belőle, különböző hosszúságban illeszthető a tananyagba.

A juhászság egy évszázada

2013-ban készítették a Bakonyi juhászasszony című filmet, melyet rendezőként jegyez. A magyar dokumentumfilmben nagyon gazdag a juhász tematika. Olyan kiváló alkotók is készítettek filmet juhászokról, mint Erdélyi János, Zsigmond Dezső, Bálint Arthur. A Bakonyi juhászasszonyban azonban a szentgáli Vilma néni élettörténetén keresztül egy foglalkozás, egy életforma egy évszázada elevenedik meg. A Bakonyban a XX. század elején bekövetkező erdőirtások miatt megnőtt a legeltetésre alkalmas területek nagysága, s ezért az 1910 -es évekre már negyven juhász család telepedett le a környéken. Köztük Molnárék is, akiknek már az őseik is juhászok voltak. A film elején Vilma néni narrációval foglalja össze a juhászság és benne a Molnár család szokásait és történetét, a parasztság politikai üldöztetését, gazdasági megnyomorítását. Később kiderül, hogy ez a nyomdakész, ízes nyelv azért olyan folyékony, szinte lélegzetvétel nélküli, mert gazdája már három könyvet is írt a juhászok történetéről. Édesapja törekvő, munkabíró, a tágabb családot is összetartani képes ember volt, s a mesterség olykor nemcsak apáról fiúra, de lányra is szállt. A feleségek, ha nem is jártak legeltetni, de értettek az állatokhoz. Különösen elléskor, birkanyíráskor látták hasznukat, hiszen a juhtenyésztés még ma is igényes kézimunka. A juhászok általában egymás között házasodtak, de Vilma néni ebben is kivétel volt, mert az ő férje nem volt juhász, de pár év alatt beletanult s nagyon sikeres gazdaságot vittek. Ötvenöt évet éltek együtt, de az asszony a film forgatásakor már tíz éve öz-vegy volt.

Vilma néni okossága, intelligenciája már kisgyermek korában megmutatkozott. Árulkodó, korfestő az a mondat, hogy apja már kislány-ként sem engedte a tanítónő közelébe, nehogy ő is az akarjon majd lenni. "Ha ma születnék, ma is juhász lennék."-summázza életét a rendkívüli képességű, az állatok szeretetét lányának is tovább adó idős asszony.

Vilma néni rendkívüli természetességgel éli életét a kamerák előtt. Még első dokumentumjátékfilmjük - amely Európa-szerte hírnevet, elismerést hozott - a Két elhatározás (1977) kapcsán mondta Petényi Katalin, hogy szerinte jó dokumentumfilm csak úgy készülhet, ha előtte alaposan megismerik szereplőiket, szinte együtt élnek velük. A rendezők éveken át nemcsak kamerájukkal követték Vilma néni életét. Gyakran látogatták meg Szentgálon. A hosszú beszélgetések közben szakadtak fel az idős asszony fájdalmai, örömei, közel kerültek egymáshoz.

Az az igényesség, amellyel munkáik rendre felhívják magukra a nézők figyelmét, - mert valljuk be, kényszerből, pénzszűkéből sokszor a tartalmilag egyébként revelativ dokumentumfilmek is slendriánok, elsietettek egy kicsit - itt is megmutatkozik. Az operatőrök - Csukás Sándor és Jankura Péter- emlékezetesen örökítik meg a természettel szimbiózisban élő asszonyt és környezetét. Ember és természet viszonyának ábrázolása és a meghitt kapcsolat alkotók és szereplő között az első nagy sikerre, a Két elhatározásra rímel. Miként a Közvetítőnek, úgy ennek a filmnek is benne kellene lennie abban a dokumentumfilmes kincsestárban, amelyből az új generációk hiteles múltunkat megismerhetik, de amely intézményt ez idáig még nem hoztak létre.

Szigorúan ellenőrzött életek

A kétezres évek elején elsők között kezdtek foglalkozni dokumentumfilmjeikben a szőnyeg alá söpört ügynökkérdéssel. Sziszifuszi kutatómunkával, titkosszolgálati jegyzőkönyvek ezer oldalainak átböngészésével, kortanúk megszólaltatásával idézték fel a titkos ügynökök által behálózott emberek életét a kommunizmus éveiben. Először „az állam által torkon ragadott egyház" területén vizsgálódtak Magyarországon és Erdélyben, s készítettek olyan feltáró erejű dokumentumfilmeket, mint a Hitvallók és ügynökök, valamint a Szigorúan ellenőrzött életek. Ez utóbbi filmben többek között Márton Áron püspök szenvedéseinek helyszíneire is ellátogattak. A Bukarest közeli jilavai börtönben, ami még ötvenhat után is működött, megmutatták a föld alatti cellák falaiba vésett üzeneteket, a falon a golyónyomokat, amelyek tragikus mementói a diktatúra kegyetlenségének. Később a Stigma című dokumentumfilmjükben Tőkés László családján keresztül, azt mutatták be, hogyan férkőzött be a Securitate az emberek magánszférájába, mondjuk ki nyíltan: az ágyába.

2023-ben, a Pannonhalmi Szamizdat - Egyházüldözés egy kolostorban című legutóbbi dokumentumfilmjükben ismét csak Várszegi Asztrik immár nyugalmazott főapát segítségével, eddig ismeretlen dokumentumok alapján mutatták be a pannonhalmi bencések és a kolostorban levő Szociális Otthonban élő jezsuiták, ciszterek, ferencesek életét a kommunista diktatúra éveiben. Az Államvédelmi Szolgálatok állandó ellenőrzése, a lehallgató készülékek, házkutatások és a beépített ügynökök megfigyelései ellenére a kolostorban működő könyvkötő műhelybentitokban nyomtatták a gimnáziumban oktató és a Szociális Otthonban élő börtönt viselt tudós szerzetesek írásait, a Bécsből becsempészett legújabb francia egyházi irodalom fordításait, melyeket illegális utakon juttattak el a budapesti fiatalokhoz. A teljes izoláltság mellett a szerzeteseknek sikerült titkos kapcsolatot kiépíteniük a Vatikánnal. A Rómából és a Pannonhalmi kolostorból jelentő ügynökök jelentésein és az állambiztonsági szervek intézkedésein keresztül rajzolódik ki az árulás és hűség, erőszak és a szellem szabadságának megütközése.

Petényi Katalint munkássága elismeréséül 2021-ben tagjává választotta a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti tagozata.

Jegyzetek:

1./ Ámos Imre, 1982, Corvina kiadó monográfia, Ámos Imre az Apokalipszis festője, 2015 dokumentumfilm, 52 perc, Duna TV, CinemaStar, NMHH

2./ Gyöngyössy Imre: Remény és Mítosz, CinemaStar Kft, 2015, 15.old

3./ Gyöngyössy Imre: Remény és Mítosz, CinemaStar Kft, 2015, 35. old. Részlet Gerard Courant 1983-as interjújából

[2022]