Sinkovits Imre
Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Színésze
A magyar színháztörténet jó néhány olyan színészt ismer, aki nem elégedett meg azzal, hogy a színpadon eljátszotta azokat a szerepeket, melyeket az igazgató, a rendező kiosztott, esetleg önmaga választott, vagy eleve neki írtak. Ezek a művészek szolgálatnak tekintették a színházat, az embert megformáló művészt pedig nem csupán reprodukálónak, hanem alkotónak és teremtőnek. Hosszú ideig elméleti vita folyt arról, hogy művészet-e vagy mesterség a színészet, s ennek során néhány kiváló művészember nem érvekkel kapcsolódott a diskurzusba, hanem saját példájával bizonyított. Ráadásul a társadalmi kérdésekre is érzékenyen reagáltak, s a közéletben is hallatták hangjukat. Ilyen művész volt Egressy Gábor, Jászai Mari, Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán – hogy csak a legkiválóbbakat említsük. Közéjük tartozott, talán utolsóként, a huszadik század második felének kiemelkedő művésze, Sinkovits Imre.
Művészi jelentőségének beszédes bizonyítéka, hogy életpályáját két ragyogó szellemi ember írásai szegélyezték. Míg Keresztury Dezső 1979-ben még csak egy hosszabb esszét szentelhetett Sinkovitsnak, Ablonczy László 2013-ben monográfiát adott ki a színész életútjáról. Írásukban mindketten igyekeztek megfogalmazni Sinkovits Imre kivételes személyiségének lényegét. Egyúttal azt is megindokolták, miért tartják példaértékűnek művészi magatartását.
„Sinkovits Imre hívő színész. Hivatásának tekinti mesterségét; akkor érzi igazán elemében magát, ha valamilyen erkölcsi, közösségi, nemzeti küldetést teljesíthet; ember- és művészvolta akkor hangzik teljesen, egymást erősítve össze, ha úgy gondolhatja: szolgálatot végez. Ezért szokták barátai szeretettel, ellenségei némi vállvonogató iróniával »cserkész«-nek nevezni" – írta Keresztury Dezső, aki a puha kádári diktatúrában a szolgálatot, a missziót tekinthette hívó szónak.[1] Ablonczy László már felidézhette az 1956-os forradalmat, leírhatta Illyés Gyula 1957 telén Sinkovitshoz intézett szavait: „hogy ha másként nem, hát a részleges becsület megtartásával meg kell maradni". S ebből következtetett arra, hogy „Sinkovits Imrének, az ősi komédiásnak ezért volt fontos és szent a színpad, mert az, esténként a színész számára, a Játék hatalma által, az emberi szabadság és a nemzet reménységes álmait is felmutathatta. Tragédiák vagy komédiák által, a mindenkoron megszenvedett küzdelmek nyomán. Így volt fontos Sinkovits Imrének, hogy Ady jegyében, egy kis nép atyafiság-kereső igényében, oly ihletett átéltséggel több mint ötszáz estén önnön legmélyebb érzéseivel és gondolataiként Mózessel vallja, mondja a megmaradás, az összetartozás és a hit igéjét."[2]
A két gondolat összecseng, s talán nem véletlen, hogy Ablonczy László éppen Madách Imre Mózes című művét idézte, melyet Keresztury Dezső írt át modern színpadra.
Sinkovits Imre pályafutását bemutathatnánk nagy drámai szerepei – Macbeth, Bánk bán, Ádám, Sade márki, Czillei Ulrik, Mózes, Bétisz, Bódi Vencel, Tiborc, Prospero – segítségével. Így azonban nem lenne teljes a kép, kimaradnának pályakezdésének próbálkozásai és a József Attila Színházban töltött időszaka. Ugyan azt maga is elismerte, hogy felnőtt színészi pályája akkor indult, amikor 1963-ban visszatérhetett a Nemzetibe. De mi történt 1963-ig?
