Sturcz János

Sturcz János művészettörténész, egyetemi tanár 1958. május 10-én született Budapesten. A szakma egyik legsokoldalúbb, hatalmas munkabírású, széles látókörű, nemzetközi kitekintésű egyénisége, aki nem csatlakozott szekértáborokhoz, következetesen igyekezett megtartani szellemi szuverenitását. Művészetfelfogása tekintetében a kezdeti időkben érthető módon mestere, Németh Lajos új diszciplínákat (művészetszociológia, kulturális antropológia stb.) a művészettörténetbe integráló szemlélete és Fülep Lajos hatalmas filozófiai műveltséggel megalapozott művészetelmélete volt nagy hatással. Utóbbi korai művészetfilozófiájáról írta szakdolgozatát 1982-ben, az ELTE BTK művészettörténet-történelem szakán. Mára jelentősen megváltozott gondolkodására továbbra is érvényes Fülep ama megfogalmazása, mi szerint a művészetben minden jelenség a maga lényege szerint kap megformálást, és eszerint kapja meg helyét és súlyát. Elméleti-kritikai gyakorlatában Sturcz változatlanul hű a fülepi elméletnek ahhoz a tételéhez, hogy a műalkotás esztétikai értékének mértéke a tartalom fontossága, jelentősége, vagyis a mérték az, hogy az alkotásba foglalt valóságszelet „milyen jelentőséggel bír, mennyire gazdag, mennyi elágazása van, mennyit revelál az egész valóságból, annak teljességéből, abból, amit életnek, szellemnek, léleknek nevezünk?"[1]

1982–89 között Sturcz fő oktatói és kutatói területe az ELTE Művészettörténet Tanszékén a századelő magyar és egyetemes művészetfilozófiája, valamint a kortárs művészet története volt. A magyar és az egyetemes művészet párhuzamos tanulmányozása során ismét csak előtérbe kerültek a fülepi tanítások, így Sturcz egyik szélsőséges ideológiai hátterű irányzat mellett sem kötelezte el magát, mindannak ellenére, hogy komoly jártasságot szerzett a legújabb művészetfilozófiai áramlatok elméleti tanításaiban. Úgy próbált kortárs lenni, hogy a kortársit a hagyományos értékekkel tükröztette, arra a megállapításra jutva, hogy a magyar művészetet ugyan nem csak a „belső", hanem a „külső" értékrenddel is meg kell feleltetni, ám a nemzeti, lokális és regionális vonások negligálása nélkül nincs korszerű hazai művészettörténet. Mindent az összefüggések teljességében kell vizsgálni. Sturcz nem trendek, stílusok vagy műfajok mellett kötelezte el magát, hanem alkotók és alkotások mellett, függetlenül attól, hová, mely kultúrkörbe tartoznak, hiszen igazodási pontjának a regionális értékekből összetevődő egyetemesség tekinthető.

1988-ban Soros-ösztöndíjjal a New York Universityn végzett posztgraduális tanulmányokat Robert Rosenblum professzor irányításával. Alkalma volt testközelből megismerni a vezető kortárs amerikai művészetet és annak elméletét. Hazaérkezése után a Corvina Kiadónál, majd az Iparművészeti Múzeumban dolgozott, Maróti Géza munkásságával foglalkozott. Visszajövetele nagyjából egybe esett a magyar képzőművészet paradigmaváltásának a korszakával, ám Sturcz nem igazán tudott azonosulni az új képiség, avagy a transzavantgárd archaizáló, eklektikus, történelmi idézetekkel összetűzdelt művészetfelfogásával, illetve az azt animáló hazai szakmai mechanizmussal. Ebben az időben Sturcz feLugossy Lászlóval, a Block Csoporttal, a Xertox Csoporttal, a Vető-Zuzu alkotópárral, Szirtes Jánossal, Szilágyi Lenkével és a Hejettes Szomlyazókkal foglalkozott.

1994-ben Természetesen címmel a közép-kelet-európai kortárs művészet közvetlen természethasználatát elemző, nagy visszhangot kiváltott kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban, Keserü Katalin vezetése idején. Ez volt az első olyan hazai kiállítás, amely nem a klasszikus tájművészetet (land art) aktualizálta, hanem felvetette az azóta népszerűvé vált természetművészet (nature art) ideáját. Még ugyanebben az esztendőben Fulbright Ösztöndíjjal ismét New Yorkban dolgozott. Ottani ténykedésének eredményeit a kortárs amerikai művészet legfrissebb irányzatait elemző tanulmánysorozatában publikálta az Új Művészet című lapban, 1995–96-ban. A magyar közönség általa ismerte meg először az USA-ban honos kortárs művészeti törekvések számos jellegzetességét.

