Vajda László
Király Zsiga-díjas népi iparművész
Vajda László kovács, népi iparművész, a Népművészet Mestere 1953. április 14.-én született a Tisza bal partján, Tiszaeszláron. Édesapja azt tanácsolta neki, tanuljon iparos szakmát, mert azt mindig megbecsülte a falusi ember. Ő maga műbútorasztalos szeretett volna lenni, de végül a kovács szakma mellett döntött. Egy igen jó kezű és az inasaival bánni jól tudó mesterhez, Szép Gáborhoz került, aki a helyi termelőszövetkezetben végezte munkáját. A nála szerzett tudás végül sokkal fontosabbnak bizonyult a rakamazi szakmunkásképző iskolában kapott elméleti oktatásnál.
A téeszekben működő majd minden kovácsműhelyre jellemző volt országszerte, hogy készítették a klasszikus értelemben vett (falusi) kovácsmunkákat (patkókat, vasalatokat, kocsialkatrészeket stb.), de a mezőgazdasági erő-és munkagépeket ugyanúgy javították, mint ahogyan a hegesztő vagy lakatos munkákat is elvégezték. Szép Gábor műhelyében Vajda László segédként belekóstolhatott a vasas munkák mindegyikébe. Később szakmunkásként a leninvárosi katonaévek alatt a Tiszai Vegyi Kombinát öntőműhelyében még a bronzöntés fogásait is elsajátította, így igen jól megalapozott és széleskörű tudással bírt fiatal korától.
Vajda László falusi környezetben nőtt fel, ahol a kovácsokat megbecsülték, munkájuk elengedhetetlen volt a paraszti életmód majd minden területén, így a falu társadalmában fontos szerepet kaptak. A szekerek vasmunkái, az ajtók, ablakok vasalásai, a vasból való kézi munkaeszközök, az ekék mind-mind a kovácsműhelyben készültek vagy javíttattak egykoron. A 19. század végétől a falusi kovácsok munkája gyökeresen megváltozott, hiszen a gyáripar termékei és az új gépek falun való megjelenése már azt a korszakot vetítette előre, amikor a kovács már egyben lakatos, gépszerelő, hegesztő is lett. Ez a korszak gyorsan elkövetkezett, a 20. század elejének kovácsai már inkább a gyárak technikáit, a gépészkovács szakma fogásait sajátították el. A kollektivizálás időszakában ez a folyamat még inkább felgyorsult, a mezőgazdaság gépesítése, leginkább a javítások révén annyi munkát adott, hogy a klasszikus kovácsmunkák szinte teljesen eltűntek. „Fogyott a ló, fogyott a patkó is." – mondták akkoriban.
Vajda László gyermekkorától találkozhatott még egy olyan, már nem virágzó, de még élő tárgykultúrával, amelyben minden használati eszköznek, szerszámnak megvolt a maga arányrendszere, motívumkincse, dísze, a díszeknek mondanivalójuk volt, a praktikum és az esztétikum nem volt különválasztható. A mindig tanulni vágyó, nyitott fiatal kovács hamar felismerte, hogy a gépészkovács munka túlsúlyát a régi vaseszközök, a díszek, a feledésbe merülő szerszámok újrafelfedezésével és készítésével lehet kiegyensúlyozni. Számára ez fontos volt, szakmai fejlődését, melynek igénye folyamatosan élt benne, így látta csak biztosítottnak.
Az 1970-es évek az anyaggyűjtés, a tanulás és az önképzés időszaka volt. 1970-ben beiratkozott a tiszalöki gimnáziumba, ahol 1974-ben leérettségizett, közben 1978-tól már a Tiszalöki Vegyesipari Szövetkezetben dolgozott. 1976-ban Debrecenben Vaskó rugókovács műhelyében mestervizsgát tett kovács szakmából, ezzel a szaktársak első nagy elismerését kapta meg. 1978-ban a hegesztő képesítést is megszerezte, majd 1979-től elvállalta a tiszavasvári szakmunkásképző intézet szakoktatói állását.
A szakmai tudás átadásának egyetlen jó módszerét ismerte, azt, amelyben neki is része volt: a mester mellett inasok dolgoznak, akik minden munkafolyamatban részt vesznek tevőlegesen is. Igen fontosnak tartotta, hogy az inasok a készülő munkadarabot tervezzék meg, illetve le tudják azt rajzolni, tudják méretezni, tudjanak műszaki rajzot olvasni.
