Tornai József

Tornai József korai költészete elsősorban a Duna-menti táj erdeiben, ligeteiben való társas csatangolás, az első nagy szerelem, a gyarapodó olvasmányok és a családtól, szülőháztól való elszakadás élményei körül forog. Mindezek – vagy mindezek emléke – az életmű egészében megjelenik, már nem pusztán mint látvány és történet, hanem mint az ember és a természet kozmikus összetartozása, az őselemek, a nap, a csillagok, a víz, a szabad levegő, a növények, az állatok, a föld és az emberi pár örök érvényű, életadó örömforrása. A költő verseket és ciklust szentelt a paradicsommá mitizált fiatalkori környezetéről, az első szerelem és a barátaival kötött szövetség helyszínéről, s a szülőföldtől való elszakadását kiűzetésként élte meg a későbbiekben, holott öregségéig mindent megtett azért, hogy emlékeit ne csupán nosztalgiáiban őrizze meg, hanem a nyári sátorozásokkal folyamatosan élővé tegye. Megfelel annak a Hamvas Béla-i mondásnak, hogy a költészet célja az idill. A modern ember „idillje" egyre problematikusabb: ahogy az önfeledt (de nem föltétlenül boldog) gyerekkortól távolodunk, a történelemben élő ember idillje egyre inkább mesterséges lesz. A vágyak tárgya továbbra is az idill marad, de a modern művészetben egyre inkább az emlékezetbe szorul.

Ahhoz, hogy Tornai sokoldalúan művelt költő lehessen, ki kellett válnia a dunaharaszti otthontól. Szellemi töltekezésre, élményekre, ismeretekre és emberi kapcsolatokra volt szüksége a fővárosban, hogy az elérhető tudás birtokában megteremthesse összetett világképét. Az eredetet jelentő falusi világban megismert népköltészet és az ősi életmódra emlékeztető együttélés a természet dolgaival rengeteg mondandót kínált az életét intenzíven megélő költő számára. Művelődése a természeti élményeiből is táplálkozó lételmélet, a kozmológia, a történelem és az antropológia területére is kiterjedt, miközben irodalmi és esztétikai tudását gyarapította. Egy váratlanul felröppenő fácán látványa vagy a Duna tükre fölött megcsillanó hal érzelmek, gondolatok és mítoszi képzetek láncolatát indította el verseiben. Az alföldi táj olyan otthonossággal jelent meg költői világában, hogy önkéntelenül egy huszadik századi Petőfire gondolunk. Az ötvenes-hatvanas évek álnagyságai helyett Szent István szarkofágjáról, Bartókról, „A nemzet szellemé"-ről írt maradandóan szép verset.

Az apjánál hozzá közelebb álló édesanyja kezdetben a katolikus hithez vonzotta, de kamaszodva egyre kritikusabban bírálta fölül a vallásos gondolkodást. Istenes versei nem tanúskodnak vallásos hitre, inkább a természet panteisztikus tiszteletére utalnak. A világvallásokat sorra megismerve, s a felvilágosodás, illetve e régi áramlat folytatását jelentő modern tudományos irodalom birtokában a gondolkodást pótló hit szenvedélyes, de nem türelmetlen bírálójává alakult. Istenes verset a vallásokból való kiábrándulása után is írt, belátva, hogy Isten mint szubjektív hiány és szükséglet mindenképpen létezik a lélekben.

Első nagy szerelmének éveiben, 1945 és 49 között még elfogadta a hatodik parancsolat tiltását. A test követelődzéseinek ellenére tisztán lelki síkon élte meg szerelmét Tóth Irénnel. Szakításuk után fedezte föl a testi szerelem elragadtatott élményeit, és ettől fogva többségükben ennek az ihletésében fogantak szerelmi tárgyú versei. Az első szerelem emléke azonban öregségéig fel-feltör költeményeiben, s a szerelem misztikájával töltik meg műveinek egy részét. A Tóth Irén-szerelem idején már tudatosult benne, hogy a Szabó Lőrinc-féle férfiönzést elveti, ám újabb szerelmeinek hatására az erotika középponti szerepét máig vallja. Tagadja viszont, hogy a plátói szerelem elvezethet az emberi teljességhez. Egy viszonylag kései kötetében, a Holdfogyatkozásban a szerelmi költészetében uralkodó erotika ‒ kedvese halálának hatására ‒ összeforrt a halál tudatával. Az eurüdikéi nőideál, a szépség és a kívánatosság ‒ amelyet intellektuális szövetség tett teljesebbé számos versében ‒ tragikus felhangok kíséretében adta át helyét Perszephonénak, az alvilági uralkodónőnek. A halál mint filozófiai probléma is izgatta, de az érzéki elragadtatás dicsérete maradt a leggyakoribb motívuma szerelmi költészetének. Egyik költeménye szerint életében kilenc nővel élte meg tartósan a beteljesült szerelmi szenvedélyt, és a mitikus szám a kilenc múzsára – ihletőre – is utal. Közülük, jelképesen mondva, Erató hatott rá a legerősebben.

