Tolnay Klári

A 20. századi magyar színjátszás bővelkedik kiemelkedő színészegyéniségekben. Gazdag, színes és nagyívű pályaképek sorakoznak előttünk, hogy életüket, munkásságukat szem előtt tartva időről időre megemlékezzünk róluk. Fölelevenítve sorsukat segítenek a jelenben való eligazodásban és utat mutatnak a jövőbe. Tolnay Klári pályája e nagy formátumú művészek közt is a legelsők közt említendő. Egyike volt azon keveseknek, aki mindent el tudott játszani.

Ha pusztán az évszámok tükrében tekintünk a pályaívre, akkor ez 1934 és 1998 között 64 évet jelent színpadon és filmen. A színpadi pálya alakulása alapvetően három színházhoz köthető. 1934 és 1945 között elsősorban a Vígszínház, 1946-–1948 között a Művész Színház, 1949-től a Madách Színház lesz művészi otthona. Tolnay Klári egyenletes művészi fejlődése – főként a női színészek- életkorból adódó kényszerű szerepváltása miatt egy pillanatnyi időre megtorpanni látszik, ám röviddel később egy megújult művész áll ismét a színpadon. Ez a művészi válság az 1970-es évek derekától jellemzi a pályát. Ekkoriban érhető tetten a színésznőt kínzó tragikus válság, a fiatal majd érett szépasszony-korszak vége, melyről a hozzá emberileg, művészileg oly közel álló Mensáros László így vall naplójában:

„Tolnay Klárival megint béke. Csak tudnék vele nyíltan beszélni az öregség vállalásáról! Mert ez a legnagyobb baj nála. Egyre inkább egy porcelánbaba. Pipiskedik, édeleg, meg akarja tartani a látszatot nőiségének 67 éves korában sem elvesztett fitogtatásával. Ezért nem tud előbbre menni a színpadon. Görcsösen ragaszkodik fiatalságának romjaihoz, miközben egész mást prédikál. Tudom, egyszer meg fog érni benne ez a prédikáció, és egy nagy fordulatot fog venni, de miért pocsékol el éveket?! Igaz, mindnyájan milyen nehezen érünk be!"

A folytatás egy csodálatra és tiszteletre méltó megújulás Tolnay Klári alakításaiban. Fogalmazhatunk másképp is: a színésznőt legyőzte a művész. Ahogy ekkoriban Huszti Péter írja vele kapcsolatban:

„Tolnay Klári, a drámai szende, a primadonna, a hősnő, a tragika, a nagyasszony: fergeteges komika lett. Bohóc-királynő! Kiszabadult a kalodából, megszabadult a kötöttségektől. Boldog lett. Nem törődött többé semmivel, csak a pillanattal, a játék örömével. Nem törődött az idő múlásával, a ráncokkal, a frizurával, toalettekkel, mégis ezerszázalékosan önmaga maradt"

Ettől kezdve a művészt a pálya utolsó másfél évtizede megajándékozza azokkal az időskori női szerepekkel, melyek az életkort meghazudtoló módon lelkileg fiatal, friss és világra nyitott karakterek, melyekkel Tolnay Klári hosszú évekre egy nagy jutalomjátékként élheti meg a szerepeit, s végre megnyugvásra lel a művész a nézők és a színésztársak örömére.

A szakmai indulás dátuma: 1934. Fontos évszám, hisz színpadon és filmen is ekkor tűnik föl először figyelemre méltó szerepben. A sokat emlegetett apácanövendék bizonyítottan és reményt keltően ekkor válik Thália papnőjévé. A Hunnia Filmgyárban Gaál Béla Meseautó című filmjében megkapja a hősnő talpraesett barátnőjének szerepét, ugyanakkor Job Dániel leszerződteti a Vígszínházba, ahol 1934 szeptemberében Makay Margit és Somlay Artúr partnereként aratja első sikerét Sinclair Lewis Dodsworth című darabjában.

