Tóth Erzsébet

Költészet csak mély meggyőződésből születhet. De minden az ösztönökben kezdődik. Ekkor még csak hunyorog az anyag. „add meg nekem / a mindennapi verset" – szól Tóth Erzsébet fohásza. S ez a zsoltáremlékeket idéző ima az írás hieratikus terében mi egyéb is lehetne, mint a hivatás előterjesztése. Hit, tisztánlátás, ismeret, intuíció, élmény: egybeolvadt entitások; a pályával szembenálló költő számára pedig mindegyik tiszta lap. Összefüggésben azzal a törvényszerűséggel, amely a teljes nemtől a teljes igening számolja a korrekció lehetőségét. Írni a 20. század közepe tájától különlegesen komplikált cselekedet. Homérosz és Berzsenyi is bonyolult, Petőfi is. Nem szólva Shakespeare-ről vagy Goethéről.

Csakhogy e század monstre háborúi és tébolyító eszméi megsebesítették mindazokat az alapértékeket, melyek sérthetetlen tartókapcsok gyanánt fogtak össze civilizációkat. Az elszabadult őrület és a fegyelmezett értékrombolás megtette a magáét, különös ízt és értelmet keverve a komplikáltságba. A történelmi ellentmondások természetes hullámzása odáig zavarodott, hogy az egyszerű abszurditás már-már könyörületességnek tetszik. Az embernek lassan nem a világban, a világért, hanem a világgal szemben kell fenntartania magát. A század a nihilizmus és az erőszak présébe szorított képzelettel kívánkozik részesedni a szépből. Annak a lírai felfogásnak, amely Tóth Erzsébeté is, s amely a személyiséget nem pusztán önmaga céljaival és érdekeivel, hanem egy közösség plasztikus alakjaként óhajtja hangoztatni, s úgy, hogy e hangokhoz az erkölcsi átgondolásokat is hozzáilleszti, a 20. század közepén sok mindent elölről kellett kezdenie. („mégis neki kell minden szavunkat megszentelni" – mondja éppen Nagy Lászlótól ihletve.) Ebben az alkotói felfogásban valóban kijelenthető, hogy a művész mindenegyes megoldása egy torlasz ellen szegett bravúr. Övé-e ténylegesen az alkotás, melynek révén még újrateremtheti lázadása, rajongása, állítása, tagadása, szeretete és gyűlölete örök tárgyát: a valóságot? Ma nincs hitelesség nehéz hűség nélkül.

A költészet ezért szeretet és szembeszegülés, s csak mély meggyőződésből születhet. Más kérdés, hogy írni sokféleképp lehet. Akár az életidegenség prédájaként. Kevés szívvel s rengeteg cinizmussal. Ha az attitűd számít, még inkább számít az, hogy a körülnéző eszmélet miféle frazeológiát talál.

„Csak láttalak, csak tájat, mozdulatokat, / embereket gondolok hozzád, / csak elképzelem az ébredésed, / a sírásod, a nevetésed…" – írja Tóth Erzsébet az Egy végtelen vers közepe című művében. S egy tapodttal előrébb, a tudatra ocsúdó költői ébredését szabatosabbá téve, így fogalmaz: „És minden csak valamennyi." A tudatra ébredt költő feszített tételmondata kiüt az egész vers érzelmi telítettségéből. Mintha tüstént ars poeticát is hódítana. Proust igényes elszánása tovább él. Most éppen egy fiatal költőlányban dolgozik, aki a szétmálló világ egészségét keresi, de nincsenek illúziói: „minden csak valamennyi". E vastagon meghúzott körvonal annak jele, hogy Tóth Erzsébet élményirodalmának hangsúlyváltozásaiban szüntelenül megjelenő korlát és távlat lesz a racionalitás.

