Varga Péter

„A restaurálás egyszerre tudományos és művészeti tevékenység, mely végtelen alázatot kíván. Tisztelem magát az alkotást, egy mű megalkotásának a folyamatát, az anyagot, amivel dolgozom, és a művet, az alkotást magát, aminek mind formai szépsége, mind technikai mássága és szépsége lenyűgöz. Elvem, hogy lehetőségeink szerint meg kell őrizni mindazt a szépséget, amit műtárgyaikban elődeink alkottak. Munkám során, a restaurálásban, minden tudásommal, a legmagasabb színvonalon a mű eredeti állapotának visszaállítására törekszem, a restaurált tárgy integritásának, készítéstechnikájának, »mondanivalójának« megváltoztatása nélkül." – vallja ars poeticájában Varga Péter ötvös restaurátor-művész.

Tudományos és művészeti érdeklődése már kisgyermekkorában formálódni kezdett: gyógyszerész édesapja és tanár édesanyja példája és munkája szinte magától értetődően keltette fel érdeklődését az istenhitre alapozott reáltudományok iránt, míg édesapja fafaragásai a művészet, a művészi alkotás folyamatának világát nyitották meg előtte. Világlátását, művészi-etikai alapvetését kora gyermekkorától meghatározta családjának református hite, református értelmiségi felmenőinek (kántortanító, iskolaigazgató, tanár, jogász), illetve szűkebb családjának, édesanyjának, egyházközségi kurátor édesapjának a példája.

Nagybátonyi gimnáziumi évei, a gimnáziumban folyó, széles körű művészeti oktatás és a technikai kézműves foglalkozások, nemcsak a művészetek, a művészettörténet iránti érdeklődését mélyítették el, hanem felkeltették benne a művészi alkotás vágyát is. Nagy érdeklődéssel tanulmányozta a különböző kézműves technikákat, egyre növekvő figyelemmel fordulva a fémművészet különböző technikái, ágai felé. A gimnáziumban szerezte első gyakorlati tapasztalatait a fémmegmunkálás terén, s már első próbálkozásai (acéllemezből készült asztaldíszei, hamutartói) után egyértelművé vált számára, hogy útja az ötvösség, az ötvösművészet felé vezet. Ötvös-technikai tudásának megalapozására egy hónapos nyári gyakorlatot tölthetett el az Állami Pénzverő Nemzeti Vállalat bizsukészítő részlegében Budapesten, majd felvételt nyert a két éves ezüstműves szakképzésre, ahol elsajátította az ötvösművészet történetének és az ötvösség mesterségének az alapjait – megismerkedett a különböző anyagok, fémek, illetve kövek tulajdonságaival, megmunkálásuk történetével és módjaival és a különböző ötvösművészeti technikákkal. Ötvös szakképesítésének megszerzése után újra az Állami Pénzverőhöz szegődött, s a szakma ott dolgozó nagy öregjeinek keze alatt egy éven keresztül tovább mélyítette szaktudását, elsajátítva természetesen a speciális pénzverői ismereteket is.

A technikai-művészi tökéletesedés vágya figyelmét mindinkább a régi korok ötvöstechnikáinak egyre tökéletesebb elsajátítása felé fordította. Az ötvös szakirodalom tanulmányozása mellett élvezettel látogatta a múzeumokat, s a megfigyelt technikákat és motívumokat, a tanulmányozott műtárgyakat rajzokon, illetve mintadarabokon igyekezett reprodukálni. Rajzi és mintázó készségét Fekete G. Dezső szobrászművész Fő utcai műtermében fejlesztette tovább.

A régi korok mesterei mellett művészi formálódására, pályájára igen nagy hatással volt nagybátyja, Varga Dezső, az esztergomi Keresztény Múzeum festőrestaurátora, a Képzőművészeti Főiskola festőrestaurátor tanára, később igazgatója.