1994 szeptembere óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténeti Tanszékének docenseként, majd egyetemi tanáraként tanítja a 20. századi és a kortárs képzőművészet történetét. Ettől kezdve elsősorban a fiatal művésznemzedék munkásságával foglalkozik, több mint 150 alkotó kiállítását készítette elő, válogatta, rendezte, nyitotta meg, írt róluk katalógus-szöveget, kritikát, elemzést, itthon és külföldön, impozáns publikációs listát hozva létre. Megnyitószövegei részletekbe menő, mindenre kiterjedő, a maga nemében páratlan alaptanulmányokkal érnek fel.

1997–99 között András Edittel, Andrási Gáborral és Turai Hedviggel közösen dolgozott az Open Society által támogatott, a kortárs magyar nőművészetet feltáró kutatási projektben. 1998-ban a magyar művészeti élet anomáliáiról, strukturális és politikai problémáiról írt vitacikke nagy vihart kavart. 1999-ben Janus félúton című kötetében megjelentette tanulmányainak első válogatását, amelyben művészetfilozófiai írások, az amerikai és a magyar kortárs művészet legfrissebb eredményeiről, legifjabb alkotóiról szóló tanulmányok kaptak helyet. A kötet középpontjában álló New York-i esszésorozata élményszerűen ragadja meg a világ egyik meghatározó művészeti központjának egyedülálló szellemi légkörét, majd részletesen foglalkozik a magyar művészet saját és a kilencvenes évek közepén indult generációjába tartozó alkotók fő műveinek megközelítésével. Sturcz számára ebben a kötetben már meginog egyik-másik fülepi tan. „A szemléletemben élő csodálatosan zárt fülepi építményt a magyar neoavantgárd művészettel és művészekkel való személyes találkozás is kezdte aláaknázni, s egymás után robbantotta fel olyan alappilléreit, mint az autonóm mű, a transzcendens művészet vagy a vátesz–művész eszményei, az egyetemes fogalmának az európaival való azonosítása", hangsúlyozza Sturcz[2], mintegy megindokolva az egyik első tanítójától való fokozatos eltávolodást, akinek életműve előtt három tanulmánnyal tiszteleg, melyek a kötet beavató írásai is egyben.

Ugyanebben az évben a Velencei Biennále nemzeti biztosa és kurátora volt. Az „érzéki konceptualitás" sajátos szemléletű csoportját bemutató kiállítása jelentős nemzetközi és hazai visszhangot váltott ki. 2001-ben előadásokat tartott a magyar posztkonceptuális művészetről a stockholmi Konstfackban és az oslói Statens Kunstakademin. 2002-ben a nemzetközi monokróm festészetet bemutató, A szín önálló élete című kiállítás társkurátora volt a Műcsarnokban. 2003-ban védte meg PhD disszertációját summa cum laude minősítéssel, melynek a művésztest jelentésváltozásait elemző fejezete 2005-ben jelent meg, A heroikus ego lebontása [3] címmel.

Második tanulmánykötete a legtágabban értelmezett testművészet (happening, fluxus-esemény, akció, body art, performansz, fotóperformansz stb.) kategóriáit járja körül oly módon, hogy a posztmodern korszak magyar praxisát az ismertebb nemzetközi mintáknak felelteti meg. Főként a kései '90-es évek produkcióját vizsgálja, laza szálakon utalva a '60-as és a '70-es évek előképeire. „Ezekben a munkákban a korábbi heroikus, narcisztikus, avantgárd művészegó helyett egy őszintébb, játékosabb, képlékenyebb művész-Én jelent meg, amely az alkotó testének új […] felfogásához kötődik", írja, arra utalva, hogy az újabb művészeti testértelmezés kevésbé reflektál az ideológiai tartalmakra, mint azt a korábbi aktivista gyakorlat alapján megszoktuk. A testművészeten belüli markánsabb stilisztikai áramlatok, valamint poétikák – például a nemi és faji identitással, az intim személyesség – kérdéseivel kapcsolatos atipikus megnyilvánulások kései hazai térnyerését Sturcz egyöntetűen a letűnt politikai rendszer tiltó intézkedéseinek, elutasító művészetpolitikai magatartásának a megszűntével magyarázza. A szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a rendszerváltás utáni szabadabb társadalmi keretekben a lényegesebb én-meghatározó megnyilatkozások jobbára nemzedéki síkon szereztek maguknak érvényt. Rámutat, hogy a 90-es évek újfajta testművészeti szemlélete a könnyedebb, játékosabb felfogásnak vált a fundamentumává, minek következtében a művészeti produkció elveszítette korábban tipikus kelet-európai jellegét, a lázadással és az ellenállással fémjelzett mitikus hátterét. A testművészet kezdetei Magyarországon című fejezetben Sturcz Hajas Tibortól számítja a hazai posztmodern testművészet kezdeteit, teológiainak nevezve annak lázadó magatartását. Tipológiailag a következő kategóriákat mutatja be, hajszál finom árnyalatokat húzva a rokon törekvések közé: festő és gesztikuláló testek (Halász Károly, Lévay Jenő), rituális és lázadó testek (Detvay Jenő, Ujj Zsuzsi), a test mint az identitás hordozója (Halas István, Szilágyi Lenke), a személyes test (Gerhes Gábor, Csontó Lajos, Haász Katalin), a szerepet játszó test (Nagy Kriszta, Németh Hajnal, El Hassan Róza), hiányzó és töredékes test (Berhidi Mária, Gallusz Gyöngyi), protézissel kiegészített test (Gyenis Tibor).