Látjuk, a művészetet és a valóságot egy kivételes pillanat mégiscsak kioldja kétértelműségükből. Az alkotásban egymásba folynak. Voltaképpen a stilizálás mérvéről van szó, innen rugaszkodik el az alkotó a kiteljesedés felé, s ennek pillanatra fellobbanó fénye mutatja meg, hogy a stílus rendjébe foglalt szó- és mondatsor a szellem homályos játszadozása-e, vagy olyan intellektuális tett, amelynek eredménye egy okokkal és törvényfélékkel alátámasztott világ. „létezhetnél már a tested nélkül […] lehetnél álom lehetnél képzelet / s még vibrálhatnál egyszerre harminc / befejezetlen regényben…" – hangzik a Pillanatképeket gyűjtő Tóth Erzsébettől, akinél a sokarcúság egyben a mélység hite. A valóságot tehát, amelyet újrakomponál, a tudat egy sajátos, teljes egészében soha ki nem meríthető síkjára emeli. Mindabban, amit érzékel, amit a leírással kimetsz a tapasztalásból, a szenvedélynek, az indoknak és a mámornak, a türelmetlenül sorakozó szavaknak már olyan fokú telítettsége feszül, mely a teremtés fenségét kísérti. Az elhivatottságukat átérző auktorok persze nem vágyaik filozófiai irányítását szomjazzák, hanem a valósághoz kötő szívviszony lódítja őket tovább. Ez a típus, hasonlóan Tóth Erzsébethez, képtelen ellenszegülni a csábításnak: nem áll meg a kifejezésnél. Nem egyszerűen csak nyersanyagra vágyik: bizonyos erkölcsi végiggondolások közepette sóvárogva keresi a formát, amellyel megsokszorozhatja s indokolhatja a valóságot. S ez már nem csupán a leírás diadala; itt már erős a kísértés, hogy csakugyan és végérvényesen színek, szimbólumok, törvények, képeken átszűrt összefüggések és titkos rezgések, azaz saját világok létrejöttéről beszéljünk. Mindez egy költőben, a forma kapujáig jutva, egyszerre ésszerű és misztikus sóvárgás. És először épp itt, a forma kapujában tétetik próbára az eredetiség, amely azonnal esztétikai önéletrajzot kölcsönöz a költőnek.

Tóth Erzsébet eredetisége az, hogy megalkotta saját mértékét.

Nagy hitek versünnepeiben kelt s erősödött.

Mint minden igazán originális költészetet, az övét is az a termékeny igény vezérli, hogy bonyolult művészete mindinkább megközelítse az élni tudás fenséges egyszerűségét. Érkezése az irodalomba – a híres-hírhedt nemzedéki antológián át (Madárúton) – rögvest magára vonta a céh figyelmét. Az első lendületében még ösztönös Tóth Erzsébet a véletlen és a megmunkálás átmeneteiből okulva és határait egyre merészebben feszegetve is hű maradt önmagához.

A dolgokat nyersességükben s egyszersmind álomképként látó fantáziája hatalmas fohászra ragadja: „Imádkozni a hegyek lábamhoz térdelnek, hogy tenyérbe vehető patak-víz, / széna-ágy, fenyő-akarat legyek. / Mert Istennek a madárutat kaptam, / apostoloknak virágokat." (Madárúton) Az ige közelléte sorsának előlege. Pályakezdő kötetének legelső verse máris sokat elárul róla: „jövök dűlőutaktól támogatva… folyók mellé szegődtem / egyetlen furulyával, / a hinta nem engedi el kezem." Pontos sorskép. Ábránd és valóság fogják itt egymást, hogy örvényszerű kapcsolatuk mélységének és magasságának feltárása (legalábbis mint részfeladat) majd újra és újra megtalálja Tóth Erzsébetet. Egyelőre azonban még a „kibontott hajú reggeleké", amikor „lovak ingek galambok szoknyák" patakzanak.

Szinte bizonyos, hogy Tóth Erzsébet a legkiérettebb költő az emlegetett Madárúton című antológiában, amelyről egy szerencsétlen félreolvasás folytán elterjed, hogy egy arctalan generációt akarna cégjegyezni, holott nem egy arctalan, hanem egy félrevezetett nemzedék lírikusi anyakönyvének készül. Ereszkedett, közönyös, fakó a háttér. Csak a szigetekként szétszórt külön-lázadások kontúrjai lobbannak hosszabban vagy rövidebben. (Az Elérhetetlen föld költőinek például már a léte is visszavonhatatlan tiltakozás a hiábavaló ígéretek és a mézes hazugságok rendje ellen.) A hatalom egyre pudvásabb; lassacskán a hívei is trükközések közepette gyakorolják hűségüket. Keveredik egymással mondás és ellentmondás. És a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján jószerivel elvi, erőszakmentes stádium, a derekasság fokmérője, hogy ki tud nagyobbat hazudni a másiknak. Közben repedeznek a zárfalak! S a fal túloldaláról furcsa dallamtöredékeket, szokatlan hangokat sodor be a szél a térközökön át. Hírek jönnek; jön például Tóth Erzsébettől a Távirat: „ha voltam, ha vagyok, / most kell föltámadni, / most kell hentest és bárdot elkábítani, / ősemberi táncba kezdeni, / minden bort, minden mézet kezemből kiütni, / fejem fölé minden átkot glóriának összegyűjteni, / most kell a mocsaras szőnyegről letérni".