Ezzel szemben azt tapasztalta, a szakmunkásképzők tanmenetében értelmetlen keretek közé szorítják a gyakorlati oktatást és attól majdnem teljesen elszakítva oktatják az elméletet, ennek eredményeként a szakmát csak nagyvonalakban ismerő, sok hiányossággal küzdő diákokat nevelnek. Miközben az iskolában próbálta a tanulók számára érdekessé tenni a mesterséget, az 1980-as évek igen fontos változásokat hozott Vajda László munkásságában 1983-ban először vett részt népművészeti pályázaton, a siófoki népi kismesterségeket bemutató megmérettetésen harmadik díjat kapott, munkáira felfigyelt a szakma, a népművészet iránt érdeklődő közönség 1984-ben a debreceni Kölcsey Művelődési Központ által meghirdetett Régi mesterek, mai alkotók pályázaton első díjat nyert, mely díjnak köszönhetően meghívást kapott előbb a hajdúnánási, majd a tokaji népművészeti alkotótáborokba. Ezekben az alkotótáborokban találkozhatott először azokkal a kézművesekkel, kutatókkal, akik hozzá hasonlóan fontosnak tartották a magyar népművészet tanulmányozását, a hagyományok összegyűjtését és azok feldolgozását.
A hajdúnánási alkotónapokon kötött életre szóló barátságot három kiváló kováccsal, Szekeres Antallal, Buczkó Józseffel és Molnár Józseffel, illetve itt kezdte el Makoldi Sándor festőművész, néprajzkutató és Cs. Tábori Hajnalka néprajzkutató útmutatásai alapján komolyabban vizsgálni a tárgyalkotó népművészetben megjelenő szemiotikai vonatkozásokat, illetve a szakralitás tárgyakon való megjelenési formáit, de bekapcsolódott a hagyományos tárgyak összegyűjtésébe, archiválásába is.
Az akkor már nagyhírű tokaji művésztelepi alkotótáborban, főleg a Fiatalok Népművészeti Stúdiójához tartozó, a Nomád Nemzedékhez köthető népművészek, iparművészek, építészek, néprajzosok és művészettörténészek társaságában ugyancsak erősödött az elhatározása, mely szerint egyéni alkotópályáját a népművészet, a népi iparművészet területén kell továbbvinnie.
Komoly segítséget jelentett számára, hogy a Szabolcs-Szatmár Megyei Népművészeti Egyesület (1990-től: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Egyesület) tagjaként, dr. Puskásné Oláh Júlia közbenjárásával egyre több kiállításon, pályázaton tudott megjelenni. 1985-ben az Országos Népművészeti Kiállításra saját gyűjtéseit feldolgozva kapuvasalatokkal, díszített kéziszerszámokkal pályázott, a 31 darab tárgyból a népi iparművészeti zsűri 27 darabot „A" kategóriásnak ítélt. A zsűrikben helyet foglaló néprajzosok, különösen Bánszky Pál, Füzes Endre, Péterffy László, Galánfi András, Borbély Jolán ugyancsak tanácsokkal és az alkotások bemutatásának lehetőségével segítették az 1986-tól már fiatal népi iparművészt, aki hamarosan már e zsűriknek is tagja lett, mint szakértő mester.
A kovácsoltvas tárgyak mellett 1987-től harang-és csengőöntéssel is foglalkozott. Hívő emberként a harangok szakrális jellege, szimbolikus szerepe még fontosabbá tette számára ezek készítését.
Vajda László 1980-as évekre datálható gyűjtőmunkájának és alkotótevékenységének legfontosabb jellemzője és egyben érdeme, hogy igen jó érzékkel választotta szét a magyar kovácsmesterségben a 19. század második feléig meglévő történeti rétegeket, stílusjegyeket, valamint szinte ösztönszerűen, köszönhetően az őt „nevelő" falusi közegnek és a jó mesternek, megtartotta e jegyek és e tárgyak arányrendszerét. Már elismert mesterként újratanulta a szakmát, mert új tudása birtokában újra tudta értelmezni a vastárgyakat, azok díszeit, formáját.
A köznép számára dolgozó (falusi) kovácsok munkáiban természetesen itt-ott tetten érhetők az udvari, városi fémművesek stílusjegyei – különösen a barokk időszak jegyei -, a céhek technikai megoldásai és díszítőeljárásai, de alapvetően a paraszti kultúrához kötődő vasmunkák egyszerűségükben és praktikumukban képviselnek értéket. A Vajda-műhely nem kívánta az egész Kárpát-medencei, egykoron sok központban virágzó kovácsmesterséget feldolgozni. Ebben a műhelyben a kocsik felhágóját és ostortartóját, a díszített szénavágót és vasháromlábat szerették volna a régiek tudása szintjén elkészíteni, ezt a tudást nem statikus módon megőrizni.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a tárgyi emlékek gyűjtése mellett a régi és újabb szakirodalom, valamint a dokumentumok összegyűjtése is célja volt, hiszen Vajda László felismerte, az írott-rajzolt anyag néha olyan adattal is szolgálhat, amely egy kézbe fogható tárgyból nem mindig olvasható ki.
A tiszavasvári iskolától elköszönve 1991-ben Vajda Lászlónak lehetősége nyílt szülőfalujában önálló műhely megnyitására. A már évek óta épülő műhelyben az alapvetés hasonló volt az egykori mesternél megtanultakéhoz: első a falu, az itt élő emberek eszközei, javítanivalói, megrendelései a legfontosabbak. Ezután jöhet az alkotás és a más vidékről jövő megrendelés. A hagyományok megőrzésének igénye, a szokásokhoz való ragaszkodás Vajda László számára nem csak az üllő és a fújtató melletti munkára korlátozódik, hanem a falu közösségének vonatkozásában is fontos.