Fölmerül a mítosz és a racionalitás kettőssége Tornai költészetében. A magyar és a világirodalom hatalmas tartományait kellene végigpásztázni ahhoz, hogy a megfelelések és ellentétességek sűrű hálójából kibonthassuk ennek a sokoldalú költészetnek a lényegi természetét. A filozófiát sem kerülhetjük meg legfontosabb ihletői között. Tornai egyidejűleg ragaszkodik az értelmes és felvilágosult gondolkodáshoz – és a sejtelmes, ráción túli dolgokat érzékeltető költőiséghez. Az értelmen túli megismerésre törekvő, hindu filozófiákhoz (brahmanizmus, buddhizmus) mindig vonzódó Weöres Sándor épp olyan fontos számára, mint a világnézetét folyamatosan változtató-érlelő József Attila, akiről nem felejthetjük el, hogy Buddha az ő lírájának egy tartományában is jelen van. Tornait éppúgy a „végső kérdések" foglalkoztatják még látszólag igénytelenebb tárgyú – egy-egy megfigyelésre, tájra, lényre, jelenségre szorítkozó ‒ verseiben is, mint az említett klasszikusokat. S mint az általa magyarra ültetett Baudelaire-t vagy Rilkét. (A nevek végeérhetetlenül folytathatók.) Az empirikus és spekulatív megismerés határaira jutva mindig is szükségük volt az intuíció segítségére. Ami a fogalmak eszközeivel nem ragadható meg, ott segítségünkre lehet a képzelet, a művészet.

Fájdalom és elszántság keveredik egyik korai versében, A Hívó Hangban: „otthagyod az apád, anyád, // hol születtél szürke házban". Az elszakadás ellenére, az anyai és az apai elementum életre szóló jelkép a költészetében: idős korában összegyűjtött költeményeinek a Csillaganyám, Csillagapám címet adta, kozmikus távlatba helyezve és mítoszivá avatva az emberi méretűt. A szülők karakterének megfeleltetett archetípusokban foglalta össze az emberi lény kettősét: az anya vallásos, védelmező, menedéket adó, az italosan féktelen apa a vadság és szilajság megtestesítője. A jelképet idővel az egész kozmoszra kivetíti, mitizálja, az ellentétek kölcsönös kiegészítését a kínai kozmológia Yin és Yang kettősségéhez igazodva. E fogalmakat az ugyancsak dunaharaszti születésű Baktay Ervin orientalista írásaiból merítette a gyerekkorától szenvedélyesen olvasó Tornai.

Szorgalmas könyvtárlátogatóként tanulmányozta az irodalmat és a társművészeteket, a népdalokat, a folklórtudományt, s bár nem volt jó tanuló, önképzéssel egyik legműveltebb költőnkké érett. Megérezte, hogy költőként mindig bővítenie kell azt a határsávot, ahol – József Attilával mondva ‒ az értelemig és tovább hatolhat az ember s a világ megismerésében. Odáig, ahol az észtől és az empirikus megismeréstől az intuíció és az ihlet veszi át a szerepet. A háborúban az egymást váltó idegen hatalmak megszállásától megsértett nemzeti önérzete vezette el a honi és külföldi mesterekhez, s a szegénysors a népi írókhoz, művészekhez, Ady, József Attila, Illyés, Németh, Kodolányi magyarságához, Bartókhoz, Kodályhoz, Izsó Miklóshoz, Medgyessyhez, a nagybányai festőkhöz és másokhoz, Mednyánszky Lászlótól Fényes Adolfig, Tornyai Jánostól Koszta Józsefig, Nagy Balogh Jánosig és a külföldiekig. Felnőtt költőként, kortársai közül például Szalay Lajos grafikáiban, Kondor Béla képeiben és Veress Pál metszeteiben, festményeiben ismerte föl a rokonlelkűséget ‒ Szalay (mint Picasso) a görög fénykorból, Kondor a szürrealizmusból, Veress Pál a törzsi kultúra bálványaiból és totemoszlopaiból merítette ízig-vérig modern művészetét. A nemzettudatát erősítő hazai klasszikusok s a világirodalom iránti vonzódása és a marxizmustól eltérő régi és új filozófiák megóvták a nemzeti öncélúságtól éppúgy, mint a bolsevizmustól, s élesen elválasztották hazafiságát a Horthy-korban megkóstolt és kiköpött nacionalizmustól.

