Vidák István
nemezművész, néprajzi gyűjtő, pedagógus, a Népművészet Mestere
Vidák István nemezművész, néprajzi gyűjtő, pedagógus, a Népművészet Mestere 1947. szeptember 11-én született Budapesten. Fiatalon kiderült a művészetek iránti vonzalma, az alkotás utáni vágya. Kétszer jelentkezett filmrendezőnek, de családja származása miatt, illetve mert nem mutatott elég elhivatottságot a kor kultúrpolitikája iránt, nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Húszas éveinek eleje az útkeresés időszaka volt. Miközben beiratkozott a Gépipari Automatizálási Műszaki Főiskolára, hogy rendes végzettsége is legyen, a kortárs magyar képző-és iparművészettel ismerkedett, valamint azzal a szellemiséggel, ami az 1960-as évek végétől, a forradalom után lassan kiengedő diktatúrában új légkörben engedte dolgozni és gondolkodni a művészeket, az értelmiséget.
Egy Műcsarnokban rendezett kiállításon találkozott Nagy Marival, aki egy évvel később a felesége lett, és akivel azóta is együtt gondolkodik családról, művészetről, alkotásról. 1971-ben a házaspár Gödöllőre költözött. Egyfajta kivonulásként, a polgári foglalkozást feladva kezdték meg új életüket és vetették bele magukat a népi kultúra megismerésébe és a tudás tanfolyamokon való átadásába.
A gödöllői szecessziós művésztelep szellemisége adott volt, hiszen Nagy Sándor festőművész, valamint képzőművész, iparművész munkatársai az angol mintát követő „művészetek és mesterségek" mozgalmának alapelvei teljesen egybecsengtek kézművesség több ágát művelő, az 1970-es évek elején leginkább a kosárkötéssel foglakozó Vidák István szemléletével: a kézművességnek, a hagyományos tárgyalkotásnak helye van a művészetekben, a művész fejlődését pedig ezek eredeti forrásból való megismerése szolgálja. A gödöllői műhelyben folyó alkotómunka egyfajta zárvány volt és Vidák István számára rendkívüli lendületet adott az a felismerés, hogy egymástól függetlenül más és más vidékeken és művészeti területeken léteznek meg ilyen zárványok. Erre igazán 1972-ben döbbent rá, amikor az akkor még a KISZ által szervezett Fadd-Domboriban megrendezésre kerülő nyári népművészeti alkotótáborba feleségével leutazott. Hallgatva Csóori Sándort, Marosi Júliát, Csete Györgyöt, látva a faragó, korongozó, szövő-fonó fiatalokat ráeszmélt, hogy létezik egy csoport, mely hozzá hasonlóan vágyik megtanulni a régit, vágyik annak továbbadására és vágyik annak megőrzésére is.E táborban jött létre a Fiatal Népművészek Stúdiója, melynek egyik alapítója, működése ideje alatt egyik legaktívabb tagja lett. A Stúdió szellemisége és a tagok egymás közötti párbeszéde mellett az ekkor már folyamatossá váló néprajzi gyűjtések hatottak rá ösztönzően. Járva a falvakat, a paraszti kultúra még meglévő elemeit rögzítette és tanulta, ezzel fontos tudományos gyűjtőmunkát végezve, ugyanakkor későbbi művészi alapvetéseit is itt alapozta meg azzal, hogy „beszélni" kezdte a magyar népművészet nyelvét. Magyarlukafán, egy felújított talpasházban, az Andrásfalvy Bertalan és Tarján Gábor által szervezett alkotótáborban ismerkedett meg Vidák István a nemezzel. Az 1970-es évek végére Magyarországon szinte teljesen eltűnt a nemezkészítők tudása, csak néhány kalapos és bocskorkészítő ismerte még a gyapjúfeldolgozás és más állati szőrök feldolgozásának eme formáját. Sürgette az idő, gyűjteni kellett az országhatáron belül, a határon túli magyarok közt, majd a történeti vonatkozások megismerése után már mindenfelé, a Közel-Kelettől Észak-Európán keresztül a balkáni területekig.