1972 és 1974 között az akkor kötelező, kétéves katonai szolgálat során – ha a gyakorlatban nem is dolgozhatott – az ötvösművészeti, illetve ötvös restaurátori szakirodalom tanulmányozásával mélyítette tovább ismereteit, ekkor már egyre inkább az ötvös-restaurátori pálya felé fordulva. Leszerelése után, 1974 augusztusában került a budapesti Iparművészeti Múzeum ötvös restaurátor műhelyébe, melyet 1949 végén, az ötvös restaurátor szakma egyik kiemelkedő egyénisége, Dömötör László alapított. A múzeumi műhelyben a műhelyalapító mellett olyan nagy hírű mesterek mellett formálódott tovább, mint Szvetnik Joachim és Kiss Pál.

Az ötvös-restaurátori szakismeretek alapjainak elsajátítására 1975-ben elvégezte az egy éves restaurátori alaptanfolyamot, majd 1976 és 1979 között, az Iparművészeti Múzeum ötvös-restaurátor műhelyében végzett folyamatos, napi restaurátori munka mellett, a Képzőművészeti Főiskola levelező tagozatán elvégezte az ötvös restaurátor szakot. Emellett folytatta a régi korok műveinek, technikáinak, az egyes készítéstechnikák szakirodalmának és forrásainak tanulmányozását, az elméleti ismeretszerzésen és a gyakorlati munkán alapuló folyamatos önképzést, illetve a szakmai kísérletezést. Az egyes korok ötvösszerszámainak minél tökéletesebb használatára, a régi technikák lehető legalaposabb elsajátítására törekedett, ezért megragadta az alkalmat, hogy az Iparművészeti Múzeumban bekapcsolódjon az Esterházy-kincstár műtárgyainak restaurálási munkáiba. Az 1970-es évek végétől alakult ki a párját ritkítóan különleges szakmai-technikai tudáson, anyagismereten, és a régi mesterek, alkotásaik iránti tökéletes alázaton alapuló művészi-restaurátori stílusa, kézjegye. Az évek során megszerzett technikai, mesterségbeli tudása, felkészültsége egyre biztosabb talajt jelentett számára ahhoz, hogy a restaurátorművészi munkán, a régi mesterek művei integritásának visszaadásán, vagy műtárgymásolatok készítésén (a másolandó műtárgy anyagaival megegyező anyagokból és az eredeti technikákkal) túl kreativitása, tehetsége és érzékenysége önálló műalkotásokban, tervekben, s megvalósult ötvösművekben is kibontakozhasson. A Magyar Alkotóművészek Egyesületének (később Közalapítvány) tagjaként rendszeresen megfordult a zsennyei és a hódmezővásárhelyi alkotóházban.

A szakmai ismeretek, szaktudás generációkon átívelő továbbadásának példáját, s ennek vágyát családjából, kisgyermekkorától hozta magával. 1996 és 2000 között a Képzőművészeti Főiskola (majd Egyetem) tárgyrestaurátor szakának ötvös szaktanára lett, s az ötvös-restaurátor szakma ifjabb generációinak számos hallgatója a keze alatt mélyíthette el szakmai ismereteit és készíthette el diplomamunkáját témavezetésével. A szaktudás, a tárgyismeret, valamint a hosszú évek munkája, kísérletezései, tapasztalata során kiformálódott „műhelytitkok" átörökítésének szinte a középkori céhek világát idéző, napjainkban ritka példája, hogy egykori főiskolai tanítványai között volt leánya, Varga Noémi ötvös restaurátor művész, aki édesapja szakmai örökségét a 21. századi anyagvizsgálati módszerek felhasználásával viszi tovább.

A szakmai ismeretek továbbadásán túl Varga Péter mindig is tisztelettel adózott a nagy elődöknek, ötvösművészeknek és ötvös restaurátorművész elődeinek egyaránt. Munkásságukat egyrészt az iskolai oktatás keretében, másrészt előadások során ismertette meg a szakmával és a nagyközönséggel egyaránt. Ezenkívül a Szvetnik Joachim-alapítvány kuratóriumi tagjaként közreműködött a mester szülőhelyén, 1997-ben átadott emlékház kiállítási anyagának összeállításában, az ott látható ötvösműhely kialakításában, illetve Szvetnik Joachim (1927—1988) életművének és munkásságának megismertetésében.

