Régész, néprajzkutató, művelődéstörténész, Gömörország elkötelezettje. Egy szóval: gömörológus
„A magyar szóbeli hagyomány egyik legkiválóbb magyar előadójának általam gyűjtött anyaga 1998-ban jelent meg először nyomtatásban, Szőlő-Szült Kálmány (Öt gömöri hősmese) címen a pozsonyi Madách Kiadónál. Évekkel később merült fel bennem az a gondolat, amely aztán egyre csak »sígatott« (ahogy, nálunk, Gömörben mondják), azaz: nem hagyott nyugodni. Miután sokadjára is visszahallgattam a felvételeket, újra és újra elolvastam az anyagot, megszilárdult bennem a sejtés, hogy ez nem más, mint az elveszettnek hitt magyar hőseposz eddig ismert legteljesebb szöveglenyomata.”
A fenti idézet B. Kovács Istvántól származik, és a 2024-ben a Tortoma Kiadó gondozásában megjelent Az elveszettnek hitt magyar hőseposz című nagyívű munkájára vonatkozik. E néhány szikár mondat érzékletesen világít rá arra, hogyan lehetséges összefonódniuk a kutatót vezérlő és determináló tényeknek a vágyakkal és álmokkal, s azok milyen szimbiózist képesek alkotni. Feltéve, hogy a csillagok „környülállása” és az alkotó ember nyugtalansága szerencsésen találkozik. E fenti rövid passzusban egyszersmind benne rejlik az is, milyen „darázsfészekbe nyúlt” B. Kovács István, és hogyan jutott el a felismerésig, hogy tulajdonképpen milyen kincset talált ifjú korában, amikor egyetemistaként magnószalagra vette az akkor Rimaszécsen élt Busa Viktor magyar cigányember meséit.
De legfőképpen arra irányítja rá a figyelmet, hogy B. Kovács az a kutató, aki mer nagyot álmodni. Vannak tudósok, akik körömszakadtáig védik vélt vagy valós igazukat, még akkor is, ha az újabb kutatási eredmények felülírni kényszerítenék, de legalábbis korrekció elvégzésére nógatnák az illetőt. B. Kovács azonban mer kételkedni, személyiségfejlődése, szakmai felkészültsége, emberi, jellembeli habitusa nem engedi, hogy – Pilinszkyvel szólva – "elaléljon, és a szálkák fölriasszák.” Így döbbent rá fokozatosan, hogy tulajdonképpen kincset talált, csak le kellett hajolni érte, és felmutatni, feldolgozni, hogy a magyarság ősi hitvilága, a fájdalmasan hiányzó hősepika (hőseposz), amelynek rekonstruálásáért többen is küszködtek, csekély eredménnyel, megtaláltassék és felmutatásra kerüljön. B. Kovács István ezzel a művével tulajdonképpen forradalmi tettet vitt végbe.
(A gyökerek)
De lépjünk vissza múltba, a gyökerekhez! B. Kovács István 1953-ban született az egykori Gömör vármegye egyik kis zsákfalujában, a második világháború után Csehszlovákiához került Baracán. Közel a nyelvhatárhoz és közel a trianoni határhoz. Abban az évben, amikor a diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin (akár szó szerint is értve) jobblétre szenderült, és abban a korban, amikor a magyarok bevagonírozása, jogfosztottsága, megtizedelése után mindenéből kibotozták a falusi embert, a parasztságot, a nemzet megtartó népességét. Földjét, javait elzabrálva kiűzték ősi kultúrájából, hitéből, s gyökértelenné téve pusztulásra ítélték. Kapott helyette kollektív elnyomást, a „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!) korparancsát az államtól. Ebben a kettős elnyomásban, a szlávország elnemzetietlenítő törekvésének „puha gulagjában” élte István is a gyerekkorát. Szerencséjére, s ez saját tapasztalatom is, gyerekkorunkban még megmaradt az a zenei anyanyelv, amely Bartók Bélát is elindította a népdalgyűjtés irányában. És hát ott voltak a népmesék, a könyvek, s hozzá a tudásszomj.
