Tóth János

Tóth János pályafutása sajátos hátramenetként írható le, amely természetesen nem visszafejlődést jelent, hanem költői visszatérést a filmművészeti hagyományhoz és mesterségbeli visszatérést a mozizás világába. Ez ugyanúgy jellemzi a Balázs Béla Stúdióban még a nyolcvanas évek elején is rövidfilmekkel bíbelődő befutott operatőrt, mint a magyar némafilmeket felújító „rekreátort". Az ilyen pályafutás a magyar filmtörténetben is meglehetősen szokatlan. Nagyjátékfilmeket forgató operatőrként tér vissza újra és újra a rövidfilm-rendezéshez, s rendezőként mindvégig megmarad a rövidforma „kísérleti" keretei között; egyetlen egészestés produkciója, az Örök mozi korábbi munkáit fűzi egységes egésszé. Számára az elsősorban a Balázs Béla Stúdióhoz kötődő rövidfilmek jelentik a művészi önkifejezést; nagyjátékfilmen művészi látásmódját lényegében csak Makk Károly mellett érvényesítheti, ott is mindenekelőtt a Szerelemben és a Macskajátékban (az utóbbi filmnek a társforgatókönyv-írója is). Tóth János tehát – ellentétben például a szintén operatőrként és rövidfilm-készítőként induló Sára Sándorral – nem a játékfilmek nyitányaként forgatja le rövidfilmjeit, hanem rövidfilm-rendező marad; az pedig, hogy mint játékfilmek operatőre mennyire tudja érvényesíteni rövidfilmes tapasztalatait, elsősorban nem rajta múlik. A kilencvenes években aztán odahagyja a közvetlen alkotómunkát, és visszatér a kamaszkori pályakezdést idéző közvetettebb filmes gyakorlathoz: a magyar némafilmek felújítását célzó programtervezetet dolgoz ki, s két műnek, az 1916-os A falu rosszának és az 1917-es Az obsitosnak elkészíti a moziforgalmazás számára rekonstruált változatát, ún. rekreációját.

Tóth János vonzódása az ősfilmhez magában foglalja mindannak az éles kritikáját, amit azóta „filmművészetnek" neveznek. 1975-ben egy operatőri munkáról szóló kerekasztal-beszélgetés csendes résztvevőjeként meglehetősen provokatív módon ki is nyilvánította az ezzel kapcsolatos véleményét. A Filmkultúrában publikált szakmai eszmecserén különösen sok szó esett Tóth János munkásságáról, a különböző rendezőkkel való együttműködéséről, főképp annak kapcsán, vajon a film számára melyik a kívánatosabb: az operatőrnek saját stílusa legyen vagy „láthatatlanul" igazodjék a rendező elképzeléseihez. Ő azonban a többszörös megszólíttatás ellenére egyszer sem kért szót. Csak a beszélgetés végén, a riporter külön unszolására volt hajlandó elmondani a véleményét, de ekkor sem a felmerült kérdésekről alkotott gondolatait fejtette ki, s nem is a korszak magyar filmjeinek képi világát elemezte, hanem közvetett módon és igencsak lakonikusan válaszolt. Érdemes teljes terjedelmében idézni a tízoldalas beszélgetésből Tóth János egyetlen, rövid hozzászólását, hiszen az felér egy ars poeticával:

Sok és esetleges film után természetes vonzalmat érzek a teljesen egyértelmű, egykori ősfilm-tekercsek iránt; az egyik, amelyik különösen imponál archaikus egyszerűségével: Birth Acres úrnak A tenger hullámai Dovernél című félperces filmje. „A hullámok a legrealisztikusabb formában hömpölyögnek. Megtörnek az Admiralitás-mólón, hatalmas taréjt zúdítva. A képek kristálytiszták, élesek és rezgésmentesek" – írta a sajtó. Maradandó találkozása ez a tengernek, a filmi igazságnak és a kritikának… A napokban váratlan rokonságra bukkantam egy filmoperatőr nyilatkozatában: „A mozi? Én oda nem megyek többé. Ha előre láttam volna, hogy ez lesz belőle, nem találtam volna fel" – mondta Louis Lumière 1930-ban.