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1951-ben szerzett oklevelet. Előtte két színházban is fellépett: az Ifjúsági Színházban és a Belvárosi Színházban, mind a négy szerepét a korszak sematikus darabjaiban kapta. A Szabad Nép és a Népszava kritikáiban egyszer sem fordult elő a neve, jellemző, hogy először a Teljes gőzzel című filmben figyeltek fel a fiatal színészre. A később az oly sokszor említett remek jellemteremtő tehetsége már első filmszerepében érvényesült.[3]
Bár 1951-től 1955-ig vagy húsz szerepet eljátszott a Nemzeti Színházban, a Szabad Nép mindössze egyetlen alkalommal írt róla, a kritikus elmarasztalta a Szomov és a többiek című Makszim Gorkij-drámáról szóló bírálatban. 1955. április 4-én viszont Jászai Mari-díjat kapott „az új magyar egyfelvonásosokban, valamint az Életjel című filmben nyújtott alakításaiért".
Az említett egyfelvonásosok – Urbán Ernő Párviadal, Déry Tibor Talpsimogató és Nagy Lajos Új vendég érkezett című műve – Marton Endre rendezésében a Katona József Színházban, a Nemzeti kamaraszínházában kerültek színre. Az 1954. május 29-én megtartott bemutató fordulópontot jelentett – nemcsak a Jászai-díj miatt – Sinkovits Imre pályáján. Az addigi kisebb jellemszerepek, karakterszerepek után egy este négy, egymástól igencsak különböző alakot kellett színpadra vinnie; ráadásul mindhárom egyfelvonásosban az övé volt a meghatározó szerep.
Keresztury Dezső is ezen az estén figyelt fel rá: „Hallottam már hírét legendás utánzóképességének, amit azonban Déry Talpsimogatójában a színpadon láttam, több volt a szokásos beszéd-karikatúránál. Egy jellem egészének eleven torzképe öltött testet; a hanghordozáson túl a viselkedésé, a mozgásé, az egyéniség légköréé. A mesterség olyan virtuózaként mutatkozott be ez a fiatal színész, hogy félteni kellett: el ne kapassa a siker, s a virtuozitásból – amint ez sajnos oly gyakran megtörténik – modorosság ne váljék."[4]
Ezt követően Sinkovits Imre egyre jelentősebb feladatokat kapott, egyik-másik alakításáról hosszabb kritikai jegyzetek is születtek. A csúcsra 1957 tavaszán jutott. Ekkor a színház vezetősége, Tőkés Anna kárpótlására, aki 1945 után alig jutott szerephez, műsorra tűzte Jean Racine Phaedra című tragédiáját. Sinkovits Imre Hippolytos szerepében lépett színpadra az 1957. március 30-ára kitűzött premieren. Sajnos, ebben az átmeneti időszakban csak néhány lap jelent meg, így meg kell elégednünk Hermann István véleményével, aki kijelentette, hogy Sinkovits „alakítása vetekszik Tőkésével. Az ő alakjának is megvan a maga atmoszférája. Szemben az elgyötört, komplikációkkal telt phaedrai lélekkel, itt a nemes egyszerűség, a belső tisztaság, a naivitás bontakozik ki a figurából. Amikor apjával szemben állva, mostohaanyját bemocskolni nem akarván, benne szakad a szó, a színpadot egy új, magasztosabb erkölcs légköre tölti be."[5]
Sinkovits Imre tehát letette névjegyét, bizonyítva, hogy helye van a Nemzeti Színház klasszikus együttesében. Annál nagyobb lehetett fájdalma, amikor kiderült, hogy az 1958–1959-es évadtól, az 1956-os szerepvállalása miatti büntetésből, a József Attila Színház társulatába kell folytatnia a pályáját. Felívelő karrierje hirtelen megtört, de ha színész akart maradni, nem tehetett mást, el kellett fogadnia a büntetést.