A magyar népköltészet analógiájára más népek folklórja is egyre fontosabb lett a sokféle érdeklődésű, tanulékony fiatalembernek. A második világháború vége felé orosz katonák tanyáztak az otthonában, s a kamaszkorú költőjelölt rácsodálkozhatott az idegen nyelvre, énekre. Fogékonysága a nyelvtanulásra már ekkor kiderült. Az orosz katonák világosították föl arról, hogy a bolsevista társadalom semmivel sem vonzóbb a szegény sorsúak ellenszenvével megítélt Horthy-rezsimnél és az aljasságaival megmutatkozó nácizmusnál. Ifjúkori megvilágosodása életre szólt; a költő vallomásai szerint ez óvta meg attól, hogy diákként, majd munkásként higgyen a kommunista propaganda hazug szólamainak. Tornai költészete egyebek közt arról is nevezetes, hogy ‒ nemzedéktársainak nem egy kiválóságával ellentétben ‒ rövid időre sem vakította el a kommunizmus. Ez nemcsak politikai jellegű verseiben látható: már az ötvenes évek elején merészen eltért a sematikus kánontól, rajongója lett Kassáknak, Weöres Sándornak, a társművészetekben Bartóknak, Kodálynak és külföldi kortársaiknak, az absztrakt Barcsay Jenőnek, a fölülmúlhatatlanul expresszív Csontváry modernségének, a külföldi festők közül például Gauguin-nek, Henry Rousseau-nak, Picassónak. Politikai versei jobbára történeti visszatekintések, s inkább vonatkoznak az általános emberi lény természetének kritikájára, mint aktuálpolitikai kérdésekre. Demokráciaigénye változatlanul működött az ellentétes előjelű diktatúrákban, a gyerekként megismert feudálkapitalizmus, a nácizmus és a bolsevizmus idején. Társadalmi nézetei Adyn, Móriczon, József Attilán, Veres Péteren csiszolódtak, így, bár Csoóri Sándorhoz hasonlóan sosem volt népi kollégista, nézetei az ő „dózsás" radikalizmusukhoz hasonlíthatók legjobban ‒ ez baráti kapcsolataiból is kiderült, például Juhász Ferenccel, majd Nagy Lászlóval, Kiss Ferenccel, Orosz János festővel.

Ifjúkori témái közül ki kell emelni még a vallásos édesanya önkéntelen és eredendő hatására írt istenes verseit, illetve ‒ a „pogány" édesapa ellentétes befolyásától is megérintve ‒ a hit és a kétely birkózását érlelődő lelkületében. Maga a költői hivatás is gyakori tárgya verseinek: az iskolában megismert klasszikusok egyre növelték éhét a szónak, éhét a szépnek és a nép igazának (Ady). A modernizmus hívei vallják, hogy a 20‒21. században az első számú tárgy a költészetben maga a költészet: a vers inkább probléma, mint megoldás, ugyanakkor inkább a dal szüli énekesét (Babits), mint fordítva. Tornai költészetében számos ars poetica-szerű darabot találunk, s ezek vívódó, önmarcangoló útkeresésekről és örökös elégedetlenségről tanúskodnak.

A népkultúrához kapcsolódó témák később is jellemzői maradnak egyre magasabb szinten, egészen az egyetemes kérdésekig, a filozófia ismeretével mind mélyebben áthatott gondolkodás lírai lecsapódásáig. Ez utóbbi azonban korántsem hozott száraz, személytelen vagy „hideg" költészetet. Ellenkezőleg: az idealisztikus – és a beteljesületlen testi vágyat egyre magasabbra szító ‒ első szerelem múltával, a felszabaduló érzékiség élményeivel telten egyre jobban fölizzott költeményeiben a szenvedély, és különös elegyet alkotott a táguló filozófiai világkép intellektualitásával. Szerencsés ez az elegy a 20‒21. századi költőnél. Az ösztönösség és az intellektualitás termékeny együttállása, egymással folytatott, sokszor kiélezett vitája, egyáltalán, költészetének sokat emlegetett kettős természete a modern poézis adománya. Akkor is, ha a spontánság és a tudatosság, az életszerűség és az elvonatkoztatás, a plaszticitás és a fogalmiság, a nemzeti és az általános emberi, a progresszió és az archaikus hagyományok együttese áll vizsgálódásának középpontjában. A költő legérzékenyebb kritikusai ‒ például Csoóri Sándor, Határ Győző, Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Vasy Géza vagy a fiatalabb kutatók közül Kiss Lajos András (még jó néhány név ide kívánkozik) ‒ rendre ezt a bipolaritást hangsúlyozzák. Választott kortársi mestere Szabó Lőrinc volt, de Tornai nem viszonyult kritikátlanul szeretett példaképéhez. Változatosabb, szabadabb, modernebb és archaikusabb formákat keresett. Versei több folklórhatásra vallanak, mint Szabó Lőrincnél. Történelemszemlélete és a nőkhöz való viszonya igencsak eltért a verseit szigorú kritikával megítélő, de vele alapjában véve rokonszenvező nagymesterétől. Ízléséhez és ítéleteihez Ady állt legközelebb.