A képek és fogalmak arányait próbálgatva, az alkotás egyéb konstitutív követelményeivel kísérletezve, Tóth Erzsébet versei mind határozottabban adják tovább egymásnak, mi is az, ami e lírát egységesíti és egységesíteni fogja. Kanyarítsunk ki az életmű bármely szakából tetszőleges számú művet: nyissuk föl az Egy végtelen vers közepe vagy a Gyertyaszentelő, A lisszaboni járat című könyveit, s nem azt látjuk-e, hogy a versei mindegyikének az elsődleges értékeken esett sebek begyógyítása a célja. Itt a szó mély értelmében csak az számít, hogy az ige, világokra világolva, igaz legyen. A hűvös békéről író Tóth Erzsébet ráadásul olyasféle tonnás súlyokkal játszik, mint kevesen: „Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében" – fogalmazza egy helyütt.

A nyugtalanság, mely Tóth Erzsébet stílusában és gondolkodásában vibrál, a mindennapok szenvedélye. De a mindennapokból kiemelkedő szenvedély is. „Ez most más idő, valami Oblomov-idő, egyszerre / gyerek-idő és vén-idő, játék-idő, minek fölkelni-idő". (A macska) Tessék eldönteni, lázadás-e vagy tagadás, ha a pillanat szembeszegül a korszakkal!

Mármost, ami a foganatot illeti: a magyar költészet százados ingere, a nyugatos buzdítás a nyolcvanas évek elejére-közepére több a becsempészett dugárunál: mint a távoli időkben annyiszor (mint mondjuk Szenczi Molnár vagy Ady idejében), megint itt zeng az ablak alatt. Úgy van: „Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis", s a hosszú kényszerszünetet követően eljön ide – egy-egy önálló kötet vagy antológia révén – a nyugati költői iskolák különféle szellemisége, és a szellem fölpróbálhat olyan, eddig csak hallomásból ismert formákat, amelyekben, egyszeriben otthonosan érzi magát. Ugyanakkor körülötte például Ágh István, Bella István, Csoóri Sándor, Gergely Ágnes, Hervay Gizella, Illyés Gyula, Kalász Márton, Orbán Ottó, Utassy József, Vas István, Weöres Sándor révén gyarapodik az aktuális jelen költészete. S egészen újfajta hangfestésével és lelke kíméletlen kiforgatásával itt van a bostoni eredetű Sylvia Plath-tól a Zúzódás című bő válogatás. A vállalt s a maga előtt sem mindig tudatosított választás révén meglelt mesterek mellett ő, Sylvia Plath lesz Tóth Erzsébet tehetsége számára a messziről szóló, de annál buzdítóbb üzenet: nem mint hozzáidomulás, nem mint megoldás, hanem mint az eredetiség bátorítója. És ami a távolságon át s idegenből Sylvia Plath, az közelről s itthonról Csoóri Sándor.

Hatás és tehetség összeszőtt ragyogása immár, hogy Tóth Erzsébet vallomások sorozatában adja tudtul: törekvése nemcsak egyéniségének, vagy privát érzelmeinek versre váltására irányul, nemcsak magánkétségek izgatják képzeletét. Sokakért akar sokat mondani. És a société gondjai a legkevésbé sem hagyják hidegen. Fiatal: vonzódik a túlzotthoz, a monumentálishoz. Fiatal: most „kell, hogy a föld is belázasodjon" alatta. Kérdései és válaszai egy bizonyos lelki hűségben fogannak: úgy érzi, tartozik az innenső világnak; tartozik az övéinek, a magyarságának, tartozik a hűségével s lehetőleg minél bátrabb víziókkal.