Tóth János, a hatvanas években elsősorban mint BBS-rövidfilmek – valamint jó néhány animációs film – operatőre, a hetvenes években pedig mint rendező megkerülhetetlen alakja a korszak kísérleti jellegű filmezésének, noha magányos alkotó (a kísérleti filmes besorolást is elutasítja): ha van szociológiai érdeklődése, akkor az kizárólag a médiumhoz, a mozi történeti antropológiájához kötődik; filmnyelvi kutatása pedig a társművészetek, mindenekelőtt a zene mozgóképi analógiájára terjed ki. Mintha ott folytatná, ahol a némafilm-korszak magyar avantgardistái a húszas években kényszerűségből abbahagyták vagy külföldön folytatták tevékenységüket. A filmtörténet nem elbeszélő hagyományának azóta sem meghaladott korszaka, a húszas évek avantgárdja, a francia impresszionizmus és a szovjet montázsfilm, közeli rokonságban állnak Tóth János esztétikai nézeteivel. A nem elbeszélői hagyományokon nyugvó rövidfilmek mellett a nagyjátékfilmeket forgató operatőr – s itt sajnos csak a Szerelemre és a Macskajátékra hivatkozhatunk –, illetve a Szindbád dramaturgja az elbeszélő filmforma átalakítására is kísérletet tesz. Rövidfilmes tapasztalatait – egy Csala Károlynak adott 1983-as Filmvilágbeli interjú megfogalmazása szerint – a „cselekményen túli" dramaturgiát megvalósító, a sejtés és a konkrétum határán egyensúlyozó játékfilmes elbeszélésmódban igyekszik hasznosítani. A magyar filmművészet kimagasló művei születnek közreműködésével, alkotói magányán azonban ez sem változtat.

Mi jellemzi azt a képi látásmódot, amely a rövidfilmek nem elbeszélő formájában és a nagyjátékfilmek „cselekményen túli" dramaturgiájában egyformán felismerhető, függetlenül attól, hogy Tóth János pusztán operatőre vagy rendező-operatőre-e az adott műnek? A kérdés nem a „kié az alkotás" értelmetlen vitáját akarja eldönteni – noha számos, elsősorban a nagyjátékfilmeket jellemző „korrekt", „észrevétlen" operatőri jelenlét mellett igen könnyű azonosítani saját rendezői kéznyomát az általa csak fényképezett filmeken is –, hanem a művészi karakter jobb megértéséhez segít hozzá.

Nehéz bármiféle stílust hozzárendelni Tóth János etűdjeihez, ahogy a „kísérleti" jelző is üres kifejezés vele kapcsolatban. Ez a nehézség bizonyára mesterség és költészet átütő és markáns együttes jelenlétéből fakad: a filmek a költészet elvont, „jelentésnélküli", a valóságra vonatkoztatás közvetlen lehetőségét elutasító karakterét ragadják meg – ugyanakkor ezt a képi tartalom szempontjából a lehető legközvetlenebb, legegyszerűbb módon, a természeti környezet, a „mozgó világ" rögzítésével teszik. Ahogy tehát ő mondja: sejtés és konkrétum határán. Mindkét ellentétes előjelű világtapasztalat elemi közvetlenséggel van jelen műveiben.

A valóság naturalisztikus ábrázolása a film természetes adottsága, mégis ettől távolodott el a legjobban a mozi, oly annyira, hogy már egy ideje a „valóság" másolja a mozgóképet. Tóth János ezzel szemben egy ősfilmes szemével csodálkozik rá a világra, s figyeli a madarak röptét, a lovak futását, az emberek gesztusait – vagy éppen a műalkotásokat. A képzőművészeti tárgyú filmek különösen jól szemléltetik, már-már ars poeticaként fogalmazzák meg mások művein keresztül a rendező-operatőr saját művészi eszményét. Ennek konvencionálisabb módja az, amikor nyomon követhetjük az alkotás folyamatát, magát a munkát, ami például Huszárik Amerigo Totjában a szobrász részéről nem kevés fizikai-technikai erőfeszítést is jelent. Konkrét és elvont ütköztetése jóval sajátosabb módon valósul meg akkor, amikor a mű mintegy visszatér a természetbe. Nem természetes környezetébe, hanem a természetbe, amiben az odahelyezett alkotás költőisége ily módon hirtelen elemi erővel konkretizálódik. Ez történik a Poézisbeli faszobrokkal, amelyek láthatatlan szálakon lebegnek a tájképek előterében, s ide fut ki némiképp spekulatívabb módon a Ventilla István rendezésében készült Testamentum is, amely az egyházművészet kincseinek drámai bemutatása után, kilépve a képek zárt keretéből a szabadba, a művek – és a művészet – pusztulásával szembesít. Ennek a látásmódnak a végpontja Huszárik Capricciója, ahol immár nem műalkotások konkretizálódnak a munka vagy a természet által, hanem éppen a saját környezetükből a természetbe „visszaragadott" konkrét tárgyak válnak a (mulandó) műalkotások (mulandó) elemévé.