A József Attila Színházban négy évadot töltött, s gyakran emlegetik egyik vagy másik szerepét; leginkább az Alexandre Dumas Három testőr című regényéből készült Roger Planchon színpadi adaptációban 1962 őszén bemutatott bravúrját, melyről Szombathelyi Ervin így emlékezett meg a Népszavában: „Az előadás fő hőse kétségkívül Sinkovits Imre, aki egymaga tizennyolc szerepben tűnik fel a színpadon. A kitűnő színésznek nemcsak a kosztümjei változnak szinte pillanatról pillanatra, hanem egész egyéniségével, hanghordozásával, magatartásával képes elhitetni a legkülönfélébb figuráknak egész sorát."[6]
Szerencsére Sinkovitsot nemcsak Angyalföldön láthatta a közönség. Szerepelt a televízióban, jó néhány filmet forgatott, s bekapcsolódott az Irodalmi Színpad munkájába is.
Erre, a korszak legnagyobb meglepetésére, a Bartók Teremben került sor, ahol Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosában, 1959. december 6-án Hector Berlioz szerepében lépett színpadra. Ismét Keresztury Dezsőt kell idéznünk, aki ennek a színházi estének felidézésével bizonyította, hogy a Nemzetiből száműzött színész pályája nem torpant meg, nem tört ketté, csak színtere változott: „[…] Hubay kedvéért mentünk el; megvallom, nem is tudtam, hogy Sinkovits játssza a férfi főszerepet, az aggastyán hősszerelmest. Legalább tíz perce volt már a színpadon, amikor ráismertem. Szőrmók, ősz feje, a szenvedély tüzében szinte csontig égett, sovány, lengő fekete ruhába bújtatott teste, izgatott-háborodott beszéde, szaggatott, egyszerre megtört és lobogó mozgása még csak nem is emlékeztetett Sinkovits civil valójára; a színésznek sikerült teljesen átlépnie egy pozitív őrült szerepébe. Bravúros, érett, izzó szenvedéllyel és fölényes tudással megformált színpadi alkotás tanúi lehettünk. Bizonyos lett újra, hogy ez a kivételes művész nem hiányozhat színművészetünk aktív élgárdájából."[7]
Sinkovits Imre 1963. május 17-én szerepelt ismét a Nemzeti Színház színpadán: Marton Endre Julius Caesar-rendezésében. Hámos György kritikus szerint igen jó volt a Shakespeare-darabban Cassius „nehéz, lélektanilag bonyolult szerepében". Sinkovits pátoszmentesen, gunyorosan, keserű okossággal játszotta a figurát. Hámos szerint izgalmas kísérlet lett volna Antoniust játszatni vele. A nagy szerepre azonban nem kellett sokat várni sem a kritikusnak, sem a színésznek. Sinkovits néhány hónappal később ismét Shakespeare tragédiában lépett fel: Major Tamás rendező rábízta a színház Macbeth-felújításán a dráma címszerepét, melyet 1950-ben ő maga játszott. S hogy még teátrálisabb legyen a megbocsátás gesztusa, 1963. október 9-én hosszú levelet írt színészének, melyet ezzel a gondolattal fejezett be: „[…] szeretnék néhány köszönő szót mondani azért az örömért, amit közös munkánk jelentett. Egyáltalán el sem tudom dönteni, hogy az itt leírt gondolatokból mit találtam én ki, és melyiknek szerzője Maga, kedves Imre. Mostanában sokat beszélnek színész és rendező kapcsolatáról, a művészre ráerőszakolt »rendezői koncepcióról«. Úgy érzem, az együtt töltött néhány hét alatt ez a kérdés így fel sem merülhetett. Maga okosan kérdezett, és én kénytelen voltam gondolkodni és felelni."[8]
