Szatyor Győző

Szatyor Győző képzőművész, tanár, faműves népi iparművész, a Népművészet Mestere 1947. december 18-án született a baranyai Bogdásán. Édesapja, Szatyor Győző családja valószínűleg a székelyföldi Háromszék vidékéről származott el a Dráva-menti Ormánságba; talán a Sepsiszentgyörgy közeli Szotyor községből. Generációkra visszamenőleg kereskedéssel, kocsmatartással és bolt üzemeltetésével foglalkoztak. Az édesanya, Speigl Valéria a 18. században betelepített iparos sváb családból származott, aki művelt virágkertész apjától örökölte szorgalmát és kézügyességét, és jóságos szeretetével alakította és óvta a családi otthon melegét.

A Szatyor családot sem hagyták érintetlenül a 20. század háborúinak és diktatúráinak embert próbáló időszakai. A falu párttitkárának feljelentése alapján családját rendszeridegennek és átnevelendőnek nyilvánították, ezért 1950-től 41 hónapon át a hortobágyi Polgár mellett létrehozott munkatáborban, Lenintanyán kényszerültek élni, dolgozni. Szabadulásuk után Pécsre kerültek, majd 1956 decemberében költözhettek vissza Bogdására, a kifosztott üres szülői házba. Az apai nagybáty a forradalomban vállalt szerepe miatt börtönbe került.

A Bogdásán töltött gyermekévek meghatározták későbbi alkotói munkásságának irányát és a világról alkotott képét. Az 1950-es évek elején még erősebb volt az évszázadok alatt kiforrott szokásrend, a falu társadalmának hierarchiája és a közösségi kontroll alatt élő-fejlődő hagyományok, valamint a hit, mint a mindent központosítani akaró rendszer parancsuralmi berendezkedésének hatásai. Igaz volt ez a falu életmódhoz, gazdálkodáshoz és szokásaihoz kötődő tárgyi kultúrájára is: az átgondolatlan modernizáció ellenére a gyermek Szatyor Győzőnek természetes volt ormánsági fatalpas szerkezetű, zsuppos tetejű házakat, gazdasági épületeket látni és közvetlenül átélni és megtapasztalni a szülőfalu szokások és hagyományok szerinti földműves és iparos világát. A tizenéves korától sokat és jól rajzoló, mintázó, fúró-faragó fiút tanárai alkotó jellegű szakma választására biztatatták. Már ekkor megmutatkozott az a képessége, hogy akár rajzban, akár szóban tömör megfogalmazással képes a lényeget láttatni. A sellyei gimnáziumi évek után a Pécsi Tanárképző Főiskolára jelentkezett, de nem vették fel. Fizikai munkát vállalt, megismerte a munkások világát, új tapasztalatokat szerzett. A második, már sikeres felvételi után, a főiskola megkezdése előtt le kellett töltenie katonai szolgálatát. A hódmezővásárhelyi laktanyában egyik parancsnoka támogatásával módja és lehetősége volt rajzolni, mintázni és faragni. Mint minden fiatal művész életében, a tanárképzőn eltöltött időszak kétség kívül a tanulás, az útkeresés időszaka volt. Ugyanakkor Szatyor Győzőnél művészi munkásságának legjellemzőbbike, a népművészetből merített szimbolikus, lényegre törő kifejezésmód nagyon határozottan jelen volt már a tanulóévek elején és megmaradt annak befejeztével is. Oktatói közt az akkori kortárs festészet és grafika jelentős képviselőit találjuk – Platthy Györgyöt, Cseh Lászlót, Pandur Józsefet, Kelle Sándort és másokat -, akik látásmódját formálták, technikai, szakmai fogásokkal gazdagították, de az általa választott útról letéríteni nem tudták, nem is akarták.

Az 1970-es évek első felében kialakult egyfajta párbeszéd a népművészek és a képző-és iparművészek között. A később Nomád Nemzedékként elnevezett csoport, a tagjaikból létrejövő Fiatal Népművészek Stúdiója kapcsolatba került a hazai építészekkel, képzőművészekkel, iparművészekkel, és ahogyan ők a feldolgozás igényével tanulmányozták a művészeti ágakat, úgy a képzőművészek, iparművészek közül is többen, nem először a művészettörténetben, visszanyúltak a népi, Magyarországon leginkább a paraszti világ ábrázolásmódjához, a hagyományokhoz. Ezen oda-vissza hatás akár Csete György vagy Makovecz Imre építészetét nézzük, akár Kun Éva kerámiáit, Nagy Mari és Vidák István által a hagyományból átmentett nemezmunkákat, új lökést adott a hazai népművészetnek, de új irányzatként felfrissítette képzőművészetünket is. Egész Európát tekintve is csak a skandináv országokban elindult design irányzatok voltak képesek olyan színvonalon feldolgozni a hagyomány formáit, mint ahogyan képes volt ez a falukat járó, múzeumok anyagát böngésző nemzedék.