Tóth Erzsébet szemében a világ persze feszély is, keserű közeg, eszményképeinek tagadása, mégis épp ebben a világban akarja elemezni magát. Vajon a pillanatok révén, amelyekben az ember átbillen a merengésbe, csakugyan egységet nyer?

A saját birtokára találó Tóth Erzsébetben zúzatlan a hit, hogy a részek költészete összetart (vagy összetartható). S hogy fölöttük napként gyullad, és együtt világol a művészet („a versek szerelmes csillagok"), a politikum („Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis, / de Petőfi csizmáját nem húzta föl senki."), s hogy a természet, mondjuk egy diófa maga többet tud („nem tűnnek el nyomtalanul az ilyen percek"), mint a frivolitás valamennyi prófétája együtt. Igen, a szerves formálás Tóth Erzsébetnél azt jelenti, hogy elveket akar leszögezni, miközben lelke legintimebb (s ami ezzel majdhogynem azonos: legemberibb) felét is kész odaadni a versnek. Csupa együttérzés, kiáradó érzelem, csupa gyöngédség, csupa lányos finomság – és közösségi orákulum is, csupa elhivatottság, telve a képviselet vágyával. Fontos neki a mindennap, fontos az élet, és metafizikába lendülő sorai szerint fontos a végtelen. Ezért egy bizonyos nagyon tág értelemben, úgyszólván valamennyi verse szerelmes vers. Mivel az alkotás a szív és a tisztánlátás szüleménye; legnagyszerűbb formája éppen abban és akkor valósul meg, ha igazán test gyanánt mutatkozik, azaz szerző és közönsége közelségének mértékét fedezzük fel abban az érzelmi szituációban, melynek szűk vagy tág határait a szerelmes beszéd hatékonysága húzza meg. Így áll elő az a helyzet, hogy a szív megtudja: vallomása nyomán mennyire mély vagy felszínes kapcsolat fűzi egy másik szívhez. Írni annyi, mint a közönyt vonzalomra változtatni. (Eszünkbe ötlik-e e pillanatban Babits ismeretelméleti alapvetése: „Egy szerelmes vers megbízhatóbb forrás lehet a magyar karakterre nézve, mint a költő legszebb kijelentései a magyarságról.")

„…nem verset írok, ha verset írok: élni szeretnék" – mondja. A költő spontán azonosul – de mivel is? Azt kívánja, hogy személyiségének viszonyai és peripetiái természetesen és erőlködés nélkül nyerjenek szellemi jelentést. Mert a szenvedély, az üde telhetetlenség, egyszóval az ifjúságától kapott kedvezmény egyelőre hosszúlejáratúnak tetszik. Az életnél semmi sem erősebb, és nincs egy zuga, egy porcikája, amelyben – hol kegyes, hogy kegyetlen célzattal – ne szunnyadna vers. Élni és írni – a fiatal lánynak a két dolog: egy.

Kötetlen és szabad, mint a versforma, amelyet magáénak választ, s amelyhez egész életműve távlatában hűséges. Az irodalmi lexikától a szlengig gyarapodó, ám voltaképp következetesen egyjelentésű szimbólum nyelvet használ. Sorairól Whitman módjára választja le a poétika szabványait; azt nyilvánítja drágává, amit az avantgárd oly határozottan forszírozott: szó a szó mellé szabadon sorakozzon, kötelmek nélkül. Árad hát, hömpölyög. De arra is kész, hogy kurta, szikár sorokba illessze szavait. A jól megoldott szabadversből mindenegyes alkalommal, mint egy matematikai elem, mint evidencia bomlik ki a szerző szabadságvágya. Amúgy pedig tényleg nem mindennapi, ahogy Tóth Erzsébetnél az élet és a líra hazaérnek egymásban.

Óhatatlanul is törzstöredékek sokaságát rakosgatja benne a természet és környezet. Keletisége és nyugatisága olyan, mint mindnyájunké. Kárpáti érlemény; valami magára utalt s mégis befogadó, egyszer osztott, máskor növelt tartomány, valahol az Ural és az Alpok között, az atlanti vidék távlatnak remélt derengésével.