Ami Tornai progresszivitását illeti, a költőt már fiatalon dühvel töltötte el a Horthy-korszak igazságtalan berendezkedése és antihumánus intézkedéseinek sorozata, veszélyes kalandokba sodródó háborús politikája éppúgy, mint a Rákosi-diktatúra álszent ideológiája és primitív esztétikai elvei. A világképéhez szükséges alapokat könyvtárakban, a rádió sugározta komoly zenében, múzeumokban és a komolyan vehető beszélgetőtársaktól szerezte (utóbbiak jórészt a „Belvárosi kör"-ből kerültek ki). Az 56-os forradalomban újságot szerkesztett Dersi Tamással, Eörsi Istvánnal; a bukás után szerencsével úszta meg a társaira kirótt börtönéveket.

A Kádár-korszaknak eleinte burkolt, majd nyílt ellenzékéhez tartozott. A honunkban elterjedt megoszlásnak megfelelően a „népi" oldalhoz húzott. A forradalom alatt és után, egészen a rendszerváltásig a „népi" és „urbánus" értelmiség java még vállvetve mozgolódott a nagyobb szabadságért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért, a szólásszabadságért. Az Illyés Gyula által sorskérdéseknek nevezett, elintézetlen történelmi-társadalmi ügyekben képes volt értelmiségünk az összefogásra az egypártrendszer szorításában. Érdekegyeztető készségét a „mérleg jegyében" született, minden értékre nyitott Tornai a rendszerváltás után a Magyar Írószövetség elnökeként a közéletben is kifejezésre juttatta. A trianoni határokon kívülre szakadt honfitársaink sorskérdését a népiek és nemzetiek karolták föl, s ebben Illyést követte, kinek halála után a szellemi akciók élén járt Csoórival együtt.

Tornai a hatalomváltás után sem változtatott kritikus magatartásán, amelyet főként ideológiai-világnézeti téren érvényesített. S itt kitérhetünk életművének a költészet melletti legfontosabb tartományára, az esszé- és publicisztika-írásra. E műfajokban egyértelmű, definitív kritikai kijelentéseket találhatunk arról, hogy az emberiség miként viselkedik a napjainkig tartó történelemben. Az emberiség jóból és rosszból összetett lények sokasága, és a történelem során a két minőség aránya lényegében nem változik. A 19. század közepe óta az ember elképesztő fejlődésre képes a természettudomány, a technika, a városiasodás, az orvoslás, az iparosodás (főként a hadiipar) terén, s mindabban, ami az emberi szükségleteket pragmatikusan szolgálja – de gerjeszti is, egészen az idiotisztikus fogyasztási kényszerig. Az új és új nemzedékek azonban nem okulnak a régiek hibáiból. Százféle módon fejlesztik ugyan, de le is rombolják azokat a vívmányokat, amelyeket elődeik megteremtettek. A homokvárat építő és minden ok nélkül összerontó gyerekekhez hasonlóan viselkednek. Nézetei ebben az itthoni írók közül a pedagógia fontosságát hangoztató Németh Lászlóéra hasonlítanak – külföldi gondolkodókkal is egybehangzón. A különbség Németh és Tornai gondolkodásában főként abban áll, hogy míg Németh László hitt az értelmiség világmegváltó hivatásában, addig Tornai kételkedik bármiféle messianizmus sikerében, és csupán az önmagát céltudatosan jóra szoktató, gondolkodó és érző egyéniségek „önmegváltó" törekvését tartja elfogadhatónak s magára nézve kötelezőnek. Bibó István is erősen hatott gondolkodására, de Tornainak vele annyiban akad vitája, hogy a törvénykezés szabályozó ereje elegendő az emberi társadalom békés berendezésében. Általában tehát Tornai Rousseau nézetének modern változataiban kételkedik, amelyek szerint az ember jóra született és valamilyen hiba kiküszöbölésével kinőhet szerző-vérengző természetéből. Tornai csak részeredmények elérhetőségét ismeri el, az általános „megváltást" kétségbe vonja.