Szatyor Győző ebben a folyamatban-mozgalomban a híd szerepével bírt, hiszen kívülről szemlélve egy képzőművész és egy népművész pályáját egymással párhuzamosan futja, de ő ezt a két vonalat egynek látta és láttatta, egységként kívánta tanulmányozni és megérteni. Földrajz-rajz szakos tanári diplomáját 1972-ben kapta meg, ezután tanítani kezdett. Az író barát, Tüskés Tibor ajánlásával tagja lett a Pécsi Grafikai Műhelynek, ahol a vezető, Bizse János mellett Martyn Ferenc, Kolbe Mihály, Simon Béla és Soltra Elemér is dolgozott. A később kedvencé váló litográfia technikáját Bérces Gábortól és Barakonyi Klárától leshette el. Miközben a pécsi műhelyben „inaskodott", megismerte a sokszorosító grafika rejtelmeit, nyaranta a Tisza mellett, a Hódmezővásárhelyhez közeli Mártélyi Művésztelepen dolgozott. A folyó, az árterek természeti szépségei mellett tanyák világa, azok pusztuló szépségének visszaadása is fontos művészi célja lett. Az ormánsági falvakban megfigyelt formák, díszek itt újra visszaköszöntek alföldi változataikban, és felkeltették figyelmét. Tusrajzok, linómetszetek, kőnyomatok formájában rögzítette ezeket az élményeket. Az 1970-es évek második felének legjelentősebb grafikai munkái elsősorban irodalmi ihletésűek: Kodolányi János munkáinak illusztrációi, a Kalevala énekeinek rajzokkal, litográfiákkal való bemutatása. Miközben grafikusként egyre ismertebbé vált, a népművészethez köthető munkássága is kibontakozott, fafaragóként, faművesként 1977-ben megkapta a Népművészet Ifjú Mestere címet. 1979-ben csatlakozva a Magyarlukafán Andrásfalvy Bertalan és Tarján Gábor által elindított Néprajzi Műhelyhez. Faműves fogásokat, néprajzot, művészettörténetet tanulhatott, illetve a tanítványainak maga is átadhatta mesterségbeli tapasztalatait.

A tárgyalkotó népművészetben is beszélhetünk stílusról, korszakokról. Ezek általában nem egy eszmei áramlathoz vagy kiemelkedő jelentőségű alkotókhoz köthetők, mint ahogyan a képzőművészet terén az jellemző, hanem egy jóval lassabb folyamat, egy több generációs szűrön áthaladó újítás hoz addig nem ismert formai, díszítménybeli, technikai változatokat. Amikor Szatyor Győző faragott munkáit nézzük, e tekintetben elmondható, bár ismeri, egy-egy székén, tükörkeretén, sótartóján alkalmazza is a 19. század második feléhez köthető „kivirágzó" magyar népművészet gazdag díszítésmódját, de sokkal inkább magának érzi a régi stílus funkcióból kiinduló megoldásait, egyszerű rajzos, geometrikus díszeit. Az ormánsági szökröny, ez a bárdolt, nútolt, vonókéssel formázott, cigányfúróval kifúrt deszkalapokból csapolásokkal és faszegekkel összeállított, fakörzővel előrajzolt és hornyolóval vésett, díszített láda sok száz évet kibírva bizonyítja azt, hogy az ember két kezével és néhány nagyon egyszerű szerszámmal képes egyszerre a funkció és esztétikum terén is tökéletes tárgyat alkotni. Ez a tárgy menetes minden túlmagyarázástól, anyaga, arányai, díszei és szimbolikája minta volt Szatyor Győző számára.