Sturcz János kutatásai itt nem álltak meg. 2004-ben előadássorozatot tartott a közép-kelet-európai és a balkáni művészetről Oslóban a Kunstakademin és a Kunsthogskolan-on. 2005-ben az Új-Delhi Triennále magyar nemzeti biztosa, kurátora. 2005-ben a globalizáció közép-kelet-európai művészeti reflexiójáról tartott előadást a New York-i School of Visual Arts konferenciáján. 2005–2006-ban az Essl Díj nemzetközi zsűrijének tagja. 2005-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténeti Tanszékének vezetője. 2005–2008 között a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj kuratórium, 2004–2011 között az Oktatási és Kulturális Minisztérium közgyűjteményi vásárlási zsűrijének tagja. 2006-ban Németh Lajos díjjal tüntették ki.

Nemzetközi aktivitása folyamatosan nagy sebességgel pörgött az elkövetkező időszakban is. 2006–2007-ben a European Attitude című kiállítás (Shanghai, Doland Museum of Modern Art) társkurátora, katalógusszövegének szerzője volt. Előadást tartott a Month of Photography keretében, a pozsonyi Central European House of Photography és a Francia Intézet által szervezett Photography and Poltitical Bodies című konferencián (The Artist's Body as a Metaphor in a Claustrophobic Society). 2015-ben Pekingben előadást tartott a Pekingi Magyar Kulturális Intézet és Kína Nemzeti Művészeti Akadémiája által szervezett kortárs művészeti konferencián.

A nemzetközi porondon kifejtett sokrétű tevékenysége mellett hazai ténykedése sem lohadt. 2007-ben Bukta Imre retrospektív kiállításának kurátora, katalógusszövegének szerzője volt (MODEM, Debrecen). 2008-ban részt vett Konkoly Gyula retrospektív kiállításának a szakmai előkészítésében (Művészet Malom, Szentendre), majd 2008-ban a Bukta Imre monográfia bemutatóján a Zágrábi Egyetem Művészeti Karán előadást tartott Buktáról és a kortárs magyar művészetről. 2010-ben tanulmányt írt Gerber Pál életmű kiállításának katalógusába (Ludwig Múzeum). Habilitációja 2011-ben volt a Pécsi Tudományegyetemen. A szakrális témák iránti vonzódásának erősödését jelzi, hogy 2011-ben kurátora volt az Istenem. Keresztény nézőpont a kortárs magyar képzőművészetben című kiállításnak (Debrecen, MODEM), 2013-ban pedig az olaszországi Magyar Kulturális Év keretében a római Magyar Akadémián bemutatott A lélek fénye című kiállítás kurátora, katalógusszövegének írója volt.

2014-től a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, 2014-15-ben a Nemzeti Kulturális Alap Vizuális Kuratóriumának elnöke. 2015-ben, majd 2016-ban a Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále magyar kiállítása zsűrijének tagja. Tizenkét könyv, könyvkatalógus, monográfia és több mint 150 tanulmány, katalógusszöveg, kritika szerzője. Szöveget írt többek között Lisztes István, Maróti Géza, Lajta Gábor, Lovas Ilona és Takáts Márton monográfiáiba.

[2017]

[1] Nagy Endre: Fülep Lajos művészetfilozófiája (1923–1944), Z-füzetek/15., Bp., 1991

[2] Sturcz János: Janus félúton. Új Művészet Kiadó, Bp., 1999

[3] Sturcz János: A heroikus ego lebontása. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp., 2005