Szörényi László

– Psalmus Hungaricus –

Szörényi László és az irodalom társak. Nincsen nagy egymásra találás, szerelem; az a macikkal volt, a földrajzzal, a zenével, a hittel. Egyszerűen adódott. Mikor a hegyről beleesik egy kavics a vízbe. Nem járunk utána az okának, szimplán csak beleesik. Ez az egyik olvasat a latin és ógörög nyelv nagy értőjéről. A másik, a harmincezer kötetes könyvtárral bíró, megannyi színtéren bevetett irodalmi szemléletmódot ötvöző bibliofil akadémikusról, az a lángoló hivatástudat. Szörényi László emiatt sosem volt neofita filosz. Mindenestől, szőröstül-bőröstül, az elejétől fogva a „lét házában, a nyelv hajlékában lakozott", mely házat az irodalommal történő násza során palotává nemesített. Tette mindezt Magyarországon, egy időben, Rómában, nagykövetként. Helyi értéke az értelmiség dimenzióiban a literatúra legbelsőbb szentsége, a magyar nyelv. Szörényi László környezete, családja, barátai mind nagy tudású emberek voltak. Elképesztő intellektuális tartalom, szellemi élet kellős közepében volt világ életében. Emellett Szörényit nem csak a „textbook wisdom" jellemzi, rengeteget utazott élete során. Eredetileg soha nem akart tanítani, de mégis úgy alakult, hogy egyrészt könyveivel, cikkeivel, publikációival – egész lényével, habitusával tanít; ráadásul 1973-tól 1991-ig és 1997/1998-ban az Eötvös Collegiumban, és szintén 1973 óta máig a szegedi egyetemen valóban tanít. Mesél. Nem közöl, állít, hivataloskodik, hanem mesél.

Próza

Szépírói tevékenységének alapvető forrásai a mindennapi életből származó történések. A komoly hivatásos és hivatalos pályafutásból, vagy csupán az élet apró rezdüléseiből összeálló sors felfele vezető íve a szemléltetés során minden esetben kap egy „Szörényis gellert", és az olvasó elé élcelődő, emberközeli tónusba borulva, hevenyészett parafrázisban, mégis magas stílben megírt dokumentarista prózaként megjelenő világot vetít. A hevenyészett parafrázis itt a történetek felépülő, szilárdnak tűnő, mégis kvázi-valóságainak emberi blődséggel meggyengített illékony szerkezetére utal, nevezetesen amikor a fennkölt pátoszt mutató elit, vagy éppen a kommunista rendszer banális kliséinek bürokrata hálójában vergődő ember, a tetterős tétlenségben kirajzolódó meg nem élt élet dilemmáitól szenved. A művek könnyedségük ellenére is egy erős lényegkeresés átszellemült háttérbázisával megtámogatva gyakran vezetnek valami feloldhatatlan édes-kesernyés megoldhatatlanságba, melyet a rendre felbukkanó szerelmes, erotikus, vicces, ironikus helyzetkomikum intermezzókkal old a szerző. Szörényi László történetei indulatoktól mentes, ékekkel rögzített ajtók, melyeket az ember a politikai térben, vagy a hétköznapi élet játszmái során minduntalan be akar zárni a másik előtt. Leghíresebb ezek közül az „Éljen ​Kun Béla! Suzy nimfomán", és a „Hosszúlépés" című műve. Az első a római nagykövetségének ideje alatt történteket foglalja össze tömör kis anekdotákban, tárcanovellákban; a másik átfogóbb, egész életét végigkísérő, ugyancsak az anekdota műfajában megírt naplószerű élethelyzetek bemutatása. Utóbbi könyvet barátainak ajánlja, mint „Rémtörténész". A jelző egyrészről a történelem ember alkotta rémségeinek két világháborúban koncentrálódó infernális disztópiáinak empatikus átélése és lejegyzése, illetve ennek következtében az íróra szakadt sorsélmények kilúgozása. A katartikus megszabadulás. A megszabadulás móriczkai léthelyzetbe foglalt, a rendszerből kikérdező stílusa útikalauz mindazok számára, akik a szabadság minőségi megélését még a legnehezebb, elnyomó rendszerekben is meg kívánják élni. „Hogyhogy? – kérdezte a szkeptikus Péter, akinek apja ugyan marxista filozófus volt, de ettől mégsem lett hívő." A meghasonlások kafkai világát felidézve a váltakozó, sebes iramban folyó történetek ironikus hangvétele behatol a cselekmények magjába, hogy onnan hasítsa ki magának a válaszokat, a homályt eloszlató magyarázó tételeket sorsunk alakulása, és az abban tévelygő egyes személyek önazonosítását elősegítendő. A gyors olvasást lehetővé tevő könnyed, de mégis pallérozott nyelvezet személyes történetekbe beleágyazva kutatja a különböző élethelyzetek jelentésrétegezettségeinek hátterét. A szerző nagy érdeme, hogy nyíltan és őszintén kezel olyan problémákat, aminek hallatán a mai ember felszisszen, és inkább zavartan néz. Szörényi László viszont pont azt akarja, hogy az olvasó felszisszenjen és értse meg az identitásválságig fajuló történelmi kényszerítő erők fonák és frivol „passzusait".