Az Iparművészeti Múzeumban először segédrestaurátori, majd restaurátori munkakörben, később főrestaurátorként dolgozott. Mindennapi múzeumi munkája a raktárkezeléstől, műtárgytisztítástól kezdve felölelte a gyűjtemény számos különböző tárgy-, illetve anyagtípusú (óra, ékszer; bronz, réz, vas, etc.) alkotásának restaurálását, valamint a kiállításokra kerülő tárgyak tisztítását, konzerválását.

Kiemelkedő munkásságának számos meghatározó állomása az Esterházy-kincstár darabjaihoz kötődik. Még pályája elején, 1975-ben egy 1710-ben készült gyertyatartópár egyik darabjának helyreállítását kapta feladatul. A fiatal restaurátor számára különleges megmérettetés volt a súlyosan sérült tárgy restaurálása; technikai kihívást jelentett, hogy a cizellált, domborított gyertyatartó-talp szinte teljesen összegyűrődött, a szár pedig deformálódott. A közel egyéves munka során a tárgy még meglévő eredeti domborulatai jelentettek segítséget a helyreállításához. A munka befejezése után, már rögtön 1976-ban egy különösen izgalmas, számos anyagot és technikát felvonultató, aranyozott ezüstből készült, szélein körben áttört ezüst lemezen kaolinra festett tűzzománcos rátétű, gránáttal és türkizzel díszített, az Esterházy-kincstár anyagából származó műtárgy restaurálását végezte, egy 17. századi, Augsburgban készült tükörét. A tárgy nyolcszögletű, fazettált középrészén elhelyezkedő tükörfelületéből csak néhány szél maradt meg.

Diplomamunkáját – mely kiváló alkalmat jelentett a különböző anyagokkal való bánásmódokban, illetve a változatos technikákban való jártasságának megmutatására – szintén az Esterházy-kincstár roncsolt darabjainak egyikéből választotta. A műtárgy, egy 17. századi, több darabra tört, gyöngyház- és elefántcsont berakásos, ezüsttel tausírozott, kovaköves lakatszerkezetű karabély másfél évig tartó restaurálása során a tárgy művészettörténeti vizsgálatában, az analógiák, illetve a tárgy történetének kutatásában Dr. Temesvári Ferenc művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa, a múzeum fegyvertárának akkori vezetője volt segítségére, akinek munkássága, munkamódszere szintén hatással volt későbbi pályájára.

Kiemelkedő állomást jelentett munkásságában az Esterházy-kincstár 58 cm magas, gyöngyházlapokkal díszített, fedeles serlege, melyet a nürnbergi ötvösség kimagasló művésze, Urban Wolff készített. A 446 darabból összeszerelt serleg 2001-ben befejezett restaurálása során nagy kihívást jelentett számára a tárgy sérültségi foka (az összelapult cizellált felsőtest, súlyos hiányok a gyöngyházlap-borításban), állapota, s a tárgy készítése során felhasznált, nagy anyagismeretet igénylő, különböző anyagok és a számos technika (duplafalra szerelt gyöngyházlapok és öntvényberakások, 1,2 mm vastagságú talp, etc.) alkalmazása, illetve használata.

Az Esterházy-kincstár anyagából 2002-ben egy 19. századi, rézrátétes, alabástrom órát, míg 2008 és 2009 folyamán egy úgynevezett „gurulós órát" restaurált. Ez utóbbi szerkezetében, működésében is ritkaságszámba megy. Mint az ismeretes, a budai, Tárnok utcai Esterházy-palota súlyos találatot kapott a II. világháború során, s a palota pincéjében tárolt, súlyosan roncsolódott Esterházy-kincstár állapota tovább romlott abban a rákövetkező mintegy négy évben, amíg a műtárgyak a palota törmelékei között és alatt hevertek a föld alatt, kitéve az időjárás viszontagságainak, így a fagyott, illetve átázott talaj okozta rongálódásnak. Ezek következtében az óra fából készült talpa menthetetlenül tönkrement. Rekonstruálása csak analógiák alapján volt lehetséges. A restaurálás alapjául szolgáló analógiát a Museum für Franken. Staatliches Museum für Kunst- und Kulturgeschichte in Würzburg anyagában, egy 1680-ban, Strasbourgban, Isaak III. Habrecht által készített gurulós órában találta meg. Ennek alapján készítette el az Esterházy-gyűjtemény órájának hiányzó részeit (állvány, ezüstből készült, állítható csavarrész).