Vizsgálódásai a közéleti és kulturális kérdésekben sem tapadnak szorosan az időszerű eseményekhez, hanem az illyési értelemben vett nemzeti sorskérdésekhez és a mindenkori emberiség világtörténelméhez kapcsolódnak. Több nyelven is megszerzett műveltségében a történelmi példák, a filozófiai és eszmetörténeti tanulságok bőségesen állnak rendelkezésére, s ő lankadatlan érdeklődéssel értelmezi a világ politikai, tudományos és egyéb újdonságait. Ez az érdeklődése a közügyek iránt, s a közöny teljes hiánya emeli őt az egyetemes távlatokban szemlélődő, de illúziótlan értelmiség nagyjai közé. Kiábrándultsága nem teszi az előző századforduló számos gondolkodójához hasonlítható „kultúrpesszimistává" vagy „dekadenssé", inkább kriticista, de a jót is meglátó költővé, közíróvá avatja. Megállapítja, hogy a nyugati, „fehér" civilizáció fejlődése annyira ellentmondásos, hogy már nem is fejlődés, csupán változás, és előbb-utóbb bekövetkező bukásra van ítélve. A természeti erők végletes kiuzsorázásával, a világ nagyobbik részének leigázásával és mélyszegénységben tartásával, saját magát is fölélő mohóságával immár bebizonyosodott az a 19. századi eredetű sejtés, hogy Európa és a belőle sarjadt amerikai fogyasztói társadalom alkalmatlan az emberiség sorsának jobbra fordítására. Sok érv szól emellett – napjainkban éppen a váratlanul Európára zúduló afrikai, balkáni és ázsiai menekültek áradata veszélyezteti a jóléti társadalmakat, amelyek saját lakosságuknak egy részében sem képesek felszámolni az ínséget. Ezért mondja ki egy – Jánosi Zoltánnal közös – beszélgetésben, hogy „Európa már kevés", csak emberiségben gondolkodva lehetséges érvényes ítéleteket, világgazdasági, szociális és művészi programokat alkotni. Ezt tudva is föl kell tárni az Európán kívüli, akár a feudalizmus szintjén megrekedt, akár nomád vagy őskori viszonyokat megőrző törzsi társadalmakat. Elemi érdekeiket, ugyanúgy kultúrájukat bele kell építenünk gondolkodásunkba az „új egyetemesség" elve jegyében.

Látható azonban, hogy a fejletlen országokban és egyes közösségekben olyan szokások érvényesülnek – például a nők jogfosztottságában, babonás és agresszív magatartásformákban ‒, hogy Európának lényegében a reneszánsz óta folyamatos (bár iszonyatos háborúktól és diktatúráktól meg-megszakadt) civilizatorikus fejlődése aligha tart sokáig. Európa (és hozzá hasonlóan a két Észak-amerikai jóléti állam, szemben a déliekkel, néhány gazdag emirátus és Izrael az arab tömegekkel szemben) vesztegzárat létesít a világ szegényei ellen, az USA háborúkat szít korszerű fegyvertárának értékesítése, geopolitikai és nyersanyag-szerző érdekeitől hajtva. Nem Albert Schweitzerek, hanem pénzemberek döntenek a világ nagy kérdéseiben, semmibe véve a klasszikus polgári értékeket, főként az egyenlőség és a testvériség szempontjait, amelyek nélkül a szabadság is írott malaszt marad.