A lelkét tárja föl, a föld képeire hagyatkozva; egy nemzedék életérzését, az irónia és tragikum optimális arányában, olyan allegóriákat alkotva, amelyekben – minthogy a szív kicsaphatatlan belőlük – mindig ott lappang a pátosz, de egy kis szabadlelkű szertelenkedés is. Intellektualizmusának belső eleme az érzelem, ennek meg állandó hűtése a földhöz kötő, alkalmasint blazírt próza. S miként valósága a novellisztikus vershelyzet, valósága a spirituális messzeség is. „egy főhajtás a télnek / egy hűséges alattvaló / nehéz vagyok a földnek ennyi szerelemmel / szememből menekülnek a sólymok / fülem zúgása: / mintha a megrokkant tenger sírna" (Pihenj, pihenj)

Amennyiben a régi, ünnepélyes vers őstípusa nemegyszer kegyelmet nyer Tóth Erzsébet műhelyében, e kegyes gesztust a szerző szemlátomást könnyedén békíti össze azzal a fiatalabb hagyománnyal, melyet a szépség múlt századi (komoly s komolytalan) próbatevői illesztettek az ős-esztétikumhoz. Tanult költő, felkészültsége a fogékonyságban és az elmélyülésben nyer értelmet. A töredékességben is a kiteljesedés kalandját reméli megélni.

Mintha ez olyan egyszerű igény volna: azért ír, mert mondani akar valamit! Igaz, időnként csúfolódik is rajta, de bízik a szép szó felváltatlan értékében. Abban, hogy a beszéd alapvető indítéka a meghódított ismeretlenben formához jutott szépség és szabadság. Tisztában van vele, hogy a nyomorúságra visszavágó, az emberi méltóságért kiáltó szavaknál különbet a nyelvnek ez ideig még nemigen sikerült létrehoznia.

A nagy lélek nem rémül meg a hasadt élet fájdalmától. És nagy lélek az, akit elfojthatatlan életvágy hajt – a nagy lélek minden életmozzanatot a sorshoz viszonyít; ebből kovácsolja művét. Elég neki egy szó, egy helyzet, egy jelenség, s máris a szétforgácsolt világ fölé emelkedik, útra kel, hogy meghódítsa azt a korrigált univerzumot, amely a háztáji méretektől a végtelenig terjed.

„Amikor még nem sírok, és amikor már nem. / Ennyiből áll időszámításom". A lélek hisztériás gőgje is szükséges a vershez, a belső élet kiteregetéséhez. Néha elébe kell állni ennek a gőgnek, néha imádkozni kell hozzá, invitálni, szepegve, ordítva: adja legalább első szavát a munkadarabnak. Aztán majd valahogyan lesz: kell a vers, muszáj betörni a szavak barbár bandáját, rávenni őket, hogy hozzák el, ami a látható dolgok mögött van, a valóság egyre kijjebb tolt határain túlról, ahol sérthetetlennek tetszik a csend. Szokás mondani, hogy a csend a lélek kegyetlen kifejeződése. Lehet. De a költészetnek nem a legrettenetesebb átka. Pilinszky például Atlasz volt a csöndjével.

Amikor a költészetről biztos cél gyanánt beszélünk, úgy, mint olyan kitartó és konok tettről, amely egy emlék, egy jelenség, egy mosoly, egy rögeszme ürügyén a valóság ismeretlen tereinek meghódítását értelmi és érzelmi nyugtalanságokra vezeti vissza, akkor ifjan veselkedünk neki a munkának. Kérdés, nem vénen jövünk-e ki belőle. Az ifjú marad, mert felismer valamit az ismeretlen szépségéből. Nevet akar adni neki. A vén tétovázik: a költészetben ez a hallgatás.

Egy politikai tartalmú felszólalás Szentendrén, magánéletei teherpróbák, a céh felekezeti belháborúi, a színes erkölcsök hirtelen rozsdásodása, csapatszakadás, irigységförgeteg – számos ok előhúzható a nem várt csönd magyarázatául. Alig-alig akad alkotó szellem, amely ne kacskaringózna. Egyáltalán: nem vibráló hullámvonal-e az élet? A géniuszt, ha már evickélésének jelei mutatkoznak, pihentetni kell; nem gyengül – kifújja magát, levegőt vesz, felkészül, elmozdul, fölmér, átértékel. S kezdi újra. Ha mindez az írás velejárója, Tóth Erzsébet, legalábbis kifelé, jó hosszú időre idegene lesz az írásnak. Diafilmeket szövegez, zöldséget árul. Közben 1984 őszén Csoóri Sándor, Eörsi István és Tolnai Ottó társaságában költői fesztiválra New Yorkba hívják, ahová a szív kalandjai két évvel később majd visszavezetik. A költő azonban, legalábbis a nyilvános jelenlétet illetően, hallgatag alakja az irodalomnak. Csaknem tízesztendőnyi verscsendet követően lép elő kötettel: 1993-ban jelenik meg az Arcod mögött május.