Ugyancsak az Esterházy-kincstárhoz köthető Varga Péter két kiemelkedő műtárgymásolata. Készítésük során lehetősége nyílott arra, hogy bizonyságot adjon a 17. századi ötvösség műhelygyakorlatának ismeretéről, s azoknak a technikai és anyagkezelési ismereteknek az alázatos elsajátításáról, biztos kezű, nagyvonalú használatáról – a tárgyak készítéséhez használt, specifikus 17. századi ötvösszerszámok elkészítésétől, reprodukálásától kezdve az eredeti műtárgy készítése során alkalmazott minden egyes munkafolyamatig, a technikai fogásokig – amelyeket a másolatok alapjául szolgáló eredeti műtárgyak alkotói használtak, illetve ismertek. Az egyik tárgy talán a kincstár leghíresebb, legtöbbet reprodukált, az Esterházy-család történetéhez leginkább kötődő, ikonikus darabja, az augsburgi Philip Jacob Drentwett által készített, a vezekényi csatában elesett Esterházy-hősöknek emléket állító dísztál. A tál másolatának elkészítésére Esterházy Pál herceg özvegye, az 1998-ban Magyarországra, s a budapesti Iparművészeti Múzeumba is ellátogató Ottrubay Melinda hercegné kérte fel. A tárgy vizsgálata, anyagának, készítéstechnikájának tanulmányozása után Varga Péter szenvedélyesen vetette bele magát a munkába, mely a másolatkészítés két éve során minden szabad idejét igénybe vette. A 110×98 cm átmérőjű, ovális alakú tárgy eredeti technikák használatával készült, az eredeti ezüst alapanyag helyett vörösrézből, de az eredetivel megegyező átmérővel és vastagsággal, ezüstözve és aranyozva. A hercegi család elismerését kivívó pompás műremek ma az Esterházy Privatstiftung tulajdonaként, a fraknói Esterházy-vár kiállításán látható (Esterházy Schatzkammer. Burg Forchtenstein, Austria).

A mű utóéletének különleges momentuma a kortárs ötvösművészet egyik alkotásának történetébe ad bepillantást: Varga Péter munkája, a dísztál másolatának 17. századi anyagokkal és technikákkal való alázatos elkészítése megihlette Kótai József ötvösművészt, aki – annak tudta nélkül – megmintázta barátját és pályatársát, amint az elkészült dísztállal, az ún. Vezekényi tállal a kezében térdel az ötvösök védőszentje, Szent Eligius előtt, alázattal mutatva fel a műremeket, felajánlva azt a szent püspöknek, és megköszönve Istennek mindazt a szellemi, lelki és fizikai erőt, mely hozzásegítette őt ahhoz, hogy a dísztál másolatát elkészíthesse. A Varga Pétert ábrázoló kisplasztikát Kótai József 2000-ben, a budapesti Vigadó Galériában rendezett Milleniumi Kortárs Ötvösművészeti Kiállításon mutatta be először a nagyközönségnek.

A másik kiemelkedő műtárgymásolatot, az Esterházy-kincstár Bányászserlegének másolatát, egy éven át tartó munka után, 2001-ben fejezte be, a bochumi Bányászati Múzeum (Deutsches Bergbau-Museum Bochum [DBM]) részére. A serleget selmecbányai látogatása (1650. június 27.) emlékéül III. Ferdinánd német-római császár és magyar király kapta ajándékba. A kutatás mai állása szerint a minden valószínűséggel Selmecbányán, 1650-ben (a tárgy készítésének évét a tárgyon látható chronosticon adja meg) készült remekmű másolásakor Varga Péter az eredeti tárgy esetében alkalmazott ötvöstechnikákat a galvano-technikával kombinálta.