Tornai a racionalitás elvét követve, az egyénre vonatkoztatva toleránsan, de az intézményesítést illetően kérlelhetetlen kritikával viszonyul a vallásos, kultikus gondolkodáshoz. Ám eközben ifjúsága óta arra is figyelmet szentel, hogy a vallási közösségekben kialakult erkölcsi szokások értékeket is képviselnek. A felvilágosult európai gondolkodás a viktoriánus korszakban és később szükségszerűen föl kellett hogy fedezze az afrikai vagy a tahiti „primitívek" életformájában a szexuális szabadságot, melynek a képmutató Európa „pirosat jelzett". Defoe, Voltaire vagy Rousseau „jámbor vadembere" után Delacroix, Baudelaire, majd Gauguin, Picasso, Matisse és számos más művész felmutatta a fejletlen társadalmak szellemi értékeit, sajátos művészi absztrakcióit is beleértve. Esztétikai, poétikai, tehát a megformálásra vonatkozó jelenségek kapcsolódtak a kulturális antropológia, a lélektan, a szexuális erkölcs kérdéseihez, s ez az egyik magyarázata a 20. század növekvő tempójú modernizálódásának. Ezzel párhuzamosan – sok fontos érintkezési ponttal együtt – kialakult az a kassáki értelemben vett konstruktív látásmód, amely nem tagadja meg a jövőt formáló városiasodás és a civilizált életforma szükségét, vagy a társadalom biztonságát, akár a csecsemőhalál és különböző járványok felszámolását és hasonlókat. „Vár ránk egy csatornázási terv" – mondja Tornai lengyel kortársa, Zbigniew Herbert a Fortinbras gyászbeszédében, és ő mintha a felvilágosodás egyik csillagát, Goethét idézné. Walt Whitmannel a 19. század közepén kezdődik az a radikális művészi áramlat, amely prófétain hirdeti az utak, vasutak, a városépítés és az energia-előállítás fontosságát. Nálunk követőre talál Kassákban, a franciáknál Légerben és másokban. Tornai fiatalon felnő e szellemi irányzathoz: versein látható a konstruktív avantgárd lendületének hatása. Ez nála egyéni temperamentum dolga is: az „élan vital"-t mintha neki találta volna ki Bergson.

Ezzel együtt sosem hanyagolta el szülőhazája népi és nemzeti hagyományát. Izgalmas ötvöződéseit látjuk számos versében a modern disszonanciáknak és a folklórban rejlő, hagyományos konszonanciáknak. Ezzel a Tornainál oly fontos bartókiságához érkeztünk. A bartóki-kodályi áramlat magas költői szinten először József Attilára hatott a lírában, bár „kalevalás" versei valószínűleg önálló kezdemények. Középső korszakának népdal-szerű verseiről mondta Bartók (Fejtő Ferenc közlése szerint), hogy ha költő volna, ilyen verseket írna. A bartókiság (a szó Németh Lászlótól ered) a 20. század közepén szökkent szárba igen magas szinten az akkori fiatal nemzedék néhány alkotójában, mindenekelőtt Juhász Ferenc és Nagy László költészetében ‒ a szocreál diktátumok ellenére. Tornaiban is jócskán meg lehetett volna látni ennek a kezdeményeit, de őt szinte elsikkasztotta a kritikai irodalom. Az értetlenek nem vették észre erős (de nem marxista) filozófiai fölkészültségét, és irracionalizmussal vádolták hol expresszionisztikus, hol szürrealisztikus, merészen metaforikus költészetét. Az irodalmi és közügyekben kivételes bátorsággal felszólamló Csoóri Sándor – az új bartókiság második hullámának kiemelkedő értelmezője – hirdette művészien formált esszéiben ennek az ősi-modern irányzatnak az értékét. A későbbi szaktudomány nehezen vette észre, hogy József Attila és Juhászék között nem tátong szakadék: az omnipotens magyar világköltő, az ötvenes években félreállított Weöres Sándor a legfontosabb összekötő, nemcsak népdalmintájú gyermekdalaival, hanem az egzotikus és ősi kultúra értékeinek verseibe építésével is. Ne feledkezzünk el arról a Radnóti Miklósról se, aki a harmincas évek közepén fekete-afrikai dalt írt nagy átéléssel.

Tornai akkor nőtt föl a két „ikercsillag", Juhász Ferenc és Nagy László bartókiságához, amikor hozzátett valami eredendően újszerűt: a hetvenes években nyilvánosságra hozta Boldog látomások címmel azt a műfordítás-kötetét, amelyben a világ törzsi (és nomád) kultúráinak dalai sorakoznak föl a földkerekség minden tájáról. Ez a vállalkozása igazi szenzáció volt, Csoóri Sándornak a magyar paraszti és össznemzeti kultúra és jog „kényes" kérdéseit feszegető esszéihez hasonlóan. A háttérben haláláig ott állt óvó és bátorító tekintetével Illyés Gyula, sorskérdéseink első kimondója. Ő fedezte föl a Puszták népében a hasonlatosságot a magyar puszták népe s a fekete-afrikai éhezők, ázsiai páriák sorsa között. Később ő mutatott rá a romániai diktatúrában magára maradt magyarság elemi érdekeire.