Ezt követően négy évnek kell ahhoz eltelni, hogy fölfigyeljenek rá. Ez idő alatt mint a Vígszínház ösztöndíjas növendékének összesen 23 bemutatóját, 23 apróbb szerepét jegyzi a színháztörténet. Tehát megállapítható, hogy folyamatosan jelen van a színpadon, foglalkoztatják, tekinthetjük ezt a művész tanulóéveinek, hisz hivatalos színiiskolát nem végzett. Azt mindenesetre fontos hangsúlyozni, hogy második világháború előtti Vígszínházban a korszak egyik legjobb iskoláját járta ki ily módon, ebben a színházban felsőfokon játszották a társadalmi drámákat és a könnyedebb társalgási darabokat. Majd az 1938. október 15-én bemutatott Jacques Deval Francia szobalány című kissé pikáns, könnyed francia bohózatnak a címszerepében kirobbanó és egyöntetű sikert arat a szakma és a közönség körében. Hegedűs Tibor, a darab rendezője szerint megtörtént a csoda, ami Varsányi Irén – az 1896-ban induló Vígszínház vezető színésznője – óta nem esett meg, hogy Tolnay Klári a nyilvános főpróba közönségétől 15 perces vastapsot kapott. Varsányi Irén kapcsán érdemes még egy neves művészt említeni: Somlay Artúrt, a Nemzeti Színház legendás színészét. Lengyel György rendező közlését idézve: Somlay egyszer az otthonában Kosztolányi Dezső színikritikáiból olvasott fel néhány sort Varsányi Irénről és Hegedűs Gyuláról, akiket nagyon tisztelt és becsült. Akkor jegyezte meg: Varsányi Irén egyetlen méltó utóda Tolnay Klári. Nagy elismerés volt ez a Nemzeti Színház kiválóságától.

A következő évek – jellemzően a Vígszínház korabeli repertoárjára, illetve a háborús időkre – a könnyedebb hangvételű színművek bemutatásának kedveztek. Érdemleges és előre mutató színpadi fejlődést majd a háborút követő évek hoznak a színésznő számára. Egyetlen előadás emelkedik ki a ebből az időszakból –, maga Tolnay is művészi előrelépésként jellemezte –, az 1943 májusában bemutatott Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabja. A mostohalány karakterét a színésznő „igazi szerepként" említi később. Méltató kritikák tucatjai jelentek meg a bemutatót követően. Sinkó Ferenc szerint Tolnay Klári e szereppel bizonyította, hogy van benne művészi alázat, lelkesedés és érzelmi skálája ma már olyan széles, hogy valóban a legjobbak közé tartozik. A németek 1944 tavaszi bejövetelét követően nem lépett színpadra, kizárólag hadikórházakban énekelte közkedvelt cselédnótáit a sebesült katonák előtt.

E kezdeti időszak dinamikusan alakuló filmes pályaképet mutat az 1934 és 1944 között bemutatott 40 (!) filmjével, melyek többségében már főszereplőként láthatjuk. Legtermékenyebb az 1938-as, az 1940-es és az 1943-as év 6-6 filmmel. A korabeli filmgyártás futószalagszerű jellege magyarázza e nagy számokat. Ugyanakkor egy fiatal színésznek rendkívül fontos a filmszerep, hisz az országos ismertséget ez hozza meg és népszerűséget is nagyban megnöveli. Ebből az időszakból kiemelkedik A hölgy egy kissé bogaras című film 1938-ból, melyben egy talpraesett, okos, férfiaktól független nőtípust jelenít meg, miközben nem tetszeleg holmi feminista szerepben. Méltó partnere Ráday Imre. Hasonló minőséget hoz az 1940-es A szerelem nem szégyen francia nevelőnője is. De említenünk kell a korszak legnépszerűbb Tolnay-szerepét, mely minden bizonnyal a Katyi című volt 1942-ben. A Katyi-karakter a színésznő mohorai palóc tájszólását idéző beszédével még inkább szeretni valóbbá tette a nézők számára. Mindhárom említett film rendezője Ráthonyi Ákos volt. Ekkorra – a filmeknek köszönhetően – Tolnay Klári országosan kedvelt és elismert színésznővé válik.