Környezetünk konkrét képei azonban elsősorban nem műalkotásokból állnak, még csak nem is olyan mitikus helyszínekből, mint az aréna, amelynek az azonos című film az antropológiai gyökereit kutatja a futballstadionok világában. A képeket – kockákként és az időben – filmmé kell formálni. Tóth János munkái akkor a legerőteljesebbek, amikor a hétköznapok esendő elemei pusztán a technikai feldolgozás nyomán alakulnak át kimagasló képi eseménnyé. Hogy technikailag miként, arra a filmkészítés mesterségében járatlan elemző nehezen talál választ. Két eljárásmód legtöbbször együttes jelenlétét mindenestre kiolvashatja a Tóth János-i poézisből. Az egyik az egyes képek, képkockák manipulálása, átszínezése, feliratozása, a kettős vagy többszörös expozíciók összjátéka, a képsorok gyorsítása, kockázása, egyszóval a szalagon, az emulzión végrehajtott (utó)munka. A másik elem az idővel áll összefüggésben: a montázzsal, a ritmussal, a képek közötti asszociációs kapcsolatokkal, a zenei hangsúlyokkal. Mindezek a megoldások csak képsorról képsorra haladó leírással tárhatók fel – Bódy Gábor nem véletlenül építette fel lényegében az egyes képkockákhoz írt kommentárokból az Elégia elemzését –, annyira sűrítettek és összetettek e rövidfilmek filmnyelvi megoldásai. Az mindenesetre távolabbról tekintve is megállapítható, hogy Tóth János elsősorban a hétköznapi képesemények költői átalakításában – és mint korábban láttuk, a műalkotások „visszatárgyiasításában" – jeleskedik. Amikor már maguk a képelemek jelképes értékűek, a költészet szabadsága könnyen didaktikussá válhat, s mint „mondanivaló" leválik a részletek szépségéről. Ez a hatás uralja a Novák Márk által rendezett Csendéletet, amelyben a kenyér, a víz és a hal biblikus hármasának anyagszerűségén mintegy átkiabál a tézis, s ezen nem segít a képek nem kevésbé jelképes arcokhoz történő kötése sem. Az Aréna is inkább részleteiben megragadó; a film egészének gondolati üzenete meg sem közelíti a forma eredetiségét. Azokat a villanásokat, amikor – és ebből a szempontból is az Elégia a csúcsteljesítmény – az aszfalt repedései, a fák kopasz ágai, a nagyszerkezetben véletlenszerű szépséget produkáló részletek hordozzák a tulajdonképpeni jelentést.