A társadalmi kérdések egyúttal mindig esztétikai kérdéseket is magukkal görgetnek. Ezt kevesen ismerték föl olyan világosan, mint Tornai József és eszmetársa, Csoóri Sándor a hatvanas évek elején, először a francia avantgárd hatására, később más világtendenciákra is rálátva. Ezzel a Tornai-vers alkati sajátosságaihoz, megkülönböztető jegyeihez jutottunk. A nyolcvanas években Határ Győző úgy nyilatkozott elismerő kritikájában, hogy Tornaival „valami baj lehet", mert a nagyformátumú költőnek a kritika és a közönség aránytalanul kevés figyelmet szentel. Az itthoni irodalmi élet elmaradottságán ironizáló fejtegetésével nagyon is egyetértek, csak hozzátennék valamit. A verskedvelő magyar olvasók – sokszor épp a jóhiszeműek ‒ „befogadói fülét" bizonyos értelemben elkényeztette a Nyugat nagyjainak versmuzsikája és a 19. századi Európában már tökéletessé kristályosodott formaművészet, amelynek eredete a görög-római, illetve a reneszánsz-manierista korig nyúlik vissza. Divatos szóval, a harmincas évekre „kanonizálódott" és klasszicizálódott a Nyugat körüli költészet humanista szépségeszménye, versmuzsikája s a „nyugat-európai" és a szimultán verselést előnyben részesítő poétikai ideálja. Főként az Ady halála után legtekintélyesebb Babitsé, a nagyon népszerű Kosztolányié, az istenadta zeneiségű és festőiségű Tóth Árpádé. Juhász Gyuláé, Szép Ernőé is. Ezt a mindenre fogékony József Attila is átvette, megtoldva forradalmian újszerű gondolatiságával, majd a „harmadik nemzedéknek" úgyszólván az egésze, Radnóti, Weöres (ha éppen nem avantgárd verset írt), Jékely Zoltán, Vas István, Kálnoky László és a többiek. A formai bravúr, az andalító szépségű versmuzsika, a szavak értelmétől függetlenül is élvezetes ritmika, melódia és rímelés nem kenyere Tornai Józsefnek, és a görögös-latinos formákat is meglehetősen ritkán alkalmazta. Szívesebben használt magyaros ütemezést, a magyar nyelv természetéhez idomuló, „tagoló" ritmikát még szabad verseiben is. Fiatalkori verseinek egy része (olykor az érett koriak némelyike is) nem „kellemes", de metaforáival új szépségeke hozott. Megkockáztatom, hogy nemzedéktársaival együtt a nyugatos líránál „barbárabb" szépségeszmény jellemzi őt. Ez szorosan összefügg jeligéjével. „modern vagyok és ősi". A maga módján „új borzongásokat" hozott líránkba, akárcsak az ötvenes évek közepe táján Juhász, Nagy és Csanádi Imre, ha nem is olyan választékos formákkal, mint amazok. A verstani szabályokat persze Tornai is kiválóan ismeri költőként, műfordítóként egyaránt, de nem zongorázza végig mindet, mint József Attila és Nyugat kiválóságai, Weöressel az élen. Olykor beéri a népdalok ragrímeivel és a nem ritmus-követőkkel, s a vers szépsége, a „bel canto" se nála, se Csoórinál nem mérhető Nagy László-i, weöresi mértékkel. Ady az ő igazi példaképük abban, hogy inkább a gondolat és az indulat termi a formát, mint fordítva (ellentétben Arannyal, Babitscsal, Weöressel). Tornai és Csoóri versei kevésbé melodikus minőségükben inkább felkavaróak, szélsőséges disszonanciákból bontják ki a konszonanciát, és kifejezik a modern ember zaklatottságát, a harmónia megbomlását. Ennyiben avantgárd költők mindketten, bár ők is ezer szállal kötődnek a klasszikus hagyományokhoz, Balassitól Adyig, József Attiláig és a többiekig.

Határ Győző igencsak meggyőz, amikor olyasmit mond, hogy Tornai nagyvonalúan, tömbszerűen formálja verseit, s nemigen használ csiszoló-pepecselő eszközöket. A gondolat és az érzelem teszi monumentálissá verseinek nagy részét és egész poézisét. Egyik legfőbb erőssége – akárcsak Csoórinak – a minimális hasonlóságra épülő, hatodik érzékszervünket is megszólító, egyetemes összefüggésekre utaló metafora. Versei „szabálytalanul", illetve öntörvényűen áradnak és zsugorodnak, vagy egy helyben toporognak ismételgetett soraikkal, mígnem a megvilágosodásszerű gondolat magasba ragadja őket. Az ő „megzabolázott szabad verseinek" (Hernádi Miklós szava) a gátat nem ismerő gondolati fegyelem és szabadság ad mértéket, éppen a termékeny ellentmondásnak köszönhetően. Alkatilag romantikus – írtam róla egy ízben, és ez nem stílust, hanem érzelmi természetet, temperamentumot jelent. E nélkül aligha van paradox gondolkodás, kedélybeli gazdagság, lelkesedés, tragikus összeomlás, elementáris erejű katarzis. És alig ‒ fiatalság. Ma a romantikus majdnem annyira bosszantóan lejáratott szó, mint a magyaros jelleg vagy az erkölcsi erő. Ez nem a romantikus lélek, nem a magyarosság s nem az erkölcsösség baja, még kevésbé a túlfegyelmezett klasszicizmusé, hanem néhány ostoba ideologikus gondolatrablóé és a semmilyenségé.