*

A háború vége egyet jelentett a színházak beindulásával. A villámgyorsan magára eszmélő színházi világ mintha érezte volna, hogy az embereknek mennyi erőt és biztatást tud adni egy-egy előadás ezekben a nehéz időkben. Az 1945-ös év Tolnay számára egyrészt a Vígszínházba való visszatérést jelentette, másrészt kirándulást az új, igazi műhelymunkával kecsegtető, tehetséges társulattal induló kis Művész Színházban, melynek igazgatója Várkonyi Zoltán, művészeti vezetője Apáthy Imre volt. A Vígszínház májusban Gorkij Éjjeli menedékhelyével nyitja meg ismét a kapuit, bár egyenlőre csak jelképesen. Ideiglenes játszóhelyen folytatja működését a Nagymezői utcai egykori Rádius moziban (ma Thália Színház), mert a színház épületét csúnya bombatalálat érte. Az előadás az elesett, ám jobb sorsa érdemes emberi élet példázata – akkor telitalálatnak tűnt a sokat szenvedett emberek számára. Az előadásra Tolnay is nagy szeretettel emlékezett. Júliusban Molnár Ferenc A hattyú című darabját tűzték műsorra, melyben Alexandrát, az ifjú hercegnőt alakította. Ez a Molnár-darab a színésznő életében külön jelentőséggel bír, hisz mindhárom hercegnőt eljátszotta élete során: Alexandrát 1945 nyarán, Beatrix hercegnét, Alexandra anyját 1972-ben és Alexandra leendő anyósát, azaz az idős hercegnét 1989-ben. A színház decemberben Márai Sándor Varázs című darabját, sorban a negyedik bemutatót vitte színre a főszerepben Tolnay Klárival és Ajtay Andorral. A Művész Színházban első premierje, egyben a színháznak is bemutatkozó előadása Jean Anouilh Euridikéje 1946 szeptemberében. Színpadi szerelme Darvas Iván, aki ekkor lép föl elsőként színházban. Tolnay Klári ekkorra már befutott, elismert nagy művész. A bemutatót követően így ír róla Passuth László író: „Ő már olyan nagy színésznő, hogy jellemezni kell s nem dicsérni, alakítása tanulmányra s nem bókra kötelez."

A színházak államosításakor 1948 tavaszán egy merőben új szerepkörben tűnik föl Benkő Gyula és Somló István társaságában. Révai József, az akkori népművelési miniszter megbízta őket, hogy az átmenet idejére, azaz egy évadon át ők igazgassák a Vígszínházat, szem előtt tartva azt az elvárást, hogy új nézőrétegeket kell a színházba szoktatni. A szokatlan triumvirátus tagjaként Tolnay e pozícióját nemes egyszerűséggel a társulat mamájaként emlegette. Anyaszínházában alig játszik, a Művész Színházban látható inkább.

Az 1949-es év nagy változásokat hoz a hazai színházi világban. Az államosítás következtében átszerveződnek a teátrumok és az addigi társulatok jó része is felbomlik. A kultúrpolitika által kijelölt játszóhelyre vándorolnak a színészek. A jobb sorsa érdemes Művész Színház is áldozatául esik a változásoknak, Tolnay Klári Darvas Ivánnal, Pécsi Sándorral, Dajka Margittal, Gombaszögi Ellával, Uray Tivadarral, Tímár Józseffel és sok más művésszel együtt kerül a Madách Színházba, mely 1951-től már két épületben működött: a Kamara Színház a Madách téren, a „nagyszínház" az akkor még eredeti állapotú Magyar Színházban (ma Pesti Magyar Színház). A kezdeti időkben a színház működését egy funkcionárius igazgatása alatt a sztálini elvek demagógiája, ostobaság, Szabad Nép-félórák, együgyű előadások és bárgyú, papírmasé-szerű szerepek jellemezték.