A képek fotografikus manipulációja és a képsorok zenei szerkesztésmódja mint a rövidfilmek formai építőkövei némiképpen „megszelídített formában" a játékfilmek dramatikus terébe illesztve is működőképesek maradnak. Ahogy a rövidfilmek világlátomása lebontja az egészet, hogy végül egy tétova mozdulatban vagy egy furcsa alakú tárgyban újra felépítse azt, úgy az írói-rendezői világot rekonstruáló operatőr a részletekből építi fel a cselekmény világát. Fontos hangsúlyozni, hogy a nagyjátékfilmek cselekményen túli dramaturgiája Tóth János értelmezésében nem jelent cselekmény nélküli dramaturgiát. Mind a Szerelemben, mind a Macskajátékban – s ebből a szempontból kétségtelenül a Szindbád narrációja a legszabálytalanabb – végül is hagyományos történetmondással találkozunk, expozícióval, konfliktussal, tetőponttal, megoldással, következetesen felépített fikciós cselekményvilággal, linearitásában meg-megszakított, mégis követhető kronológiával, illetve kauzalitással. Ami másfajta érzékenységgel ruházza fel ezeket a filmeket, az éppen a részletekben, pontosabban a részletekből építkező egészben rejlik. A közelképek gyorsmontázsa a történet jelentését gazdagítja, az asszociációs képkapcsolatok a történet jelentését tágítják. Nem élnek önálló életet, nem illusztrálják a narrációt, nem záródnak szubjektív látomássá, s nem szervezik át az elbeszélés tér- és időszerkezetét. Mindezzel szemben mintegy „meggörbítik" a teret és az időt a szereplők és a környezet körül – nem véletlenül gyakoriak a szemüveg vagy nagyító lencséje mögül fényképezett torzított nagyközelik –, s ily módon az elbeszélés nézőpontja mellett, azzal párhuzamosan egy új, „nem euklideszi" geometria szabályrendszerében is látjuk a történetet. A játékfilmeket fényképező operatőr eszménye ez a „kettős expozíció", amikor a történet a narráció mellett olyan nézőpontból is követhető, amely látszólag az asszociációk szabad áramlásának képzetét imitálja. Ez a megoldás azonban csak a külső elbeszélői és a szubjektív nézőpont váltogatását jelentené, amely éppen a hagyományos történetmondó filmek jól ismert megoldása (gondoljunk csak az álom- vagy flash back-jelenetekre). Tóth János ezzel szemben a képek egy részét eloldja mind a külső, mind a belső nézőponttól, letér a linearitásból kilépő álmok vagy képzelődések „narratív" pályájáról, s a filmművészet „nem elbeszélői" kompozíciós elvét is a történet elmondásának szolgálatába állítja. Eközben sem lép ki azonban a cselekmény világából (részben ezért, részben narratív beágyazottságuk miatt nem érzékeljük a Szerelem, a Szindbád vagy a Macskajáték gyorsmontázsait, makróit az egész mű világától független „rövidfilmes" betéteknek), amely viszont e módszerrel adekvát motívumkincs és környezetrajz beépítését teszi szükségessé a filmek történetébe.

A korszak más filmjeiben is megjelenő szecesszió lesz az a vizuális bázis, amely nem csupán mindhárom mű világának, illetve e világ elemeinek hiteles megidézését szolgálja, hanem legalább ugyanekkora szerepe van abban is, hogy mintegy zenei alapanyagként vagy festői színkészletként lehetőséget adjon a közelik, a részletek, a töredékek formai kitöltésére. A szecesszió térbeli zsúfoltsága a film idejében, mintegy önmagától elvonatkoztatva válik teljessé; a kép egészét legtöbbször csupán képsorozatban, időben egymás mögé rakott mozaikkockák soraként tudjuk rekonstruálni. Nem véletlen, hogy a szecessziós környezet e játékfilmekkel párhuzamosan Tóth János nem elbeszélő rövidfilmjeiben is megjelenik, így a Study I–II. és a Mozikép című etűdökből összefűzött Ragyogásban, a formai motiváció mellet azonban itt is megtalálható a történeti aspektus: a mozi születési idejének megidézése.

A tárgyi világ, legyen az az egész széttördelésére különösen alkalmas szecessziós környezet, a természet világa vagy éppen a váratlan szabálytalanságaival átlelkesült modern technika, mégiscsak arra való, hogy a film általuk megmutassa saját természetét. A szecesszió, formai gazdagsága, burjánzása, mozgalmassága mellett azért is képes kiemelni a kinematográfia tiszta költészetét, mert a kompozíció „sűrűsége" helyet hagy a „képcsendnek", a képek kiüresítésének, amikor a kopárság, a csupaszság mintegy látni engedi a filmkép önmagában való természetét. Tóth János rövidfilmjei mintha az üres, fehér vásznat igyekeznének elérni. Ennek a mozgásnak az elvi végpontján a fény áll, csakúgy, ahogy a zene esetében a dallam és ritmus nélküli hang. A tiszta film – tiszta fény. Egy helyütt így írja le az alkotó a kinematográfia „nulla pontját":