A Macbeth azonban éppen, hogy csak bevezette Sinkovits ragyogó pályafutását. A Nemzetiben 1964–1967 között egymás után súlyos drámai szerepek sorát alakította. Eljátszotta Ádámot (Madách Imre: Az ember tragédiája, 1964), De Sade márkit (Peter Weiss: Marat/Sade, 1966). Mindeközben modern művekben is kapott feladatot – ezekben az előadásokban próbálgatta erejét, csiszolta eszközeit. „Ezek a darabok azonban, bár mindegyikben remekül ötvözte új meg új egységbe a virtuóz játékosságot a megrendülten megrendítő jellemábrázolással, még nem az ő igazi, otthonos világába költöztették" – vélte Keresztury Dezső. „Úgy gondolom – folytatta gondolatmenetét az író –, ebbe a Czillei és a Hunyadiak előkészületei közben lépett be. Vörösmarty drámájának nem főszerepe volt az övé (ilyen abban voltaképpen nincs is); igen erős, határozott és egyéni színekkel járult azonban hozzá az egész produkció hangulatának kialakításához; mondhatnám: »igazi elemében érezte magát«. Sikerült is így – Marton Endre igazgató-főrendezősége idején – elindítani azt az előadás-sorozatot, amely később – „A magyar dráma heteinek" idején legalábbis úgy látszott – újra a nemzet színházává kívánta tenni a Nemzeti Színházat."[9]
Sinkovits Imre Czillei Ulrik (Vörösmarty Mihály: Czillei és a Hunyadiak, 1966) és Madách Mózesének (1967) megformálása után ebben a tervszerűen kialakított sorozatban alkotta meg életművének legjelentősebb jellemeit: Csák Mátét (Madách Imre–Keresztury Dezső: Csák végnapjai, 1971), Dózsa Györgyöt (Illyés Gyula: Testvérek, 1973), VII. Gergelyt (Németh László, 1975), Teleki Lászlót (Illyés Gyula: Különc, 1977), Géza fejedelmet (Szabó Magda: Az a szép fényes nap, 1976).
Keresztury Dezső felhívta a figyelmet arra is, hogy ezek a szereplők egy tőről fakadnak: „Mindegyik drámában ugyanaz az egyszerre igazság-rajongó és valóság-tisztelő, a közösséget a maga erkölcsére nevelni kívánó, a maga szabadság-eszményei szerint boldogítani vágyó, s érte magát áldozatul vető nagy egyéniség lép elénk más és más alakban. Arra késztetik tehát a rokon álmú, természetű színművészt, hogy beléjük költözzék, átélje sorsukat, elmondja szavaikat, végrehajtsa tetteiket: azonosuljon velük, de – mint a klasszikus alvilág árnyait – a maga vérével táplálva saját alkata szerint formálja is őket. Bizonyára ezért emlegette némely finnyás, csak a színházra figyelő ínyenc főként e szerepeivel kapcsolatban Sinkovits »önismétléseit«: holott nem a művész ismételte magát – amihez egyébként joga van, ha méltó az ismétlés –, hanem a történelmi, emberi, drámai helyzet."[10]
Sinkovits Imre Mózes-alakításáról, Ablonczy László szavaival: „művészi és emberi gondolkodásának egyik nagy összegzéséről" külön is meg kell emlékezni. Keresztury Dezső Turián György veszprémi igazgató, rendező felkérésére korszerűsítette Madách Imre drámai költeményét. A színjáték az 1966-os veszprémi bemutatót követően Marton Endre rendezésében került a Nemzeti Színház színpadára. Az előadás káprázatos sikert aratott. Létay Vera az Élet és Irodalomban 1967. november 11-én megjelent kritikájában elragadtatottan írt Sinkovits játékáról: „Ha a Nemzeti Színház csupán azért adta elő Madách drámáját, hogy Sinkovits Imre Mózes szerepét eljátszhassa, elő kellett adni. Ahogyan Sinkovits szinte szemünk előtt válik évadról évadra, napról napra nagyobb színésszé, ezt a folyamatot, mint valami mikrokozmoszban, Mózes-alakításán belül is végigkísérhetjük. A megöregedett népvezér robosztus alakjába nemcsak Michelangelo Mózesének irtózatos energiáját, prófétai indulatát tudta belesűríteni, de a Thomas Mann-i féltékeny és ravasz pátriárka tudatosságát is, aki saját képére teremti istenét."[11]