Ismét fontos fogalomhoz jutottunk: Tornai legfőbb ellensége az ontológiai semmi, a nihil és a nihilizmus. Ha költészetben leli föl (pl. Kosztolányiéban), akkor főhajtással fogadja a mester által okos és szép szavakkal „tálalt" semmit, másoknál a horror vacuit vagy a nirvána óhajtását, de ha a közgondolkodásban, a tömegkultúrában vagy az áltudományokban találkozik vele, akkor nem ismer irgalmat, „ízekre szedi" a hamis próféciát. Az irracionalitást bíráló Goethe után szabadon mondva, a semmi az, amit a szemünkben levő vakfolt lát, azaz nem lát. A költő a világ tükre, nem hagyatkozhat a foncsor sérüléseire. Tornainak is küldetése van, s ha az ontológiai nihil jelenségeibe ütközik, akkor tiltakozik ellene.

Pár szót istenes verseiről. Tornai a művészeten kívül semmiféle megszemélyesítésben nem fogadja el valamely központi, kozmosz fölötti hatalom vagy teremtő létezését, sem monista, sem dualista vagy politeista (-panteista) formában. Mégis gazdag istenes költészetet hozott létre. Lehetetlenség arra gondolni, hogy Isten vagy a vallások és mitológiák nélkül meglehet a művészet, a költészet és az emberi lény. Állandóan szembesülünk a sok ezer éves művészet és művelődéstörténet vallásos fogalmaival, megtestesített alakjaival, jelképeivel és történeteivel, ha úgy tetszik, meséivel, műtárgyaival, építményeivel. A közbeszédben önkéntelenül fohászkodunk az Úrhoz, Jézushoz vagy Szűz Máriához, emlegetjük indulatunkban az ördögöt,

a szakramentumot. Ezek, ha nem is léteznek, nem a semmit jelentik, ezek kifejeznek valamit, minket magunkat s az idő fölötti közösséghez tartozásunkat. Elmondhatjuk Szabó Lőrinccel, Tornai tanítómesterével: de kár, hogy nincs Isten. Ezzel már megteremtettük, ahogy az Ész egy másik nem-hívő költője, Nemes Nagy Ágnes is megalkotta a maga istenét, s megtette szemrehányását a „nem levőnek", amiért ily gyarlóvá teremtette világát s a belé vetett embert.

Az emberi lét végessége s az önmaga körül forgó világ talánya Tornait is mindig izgatta; filozófiai gondolkodásának alapelemeként alakította költészetét. A világvallások közül a buddhizmusban találta meg a neki legrokonszenvesebb tanítást, de az sem nyújtott számára végleges fogódzót. A lehetséges válaszokat sokszor kérdések formájában fogalmazza meg. Egyik legnagyobb horderejű költeményének, a több mint kétszáz soros Emberfejű Időnek refrénje, hogy tudniillik a történelem válogatott gaztetteinek és önnön gyöngeségünk ellenére „még mindig élünk", mit sem veszítene értelméből, ha utána mindenütt kérdőjel állna. Íme 2004-es vallomása a négykötetes költői életműkiadás első könyvének utószavából – ez is „kérdések kérdése": „A költészet az európai-amerikai civilizáció méreteiben halott. Hogy újjászületik-e? Nem tudom. Lehet, hogy az emberiség nem tud megbirkózni a maga támasztotta létakadályokkal. A magyar vers még él, mint a nyelv is, s ha lesz kultúránk, nem múlik el a most kezdődő XXI. századdal sem." Ő mindenesetre megtette és megteszi a magáét. Rengeteget hozzátesz elődeinek fölismeréseihez, s állandó vitában áll velük és a kortársi gondolkodóval. Legfőképpen önmagával – és ez teszi őt nagy és eredeti egyéniséggé, ahogy ő mondja, „autonóm emberré", „szabadgondolkodóvá".

[2015]