Vinczeffy László

Vinczeffy László műveit nézve – legyen az olajkép, grafika, szobor vagy installáció –, különös, álomszerű világba kerülünk. Mozdulatlanságba dermedt, holdbéli tájai, újra és újra felbukkanó formái, visszatérő kompozíciói rég letűnt, vagy még el nem érkezett, de mindenképp hideg, kiüresedett, embertelen korokat idéző expresszív víziók. „Műveit a sötét tónusok, fémes felületek, titokzatos, bezárkózott, mégis díszes, aranyló formák, szürrealizmus és minimalizmus különös egysége jellemzik."[1] Ösztönös vonalvezetése erőteljes, formavilága szokatlan, témái változatosak, előszeretettel használ fel jelképeket munkáin (pl. Apokalipszis-sorozat). Vinczeffy a nyolcvanas évek második felében hozta létre „e komorságában is hiteles látásmódot, amely nem használ fel ugyan semmit a látszólagos erdélyi mítoszból, de, mert az erdélyi alkotó feladatai a szemlélet- és cselekvésrétegek sokaságából állanak […], egy jól járható utat talált: nem helyi sajátosságát felmutatva fogalmaz, hanem a helyit európai, kultúrtörténeti jelképrégióba helyezi, általánossá növesztve a provincia problémacsomagját, hogy eljuthasson a kozmopolita befogadóhoz is."[2]

A hargitai Atyháról származó művész eredeti foglalkozását tekintve rajztanár, Kolozsvárott végzett 1970-ben. Ezt követően majd egy évtizeden keresztül Mikes Kelemen falujában, a Kovászna megyei Zágonban tanított. Itt kezdett komolyabban érdeklődni a festészet iránt és első kiállítását is itt rendezte, melyet Kovászna és 1973-ban a Kézdivásárhelyi Múzeumban helyet kapó tárlat követett. Ekkoriban elsősorban portrékat készített, mindenekelőtt idős parasztemberek megviselt arcképeit örökítette meg erős, expresszív színkezeléssel, de az ebből az időből származó munkái között találunk gyökér-ábrázolásokat is, melyek színeiktől eltekintve Kusztos Endre műveivel rokoníthatóak. Ekkoriban többször megfordult Hajdúböszörményben, a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepen.

Mivel az akkori román kormány derűt, optimizmust sugárzó alkotások létrehozását követelte meg, Vinczeffy elhatározta, hogy „formanyelvet változtat". Az 1978-as, a kolozsvári Korunk Galériában rendezett kiállításával nagy sikert aratott (bár egyesek még kiforratlannak találták stílusát), máról holnapra a legjobb kortársi alkotók között emlegették a magányosan alkotó művész „misztikus" munkáit. E tárlat kapcsán Gazda József azt írta, hogy Vinczeffy „falun él, nem vidéken, és nem is a vidék vidékén, hanem a vidék vidékének a vidékén". Ugyanő megjegyzi, hogy „az alkotó folyamatban igen erős szerepet játszik nála az ösztönösség, sokszor még a racionalitás, a mérlegelés rovására is". Vinczeffy nem csendéleteket akart létrehozni, bár ahogy ezzel kapcsolatban fogalmazott: a „halott természetnek a szerepét elismerem, de én a körülöttünk lévő világot szuggesztívabban, erőteljesebben kívántam kifejezni. Így született meg „festői megújulásának első lépcsőfoka" A lovag álma (Középkori visszhang) című sorozata. Középkori relikviák voltak ezek az „álmok" – lépésnyi távolságra a restaurátor napi munkájától.

Az évtized végén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett. Ezzel párhuzamosan, 1979 és 1983 között elvégezte a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola restaurátorképző tanfolyamát. A román fővárosból hazatérve a Barabás Miklós-gyűjtemény és Gyárfás Jenő képeit restaurálta. 2010-ig dolgozott a múzeumban, tevékenységének első évtizedében műterme a Gyárfás Jenő Emlékházban volt.

A 80-as években jellemző könnyedebb hangvételt, melyről Farkas Árpád azt írta, hogy „belengi őket némi reneszánsz báj, telíti szürrealisztikus erő, s metafizikai látásmód bizarrítja", hogy „külön életbe merevült tárgyai a tökély formáit kísértik"[3], a 90-es években megváltozik – korábbi realizmusát, emberalakjait álomszerű víziók, letűnt korok motívumai váltották fel, műveinek anyaga pedig különös jelentőséget kapott.