Időközben, 1951-ben a színésznő megkapja első Kossuth-díját az addigi színpadi munkássága elismeréseként.

Említésre méltó alakításokra a színházban bekövetkezett igazgatóváltást követően nyílt lehetőségük a társulat színészeinek. Tolnay Klári 1953-ban a Romeó és Júlia női főszerepét kapja (Váradi Hédivel megosztva) – szép és hiteles alakításról tudósítanak a korabeli kritikák. Áradó, szenvedélyes indulataival felszabadultnak, szépnek, és izgalmas fiatal lánynak írták le, pedig ekkor már közel negyven éves. Megfigyelések szerint akkor lett még izgalmasabb az alakítása, amikor a több szereposztásban játszott Romeót épp Darvas Iván formálta meg. Fontos szerepe még Csehov Három nővérének Irinája is, de a korszak legjelentősebb alakítása kétséget kizáróan Ibsen Nórájának címszerepe 1954 decemberében. A házasság kalodájából kitörni kész öntudatos asszony szerepében Tolnay remekelt. Honnét veszi a színész a szerepeiben rejlő igazságtartalmat? Mitől válik számunkra, nézők számára oly hitelessé és autentikussá? „A Nórá-t első házasságom emlékei is éltették, a Ráthonyi Ákos teremtette babaház: a villa, a szobalány, a szakácsnő, a sofőr, a színésznői bűbájkodás." – emlékezett a szerepre Tolnay Klári, de azt is sejtetni engedi, miért is bomlott föl házassága a filmrendező Ráthonyival.

Az 1950-es évek második felétől a Madách Színházban legkedvesebb partnere Gábor Miklós. Sokat játszanak együtt, szakmailag igen összehangolt és harmonikus párost alkotnak. Mivel Darvas Iván ekkor börtönben ül, az esetlegesen neki szánt karakterek is Gábornak jutnak. Halálakor így emlékezett rá a színésznő: „Barátok és küzdőtársak voltunk, ha összeszámolom közös éveinket a Madách-ban, több mint húsz évre kaptam őt ajándékba."

Ekkoriban talál rá egy olyan szerep Tolnayra, amely – hasonlóan a Molnár Ferenc A hattyú-jához – végigkíséri pályáját. Maradandó élményként őrzi a színházi emlékezet (és szerencsére a TV-archívum)„jutalomjátékát" Sinkovits Imrével Hubay Miklós nagyszerű Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosában. Három különböző életszakaszában játssza el a színésznő az idős, de örökszép Estella szerepét. Berliozként mindhárom esetben Sinkovits Imre a partnere. A darab ősbemutatója 1959-ben volt, Tolnay ekkor még csak 45 éves. Az ősz parókát még föl kellett húznia a hitelesebb alakítás kedvéért. Másodszor 1983-ban TV-játék formájában láthattuk, majd 1993-ban ismét színpadra kerül immár az idős művészekkel. Mondják, a harmadik alkalommal már megbocsátóbban és több nosztalgiával fogadta a vén Berlioz esengő udvarlását. Az utolsó felújításra ő is, Sinkovits Imre is elérték már az általuk játszott szereplők korát, s nem kellett paróka sem a finom hölgyre.

Az 1950-es években kerül tehát szakmailag, művészileg, emberileg helyére, s nem kell hozzá sok idő, a Madách Színház vezető művésze lesz. Nagy szerepe van ebben a jó szakmai közösségnek is, hiszen Tolnay Klári már az első években jó fiatal rendezőkkel – Horvai Istvánnal, Pártos Gézával, Bozóky Istvánnal, majd a fiatal Ádám Ottóval, Vámos Lászlóval – dolgozott együtt.