Pályája első szakasza 1982 körül zárult le, amikor feleségével Kecskemétre költözött. Ennek az első szakasznak a munkáira, legyen az a kosárkötés, a fűzvessző más feldolgozási formái, vagy az első nemezmunkák, jellemző, hogy törekedett a régi mesterektől megtanult formákat, technikákat tökéletesíteni. Letisztult használati tárgyakat készített, melyek tudatosan nem akarták követni a hántolt-festett vesszőből dolgozó, szövetkezeti keretek közé szorított, főleg bútorokat készítő, akkor még nagy számban dolgozó mesterek mintáit. Ők alapvetően a 20. század elején kibontakozó, már a polgárságnak dolgozó fonottbútor-gyártás formáit vitték tovább, de Vidák Istvánnak nem ezt az utat akarta végigjárni, ő az ezeknél sokkal régebbi, népi anyagot akarta rögzíteni, feldolgozni. A nemeznél kicsit más a helyzet, hiszen itt nem volt több út, az utolsó mesterektől az utolsó viseleti darabok elkészítése volt megtanulható, ezek viszont szinte mind a történeti anyagban gyökereztek, ha a fejfedőket, ha a lábravalókat vagy az egyes ruhadarabokat nézzük. A nemez kézzelfogható szépsége mellett ez a tény is vonzotta az alkotót.
Bánszky Pál Kecskeméten létrehozta a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelyt, melynek szakmai vezetésre Vidák Istvánt és feleségét kérte fel. Az egyedülálló kezdeményezés sikere abban rejlett, hogy a gödöllői évek tapasztalataira építve átfogóan látták az alkotás folyamatát, nem választották szét a népművészetet és iparművészetet, a mesterségek továbbgondolásában segítették a tanulókat. A nemezkészítést a modern világ szinte teljesen elfelejtette. Ritka dolog, hogy egy műfaj újjászületésének tudjuk a dátumát és ismerjük az eseményt, amely helyszínt biztosított az újrafelfedezésre. Ez a dátum 1984, a helyszín Kecskemét. Itt találkoztak azok a művészek, kézművesek, akik közül majd mindenkit személyesen, a Szovjetúniót, Észak-Európát, a Benelux államokat és az NSZK-t is érintő, gyűjtő és kapcsolatépítő körút során hívott meg a Vidák-Nagy házaspár. Szimpózium, eszmecsere volt az első Nemezművészeti Világtalálkozó, de társadalmi és kultúrpolitikai esemény is. Vidák István a később megrendezésre kerülő világtalálkozók szervezésében is részt vett, a majdani svédországi, svájci és finnországi találkozók is a magyar mintát követték, illetve azok alapjaira épültek.
A nemezelés tudásanyagát több vonalon kutatta. Megvolt a technikák iránti érdeklődése, hogyan lehet a gyapjút úgy feldolgozni, hogy az egyszer egy takarót, máskor tarisznyát, olykor fali képet formáljon belőle. E fogások egy része a néprajzi gyűjtések során előkerült, más részeit kísérletezés útján ismerte meg. Volt egy szabadabb, esztétizáló kutatás, mely főleg a kísérletezésekkel jutott előre: hogyan lehet nemez anyagát, textúráját, színeit, térbeli megjelenéseit a művészi alkotásban a mondanivaló érdekében felhasználni. Mi áll jól a nemeznek?
Az 1970-es évek óta folyamatosan tanított, tehát folyamatosan ő is tanulta, hogy miként lehet tanfolyamon, táborokban, gyermekeknek és felnőtteknek egy-egy anyag lehetőségeit átadni. A néprajzi gyűjtések és a műhelyben elkészített viseleti darabok, használati eszközök, majd a nemezsátrak hozadéka a magyar őstörténetre vonatkozó adatokat pontosítása. A László Gyula régészprofesszor nevével fémjelezett, az interdiszciplináris kutatást előtérbe helyező régészeti iskola már épített a jelen kézműveseinek tudására, a kísérleti régészet képviselői a tárgyak újkori elkészítésével tudták bizonyítani vagy éppen cáfolni sejtéseiket. Vidák Istvánnak a magyar törzsek egykori szállásterületein végzet gyűjtései, a keleti textil-és nemezkultúra recens kutatása hozzájárult a magyarországi régészet honfoglalást megelőző és az azt követő időszak életmódra vonatkozó tudásanyagának pontosításához.A terepen való gyűjtés mellett új szemszögből dolgozta fel a múzeumok gyűjteményeiben fellelhető tárgyi emlékeket – sajnos a dokumentumok, datált, nevesített leíró jellegű fotók, feljegyzések általában hiányosan voltak meg a Kárpát-medence kisebb-nagyobb gyűjteményeiben, így nem egy esetben Vidák István volt e tárgyak beazonosítója.