A visszatérés könyvéről valósággal lerí, hogy gereblyével összeszedett anyag, az adott magasság gidres-gödrös hajlatairól. A lendület (A fénylegény), az ideges alakváltások (Ha látnál így estefelé), a lélek kiélezett konfliktusai (Chicago blues, Arcod mögött május) és a szavak nagy alkalmának bizonyuló feszes, éles vers (Vallomás) itt is megvan. De ha a költészet, még a hitetlenek szemében is, a látható és láthatatlan két part közötti énekeinek isteni vezénylete (érdemes-e kisebb ambícióval írni?), akkor az Arcod mögött május kötete egy kissé bizonytalan hídon állás. A nyugtalan költő csapong és tendenciákat sejtet, A Village lépcsőin és az Amerikai szerelem hangulathullámzása egyben stíluseklektika is; túlságosan heterogén költészet, lazára vett képtechnikáját eluralja a zsurnalizmus, a Lakitelek a bennfentesek lírája, a Szegények tavasza variáció egy régi motívumra, elégikus pasztell, a Tükrök mélyén a nagyság visszatérte. A rutin és az eredetiség párbeszédéből fonódott kötetnek az a kritikán felüli jótéteménye, hogy megszületett: ezzel a könyvvel Tóth Erzsébet legyűri a csendet. S noha a veszteglés epilógusaiban talán túlságosan is magasra csavartatott az érzelmesség, a szívhez szólás mellett az összeszedettség, a magatartás is kikiáltja saját szavát: „egy ismeretlen könnyű szív dobogott bennem / a másikat beledobtam az óceánba" (Ismeretlen könnyű szívvel)

Az óceán. Ez a szó némileg ijesztő, de bátorító és okvetlenül konzekvencia.

Az ezredforduló környékén Tóth Erzsébet maga a meggondolt szárnyalás, és ő maga száll. Ha úgy akarja: könnyed. A jelenségek önmagukban való értékét lirizálja: remekül ért hozzá, hogy verse szép legyen. De a hitelesség fénye azé a Tóth Erzsébeté is, aki rendezettségében és indulatában egyaránt képes elmélyült vallomásra közösségről és hazáról. „Nagymama, a tengeri elvágta a nyakamat! / Ma is érzem köténye illatát, / ahogy magához szorított, / és érzem kezét a nyakamon. / És azt a zöld pengét is érzem, amikor néha egy nap alatt / át kell hajtani ezen a kis országon." (Azt a zöld pengét)

Összehangol, és nem tagad. Verseinek szilárd centrumába a személyiség kerül, de régi magához hűen új megint. A lisszaboni járat például (noha szinte mániákusan külsőleg rögzíti témáit) valójában a lírai személyiség belső titkai után fürkészik; démona és gyönyöre a szerelem, kesernyés nosztalgiája pedig az a dilemma, hogy mit kezdjen közösségi elkötelezettségével (Nem oszt, nem szoroz, A nemzet cirkusza).

Álmok, ábrándok, az összetartozásról mesélő fantáziák költője volt, aztán a különleges érzékenység és a tisztánlátás lett verseinek legigazibb pompája. Most éppoly magától értetődő természetességgel énekli meg a nyírségi gyerekkor emlékeit, mint a nagyváros tereit. (A Róna utcát keresztező Gyarmat utca, Thököly út, Szugló utca, egyszóval Zugló a második kishazája, aminthogy A szív gyarmatai utcanév szerint is kirajzolja e teret.)