Az előadást többször felújította a Nemzeti Színház, ahogyan erről Sinkovits Imre is megemlékezett: „Huszonkét éven keresztül játszottuk, több mint hétszázszor. Tizenhét évig ment folyamatosan, majd szünetelt két évig. Ezt követően Vámos László volt a főrendező, és mondtam neki, hogy én már nem állhatok ki, mert a darab elején Mózes huszonhét–huszonnyolc éves, én meg ötven. De van egy ötletem: az első részben játssza a fiatal Mózest a fiam (Vitai András), és a sivatagi vándorlások után a második felvonásban majd én jövök be a színpadra. Így volt műsoron még néhány évig. Ezzel a darabbal azt az ajándékot kaptam, hogy a hatvanas–hetvenes években kimondhattam a színpadon: »Hit s hűség tarthatja fenn népét nemzetünknek.«"[12]
Ablonczy László kutatásából ismert, hogy Sinkovits Imre Mózes Józsuénak mondott intelmét – Keresztury jóváhagyásával – lényegesen módosította. Az eredeti szöveg ugyanis így hangzik: „… Akár a tenger / Csap ránk az ellenség. A hit s a hűség / Tarthatja csak fenn népét Izraelnek."[13]
Fekete Sándor is hangsúlyozta, hogy a színjáték főszereplője egyenrangú alkotótársa lett szerzőnek, rendezőnek, átdolgozónak: „Az előadás […] nagy pillanata az, amelyben Mózes mintegy kicsikarja az Úrtól a hitetlen nép megbüntetését. Ez már Sinkovits Imre személyes remeklése is. Itt érezni leginkább, hogy a saját küldetése tudatától megszállt vezér számára nemcsak kötelesség és gyötrelem a kétkedő ellenfél irtása, hanem valamiféle furcsa önkínzó kéj is. Rendező és színész közös bravúrja, hogy a vezér önmagával folytatott párbeszédévé »materializálódott« az Úr és Mózes dialógusa. Nagy szerep és nagy alakítás az egész játék — Michelangelo Mózese, de Machiavellié is, egyszóval csakugyan madáchi."[14]
Sinkovits Imrét nemcsak Keresztury Dezsőhöz fűzték szoros baráti szálak, hanem Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz is. Erről a kapcsolatról így vallott 1981-ben a Fejér Megyei Szemle felkérésére: „a személyi kultusz éveinek hazugságai elől menekültünk mi, fiatalok Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz, Tamási Áronhoz és a többiekhez.) Amikor [1963-ban] visszakerültem, a Nemzeti Színház vezetőit személyes befolyásunkkal ostromoltuk, hogy ostoba színházpolitikájukkal, amellyel Illyést és Németh Lászlót elüldözték a Nemzeti Színházból, hagyjanak fel! Először Illyés Gyulát sikerült barátságunknak és személyes kapcsolataink révén visszacsalogatni a Nemzeti Színházba. Utána Németh Lászlót, személyemben vállalva a felelősséget azért, hogy a VII. Gergely méltóképp, kellő alázattal és Németh László-i hűséggel fogalmazódik színpadra."[15]
Illyés Gyulához fűződő kapcsolatát az 1956-os forradalom közös élménye még bensőségesebbé tette. Sinkovits Imre erről csak 1993-ban vallhatott először nyilvánosan:
„Soha nem felejtem el, hogy alkalmanként szót ejtett 1956-ról. Komolyan hitte, hogy a reményt nem kell elveszíteni. Valljuk meg, a mi generációnk nemigen hitt abban, hogy a mai körülmények egyszer megteremtődnek. Gondoljunk Testvérek című drámájára, György és Gergely vitájára! Ott hangzik el Dózsa György szájából: »Fordultak akárhogy azok a népföltámadások, én büszke vagyok a miénkre, erre a népre.« Ha én ezt akkor mondhatom el a színpadon, amikor ő megírta, és nem húsz évvel később, akkor még több biztatást adott volna a közönségnek."[16]
Sinkovits Imre pályafutásában új korszak kezdődött, amikor a Nemzeti Színház irányítását 1978-ban új vezetőség – Nagy Péter, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor – vette át. Az ötvenéves, érzékeny művész, akit a színház mellett a közélet kérdései is foglalkoztatták, nehezen viselte a változást. Életútjának kitűnő ismerője, Keresztury Dezső Egy eszményítő realista című írásában így örökítette meg a válságos pillanatot: „Úgy kellett éreznie, a hivatásába vetett hitet fenyegetik a művészi környezetében–otthonában alaposan