A bútorok és használati eszközök készítésén túl az 1970-es évek végétől a nagyméretű köztéri alkotásokat készített: játszóterek játékait és nagyméretű faszobrokat faragott. A játszótér ebben az időben egy általában házak közé beszorított, vascsövekből és lemezekből hegesztett játékokkal teleszórt teret jelentett. Panelházak között beolvadt a látványba, ám a szép tereket tönkretette. Szatyor Győző a játszótér műfaját a népi játék és a népi (táj)építészet oldaláról közelítette meg. Természetes anyagot használt: fát, ez már magában megváltoztatta a látványt, az érzetet. A játszótéri játékok statikus, forgó, billenő és lengőmozgást végző szerkezeteiben az egykori fatalpas épületek, tornácok összeépítési technikái jellegzetes formái jelennek meg, amelyek használhatóak, újra funkcionálhatóak voltak a nagyméretű tölgyfából készült gyermekjátékok számára. A játékok megtervezésénél figyelembe vette a környezetet, a tájra, településre jellemző hagyományos építészeti elemeket, a már meglévő, vagy majdan telepítendő növényeket. Nagyméretű köztéri szobrainak alapvetései is hasonlóak: népi ihletésű formák, a természetes anyag lehetőségeit kihasználó szerkezeti megoldások, néhol finomabb faragásokkal súlypontozott, néhol totemszerűen csak egy nagy tömbből faragott, a földből felmagasodó figurák, a fa és a föld színeivel. Szoborkompozíciói középpontjában olyan erős, gyakran szakrális szimbólumokat találunk, mint a Nap, a Hold, az életfa, mitikus szarvas állatok és természetesen a kereszt, a feszület.

Dr. Bánszky Pál művészettörténész írja róla: Szatyor Győző a 20. század 70-es éveiben indult „nomád nemzedék" következetes alkotó egyénisége. Szellemi programja gazdag indítást kapott a sokszínű baranyai szülőföldtől. Az alkotó számára a természet él, az anyagnak szelleme és életereje van. Munkáit monumentális egyszerűség jellemzi. Alkotói programjának alapelvévé vált a természetes anyag, valamint a hagyományos szerkezet alkalmazása. Harminc éven keresztül végig vitt egy szellemi programot, kitartóan képvisel egy emberi-alkotói magatartást. Megvalósítja Kodály Zoltán mondását: „A kultúrát nem lehet örökölni, az elődök kultúrája egy kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának" (2007)

Az 1980-as, 1990-es években továbbra is folyamatosan dolgozott mint kiállító, illusztráló grafikus és mint faműves szobrász. A Pécsi Grafikai Műhelynek 1983-tól már nem csak tagja, de művészeti vezetője is volt. A művészeti életben folyamatosan szervező, a közéletben is aktív személyisége évtizedekkel ezelőtt és ma is a pécsi, baranyai kulturális élet meghatározója. Országosan ismerté vált a népi iparművészeti zsűrik által díjazott játékairól, játszótereiről, kapuiról, fakeresztjeiről, de többféle fa hangszer készítését is kipróbálta. 1993-ban alapítója volt az Ormánsági Művészeti Központ Alapítványnak, illetve alapító főszervezője a sellyei Ormánsági Nemzetközi Festő és Faszobrász Alkotótelepnek. Pályája elején már feldolgozott Kalevala és általában a különböző teremtéstörténetek, a népek eredetének változatai folyamatosan foglalkoztatták. Ezek a világmagyarázatok, a szövegekben, énekekben megjelenő szimbólumok egyetemes jelentését mind a rajzokon, kőnyomatokon, mind a szobraiban igyekezett feldolgozni. Finnországi útjai során, miközben kiállított és előadásokat tartott, tanulmányozta a finn formatervezés eredményeit. A természetközeli, a hagyomány minden ágával –a népzenétől az életmód elemeiig– átitatott újkori Észak-európai kézműves kultúrát példaadónak tekintette szervezettség és társadalomba való beágyazottság tekintetében is. Szatyor Győző fiatal korától kezdve sokféleképpen vallott magyarságáról és hitéről, olyan időszakokban is, amikor az így gondolkodókkal egy egész rendszer állt még szemben. Munkáiban, világlátásában, de írásaiban, beszédében is meghatározó a magyar kultúra iránti elkötelezettsége, az Istenbe vetett hite és a Biblia, illetve a szakrális élmények hatása. Fontos kötődése van továbbá a magyar irodalomban azokhoz, akik a szülőföldről felelősséggel és elkötelezettséggel írtak: Kodolányi János, Tüskés Tibor, az ormánsági tájat átfogóan bemutató Kiss Géza, a vásárhelyi tanyák világát kutató Szenti Tibor, Erdélyben a polihisztor Kós Károly, de Ilyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László is a naponta olvasandók közé tartozik. A nevek mellett persze ott a nem nevesített irodalom: a népköltészet, a dalok, balladák, a mondák, népmesék.