Ezzel együtt István is annak a tipikusan gyökértelenné vált nemzedéknek a gyerekkorát élte, amelynek születése óta dupla küszködés jutott osztályrészévé, ha nem akart beleszürkülni a szocializmusnak nevezett világba. Hazája nem volt, mert elvették, maradt a szüleföld, a szűkebb pátria, annak sokszázados megtartó erejével. Valószínű, hogy már ekkor, ifjú emberként tudatosult benne, hogy ezt a kishazát meg kell tartani, védeni kell minden eszközzel. Talán ezért választotta később a néprajz kutatását, bár egy csavarral nem a humán tárgyakat preferáló gimnáziumban tanult tovább, hanem a kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskolában végezte középfokú tanulmányait. Jó helyre került, hiszen a legendás „ipari” sok kiművelt főt, okos, jó magyar embert nevelt fel a felvidéki magyarságnak: mérnököket, papokat, költőket, nagyrészt gerinces, a magyarságért tenni tudó embereket.
Ismét B. Kovácsot idézve: „Meggyőződésem: ha nincs Kassa és a »magyar ipari«, soha nem folytattam volna a tanulmányaimat néprajz–régészet szakon az ELTE-n.” Ahol a László Gyula személyében érte további, életre szóló hatás. Ismét őt idézve: „Tanulmányaink megkezdése előtt (László Gyula – szerk. megj.) azt kérte tőlünk, hogy mindenki fogalmazza meg, miért akar régész lenni. Már nem tudom felidézni, mit írtam a papírlapra. Azt próbáltam szavakba önteni, hogy nem szeretnék egyetlen tudományszak szemellenzői között maradni, s megvallani azt, hogy megszerzendő ismereteimet a szülőföldem népe javára szeretném kamatoztatni. Később mindezt gömörológiának neveztem el. Hogy jó helyre kerültem, hamarosan kiderült. Megtudhattam, hogy László Gyula munkásságában a Móra Ferenc felfogását követte, amely szerint: „A régészet: megkövesedett néprajz és a néprajz: élő régészet.” Míg élek, el nem felejthetem, hogy sokan mások megtisztelő társaságában engem is tanítványának fogadott.”
(A pálya kezdete)
Mint maga mondja, egyetlen percig sem volt kétséges számára, hogy egyetemi tanulmányai után hazatér a felnevelő szülőföldre, Gömörbe, engedve a pátria iránti szeretetnek és célnak, hogy a Budapesten megszerzett ismereteket, tudást a szülőföld népének javára fordítsa. 1977-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz–régészet szakán. Később, 1985-ben ugyanitt szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Doktori disszertációját a Rima-medence újkőkori és rézkori településtörténetéből írta.
1977-től 1988-ig a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum régész-muzeológusa, ahová egy rövid, másfél éves kitérő után (a rimaszécsi Honismereti Ház vezetője) 1990-ben tér vissza, immár a patinás intézmény igazgatójaként. Ugyanebben az évben újraindította a nagymúltú Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületet, amelynek elnöke volt.
(Kitérő: a rimaszécsi honismereti ház)
A rimaszombati múzeum enyhén szólva nyomasztó, kommunista légköre után 1988 karácsonyán jött a felkérés Rimaszécsből (egykori marhavásárairól híres mezőváros), ahol Juhász István téesz-elnök mecenatúrájának köszönhetően honismereti házat alapítottak. A Koháryak elhanyagolt állapotban levő magtárát szemelték ki erre a célra, ahol egy dél-gömöri múzeumot kezdtek kiépíteni. Ez magába foglalta volna a három gömöri képzőművész, Szabó Gyula, Bacskai Béla és Dúdor István életművét, a Bán-Bódi Aladár által gyűjtött néprajzi anyagot, de nagy mennyiségű könyvállomány is érkezett. A szép terv másfél évet ért meg, amely a rendszerváltás forgatagában, 1990 nyarán hamvába holt, mivel a téesz-elnököt elmozdították posztjáról. B. Kovács pedig az őt megillető helyre, a rimaszombati Gömöri Múzeum élére került igazgatónak.