megváltozott körülmények. Bizonytalan lett, mindig méltán csodált arányérzéke megingott. Fogcsikorgatva teljesített olyan kötelességeket, amelyekben nem hitt; rossz közérzetéből olyan túlhajtott munka kábulatába menekült, amelyet még ép lélekkel sem tudott volna folytonos felfrissüléssel elvégezni: rutinjára volt kénytelen támaszkodni; a kimeríthetetlennek látszó forrás kimerült, s az még csak fokozta az alkotó lélek kielégületlenségét; kiújult gyomorfekélyéhez újabbat szerzett, lefogyott, egy év alatt tízet öregedett s végül már szelíd erőszakkal kórházba kellett vinni."[17]
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sinkovits megbetegedése előtt, 1980 tavaszán Zsámbéki Gábor rendezésében még eljátszotta Németh László Husz János című művének címszerepét. A darab 1948-ban született, s három évtized múlva az 1945 utáni magyar belpolitikai helyzetre reflektáló gondolatok – ahogyan Koltai Tamás a Népszabadságban írt kritikájában észrevette – túllendítették a drámát szűkebb gondolatkörén:
„Zsámbéki Gábor rendezését mindenekelőtt e módosult drámai arculat fölismerése teszi kifogástalanná; nagyhatásúvá pedig a szövegből kifejtett gondolat teatralizálása (magyarán színháziasítása), ami kizárólag az ő műve. Ez sem mit sem von le Sinkovits Imre Husz-alakításának értékéből; annál kevésbé, mert egy VII. Gergelyénél sokkal inkább az alkatára szabott szerepben egy sokkal kevesebb drámai összeütközést kínáló szituációsort kell végigjátszania. A Huszt alakító színész összes esélye egy magánya tömbjébe zárt, mozdíthatatlan szoborjellem kifaragása. Sinkovitsnak ez szinte hiánytalanul sikerült. Lesoványodott aszkétaarcot rég láttam ilyen tökéletes maszkká válni. Arról a Husz Jánosról, akit játszik, joggal elmondható, hogy »nem takart még megvesztegetőbb szelídségbe a természet ekkora keménységet«."[18]
Sütő András A szúzai menyegző című drámájában Bétisz szerepét viszont már a betegségből való felépülése után, 1981 tavaszán kapta meg. Az előadást Ruszt József rendezte. Sinkovits nem ekkor játszott először Sütő András életművében, 1979-ben epizódszerepet kapott Ádám Ottó Csillag a máglyán című filmjében. Sütő – már Sinkovits halála után – így idézte fel a nyúlfarknyi feladatról folytatott beszélgetésüket: „Kicsi ugyan a szerepe, magyarázta, kevés lehetőséget nyújt jellemábrázolásra, ám annál jobb alkalom máig időszerű hatalmi túltengések, jogtiprások kimondására. Így keletkezik a rezonancia századok roppant szakadékai között."[19]
Hasonlóan ábrázolta Sinkovits A szúzai menyegzőben Bétiszt, bár Rajk András kritikája szerint az őrületig következetes alakra tett rendezői hangsúly a mű tiszta gondolatvezetését kissé kibillentette pontos arányaiból.[20] Sinkovits bánatára a színjátékot egyeztetési, a színház mechanizmusából eredő problémák miatt hamar levették a műsorról, noha az utolsó előadást is zsúfolt ház előtt játszották.[21] Ablonczy László azt is megírta, hogy Sinkovits „döbbenetes erővel alakította a hazáját, várát, anyanyelvét, asszimilációra szánt népét fegyverrel védő Bétiszt. (»Nem fogtok utolérni, mert én szembe szaladok veletek.«)"[22]
Annál nagyobb sikere lett a színésznek Sütő András Advent a Hargitán című alkotásában, melyet 1986. január 2-án, már a Vámos László és Malonyay Dezső igazgatósága idején mutatott be a Nemzeti Színház. Az előadást a román szerzői jogvédő hivatal segítségével a román kormány mindenáron meg akarta akadályozni. A magyar politikai elit pedig először erősen megosztott volt ebben a kérdésben; végül néhány hetes késéssel mégis megtarthatta a Nemzeti a premiert.