*

Lássuk, e mozgalmas színházi időszakkal párhuzamosan miként is alakul a filmes pálya 1945 után. A filmgyártás megváltozott struktúrája miatt közel sem gyártanak annyi filmet, mint a háború előtt. Évi 1-2 film készül Tolnayval ekkoriban, hol főszereplő, hol karakterszereplő, de mindenképpen nyomot hagy nézőiben. Ennek az időszaknak egyik nagy sikere volt a Kalmár László rendezte Déryné című nagyszabású életrajzi film. A film oly nagy hatású volt, hogy 1952-ben második Kossuth-díjának odaítélése indoklásaként is e filmet említik. Az igazán fontos asszonyszerepek csak ezután következtek. Ha egyetlen szóval kívánnánk jellemezni az eljátszott nők legfőbb vonását, nem a szépségét emelnénk ki, mert az múlandó, hanem a harmóniáját. Tolnay Klári derűt sugárzott a Mese a 12 találatról, a Micsoda éjszaka, a Fűre lépni szabad képkockáin. E filmes korszak kiemelkedő alakítása az 1954-ben készült Móricz-regény adaptációja a Rokonok, valamint a Kosztolányi-regényből filmre vitt Pacsirta, melyben Páger Antallal alkotnak lenyűgöző párost. E film esélyes volt a legjobb külföldi film díjára, eljutott Cannes-ba, ez fontos epizód a színésznő pályáján.

*

Az életmű a 1960-as és 1970-es években a művészi pálya kiteljesedését, változatos szerepekben a színészi játék pazar sokszínűségét mutatják. Ennek az időszaknak csúcsteljesítményei közt elsőként Csehov Cseresznyéskertjének Ranyevszkaja alakítása emelkedik ki 1960-ban. Tolnay zseniális volt, életének egyik legigényesebb, legkiemelkedőbb játékát nyújtotta, kitűnően érzékeltetve az asszony hangulati és magatartási váltásait. Még ebben az évben mutatták be Arthur Miller Pillantás a hídról című művét. Pécsi Sándor élete legnagyobb alakítását adta Eddie Carbone szerepében, feleségét, Beatrice-t Tolnay Klári formálta meg finom érzékenységgel és a szerep kínálta szomorú tragikummal.

Egy színész számára rendkívül fontos, hogy milyen a rendezőkhöz fűződő viszonya. Tolnay Klári színészi, lelki alkatához Vámos László rendezői attitűdje remekül illett. A színésznő Vámost sokszor hasonlította első, vígszínházi igazgatójához Jób Dánielhez. Lényegében Jób volt a mestere, a mérce. A tőle tanultak alapján Tolnay Klári mindenkor elvárta rendezőitől az erős és céltudatos színészvezetést. „Engem nem tisztelni, engem gyötörni kell!" – szokta mondani. Jób Dániel és Vámos László. Személyükben két olyan rendezőt ismert meg, akikkel leginkább szeretett dolgozni. Ők voltak azok, akik a színésznő szavaival élve kellő erőszakossággal hozták ki belőle a szerepet. Talán nem véletlen, hogy épp Vámos László lesz az, aki Tolnayt életművének legnagyobb alakításához segíti 1962-ben, ez Blanche szerepe Tennessee Williams A vágy villamosa című előadásban, Vámos Lászlóról így vall Tolnay Klári: „Rendkívül színészcentrikus rendező volt. Tőle kaptam Blanche csodálatos szerepét." Megfigyeléseim szerint minden színészóriás pályáját meghatározza egy szerep, amelyben oly mélyen megmártózik, hogy sokszor nehezen talál vissza a civil énjéhez. Tolnay Klárinak ez a szerep az. „Tennessee Williams Blanche-a életem legcsodálatosabb szerepe volt. Hosszan tartó ünnep, amely idő alatt negyvenfokos lázban égtem. Annyira átéltem a próbák folyamán Blanche fokozatos idegösszeomlását, hogy lassan félni kezdtem önmagamtól." Mind a szakma, mind a közönség és maga a művész is ezt vallotta élete fő alakításának.