Az Esterházy-kincstár darabjaihoz, illetve a budapesti Iparművészeti Múzeum műtárgyaihoz kapcsolódó megbízatásai mellett számos felkérést kapott hazai köz-, és egyházi gyűjteményektől – országos múzeumoktól és kis plébániáktól egyaránt – kiemelkedő darabjaik restaurálására, többek között a Magyar Nemzeti Múzeumtól és az Országos Széchenyi Könyvtártól. Restaurátorművészi tevékenységének meghatározó munkáiként tartja számon többek között az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár számára restaurált Koronázási eskükeresztet (arany; 13. század; Magyarország), a Hegyikristály ládát (15. század; Németalföld vagy Felső-Itália) és Zeleméry László talpas keresztjét (tűzaranyozott ezüst; 1586; Magyarország?); a budavári Nagyboldogasszony-templom (a Mátyás-templom) számára restaurált 18. századi örökmécsest (ezüst; 18. század; Magyarország), oltárfeszületet (ezüst; 18. század; Augsburg), és gyertyatartópárt (ezüst; 18. század; Augsburg); a Veszprémi Püspökség számára restaurált pásztorbotot (tűzaranyozott ezüst; 18. század) vagy a veszprémi Gizella Királyné Múzeum számára restaurált kelyhet (tűzaranyozott ezüst; 15. század; Magyarország).

Pályája egyik kiemelkedő állomása, amikor 1978-ban, Dr. Kovács Éva művészettörténész, a Szent Korona Testület Technikai Albizottsága vezetőjének felkérésére – Dr. László Gyula és Dr. Györffy György professzor, Dr. Lovag Zsuzsa régész-művészettörténész, Szvetnik Joachim és Rácz Jenő ötvösrestaurátor művészek, valamint felkérője mellett – részt vett az Amerikai Egyesült Államokból Magyarországra érkezett Szent Korona vizsgálatában. 1980 és 1998 között, a Szent Korona Testület Technikai Albizottságának tagjaként tovább folytatta a Szent Korona restaurátori szakértését és felügyeletét, melyet 2007 óta a Szent Korona Testület Tudományos Szakértői Bizottságának tagjaként azóta is folyamatosan ellát.

Hasonlóképpen kimagasló megbízatása volt a Szent Jobb kézereklye aranydróttal való megerősítése, melyre 1999-ben Szabó Géza, a Szent István Bazilika kanonokja és a Szent Jobb akkori őre kérte fel. A Szent Jobb kiemelése és a restaurátori munkák Paskai László bíboros, esztergomi, illetve esztergom-budapesti érsek, Dr. Farkas Attila érseki tanácsos, művészettörténész, Dr. Szentágothai János professzor, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, Dr. Kovács Éva művészettörténész és Isa Marianna textilrestaurátor-művész, valamint Kis Sándor technikai munkatárs jelenlétében került sor.

2005-ben érte az a megtiszteltetés, hogy a magyar klenódiumok közül kézbe vehette és restaurálhatta a Szent László-hermát, Magyarország talán harmadik legfontosabb középkori, sodronyzománcos ötvösművét és ereklyéjét is, melynek restaurálása négy hónapot vett igénybe. 2006-ban Dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát kérésére Szent István király koponyaereklyéje számára új ereklyetartót tervezett és készített. A Pannonhalmi Főapátságban álló kettős kereszt-ereklyetartó ötvösművészi munkásságának egyik főműve.

2012-ben megbízást kapott a Szent László koponya-ereklye házának restaurálására, majd az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban őrzött Mátyás-kálvária restaurátori vizsgálatára és annak alapján szakvélemény készítésére.

2012-ben, 40 éves szolgálat után elhagyta az Iparművészeti Múzeumot, és 2013-ig, nyugdíjba vonulásáig a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, majd annak jogutódja, a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Szolgáltatási Központ munkatársaként a fertőd-eszterházai Esterházy-kastély ötvöstárgyait restaurálta, szakértette, gondozta, illetve felügyelte. 2013-ban kulturális szakértő lett, majd 2014-ben szakértőként felügyelte a Várbazár fémrestaurátori munkáit.

Ötvös restaurátori-művészi pályájának, életútjának, művészi magatartásának mintegy összefoglalását adja a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában elhangzott ars poeticája: „Az alázatosság nem erény, hanem az a talaj, amiből minden más fakad."

[2017]