„Különös este volt; a színház barátai, a szerző hívei mellett ott voltak azok, akik a betiltást pártolták, és azokkal tapsoltak, akik a bemutatóért küzdöttek – idézte fel Ablonczy László. – De az Advent bemutatója ennél többről is szólt: Sík Ferenc előadása visszamenően igazolta az önfeladó politika kudarcát. És nagy erőt jelentett ahhoz, hogy a trianoni nyomorúságba kényszerített magyarság iránti társadalmi figyelem felerősödjön. Az önbecsünkért, méltóságunk visszaszerzéséért vívott küzdelem, amit addig Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Czine Mihály, a Tiszatáj, az Alföld folyóiratok, írók, művészek egyéni partizánküzdelemben folytattak, Sinkovits Imre pedig a Nemzetiben küzdött a nemzetépítő gondolat beteljesüléséért, az Advent sikerével intézményesült, Sütő András darabjának bemutatója így vált ünneppé. Fiatalok tódultak az előadásra, vidéki gimnáziumok különvonattal érkeztek, egyetemisták újra és újra jegyet váltottak, az erdélyiek, a határon túliak legfontosabb magyarországi programja lett az, hogy megtekintsék Sütő András darabját. Esténként a színészbejárónál a közönség, főként fiatalok százai gyertyával, énekkel, tapssal fogadták a művészeket."[23]
Többeknek az volt a véleménye, hogy politikai töltete miatt csábító az előadás. Sinkovits Imre Tiszatájban megjelent írásának legfontosabb gondolatát, mely rávilágított a mű művészi kihívásaira, figyelmen kívül hagyták: „A játékszínre vitele rendkívül nagy erőfeszítéseket követel tőlünk. S ez sem egyszerűen a dráma kihívása. Ebben a balladás–mesés, játékos stílusban ugyanis nincs iskolánk. Éppen a Nemzeti Színház színészének ezt még elmondani is szomorú. Amikor különféle viták dúlnak arról, hogy mi is a Nemzeti Színház feladata, mi legyen repertoáron, és mi ne, ez a mulasztás szinte soha nem kerül szóba. Hogy a magyar drámairodalom Tamásival jelzett vonulatával a nemzet első színháza nem szembesült. […] Az Advent a Hargitán bemutatójával azt is remélem, hogy nemcsak a kötelező házi feladatot teljesítjük, hanem Sütő András még azt a csodát is megteszi velünk, hogy drámájának előadása nyomán Tamási és Kós Károly is színre kerül a Nemzetiben."[24]
Bár Sinkovits nem lehetett részese a Tamási- és a Kós Károly-bemutatónak, Sütő András darabja évtizedekre meghatározta a Nemzeti Színház munkatervét. Ablonczy László igazgatása idején, 1991-ben felújították, s elkészült egy stúdióváltozat is, mellyel éveken át kisebbségi magyar vidékeken és szerte Európában vendégszerepelt az együttes.
Sinkovits Imre az 1990-es évektől kezdve a Nemzeti Színházban egyre kevesebbet vállalt. Idejének nagy részét ankétok, előadóestek, közéleti feladatok töltötték ki. Azért akadt néhány kivételes színházi pillanat is. Ismét Tolnay Klárival játszott az egykori nagy sikerben, Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című darabjában (1993). A film után színpadon is alakíthatta Tót szerepét Örkény István művében (1992). Richard Salvat rendezésében ő játszotta Ádámot Madách Tragédiájának tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik színében (1994). Kiváló karakterformáló tehetségét kamatoztatta Molnár Ferenc Panoptikumában (1994), a My Fair Lady című musicalben (1994) és Csiky Gergely A nagymama című színjátékában (1997).