Az évtized végére, 1999-ben, a Sepsiszentgyörgyi Képtárban rendezett kiállításán festményekkel, plasztikákkal és rajzokkal egyaránt szerepelt. A festményeket Vinczeffy a természet folyamataihoz hasonló spontaneitással építette fel, a plasztikákon a természeti struktúrára, a természetben lezajló bomlási-növekedési folyamatokra utaló rajzok jellegzetes tüskés formái jelentek meg, hogy összekössék egymással, átlényegítsék a tér különböző minőségeit, a negatív és pozitív formákat. „Vinczeffy László alapmotívumokból indul ki – ház, torony, kereszt –, az élet, a kapcsolatteremtés lehetőségeit-lehetetlenségét magukba foglaló jelekből, amelyeket azonban irodalmi megközelítéssel elemez, formál át, a látvány síkján végbemenő folyamatok elindítása révén. Képfelületei színvilágát egy-egy alaptónusra redukálja, hogy annál gazdagabban jelenjenek meg az árnyalatok, az alapformára tömörített alakzat a faktúra gazdagságának köszönhetően telítődik érzelmi-intellektuális tartalmakkal."[4]

Nemrég visszatért szülőfalujába, Atyhára – elsősorban a település megmentésének reményében –, és felújított két régi házat, megmentve azokat az elmúlástól. A faluban a Magyar Művészeti Akadémiának találkozót szervezett, az egyik házban Páll Lajos Hunyadi László, Bocskai Vince, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Vargha Mihály, Sánta Csaba, Kuti Botond és Siklódi Zsolt művei kerültek kiállításra. Az atyhai Kakasülő Galériában helyett kapó tárlatsorozat azóta a hely hagyományává vált. Vinczeffy művészetszervezői tevékenysége számottevő, olyan képzőművészeti szervezetek aktív tagja, mint a Romániai Képzőművészek Szövetsége, az 1994-ben újjászerveződött Barabás Miklós Céh, a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaság Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, vagy a Magyar Festők Társasága. A Pro Cultura Hungarica díját 2006-ban, a Munkácsy-díjat 2008-ban vehette át, 2009-ben pedig Magyar Művészetért-díjjal tüntették ki. A Magyar Művészeti Akadémia 2010-ben választotta tagjai közé.

Birtoka kertjében, melynek a Vidám kert nevet adta, embernagyságú faszobrokat, „ötletfákat" állított fel. A szobraiban ugyanazt igyekezett megvalósítani, mint a szürrealista képlátomásokban.[5] Festői formavilága az évek során redukálódott, s a redukálás a plasztikában is érdekelni kezdte. Fahulladék gyűjtésébe kezdett. „Eleinte ragaszkodtam a fa színéhez, éppen egy-egy feketével belejátszottam, de utána kívántam, hogy fessem is meg a szobrokat, legyen jó hangulatuk. Erős színekkel dolgozom, számítva arra, hogy távlatilag ezek megfakulnak és kapnak egy gyönyörű patinát. De szobronként csak egy-két színt használok, a feketétől elmegyek a fehérig, akkor vissza a sárgától a feketéig, s a vörös is kedvencem. És itt-ott megjelennek a kékek is, ezzel a négy-öt színnel dolgozom." – mondja egy interjúban [6].

A szobrászat mellett a grafikát és a festészetet is fontosnak tartja és párhuzamosan kívánja művelni azokat: „Ami­kor egyik nem megy, megpróbálom a másikat, így pihentetem magam. Nem lesz unalmas az életem, a rajz egész más világot kér, a festmény szintén mást, a szobrok is, mindeniknek megvan a saját útja, azokban kapom meg a csodálatos élményeket."

A filmművészet saját bevallása szerint fejbe kólintásként hatott rá, különösen Ingmar Bergman és Andrej Tarkovszkij filmjei nyűgözték le. „Bergman a lélek rezdüléseinek már sikoltássá és kiabálássá felnagyított jelenetsoraival. Amikor az ember lelkiekben is meztelenre vetkőzik. Aztán Tarkovszkij, ahogyan egyforma látomással vetíti elénk az ikonok misztikumát meg a jövő század lélek nélküli ürességét."[7] Ez a hangulat sugárzik képeiről is.