A következő mérföldkő a pályán a Lengyel György rendezte Edward Albee Nem félünk a farkastól című színdarabja 1967-ben. A színésznő iránti mérhetetlen szeretet és megértés hangján vallja róla: „Tolnay Klári nagyon sokat tudhatott a női magára maradottságról, a magány keserűségéről, de női bölcsessége, hite, életszeretete mindezt megértéssé és művészi alkotássá harmonizálta." Hozzátehetjük, az egész életmű ezt a tragikus mozzanatában nemes művészi alázatot példázza. Tolnay Marthájának titka és értéke a női mindent tudás volt, a rádöbbenés folyamata az élet és a párkapcsolatok bonyolult szövevényére. Partnere a művész által szeretett és nagyra becsült Gábor Miklós volt. Kiemelnék egy különleges kis gyöngyszemet e pályaszakaszból, Samuel Beckett abszurd drámáját, az Ó, azok a szép napok!-at. Ha valami, akkor az abszurd világa igen távol állt művészi attitűdjétől. Ennek dacára Winnie, e világvégi utolsó asszony szerepében szinte lubickolt. Mindenáron valami pozitív kicsengést vélt fölfedezni a műben, a modern ember kozmikus magányosságát megjelenítő alakban:

„Szerintem Beckett szereti Winnnie-t, mert nem adja fel az erőfeszítéseket. Én ezen a ponton, az örömhöz való ragaszkodásban, a megfeszített akaratban éreztem magamhoz közelállónak a figurát. Mert én is azt vallom, hogy az embernek az élet legnehezebb óráiban is bele lehet és bele kell kapaszkodni valamibe. Egy másik emberbe, ha lehet, de ha nem, akkor az emlékekbe vagy egy dalba." – vallja ars poetica-szerű gondolattal.

Aztán G. B. Shaw Warrenné mestersége következett 1976-ban, ez volt az utolsó szerepe a nagy váltás előtt, amiről a bevezetőben már tettem említést. Időközben 50 éves elmúlt. Szinetár Miklós bölcs megállapítása, hogy a színésznő élete 40 éves koráig tart, addig dúskálhat a jobbnál jobb szerepekben. Utána következik egy viszonylag nagy szünet, s ekkor derül ki, a művész képes-e átlépve saját árnyékát folytatni a pályát, váltani és egy más szerepkörbe visszatérni. Tolnay Klárinak sikerült. Elindul az utolsó pályaszakasz, mely során legfőbb partnere Mensáros László és (főként rendezőként) a fiatal Huszti Péter. Diadalittas sikerszériát ér meg Arbuzov Kései találkozása 1977-ben Mensárossal. Legendás kettősük további kimagasló előadásokban ragyogja be a színpadot, Jerome Kilty Kedves hazug című darabja 1981-ben G. B. Shaw és Mrs. Cambell, a kor neves színésznője kapcsolatát vetíti elénk. Egy játékszíni vendégjáték 1985-ben: Örkény István Macskjátékában a Németországba szakadt egyik Szkalla-lányt, Gizát alakítja Psota Irén Orbánnéja mellett.

Valljuk be, ezek a szerepek már nem tartoznak a színház repertoárjának élvonalába. Mintha lemondtak volna róla a színházban. Tolnay Klári érzi mindezt, és amikor 1986 tavaszán az általa ajánlott, majd le is fordított (!) Colin Higgins Maude és Harold-ja színpadra került Huszti Péter rendezésében, így elmélkedik: „A Maude és Harold előtt némaság vett körül. Leírtak, az öreg színésznők sorsára adtak..." És dacolva ezzel a ténnyel, folytatja a pályát. Jönnek azok a csodálatos szerepek, melyekben Tolnayról Huszti mint „Bohóckirálynőről" beszél. Ezek sorát nyitja meg Colin Higgins műve. Gyabronka József a partnere ebben a meghatóan szép történetben. Életről, elmúlásról, szerelemről vall, Maude, ez a kis tündér-forma öregasszony és Harold, a depresszióban vergődő fiatal fiú. Tolnay elmondása szerint kíváncsi fiatalok kezdték látogatni az előadást, amiről mindössze ennyit mondott: „Kis korona őszülő fejemen."