A tudás átadásának szándéka az önálló műhelyben is tovább élt. A klasszikus, nem a merev tanmeneten alapuló mester-inas felállásban oktatta a maguktól jelentkező fiatalabb-idősebb tanulni vágyókat. Az évek alatt 15 inas fordult meg a tiszaeszlári műhelyben, segédként majd mesterként 8-9 a pályán is maradt itthon vagy külföldön, saját műhellyel, megélhetéssel. „Kenyeret adtam a kezükbe" – mondták a régiek, mondja Vajda László.
Egykoron egy-egy céh saját közösségüknek tudott egyfajta biztonságot adni, hiszen érdekeket védett, a tudás tekintetében volt mihez viszonyulni, illetve egyfajta közösségi életet is szervezett. Vajda László ezek hiányát fedezte fel és ezek érdekében lépett fel közösségteremtő szándékkal, amikor 1987-ben megszervezte Nyíregyházán az I. Nemzetközi Kovács Találkozót. A találkozót több is követte, a kezdeményezésnek híre ment a határokon túl is. A viszonzás sem maradt el, Vajda László 1998-tól folyamatosan járt el lengyelországi, csehországi, ausztriai kovácstalálkozókra, fesztiválokra. Előbb versenyzett, később az elnyert elismerések már a zsűritagok közé sorolták nevét.
A céhforma társaság megszervezésének következő lépése az volt, amikor a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Egyesületen belül létrejött a Kovácsmíves Céh, majd a tagság bővülésével Magyarországi Kovácsmíves Céh néven 1992-ben önálló egyesület alakult.
A Népművészeti Egyesületek Szövetsége 1995-ben úgy döntött, Vajda Lászlót érdemesíti arra, hogy megkapja a Király Zsiga-díjat, a magyar népművészeknek adható egyik legrangosabb elismerést. Az indoklás tömör és pontos: kiemelkedő szakmai tudás, példaértékű munka a közösségekért, a hagyomány megtartásáért.
Az ezredforduló után a műhelyben fontos változás állt be, hiszen az egyik Vajda László tanítvány, saját fia, László is besegít már, aki – szétnézvén a világban – új, főleg a szecesszió fémművességéhez köthető tárgyak elkészítését javasolta, illetve megjelentek kínálatukban a modern kovácsművesség stílusjegyeit magán viselő használati-és dísztárgyak.
Az épületek kovácsoltvas szerkezeti és díszítő elemeinek minőségi kivitelezése még nagyobb elismerést és ismertséget hozott a műhelynek, számos külföldi és magyarországi megrendelés érkezett kerítésekre, ablakrácsokra, díszkapukra, csillárokra, pincerácsokra, díszes kilincsekre. A vasművességnek a műemlékvédelemmel, az építészettel, a belsőépítészettel összekapcsolódó területei újabb tanulási folyamatot igényeltek, hiszen az építészeti jellemzők és a művészettörténeti vonatkozások nélkül nem lehet egy Fazola Henrik stílusában megfogalmazott díszkaput újrateremteni, de javítani sem.
A közösen kivitelezett munkák ellenére jól látható, hogy Vajda László igazi alkotói területe a népi tárgyalkotó kultúra, ezt ismeri az alapoktól a legmívesebb darabokig, míg ifj. Vajda László a díszesebb, az egykori polgári és nemesi ízlésvilágot közelítő tárgyak készítésében és a modern fémművesség területén van leginkább otthon. Egymásra hatásuk azonban kétségtelen, mivel mindketten nyitottak az új ismeretekre.
Családi vállalkozás lett a Vajda-műhely, a szó legszorosabb értelmében, hiszen Vajda Lászlóné is kiveszi részét a szervezésben, a menedzselésben, de önállóságuk az alkotómunka terén nem veszett el, legfeljebb néha váltakozik, épp ki a mester és épp ki az inas.
A kétezres évek elejétől sorra jöttek az elismerések: 2004-ben a Népművészet Mestere cím, 2008-tól a megyei népművészeti egyesület elnöki megbízatása, 2013-ben a Magyar Kultúra Lovagja cím, majd 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagsága.
Vajda László atyamester a kovácsok közt. Tehetsége, kitartása kiváló szakemberré tette, érdeklődése gondolkodó emberré. Olyan időkben vállalta fel a népművészet emlékeinek gyűjtését, olyankor beszélt arról, hogy a mesterek elhalhatnak, de a mesterség sosem, amikor vagy közöny, vagy ellenségeskedés fogadta az efféle tevékenységeket.
Nem bírálója a technika, a világ, az életmód változásainak, csupán felhívja a figyelmet tárgyaival, munkája tiszteletével és az emberi közösségekbe vetett hitével arra, amit megtanult a magyar népművészettől: a legfontosabbak az arányok.
[2016]