Régi dédelgetett témám „szereplői": egy égő gyertya, egy nagyítólencse és egy képernyő – így együtt a három a fotográfia alapja. Ha ezeket meghatározott viszonylatba helyezem el, az égő gyertya megjelenik az ernyőn. Ha pedig elveszem onnan a lencsét, a kép eltűnik… Hogyan lesz ebből a film, és hogyan mozgatja meg térben, időben, intenzitásban – ezt akarom negatívra leképezni. Meg akarom mutatni ebben a naponta bemutatott iskolai kísérletben, hogy jön létre a film, és mi teszi azzá…

Amit a szavak meg tudnak fogalmazni, arra a mozgókép sem képes, hiszen a fényből rögtön film lesz – e filmet viszont a szavak nem képesek visszaadni. Szerencsére ez a téma a Study II.-ben megvalósul, majd később az Örökmozi nyitánya lesz.

Kezdetben vala a kép – így szólhatna tehát Tóth János profán evangéliuma, s ezért lesznek művészetének esszenciális darabjai az elbeszélés „terhét" levető etűdök. E hitvallás nemcsak a sui generis képben gondolkodó operatőrre vonatkozik, hanem az ősfilmek anyagi és szellemi nyomát kutató gyűjtőre és filmrestaurátorra is. Ha „kezdetben vala a kép", akkor a kezdetben lévő moziképet is meg kell találni. Tóth János rendezői életművében az egyetlen tematikusan is megragadható, több filmet és többfajta tevékenységet összefűző szál a némafilmek iránti szenvedélyes érdeklődés. Sokat mondóak az ezzel kapcsolatos műveinek, munkaterveinek a címei. A Study I. és Study II.-ben megkezdett tanulmányokat a Mozikép foglalja össze (a három etűd végül Shine – Ragyogás címen kerül egymás mellé). Ez alkotja a gerincét az Örök mozi-összeállításnak (amely kiegészül a Csendélet, az Aréna és a Poézis című filmekkel), az egységes kompozíció nyitánya, valamint az átkötések azonban szintén a Ragyogás elemeiből – valamint kalligrafikus betűkkel vászonra írt, soronként kiemelt Lao-ce-idézetekből – épülnek fel. A Shine – Ragyogás az eredeti elképzelés szerint ugyanis nem a korábbi rövidfilmek mellé került volna, hanem vázlata volt „a mozi megteremtése körüli korszak filmjének", a Veszendő varázs című máig meg nem valósult tervnek. A magyar némafilmek megmentését célzó projekt neve pedig így hangzott: Kép a sötétben.

Noha szó sem volt még lezárt életműről, s a Ragyogás az egész estés összeállításban is csak – a korábban készült vázlatokból összefűzött – vázlat maradt, ez a csaknem 40 perc Tóth János művészetének középpontját jelenti: a filmkép, a filmtörténet kezdetét és a mozivarázs, a film mítoszának végét. (A filmet záró feliratok mindezt egyértelműen meg is fogalmazzák: „A kezdetnek itt már vége. Vagy ez már a vég kezdete? Igen, ez a vége.")