Vers

Szörényi László első verse nemrég jelent meg. Még huszonhárom éves korában írta. Ez az első és utolsó, mert a többi elveszett, de ezt megtalálta. Orbán János Dénes hozta le még az Előretolt Helyőrségben. „Imitatio Christi" a címe.

Imitatio Christi

Bozótból ugrik rád az Isten,

még ily hatalmas tigris nincsen,

markában verdes életed.

Bordáid sorra mind betörnek,

székhelye gyásznak és örömnek:

ágyékod, gyomrod kész falat.

Végső veszélytől koponyádba

csuknád lelkedet, agyba-zárva

reszket e furcsa cimbora.

Ám a Tigris csak erre áhít,

körme csontodon rést nyit, tágít,

s falja gőzölgő lelkedet.

Hol van a bozót, zord, de biztos?

És hol a múltad, tompa, piszkos?

Fogak fényharsonája zeng.

Szürke táj gyúl vörösbe, kékbe

rőzse nyújtózik pálmába, égbe

büszke pillék suhannak át.

Itt már minden biztos és örök,

soha többé őrjítő körök!

A Szent Egyenes dudolász.

Mindent ölelsz óriás vágyban,

s azonosulsz az alkotásban,

tigrisszemed keskenyre szűkül.

Örökké zsákmány kívánsz lenni,

megtöretni és leöletni,

s ugorni, ölni, menteni!

Bozótunk sűrű, gyönge a térdünk,

semmit sem adtunk, botorul kértünk,

Megváltónk Anyja, könyörülj értünk!

Tudomány, publikációk

„Kis magyar retorika"