Az Advent a Hargitán színrevitele óta szoros barátság fűzte Sütő Andráshoz, ezért a Balkáni gerle című új Sütő-darab bemutatója Iglódi István rendezésében 1998 őszén kivételes eseménynek számított az életében. Schuller Medárd nőgyógyász szerepét kapta, rezonőr-szerepet, így aztán a darab végén ő értelmezte a színjáték címét: „A levert fészek helyén száraz ágból, üvegszilánkokból, szögesdrótból összehordott fészekutánzatban forgolódik, kelti ki tojásait a boldogtalan madár, búsan búg és vihogva kacag, akárha minket utánozna. Tán vele is az történik, ami velünk: vivere non est necesse! Mentiri necesse est." Vagyis: élni nem muszáj – de hazudni kell, kellett![25]
A Balkáni gerle bemutatója után még három szerepet formált meg. Amikor Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeményét a költő születésének kétszázadik évfordulóján bemutatták, a Nemzetit már Pesti Magyar Színháznak hívták. Sinkovits Imre a Tudós szerepét játszotta, s játékával – ahogyan páratlan életművével is – az évszázados Nemzeti Színház előtt tisztelgett.
[2017]
[1] Keresztury Dezső: Egy eszményítő realista. Sinkovits Imréről. In: K. D.: Árnyak nyomában. Válogatott színikritikák, tanulmányok. Bp., Magvető Kiadó, 1984. 524.
[2] Ablonczy László: Sinkovits Imre a Hargitán. Fél évszázad töredékei a Nemzeti Színház 175 esztendejéről. Bp., Kairosz Kiadó, 2013. 7.
[3] A Szabad Népben másodszor akkor olvashatjuk nevét, amikor 1951. november 12-én már a Nemzeti Színház tagjaként díszőrséget állt szeretett mestere, Somlay Artúr ravatalánál.
[4] Keresztury Dezső: i. m. 526.
[5] Hermann István: Phaedra. Népszabadság, 1957. április 14.
[6] Szombathelyi Ervin: A három testőr. Bemutató a József Attila Színházban. Népszava, 1962. szeptember 26.
[7] Keresztury Dezső: i. m. 531.
[8] Major Tamás rendezői levele Shakespeare Macbethjéről. Népszabadság, 1963. november 24.
[9] Keresztury Dezső: i. m. 536.
[10] Keresztury Dezső: i. m. 538.
[11] Létay Vera: Kettős perújrafelvétel. In: L. V.: Igent és nemet mondani. Bp., Magvető Könyvkiadó, 1972. 236.
[12] Ferenczi Andrea: Nemzetet, kultúrát, hitet = F. A.: Arcok és szerepek. Beszélgetések. Bp., Harmat Kiadó, 2001. 115.
[13] Ablonczy László: i. m. 232.
[14] Fekete Sándor: Madách Imre Mózese a Nemzeti Színházban. Kritika, 1968/1., 45.
[15] Sinkovits Imre: Az első Németh László-szerep. In: S. I.: „Vigasz-lámpácskák". Válogatott írások, 1981–2000. Bp., Kairosz Kiadó, 2001.
[16] Sinkovits Imre: Vallomás Illyés Gyuláról. Árgus, 1993/1., 58.
[17] Keresztury Dezső: i. m. 524.
[18] Koltai Tamás: Szent vagy eretnek? Németh László: Husz János. In: K. T.: Közjáték. Színházi írások. Bp., Magvető Könyvkiadó, 1986. 77.
[19] Sütő András: Boldog esték tükörcserepei. Perrin, a gefni lázadó. In: Az ember. Vallomások Sinkovits Imréről. Szerkesztette Spangel Péter. Bp., Tinta Könyvkiadó, 2001. 144.
[20] Rajk András: Új színház régiekről. Népszava, 1981. április 11.
[21] Sinkovits Imre: Esemény. In: S. I.: „Vigasz-lámpácskák." i. m. 30.
[22] Ablonczy László: i. m. 334.
[23] Ablonczy László: i. m. 330–331.
[24] Sinkovits Imre: Esemény. In: S. I.: „Vigasz-lámpácskák". i. m. 32.
[25] Sütő András: Balkáni gerle. Második rész huszadik jelenet Bp., Helikon, 1999. (Sütő András művei) 100.