(Révbe érés, majd kényszerpályák)
Révbe ért, és a számára kiérdemelt és kvalitásainak megfelelő munkakörben teljesíthette ki hivatását, folytathatta a nagy elődök közösségépítő munkáját. A fiatal szlovák állam türelmetlen nacionalizmusa azonban másképp határozott. 1994-ben a Vladimír Mečiar-kormány regnálása alatt a kulturális minisztérium szlovák nemzeti pártos vezetése leváltotta az intézmény éléről. Ettől kezdve göröngyössé vált a pálya, amely a szlovák nacionalizmus „tisztogatásainak” egyik eklatáns példája lett. Négy esztendeig (1995-től 1999-ig) a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanára, majd 2000-2002 között ismét a Gömör-Kishonti Múzeum munkatársa, ezúttal régész munkakörben, egyúttal óraadó tanár a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnáziumban. 2002-ben lett a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház rimaszombati Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója.
1999-ben indította útjára a Gömörország című, negyedévente megjelenő folyóiratot, amelynek alapítója és főszerkesztője volt. A folyóirat, amely „az északi magyar peremvidék fóruma” címen aposztrofálta magát, 21 évfolyamot ért meg. Maroknyi segítővel olyan értékes periodikumot szerkesztett, amely párját ritkította az egész Kárpát-medencében. Megszűnésének oka a pozsonyi Kisebbségi Kulturális Alap kuratóriumának szűkkeblűsége volt, amelynek nyilvánvalóan a folyóirat konzervatív-keresztény szellemisége nem volt ínyére.
Kiadói tevékenységéhez tartozik a Gömör-Kishonti Téka könyvsorozat elindítása, amelyben ezidáig huszonnégy kötet jelent meg, köztük olyan ritkaságok is, mint például egy elfeledett kisregény (Gömöry Olivér: Egy köpőedény története. Rimaszombat. 2010).
(Régészeti kutatásai)
A rimaszombati Gömöri Múzeum régészeként B. Kovács István 1982-ben ért el áttörő sikert, amikor Méhi község határában folytatott ásatásokat. A település határában került elő a rézkori badeni műveltség Kr. e. 2000 körül használatban volt temetőjének részeként az 1. számú sír, amelyben egy férfi és egy női istenséget (minden bizonnyal istenpárt) megjelenítő agyagedény, köztük pedig egy leánygyermeket ábrázoló agyagidol, valamint öt, az istenségek alakját utánzó urna került napvilágra. Az istenhármas ábrázolásának legközelebbi párhuzamai Kis-Ázsiából ismertek. Hasonló urnákat tartalmazó sírok csak a Sajó völgyéből, az ózd–centeri, a sajógömöri és az ózd–szentsimonyi temetőből is ismertek. A sírt feltáró régész 2002-ben publikálta az ásatás eredményét. Kötetében elemzi a Sajó középső folyása mentén élt népesség emlékanyagát, időrendi helyzetét, illetve a mediterrániumi kapcsolatainak lehetséges hátterét. (Publikálva: A méhi istentriász és népe. Madách-Posonium. 2002. Pozsony)
A másik jelentős kutatását a gömöri ispán vár maradványai között végezte a régész. A történelemtudomány a sajógömöri várat sokáig a korai ispáni várak között tartotta számon. A feltárás azt igazolta, hogy később, minden bizonnyal a vármegye 12. század eleji megszervezését követően épült. Az az állítás is cáfolatot nyert, hogy szláv földvár állott volna a magyarok bejövetele előtt a várdombon. Eredményét az ásatást vezető tudós Gömörológia című könyvében közli (Madách-Posonium. 2003. Pozsony).
(Néprajzi kutatások, gyűjtések, publikációk)
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy B. Kovács Istvánnak a néprajzi munkássága jelenti a „szíve csücskét”. Ezen a területen több úttörő, értékes munkát publikált.