A szavak szintjén megjelenő információfeldolgozó és -átadó emberi képesség a legtöbb tekintetben már rég elvesztette költőiségét. A hétköznapi társalgás az odüsszeuszi míves beszéd rangjától megfosztott kellemes borozás után poharunk alján maradt csömör seprő. A tudomány korunkban a scientia sacra megvetemedett, tompává nyomorított maradékainak vég nélküli lefölözése a habzó jólétről – merő szcientifizmus. Furának hat, hogy a mindennapi szókészletet díszítő kanyarintásokkal, a gondolatokat orientális szakramentumában, a tudományt csupasz mivoltában megjelenőként szeretné valaki látni. Szörényi László pedig így láttatja a nyelvet „Kis magyar retorika" című, nemrég elhunyt jóbarátjával, évfolyamtársával és kollégájával, Szabó G. Zoltánnal közösen írt művében. Miért lehet erre szükség? Bábel tornya inverz Jákob lajtorjája, amin egyre feljebb jutva, az ember mindinkább elfelejti a szavak eredeti jelentését. Minden szó az Ige által feltöltött szemantika, az Ige mint corpus megannyi intuitív csápja, „hangzó matematika", égi kémia, szent igaz, megművelt frekvencia. Mára ezek letűnt érzéki élmények, a Paradicsomban maradt örök ideák. Mivel az ember – Heidegger szavaival élve – már nem „költőien lakozik a lét házában, a nyelv hajlékában", értelmezhetetlenné vált titkos jelentésekkel, jelöletlen scripturákkal, rejtett tanításokkal, a lét és öröklét megfejthetetlen himnuszaival találja szembe magát. De nem azért titkos egy írás, pallérozott egy beszéd „megfejthetetlen" tartalmakat magában foglalva, mert idegen nyelven van írva, idegen nyelven beszélnek, hanem azért, mert a teremtés árkánumáról levált ember a szó és a szöveg primér esszenciáját a legtöbb esetben már képtelen kivonni, lényegi kapcsolatot a kifejező és kifejező szándéka között nem tud felfedezni. Pedig a scientiae peritus egykor a nyelvi kifejezőkészség teljes birtokában volt. A „nyelv hajlékából" kiűzött adeptus – hogy újfent heideggeri szóképpel éljek – a bábeli aberratio egyre fokozódó rengetegében találja magát. Ennek felszámolása érdekében Szörényi László és Szabó G. Zoltán egy ókorban kialakult tudományhoz, a retorikához fordult. A retorika ismerete nem csak a szöveg, egy természetes nyelv hangzóinak ábrázolása (ábécé), azaz a beszéd nyelvtani struktúráját foglalja magában (szintaxis, szemantika), hanem a kifejezőkészség (elocutio), jelkészlet, betűkombinációk, szókincs, morfológia (szóalaktan), fonetika (hangtan), nyelvtan, szimbólumok, fonológia (jóhangzás) etc. megannyi módjainak egész seregszemléje. Szörényi és Szabó ezeket felsorakoztatva, a lét igazságához hű szófűzésekkel, a „de civitate Dei" – Isten városának hivatalát betöltő hivatástudattal száll szembe a fals képzettársításokkal, és káros jelentéstulajdonításokkal. A beszédben és az írásban megmutatkozó idült pedantéria, a szofisztikált semmitmondás túlpolitizált évszázadaiból származó berögződések, a bürokratizmus rátelepedése a szókészletre, egy olyan kificamodott retorikai szennyparádé kálváriájához vezetett, ami mellett a jóhiszemű ember nem tud szó nélkül elmenni. Ez a szó, akárcsak a nyelv, és a metaszinten ráutaló filológia ingoványos terület. Jean Cocteau francia író, költő, filmrendező szerint „alapjában véve a legnagyobb irodalmi mű sem más, mint összekevert ábécé". Jelrendszer, ami nem csak szintaktikára és szemantikára bomlik. Ide kell venni a szimbólumok egész tárházát, genetikai kódokat, táncfigurákat, méhek potrohtáncát, a rovarok feromonnyelvében használt illatjeleket, füstjeleket, morzejeleket, gesztusokat, metakommunikációt – a kifejezés összes szándékát és módját. Tudományosabban megfogalmazva a jelentés, kifejezés, megfogalmazás, továbbítás, tárolás mint információ jelöleteit, és módjait. Az információt hordozó jelek előfordulási gyakoriságát, a jelentés pragmatikus gyakorlati hasznosságát, valamint az információ, azaz a közlés mögött rejlő szándékot (az úgynevezett apobetikát). A nyelvileg ábrázolt információ részterületeit egy gyűjtőfogalom, a retorika foglalja keretbe, és a költészet, szabad-asszociációs prózák hatolnak át a fogalmi kereteken („legálisan"), ha ezt éppen a szakrális-metafizikai élmények megkívánják. Szörényi László és Szabó G. Zoltán a nyelv helyreállítását, a mondatalakzatok defektusok nélküli szerkezetét, a „beszéd világosságát" ezért kiváltképp költeményeken keresztül hajtja végre. „A költői művészetet ugyanis egyáltalán nem sorolják a szabad művészetek közé, mivel mindegyikük fölé lépve és az összeset magában foglalva teljességgel kimagaslóan kiválik". (Szörényi: „Önfiloszhattyú") A költészethez fordul, ahol a jelentések, még a szavak inflálása („Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét") előtti megelőző ősállapotban, a tudatos megtévesztés jelentéshamisító üzelmeit felülíró egzaktságban voltak. A szándékos értelemrontás szolgalelkű vazallusai, az ideológiák, az izmusok minden hájjal megkent vámszedői régóta sarcolják a szavak egyetemes jelentést, ezért Szörényi Lászlóék konzervatív irodalomelméleti kézikönyvükben „a retorika nemzetek fölötti rendszerének görög és latin terminusait" használva határozottan megjelölik azt a szellemi birodalmat, ahol a magyar nyelv fundamentumai állnak. Tág betekintési szöggel ebbe a világba azt írják: „a magyar irodalmi írásbeliség egésze olyan kánon szerint épül fel, amely abba a Kr. e. V. századtól a múlt század (19. század – a szerző), közepéig kialakított rendszerbe illeszkedik, amelynek a „retorika" nevét a pozitivizmus kora ugyan megtagadta, és „stilisztika" néven őrizte meg bizonyos maradványait, de mind a szemléletmódot, mind a módszert a modern irodalomtudomány rehabilitálta…" (Szabó G.–Szörényi, 1988, p. 7) Érdemes külön arra is kitérni mit ért ez esetben „konzervatívon": „Konzervatívot abban az értelemben, hogy konzervál, vagyis megőriz egy több ezer éves, máig érvényes és az utóbbi évtizedekben világszerte feléledt irodalomelméleti nézőpontot." (I. h.) A retorika arisztotelészi értelemben „a beszéd művészete; de nem csak művészetnek vagy mesterségnek (tekhné), hanem képességnek (dünamisz) is tartja a retorikát, mégpedig olyan képességnek, amely minden egyes tárggyal kapcsolatban észleli azt, ami annak elfogadására ösztönöz" (I. m., p. 15).