A közösség és a társaság egykori dacos lírikusának szájából a vers, még gyakran az intim líra is, a gúny kontrasztjaival hangzik: „Szeretni nem divat már. / Istenem hány búcsúzást adsz, / míg egyetlen találkozást? Az utasok már / a poggyászukért tülekednek, az óriásszíjak / túl gyorsan forognak, keringnek körbe-körbe, // már egyedül forgok, nem vesz le senki, / nem jött senki értem, itt maradok / a tekergő kígyó-síneken örökre." (A lisszaboni járat)

A költészet belső ösztöne diktálja, hogy szembenézzen környezetével és magával? A szépséget védje vagy az igazságot? Esetleg a kettőt egymásban? Hol érnek véget saját érzései, s hol kezdődik a külvilág? Kezdődik-e? „Nem múlik el, amit az ifjúság / egyszer beragyogott. / Ahogy nem múlik Ady, Németh László. / A haza szikrázó örökmondatai…" (Égi ólomból)

A lázadó poéta, a kipirult vagy büszke társasági, közösségi szócső az elmúlt éveké. Forró múlt, de múlt. A kikötőre lelt utas újfajta bátorságot próbálgat. Most már szabad neki például saját gyakorlatában összehasonlítani a költőiskolákat. Dörög is néha, el is érzékenyül, bús és blazírt. Föl-fölcsíp hangulatokat a folklórból („szabad ég alá vágytam, mint a pásztorok"), a gyerekkori eszmélet nagy tudományából („hunyd be szemed, kék az ég / mint iskolásfüzet, nyugodt lény / mintha lennél: saját fegyvered"), a szociolektusokból, a flaszternyelv tónusaiból („ti még országot akartok alapítani / nem halljátok / hogy már a világvégére húzzák / a világ-discóban / műfüst / műhaj / műfiúk / műfasz / műlila füstfiúk a történelemről vinnyognak és rángatóznak / tíz ujjukra öt gyűrű jut"). S élvezettel öblíti ezeket az angolszász receptre kevert, prózába oltott líra fröccsével („majd öreg leszel, / a Subway bolondjai között Salingerrel fogsz / beszélgetni").

Amilyen hatalmas ívben szárnyal időnként, annyira nem rest lebukni az alsó élet rettenetes sötétjeibe. Tempós és lassú. Gyakran épp ritmuselemeiben emlékszik vissza a lázas, serdülő költőlányra. Érdekes, hogy a múltja iránti gyöngédségből nemcsak az egzisztenciális változás, a lerombolódott értékek, az építgetett, de az érlelődésben végül abbamaradt ábránd-Édenek képei áradnak szét; iramot és lendületet is innen vesz a vers. Hogy aztán szép, mélabús rajzolatokban lassúdva elszélesedjék. „majdnem verset írok, majdnem sírok érted, / …te mondtad: az élet szép, / gyönyörű az ember" – írta pályakezdése idején. Harminc évvel később úgy folytatja, mint akiben világnézetté válik a kiábrándulásban való elmélyedés: „a nyarakat mintha máshol töltöttem volna / tavaszra őszre sem emlékszem / sűrű hóbörtön falak ereszkedtek / világvégi eszelős telek" (Alma, orgona; Aliz már nem lakik itt)

A nyarak letéteményese lehet bátor szembehelyezkedni az idők közömbösségével vagy telével. A lelke mélyén mindig is nyár patakzik. A titka az, hogy látta a világ arcán a napsütést, a verőfény pedig érveket szolgáltat a gondolkodásban. Alighanem ez az inspiráció ölt testet a 2005-ben megjelent olvasókönyv, a Camus napsütése című esszékötetben. Hogy a szerző olvasmányélményei lírai prózát öltve mennyiben válnak műesztétikává; hogy a kötet egyes darabjai mennyiben reflexiók és mennyiben a telibe találó tömörség kis fesztiváljai a könyvrecenzió ólomkamráiban, alig érdekes. Rajongás, néhol finom neheztelés, hangulat ez is, tehát líra, minden műfaji nyomás alól kiszökve. Nagyszerű, fegyelmezett apológia. Az írót ebben is a lélek, az olvasót meg hatás és tapasztalat célozza.