Az 1990-es évek közepétől megjelenő publikációiban, az azokat kísérő forráslistákban, képjegyzékekben egyre több tudományágra és külföldi szerzőre való hivatkozást találunk – legyen szó konkrétan a nemezelés technikájáról, néprajzi vonatkozásairól, vagy a kézművesség oktatásának pedagógiai módszereiről. Ezeknek a tanulmányoknak már a nyelvezete is biztosabb, hiszen már jóval több tudást összegeznek. A kiforrottabb nyelvezet a kifejezetten tudományos ismeretterjesztő munkákra és az egyébként kevés szöveggel dolgozó, kézműves technikákat bemutató sorozatkiadványoknál is érezhető. Ennek a mélyebb nemzetközi merítésnek a lehetőségét egyrészt a kecskeméti nemezelő iskola határokon átívelő kapcsolatrendszere adta meg, másrészt a türkmenisztáni, törökországi, grúziai, kirgíziai, kazahsztáni és balkáni tanulmányutak gyarapították ismereteit. A történeti, néprajzi anyag mellett a modern mozgalmak (Észak-Európa, német nyelvterület, Japán, Ausztrália stb.) ismerete más síkon mutatta meg ugyanazon anyag lehetőségeit.
Vidák István művészetében nehéz a korszakhatárokat megjelölni. Akár a képzőművészeknél, akár az iparművészeknél, nála is felbukkannak új, később sokat idézett elemek, de alkotói szakaszai sokkal inkább az iparos mesteremberekére hasonlítanak: egy-egy perióduson belül is át tud térni egyik tárgytípusról a másikra. Alapvetően a technikával kísérletezik, nem a funkcióval, ennyiben művészete biztosan jobban kötődik a népművészethez, mint a modern művészetekhez. Ez azonban nem zárja ki az új funkció felfedezését és befogadását. A nemez hagyományos keretek között általában síkban készül és ábrázol; a szőnyegeket, takarókat, sátorlapokat két dimenzióban díszítik. Vidák István az 1980-as évek elején még alapvetően ezt a módszert követte, majd egyre több olyan munkája tűnt fel (játékok, bábok stb.), melyek már átléptek térbeli ábrázolásba – kicsit talán vissza is hat a kosárfonó múlt, hiszen ott a tárgyalkotás alapvetően a térben történik. Kisebb darabjai kézben forgathatóak, ennek megfelelően kerültek kidolgozásra, nagyobb darabjai már igénylik a körbejárhatóságot. Az utóbbi években ismét visszatért a sík ábrázoláshoz, illetve a ruhák esetében a dimenziók kombinációjáról beszélhetünk, hiszen a sík minták a viseléskor térbelivé is válnak Minden kézműves munkájában felmerül az anyagidegen megoldások problémája. Különösen sok odafigyelést kíván ez a kérdéskör akkor, amikor egy újra felfedezett anyagról van szó, ami ráadásul az átdolgozások alatt újabb és újabb, már nem csak a hagyományhoz kötődő funkciót is kap. Az egész Nomád Nemzedék nagy érdeme, hogy tagjai műfajtól függetlenül – az építészettől a legapróbb szarutárgyak faragásáig -, saját munkájukkal bizonyították, minden anyagnak megvannak a határai, ezen határok átlépése pedig nem új értékek létrehozásához vezet, hanem aránytalansághoz és rossz megoldásokhoz.
A jelenkor alkotói közül sokan feledkeznek meg a népművészet ezen íratlan aranyszabályáról, ezért érezzük erőtlennek az öszvér megoldásokat – a pásztorművészet faragványainak rajzai a kerámián ugyanúgy tévutat jelentenek, mint a nemezelt kalocsai virágok. A Vidák-műhely alkotói gyűjtőútjaikon még a közösségi kontroll alatt kifejlődő, évszázados tapasztalati tudást összegző népművészetet ismerték meg, ezért jó érzékkel fognak a változtatáshoz: nem más műfaj mintakincsét kallózzák, ványolják át a nemezre, hanem a meglévő, az anyag tulajdonságait használó és kiemelő formát, díszítményt dolgozzák fel gondolatiságuknak megfelelően.
A népi díszítőművészetet rétegeiben is ismerő alkotóként nem szakadt, nem is szakadhat el a jelképektől, azok rendszerétől. Ezek alkalmazása is periodikus, a korai darabok, az 1980-as útkereső nemezein talán kissé hangsúlyosabb ez a vonal, de az 1990-es évek érettebb munkáiban is gyakorta felerősödnek: életfák és a többszintű világ lakói, totemállatok, férfi és nő jelképei. Néhány fontosabb darab beszélő címe: Az örök körforgás, A Nap kapuja, Menyegző stb. A szemiotika a jelképek tudománya, de egyben a díszt festő, nemezelő, faragó, írókázó, bélyegező ember pszichéjéről is sokat elmond. Vidák István művészi munkájának talán legnagyobb értéke, hogy mielőtt díszített nemezei dagályosan és így hiteltelenül népik (azaz: népiesek) lennének, képes azokat átfűzni a kortársba. Ehhez a psziché ismerete szükségeltetik. A kecskeméti műhely nemezei vitték be a műfajt a magyarországi múzeumokba és kiállítóterekbe: a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Nép Iparművészeti Múzeum, a Vigadó Galéria vagy a Műcsarnok falain ugyanúgy függtek már, mint a legkisebb tájházak kiállítószobáiban.