Saját magánál senki sem tudná összefoglalni képzőművészetének lényegét és alkotói módszerét: „A grafikáimban a természetben talált struktúrák, átalakult formák, tárgyak inspirálnak, és ezek ágyazódnak be egy szürreális világba. Az utóbbi 15 évben az embert és tárgyakat ábrázoló kompozícióimat lassan felváltották az egyszerű és letisztult formák, amelyek a szimmetria tengelyére épülnek. Festészeti technikám megváltozott, vastag kötőanyagot hordok fel a vászonra, amihez homokot, cementet, márvány- és kőport, valamint műanyagdarát adagolok. Ezt a masszát festőkésekkel úgy munkálom meg, hogy ismétlődő faktúrát kapjak. Ezt tovább fokozom olyan gesztusvonalakkal, amelyek a kép belső feszültségét megnövelik. Az így létrejött felületeket száradás után egy-egy alapszínnel megfestem, majd annak árnyalataival gazdagítom. Ez által képeim érzelmi tartalommal erősödnek és töltődnek fel. Festményeim nézőit a megszokott mindennapi látástól olyan irányba szeretném elvinni, ahol azonosulni tudnak műveimen keresztül azzal a szakrális hangulatot sugalló csenddel, ami meditálásra készteti őket. Azt akarom, hogy ezáltal olyan titokzatos érzelmek birtokába kerüljenek, aminek én is részese voltam."

Stílusát egyesek Dalí szürrealista képeihez hasonlítják, ő azonban nem érzi e párhuzam létjogosultságát. Más képzőművészek alkotásai közül a legnagyobb hatást Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című műve váltotta ki belőle, melynek láttán ráébredt, hogy abban benne van „nemcsak az ember, hanem az őt körülvevő és meghatározó külső világ is. Elválaszthatatlanul."[8]

A Kárpát-haza Galéria 2014 áprilisában rendezett kiállítást Vinczeffy László műveiből. „A tárlaton látott képsorozata rendkívül egységes, szinte minden darabján egy-egy középpontba állított emblematikus motívum, hol kapu, hol emberi figurához, büszthöz hasonló, de tárgyi jellegű hibrid lény, a psziché mélyéből felbukkanó, egyszerre konkrét, határozott testi valójában megjelenő, ugyanakkor közelebbről meghatározhatatlan, vértekre, sisakokra, palástokra, oltárokra emlékeztető fantáziatárgy villan elő fényesen a komoran sötétlő atmoszférából. […] A hieratikus, szimmetrikus formák, a fémes felületek egyszerre távolságtartók, félelmetesek, támadóak és védelmezőek."[9] Alakjainak textúrája helyenként egész szokatlan és redukált színviláguk ellenére is változatos. Az ünnepelt című képét mintha kígyóbőrrel borította volna, Megidézés című munkáján mintha bőrrel fedett vértet ábrázolt volna, de Kapu című 2013-as alkotásának felülete például integrált áramkörre emlékeztet. Legutóbbi munkáinak lényeges eleme a kapu-motívum, mely egy párhuzamos világba való belépés lehetőségét ígéri.

Az alkotás eksztázisát saját bevallása szerint úgy éli meg, hogy az ösztönei sugallatára figyel és támaszkodik. Ennek során olyan meglepetésekkel szembesül, amit ő maga sem tud megmagyarázni. „Az bizonyos, hogy egy mű megteremtése alatt olyan érzésekkel találkozom, ami szenvedést és kiteljesült boldogságot ad és okoz."

[1] http://www.nski.hu/vinczeffy-laszlo-kiallitasa.html

[2] Simó Márton, Üzenet időtlen télből = Kapu, 1991/2.

[3] Farkas Árpád, Igaz Szó, 1989

[4] Napi Magyarország, 2000. január 12., p. 13.

[5] Tóbiás Áron: A festő nem feledi gyökereit. Műtermében a az elhagyott világ jelképei. Magyar Nemzet, 1993. szeptember 8., p. 11.

[6] http://www.3szek.ro/load/cikk/67562/visszateres_vinczeffy_laszlo_atyhai_elvonulasa

[7] Tóbiás Áron: A festő nem feledi gyökereit. Műtermében a az elhagyott világ jelképei. Magyar Nemzet, 1993. szeptember 8., p. 11.

[8] Tóbiás Áron, A festő nem feledi gyökereit. Műtermében a az elhagyott világ jelképei = Magyar Nemzet, 1993. szeptember 8., p. 11.

[9] Sturcz János, A lélek védelmének eszközei (Vinczeffy László festményeiről). = Vinczeffy László, székelyföldi festőművész. Kárpát-haza Galéria, Budapest, 2014