A retorika a leigázó érveléstől kezdve (törvényszéki beszéd), a tanácskozó beszéden keresztül a szemléltető beszédet tartalmazza, amennyiben tárgyát és felosztását vizsgáljuk, de a könyvet elolvasva hamar kiderül, tulajdonképpen a beszéd és írás minden országába útlevél – aki pedig hamisítja, vagy nem ért hozzá, nem is nyerhet teljes képet sem gyakorlati (in negotiis), sem művészi értelemben (in ostentatione positum) e mesterség princípiumáról. A magasrendű stúdium fontosságát hangsúlyozva Hamvas Béla azt mondta: „A szó ítél, de maga a szó is ítélet alatt áll." Szörényi és Szabó G. Zoltán művének tudományos „impaktfaktora" is óriási, azaz rengetegen hivatkoztak és hivatkoznak rá tudományos műveikben. Ami nem csoda, hiszen a történelem kényszerítő erőinek hatására cenzúrázott, kisajátított, és elnémított retorika hangjai, minden eddiginél nagyobb erővel, az ókor szónokainak felidézésével, a költészet „Példabeszédeinek" segítségével győzték le a nyelvzsugorítás ártó szellemeit. A már legyőzött, tiltott és „titkos" tudás rekonstrukcióját a két szerző páratlan leleményességgel állította helyre, visszaadva a nyelv egykori nimbuszát.

„Hunok és jezsuiták"