A külföldi kiállítások közül csak a legfontosabb állomásokat említjük: Németország, Svédország, Svájc, Finnország, Norvégia, Dánia, a párizsi UNESCO Palota. Az 1970-es években elkezdett tanítás legfontosabb eredménye, hogy számos fiatal választotta életpályájának a kézművesség valamely ágát. Többen közülük a Népművészet Ifjú Mestere címet is megkapták, népi iparművészek lettek vagy az iparművészet vonalán vitték tovább alkotótevékenységüket. Volt olyan műhelylátogató, táborozó, aki nemezeléssel kapcsolatos kecskeméti előadások hatására választotta a néprajzot egyetemi szakjának. A kézművesek kinevelése és inspirálása mellett rendkívüli jelentőségű, hogy a pedagógusképzésben a hallgatók számára közvetítette azt a kultúraszemléletet, amelynek a mai tananyagba való beillesztése kiemelten fontos lenne minden iskolai szinten. A szemlélet mellett olyan tudást adott át, mellyel nagy valószínűséggel nem találkoztak volna: a népi kultúra tudásanyagát. A Vidák családban sem maradt eredménytelen az alkotómunka értékeinek bemutatása. Vidák Annamária és ifj. Vidák István is a nemezkészítést választották élethivatásuknak. Szüleik hatása alatt, de ugyanakkor új szemléletükkel azokra vissza is hatva járják művészi útjukat. A Szórakaténuszban való munka befejezését (1997) követő időszaknak és az ezredforduló utáni éveknek ismét az újítás lett a mottója. Kidolgozta a nemeznek bőrrel való erősítését és/vagy díszítését. Az egyre szaporodó indiai tanulmányutak hatására a keleti kelmék, a pamutanyagok és leginkább a selyem került előtérbe, ezek nemezzel való kombinálása ugyancsak nemzetközi szinten is fontos eseménye a textilművészetnek. Folyamatos volt a kísérletezés a festékek előállításával, melyekhez szinte kizárólag növényi alapanyagokat használt. A nemez batikolása ugyanúgy újra feltalálja ezt a régi anyagot, mint ahogy új lehetőségek egész sorát adja a kékfestés európai hagyományainak kombinálása a nemezzel ruhákon, táskákon, takarókon. Vidák István 1974-ben kosárfonóként a Népművészet Ifjú Mestere címet nyerte el. Hozzá kell tennünk, nem csak a kézzelfogható munkák minősége okán ítélték neki a címet, hanem az azt megalapozó szellemiséget is példásnak találták a zsűri tagjai. E fontos díjat követte az Országos Népművészeti Kiállítás 1976-os tárlatának arany minősítése, majd ettől kezdve a fontosabb elismerések már a nemezművésznek szóltak: 1996-ban Gránátalma díj, 2003-ban Király Zsiga díj, 2010-ben újabb Gránátalma díj és a Népművészet Mestere elismerés, majd 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia Népművészet Tagozatának rendes tagjává való választás. A tudás átörökítéséért és közművelődési munkájáért 1996-ban a Kecskemét Közművelődésért díjat kapta meg, egy évre rá a Játék Lovagrend tagja lett. 2004-ben a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Hagyományőrző díját vehette át. A hivatalos díjak, kitűntetések mellett folyamatos elismerést jelentenek a kiállításokra, előadásokra való meghívások, a megrendelések, az általa szervezett táborok népszerűsége. A népi kultúra értékeit továbbvinni kívánó ember bizonyára nem csak a magyar utat választhatja, valószínűleg vannak ettől eltérő válaszok mindezek átörökítésére a 21. században. De annyi bizonyos, hogy a magyar módszer, melynek egyik legnehezebb ösvényét Vidák István taposta ki, működik. Az általa ildomosnak tartott kutatni- alkotni- tanítani folyamat végén a nemez közös kincsünk lett ismét, ma már (újra) a textilkészítés és a textilművészet szerves része, melyet az ipari formatervező ugyanúgy használ, mint a játszóházak vagy egy óvodai foglalkozás résztvevői.
[2016]