Folytatva a sort, Andrew Bergman Társasjáték New Yorkban című darabja következett 1989-ben Székesfehérváron, majd Ernest Thomson Aranytó című előadása 1990-ben ismét Mensáros Lászlóval. A Graham Greene Utazások nénikémmel című bemutató fontos momentuma, hogy kedves rendezője, Vámos László az alkotótárs, és egyben ez az utolsó közös munkájuk is 1993-ban. Tolnay Klári e kései szerepek kapcsán úgy nyilatkozott, hogy „nem totyogós, meszes, akadékoskodó öregasszonyt játszom, hanem virgonc, kezdeményező, történést irányító matrónát, akinek nem esik nehezére az öregek számára tiltott gyümölcs, a szerelem sem."

A színésznő az utolsó, 1996. május 3-i bemutatójával lényegében megadta magát a sorsnak, eljátszotta azt a szerepet, ami Blaha Lujza óta rendszerint az idős színésznők utolsó szerep szokott lenni: Csiky Gergely Nagymamáját a Nemzeti Színházban. De Tolnay Klári nem a szokványos utat akarta járni. Ő ekkor már egy új alakításra készült, ugyanis Stillmungus nővért, Szabó Magda Régimódi történetének gyönyörű alakját vele tervezte bemutatni a Nemzeti Színház. A darab szövegkönyvével kezében aludt el mindörökre 1998. október 27-én.

*

Müller Péter, a jó barát, Tolnay Klári bizalmasaként nagy igazságot fogalmazott meg, amikor így jellemzi ezt a csodálatos asszonyt és nagy művészt:

„Léleklátó volt az az apáca, aki sok évtizeddel ezelőtt azt tanácsolta néki, a fiatal novíciának: menjen ki a világba, s legyen színésznő. Talán nem is a tehetségét, de lelkének izzó és gyötrelmes feszültségét látta meg, amellyel egy kolostor falai között megőrülhetett volna. Színésznő lett, de hozta magával az apácaságot is. A színpadon nemcsak a személyes sikert, de Isten és önmaga békéjét is keresi. Tud az angyalok nyelvén, de veszedelmes közelségből ismeri az ördög titkait. Profi »vérszínésznő«, de színpadi lényéből valami olyan személyes és privát sugárzás árad, hogy az ember időnként felszisszen: ezt már nem szabadna megmutatni a nyilvánosság előtt."

Életművén végigtekintve megállapítható, megszenvedte ezt az alázatot, odaadást, szolgálatot, elmerülést követelő pályát. Meghozta az áldozatot, amit követelt tőle a színpad. S végül megnyugvásra lelt:

„Hálás vagyok, hogy megadatott nekem ez a pálya. Nincsenek beteljesületlen vágyaim. A színházban kiélhettem, megvalósíthattam álmaim, vágyaim. Elégtételt vehettem a szerelmeimért. Színpadi alakításaimba sűríthettem tapasztalataimat, élményeimet. Minden lényegeset és lényegtelent, ami velem és körülöttem történt az életemben. A művészet segített nekem mindent elviselni, sőt emelt fővel felvállalni a rosszat. Ahogy öregszem, úgy hullik le rólam minden felesleges, mindaz, amit korábban fontosnak hittem. Olyan vagyok, mint a léghajós Márai naplójában, aki egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, de ehhez a kosárból egyre több dolgot kell kidobálnia, a homokzsákot, majd a személyes holmijait, végül még a fogkeféjét is. Egyre följebb emelkedik, de közben tudja: közel a vég…"

[2017]