A Ragyogás beleillik a műalkotásokat dokumentáló filmek sorába is, csakhogy itt nem egy konkrét műről vagy művészről van szó, hanem a filmről, pontosabban annak mítoszáról, legendájáról, aurájáról és emberképéről, s persze anyagáról, magáról a filmkockáról, a filmszalagról. Újdonsága ugyanakkor a Ragyogásnak az ironikus, sőt groteszk látásmód, amellyel az alkotó a mozi megejtő báját a jelen prózaiságával szembesíti. S új vonás a film nyelvezetében, hogy a zenei kompozíciót fotografikus elvű szerkesztésmód váltja fel: mintha a filmlegendárium képeskönyvében lapozgatnánk. Az első képsorok valóságos technikatörténeti bevezetést nyújtanak a mozgókép előzményeibe, majd a szecessziós keretben futó kopott szalagokon ráismerhetünk az első filmzsánerekre, a burleszkre, a melodrámára. A Ragyogás című – az alkotó meghatározása szerint – rövidfilm-különlegesség helyét azonban mindenekelőtt az jelöli ki mind Tóth János életművében, mind a korszak művei között, ahogy a filmtörténetet az archívok mellett a filmsémák rekonstrukciójával is felidézi. Amennyiben szemiotikai értelmezésbe bonyolódnánk – s mint tudjuk, a Balázs Béla Stúdióban futó kísérleteknek a filmnyelvi jelentéskutatás volt a vezércsillaga –, érdekes jelösszefüggésekre bukkannánk. Mindenekelőtt a jelképzés sokrétűsége szembetűnő: az ősfilmek képi megoldását lényegében kizárólag a frontális, mozdulatlan beállítás imitálja; a nagylátószögű objektív előtt eltorzuló arányok, a szín- és fényjátékok, a képfelületre írt optikai ábrák ugyanakkor már mint jellegzetesen „kísérleti" megoldások eltávolítanak a megidézett korszaktól. A képen megjelenő tárgyak, ruhák és karakterek viszont ismételten a filmmúlt megidézését szolgálják, legfőképpen pedig a gesztusok, a jelzésszerű „moziszituációk", amelyek immár egy lépéssel beljebb hatolnak a film történetébe, és filmsémákat, műfajokat idéznek elénk. Látjuk mindenekelőtt az „action"-t, „cut"-ot ordibáló rendezőt mint az „image" paródiáját (sötét szemüveg, szivar, hangtölcsér, önhitt fölény és fád unalom), a vampot és a hősszerelmest, látunk pisztolyt, sőt gépfegyvert a szépasszonyok kezében, látunk törpét, bűvészt és arcba csattanó habostortát, s persze látunk hosszan és többször is filmcsókot. (A rendező Cinema Paradiso említésekor arról szemérmesen hallgatott, hogy a filmet lezáró „filmcsók-antológia" ötlete nála már a Ragyogásban megvolt.) Ezek a filmmítosz-elemek viszont nem képeznek valamiféle narratív vagy filmtörténeti sort, hanem szeriális rendbe illeszkednek, amelynek meghatározó formai szervezőelve az ismétlés.

Újabb, ezúttal Tóth János addigi munkáitól is idegen jelentésmezőt von a filmbe a klasszikus mozi típusainak megidézése. A rendező a korszak magyar filmsztárjait nyerte meg a néhány perces jelenésre: Psota Irént, Tordai Terit, Benkő Gyulát, Darvas Ivánt, Latinovits Zoltánt. A sztárok megidézése tehát mintegy jelzésszerűen történik, a színészek nem „alakítanak", csupán önmagukban jelentésnélküli gesztusokat ismételnek; a jelentés kizárólag a kettős vonatkozásrendszerből épül fel: az ismert filmtoposzok és az ismerős sztárok azonosításából. Tóth János azonban alapvetően nem szemiotikai beállítottságú művész. Túl azon, hogy a film megtekintése közben a legelvetemültebb „jelkeresőt" is elragadja a képek költői ereje, a jelképzés nem is következetes. A filmtípusokat és a szerepsémákat az ismert színészek mellett ismeretlen karakterek is felidézik – így például a bűvészt és segítőjét –, továbbá a mítosz megelevenítése kilép az ősfilm, sőt a némafilm korszakából, és fejet hajt az „utolsó mozimágus", Fellini művészete előtt. Az eltávolodás egyúttal a nosztalgia helyére lépő groteszk látásmódot is magával hozza: a bűvészek a romos házak között ismétlik újra és újra produkciójukat, miközben a 8 és 1/2 ismert motívuma szól; a Federicót szólongató nagytestű örömlány mögött egy lakótelep panelházai magasodnak.

A Ragyogás utolsó képein egy filmkocka – talán az utolsó film utolsó kockája – a szemünk előtt olvad semmivé. Mintha a nyitóképek gyertyalángja lobbantotta volna fel. A „kezdet" és a „vég" összeér. Nem marad más hátra, mint hogy az alkotó köszönetet mondjon a moziért, majd szabályosan aláírja a felmenőknek címzett inventáriumot: „Tisztelettel, Tóth János".

Ehhez fogható megbecsülésben részesült ő is, amikor a másik elkötelezett moziszerelmes, Mándy Iván egyik elbeszélésének egyszerűen a Tóth János mozija címet adta.

[2013]

Az írás a Metropolis 2000/1. számában megjelent Köszönet a moziért (Tóth János kinematográfus) című tanulmány felhasználásával készült. (Újraközlése: A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében, Osiris, Budapest, 2002, 90–101.)