Esztendővel az esszékönyv után kész a Láncok a csuklón (2006), egy újabb prózakönyv. A szerző az érzelmek megtartó és egyúttal húsevő tulajdonságát tudomásul véve komponál egy szívszorító, sötét színezetű, prózába tördelt lírai nagymonológot, amibe kordokumentumokat is beledolgoz. Komponál, vagy inkább komponálna, ha épp a lírai mámor és az alanyiság nem csinálna némileg csapongó gyónást a regényvágyból. Tóth Erzsébet ifjúsága csírázik ki itt újra, de már a csírát rögtön lekaszálja az idő. Hogy ez a konkrét személyekkel, szakmabeliekkel és a betűjelek mögé rejtett hősökkel teli lírai cikázás meddig személyes ügy, s hogy képes-e a kívülálló figyelem-feledkezését újra és újra visszavinni a magánügyek örvényéhez, erősen kérdéses. Tóth Erzsébet prózái közül a legtarkább a legegyöntetűbb: a 2008-ban közzétett Szívhangok tárcái, jegyzetei. A napi élet nótáriusa itt biztos tanújelét adja nagyságának: a jó testes kötet szinte minden második darabja a napi, rövidlejáratú aktualitásból a szimbólumig emelkedik, éppen a sokféle érzelmi vonatkozás által. A tárgy sokféle, a tárcák meséje változatos, de a lokális életképekből minduntalan kiérzik a nőiség érzékenysége és gyakorlatiassága. Ugyanez a fogékony nőiség látszik a 2012-ben megjelent Kőrózsán, ezen a két hangra írott, a másik nem számára elérhetetlen alkotói síkra vitt drámaepikus, nőneműen költői, de épp annyira (vagy még inkább) prózai szerzeményen. Az írásképe alapján versnek látszó szerzeményben kétségtelenül szerepet játszik némi lírai minőség, csakhogy nincs híján annak az extenzívebb ábrázolásnak sem, amit epikusságnak szokás mondani. A Kőrózsa nyugtalan, megrázó könyv. Dúltsága, amely a kifejezésben lüktet s a tartalomban tragédiát érlel, akár próza, akár líra, a megújulás vallomása. Rendkívüli mélységekbe behatoló forma.

Tóth Erzsébet egész összefüggő művészete a legtermészetesebben fogalja magába finom alakváltásait. Mindenesetre az indulása körül hirtelen felkapott, álmodozó és némiképp vadóc költőlányból mára egy szkeptikus, ironikus, olykor még lelkesülő, de ami a lényeg: felelősségteljesen gondolkodó író vált. Országhoz, emberséghez, szívhez, újdonságokhoz kötődni kevesen mernek, s még kevesebben tudnak olyan hitelesen, mint ő. Védelme, fedezete, aranya, jövője, olvasóinak biztosítéka a hitelesség.

Versmondatainak egyensúlya a deklamált szavak helyénvalóságát és felcserélhetetlenségét jelenti. A sajátos fazonú vers (és a verset megelőző szemlélődés mozzanatairól tudósító prózatöredékek bevitele a műbe) azonban olyasféle behatolás a líra megszokott terepére, ami – ha talán némiképp tarkítja – rögtön szét is feszíti a líra formai kereteit. Helyet és kort megőrző-dokumentáló verseket ír, magatartásának, de magatartása körülményeinek is formát akar adni. Ezek olykor pazar leírások, máskor kommentárok, mesélő prózák.

A képektől sűrű, komplikáltan szőtt korai verseit a kibontakozás korába átemelve, egy mámorítóan sokszínű anyagot énekelt s énekel rá versmúltjára – amúgy mit sem törődve az oráció-kreáció ideálisnak elképzelt egyensúlytörvényével (A nyúl, Megszületik augusztusban, Nyáresti hüllők). A szabadvers szabad költője ő.

Lehet csodálni lágyságát és vaskosságát, szívbemarkoló prózai színezetű epizódjait, lehet bámulni vízióit, szellemességét, kajánságát, könnyű beleszeretni tisztánlátásába – mégsem ezek az egész rovására kiemelt részek posztulálják a kiérett Tóth Erzsébetet. Számára is annyi az egész, amennyi tavaszkor megújhodik, télen megfagy. De a költészet nemcsak időjárás és égöv függvénye. Költészet az is, hogy valaki az egyénisége iránti hűségét megzavarni próbáló mindenféle hatásra nemet mond; és költészet annak felismerése, hogy egy darabig nagyon becses, ami új, de csak az folytatódik, ami igaz. És költészet az a bizonyos világpasszus. Teleróva az élet szerelméről szóló sorokkal. Kételyekkel, fájdalmakkal, a napfény gyülekezetének zsoltáraival. S Tóth Erzsébet neve ott van e végtelen vers szerzői lajstromán.

[2015]