A legkorábbi a Malac Julcsa, 1990-ben jelent meg, amely a Baracán élt Tóth Balázsné Csák Margit anyagából közöl egy válogatást. A mesék iránti érdeklődést jelzi, hogy három kiadást is megért. (Malac Julcsa. Gömöri népmesék. Madách Kiadó. 1990. Bratislava. További kiadásai: Madách Kiadó, 2004, 2010 Pozsony.)
1991-ben jelent meg A Vály-völgy című kötet, amely Gömör egyik legkevésbé ismert kistáját mutatja be. „A napjainkra mindinkább zsugorodó hat kis falu lakossága rendkívül gazdag történeti múltat, sokrétű művelődéstörténeti hagyományt, sajátságos vonásokkal átszőtt paraszti kultúrát, figyelemre méltó műemlékeket és jeles szülötteket tudhat magáénak.“ - írja a kötet bevezetőjében a tanulmánykötetet összeállító B. Kovács István. Ő a szerzője A vály-völgyi népélet történeti rajza és A két Bodon emléke című tanulmánynak, társszerzője a Műemlékek Alsókálosától Felsővályig című dolgozatnak, s ő válogatott az 1848-ban országgyűlési követnek választott Bodon Ábrahámnak a feleségével folytatott levelezéséből. Ugyancsak összeállítója a Történeti adattárnak és a Vály-völgy története évszámokban című fejezetnek. (A Vály-völgy. Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 1991)
1994-ben jelent meg a Madách-Posonium és az Akadémiai Kiadó közös gondozásában a Baracai népköltészet című monográfia, amely a szerző falujában élő idős asszony tudását tartalmazza. Ez a munka a maga nemében azért volt úttörő jellegű, írja róla a szerző, mert a néprajzkutatás által egyéniségkutatásnak nevezett iránynak egy új lehetőségét mutatta be. Nem arra összpontosította a figyelmet, hogy egy kiváló énekes, vagy mesemondó egy-egy műfajra korlátozódó repertoárját felgyűjtse, mint tették azt jeles elődei, hanem egyetlen ember, Tóth Balázsné Csák Margit teljes tudásanyagának bemutatására törekedett, függetlenül a műfaji korlátoktól. A mű annak idején a magyar folklorisztika egyik nagyon rangos sorozatában, az Új Magyar Népköltési Gyűjteményben jelenhetett meg.
A Gömörország. Egy tájhaza arcvonásai tényekben, képekben és gondolatokban című kötet anyagát a Gömöri Múzeumból történt eltávolítása után, állásnélküliként írta, s a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 1997-ben. Az A4-es formátumban, teljes színnyomással készült munka célja, hogy időrend szerint összefoglalja a néhai Gömör–Kishont vármegye köz- és művelődéstörténetének a szerző által legfontosabbnak vélt eseményeit, megismertesse az olvasót a régió művészeti emlékeivel. A tájékozódást név- és tárgymutató segíti. A könyv iránti érdeklődést jelzi, hogy viszonylag rövid időn belül négy kiadást is megért. (További kiadásai: Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, 2004, 2005, 2009, Rimaszombat.)
A Hervadatlan rózsagyüker. Gömör–Kishont magyar népköltészete voltaképpen egy antológia. Az összeállító arra vállalkozott, hogy az eddigi gyűjtések és kutatások alapján minél átfogóbb képet adjon a régió magyar népköltészetéről, bemutatva annak egyes műfajait, legkiválóbb alkotásait. (Szlovákiai Magyar Tájak Népköltészete 1. Lilium Aurum. 1998. Dunaszerdahely)
1998-ban jelent meg a Szőlő-Szült-Kálmány. Öt gömöri hősmese című kötete a Madách-Posonium gondozásában. A kötet azt az anyagot adja közre, amelyet a múlt század ´70-es éveiben vett hangszalagra a szerző Gömörben. Ez az az anyag, amelyet utóbb az elveszettnek hitt magyar hőseposz szöveglenyomataként határozott meg a szerző.
A gömöri fazekasság kismonográfiáját Agyagkenyér. Fejezetek a gömör-kishonti agyagművesség történetéből címmel 2001-ben publikálta, kiadója a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület.