Tüskés Tibor író így méltatja: „Teljes életpálya és életműve ismeretében mondom, ha Kodolányi János az irodalomba emelte szellemi szülőföldjét, azaz íróként kötődött az Ormánsághoz, elbeszéléseiben, drámáiban, társadalmi és történelmi regényeiben örökítette meg a táj „jelentését", múltját, embereinek életét, ha Kiss Géza a kákicsi parókia falai között hajolt papírjai fölé és a hazai néprajztudományt ajándékozta meg gyűjtésével, tájnyelvi szótárával, Ormányság című könyvével, akkor Szatyor Győző a képzőművészet "nyelvén" a képzőművészet különféle ágában és eszközeivel vallott élete meghatározó élményéről, látomásáról, szülőföldjéről."

A mesterségátadás jegyében maga is publikált faműves szakkönyveket, művészetszervező munkásságáról albumokat, valamint az 2007-ben megjelent Az Ormánság vonzásában című munkájában önvallomásszerűen írja meg pályája történetét. A könyvek mellett néprajzi ismeretterjesztő filmek forgatókönyvének megírásában is közreműködött és ezekben többször szerepelt is. Szülőfalujában, miközben helyben alapított faműves vállalkozásában dolgozott, 2002-ben polgármesterré választották, mely tisztséget 2010-ig töltötte be. Közéleti szerepet vállalt a Baranya Megyei Közgyűlésben, ahol 2006-ban tag lett és a Művelődési, Kisebbségi, Ifjúsági és Sport Bizottság elnökeként tevékenykedett. 2013-tól a Baranya Megyei Értéktár vezetője lett, értékmentő munkáját e tekintetben is folytatja.

A kiállításait látogatók, a köztéri szobrait megtekintők, a játszótereket használó gyerekek elismerése mellett Szatyor Győző az elmúlt évtizedekben több fontos díjban és kitűntetésben is részesült. A népi iparművész címet 1988-ban kapta meg. 1994-ben a magyarországi települések védelmében és fejlesztésében végzett munkájáért Kós Károly díjjal jutalmazták. A magyar nemzeti eszmék, a magyar kultúra őrzésének érdekében tett erőfeszítéseiért 2001-ben a Szent György Lovagrend tagjai közé fogadta, majd hamarosan lovagkereszt és tisztikereszt kitűntetéssel is elismerte. A Népművészet Mestere címet faműves alkotói életművéért 2003-ban kapta meg. A baranyai települések életminőségének javításáért 2006-ban Pro Humanite Baranya díjjal tűntették ki, majd 2008-ban a Magyar Népművelők Egyesületének Baranya Megyei Szervezete Lemle Géza díjjal tűntette ki.

A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata 2013-ban választotta levelező, 2014-ben rendes tagjává.

Külföldi elismerései közül a legjelentősebb a Helsinki Kalevala Társaság diplomája és tagsága, valamint a magyar-finn kapcsolatok és a finn kultúra ápolásáért Finnország köztársasági elnökének kitüntetése: a Finn Oroszlán Rend lovagkeresztjét kapta meg.

2013-ban Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzatának Közgyűlése – kiemelkedő alkotói tevékenysége elismeréseként – Pécs Város képző- és iparművészeti díját adományozta számára.

Asztalosok, bognárok, ácsok, teknővájó cigányok és falusi ezermesterek mesterségbeli tudásából alapozta meg, a magyar folklór elemeiből falazta fel, és a saját világlátásával és tehetségével tetejezte be művészi pályáját Szatyor Győző. Szerteágazó munkássága, a magyar néphagyományokon alapuló iparművészeti, népi iparművészeti és képzőművészeti alkotásai, írásai úgy segítenek az identitását kereső ember számára megtalálni a helyét a jelenben, mint ahogy egykoron a falu templomtornya segítette jó irányba elindulni a vándort.

Önvallomásában így fogalmaz: „Azért fogtam szerszámot a kezembe – mint ahogy őseim is tették -, hogy az évszázados fákból én is faraghassak. Lelkemet zártam be tárgyaimba, szobraimba. Tanítottam, amit megtanultam, hogy legyen majd később is kitől tanulni a jövő reménységével. Dolgoztam és dolgozom isten dicsőségére, magam és társaim épülésére. Mindezt tettem és teszem hazám földjén, szülőföldem szeretetével, házam oltalmában, jó családom körében. Elültetett fáim már gyümölcsöt teremnek. A hitem egyre nő lelkem templomában. Erőm már lassan fogy, de remélem, kitart még a további munkában. Álmaim még vannak, amelyeket jó lenne, ha még el tudnék mesélni, leírni, lerajzolni, vagy fába megfaragni, s a kimondott szavakat dallammá formálni."

[2016]