Szörényi László munkásságának/életútjának egyik kiemelkedő magaslata a középkori jezsuita, pontosabban a magyarországi latin hősepika kutatása. A „Hunok és jezsuiták" című könyvének alapja a kandidátusi értekezése volt. „Miért is kell megismerkednünk a szinte teljesen elfeledett jezsuita eposzokkal?" – teszi fel előszavában a kérdést. Eszerint az antik normáknak megfelelő új, keresztény, tudatformáló, latin irodalom hősi eposz nélkül, az azt követő irodalom, illetve a nemzeti irodalmak beágyazottsága nem értelmezhető. Az újlatin irodalom szorosan kapcsolódik a nemzeti irodalmak addigi eredményeihez. Nem lehet véletlen tehát, hogy a magyarországi latin költészet Zrínyi Miklós magyar nyelvű kezdeményezése után kezdett kísérletezni a hősi epikával. Az író három fejezetet szán Zrínyinek. A Szigeti veszedelem elemzése kapcsán jut arra a megállapításra, hogy „Zrínyi Camões, Tasso, Milton egyenrangú társa." Ezzel a magyar költő világirodalmi helyét jelöli ki. Az újlatin költőkhöz bekerül egy bencés szerzetes is, továbbá egy osztrák jezsuita, de a tárgyalás kinyúlik még Pray Györgyig, és szó esik a horvát-magyar neolatin bukolikus költőről, Agyich Istvánról is. A műfaj és a műfaji kellékek tisztázásán túl világossá válik számunkra, hogyan teremtődik meg a barokk hősi ideál. Az arisztotelészi, vergiliusi, ovidiusi hagyomány hogyan lényegül át a latin költészetben. Olyan dolgokat kellett megoldani pl., hogy az antik szereplőgárda hogyan lesz latin és keresztény? Az angol Alexander Ross, Jézus életéről írott vergiliusi centójában zseniális fogással azt mondja, hogy a görögök a zsidók szent könyveiből lopták a mitológiai apparátust. Jupiter az Jehova, Adonisz az Adonai, Vulcanus Tubelcain, Muszaiosz: maga Mózes (egyes egyiptológusok szerint talán IV. Amenhotep fáraó, közismertebb nevén Ehnaton lehetett Mózes). Majd 50 év múlva Bernardus Pannagle a Metamorphosis Metamorphoseos című eposzában az egész ovidiusi művet átkrisztianizálja. Vajon kik lehettek a hősök az új eposzban? Pl. Habsburg Rudolf, családjából a német-római császári cím első birtokosa. Felvették a magyar nemzeti szenteket is mint a Habsburgok kegyes elődeit, de ők semmit sem „mondhattak" a magyar hadi dicsőségről, szkíta erényekről. Itt már módosul az antik ideál is, azt mondják, nem kell a hősöknek hibátlannak lenni. Lehet szent ember is eposzi hős. Lehet szerény, alázatos, imádságos lelkületű (Lipót is az), ezek az erények érnek annyit, mint a hadi erények. Történeti áttekintésként nyomon követhetjük a kor ideológiai nyomásgyakorlását, az egyház és az állambirodalom vonatkozásában. Lépésről lépésre kiviláglik az a történelemformáló (-hamisító?) szándék, ami megmutatja, miként állítja a hatalom a nemzetállamokon átívelő egyházat a maga szolgálatába. Így válik érthetővé, hogy Európában – Amerikában is – miért rögzült máig hatóan ellenszenves, kegyetlen hódítóként Attila és rajta keresztül a hun nép képe. Szörényi jó arányérzékkel ragadja meg azt a fordulópontot, amikor a magyarországi jezsuiták a Habsburg-dicsőítésből a magyar rendi álláspont elfogadásába mennek át. Egyre inkább tért hódít Hunnia dicsőítése, nem szitokszavak a szkíta, a hun, vagy éppen Attila. A hősök ismét hősök lehetnek, mint Zrínyi Miklós, Hunyadi János, vagy Mátyás király…

„Önfiloszhattyú"

A műben Dante Poklának és más jelentős műveknek filológiai boncolása olvasható, a nyelvben elrejtett több diszciplína ötvöződéséből kinyerhető rejtett tartalmak bemutatása. A szerző nem lángpallossal, a megfellebbezhetetlen tekintély birtokában áll érvei mellett, csupán ad egy lehetséges eszmetörténeti olvasatot a nagy klasszikusokban fellelhető, eddig körül nem járt enigmatikus jelenségek potenciális faktumainak feltárására. Szörényi László e művében visszaköszön egyik mentora, a klasszika-filológus és kémikus Bánhegyi György tanár úr komplex világszemlélete is. Ő talált megfeleléseket többek között Babits és Niels Bohr között. Ezt a képességet elsajátítva – a „Bánhegyi-habitussal felvértezve" – a könyvben hasonló megfeleltetések, jelentésátírások és újralényegítések, idősíkokat összekötő versformák, cselekményt hitelesítő bibliai hivatkozások, jeles történelmi személyek tetteit felelevenítő – és szintén erre hivatkozó mondák – találhatók. Példák erre: Petrarca, Dante magyar vonatkozásainak feltérképezése. Petrarca Velence városának elpusztulását Avingnonnal, Babilonnal, illetve más bibliai városok pusztulásával állítja analogikus utalások sorával párhuzamba. Magyar vonatkozásban: Jó költő-e Zrínyi, helye van-e a Parnasszuson? Poézisának politikai színezete nem csökkenti-e művei nívóját? A bibliai (főleg európai) történelmi analógiák, az ovidiusi megfeleltetések, illetve ezeket magyarázó tételként, a jog, az igazság és hitelesség pillérjeit használva az átköltőiesített események, a különböző érák gondolatvilága közötti kapcsolatháló felderítése, valamint a történetkapcsolások egészen újszerű zamatot adnak ennek az irodalomtörténeti munkának. Erős vonulat még a könyvben a mítosz mint allegória, és mint szimbólum egy-egy történelmi esemény megokolására, vagy egy történelmi esemény megjövendölésére, előrelátásra. Mindezek mellett – történeti események filológiai kontextusba helyezett vizsgálatáról lévén szó – dokumentumok és történelmi segédtudományok anyagainak feldolgozását prezentálja művében Szörényi László.

[2019]