Tizennyolc dolgozata jelent meg a Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről. A kötet a Gömör-kutatásról, a vármegye kialakulásáról, gömöri tájakról és emberekről, hagyományról szól.
Iskola a nyelvhatáron. Emlékezések az Egyesült Protestáns Gimnáziumra címmel jelent meg 2003-ban az a kötet, amely az 1854-ben alapított oktatási intézmény múltjába enged betekintést, megidézve több jeles tanárának az alakját is a trianoni diktátumot követő erőszakos államosításáig. (Összeállította, nyelvileg gondozta. Kiadója: Szlovákiai Református Keresztyén Egyház. 2003. Rimaszombat.)
B. Kovács a szerzője Rimaszombat eleddig első városkalauzának is, amely 2005-ben Rimaszombat. Rendhagyó városkalauz címmel látott napvilágot. Kiadója a Madách-Posonium.)
Ugyancsak Rimaszombat a témája a Rimaszombat. Várostörténeti barangolások című kétkötetes műnek, amely 2010-2012-ben jelent meg, s az egykori Gömör-Kishont vármegye székhelyének művelődéstörténeti múltját mutatja be.
A Fekete-e a fekete sas? című tanulmánykötet három nagyobb tanulmányt tartalmaz. Ezek a palóc eredetkérdést, a magyar hőseposzt tárgyalják, valamint Rimaszombat korai történetét és jelképeit „állítja helyre”. (Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, 2015).
2016-ban jelent meg a Világ vitéze. Magyar hősepika című kötete, amelyben részletes elemzését nyújtja a szóbeliségből felgyűjtött néprajzi anyagnak.
2017-ben, a reformáció emlékévében jelent meg a Lant és biblia. Tompa-breviárium című kötete, amely Tompa Mihály munkásságának keresztmetszetét adja, beleértve egy válogatást a költőnek Arany Jánossal folytatott levelezéséből és a róla szóló megemlékezéseket.
2017-ben jelent meg ugyancsak a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadásában A Szent László-legenda szóban és képekben c. munkája. A szerző meglátása szerint a magyar művelődéstörténet mindmáig nagy érdeklődést kiváltó emlékének a magyar hőseposz az eredendő forrása. Annak keresztényi átfogalmazásával és a templomok falán történő bemutatásával éppen az volt az egyház célja, hogy az akkor még élő pogány hagyományt háttérbe szorítsa.
(Az elveszettnek hitt magyar hősepika – 2025)
A magyar hősepika bő két évszázada foglalkoztatta írástudóinkat. A téma iránti kiemelt érdeklődés nem sajátosan magyar jelenség, hiszen a nemzetté válás folyamatának kezdetén a különböző európai népek a nemzeti identitás egyik sarokkövét vélték meglelni a hősénekben, -eposzban, naiv-, vagy népeposzban. A téma tehát a 19. század elejétől kísért. „Azóta is szorgosan gyűjtögetjük az adatokat legrégibb krónikáinkból, balladáinkból, meséinkből, hitvilágunkból, nem feledkezve meg a képi ábrázolásokról sem, és bevonva a kutatásba a rokon keleti népek gazdag epikai emlékanyagát is. Szedegetjük a morzsát, miközben a hősepika a maga teljességében végig itt volt az orrunk előtt! Igaz, nem verses formában, azaz hősénekként maradt fenn, hanem prózában. Több mint rejtély, hogyan nem sikerült kétszáz év alatt megtalálni” – írja B. Kovács István. Az elveszettnek hitt magyar hőseposz címen megjelent kötet öt történetet tartalmaz. A történetek főhőse a más-más néven (Szëgény János / Szőlőszűlt-Kálmány / Szëgény Halász Fëri) szereplő, ám egy és ugyanazon vitéz „bő Magyarországon“, egy, a Rima / Sajó mentén élő vén cigányasszony gyermeke. A földi apja csupán nevelője, mert a főhős valójában isteni származású. „Táltos, aki mindënt tud a világró‘.” Sorsa, akárcsak a többi szereplőé, eleve elrendeltetett. Isteni származásának és megváltói-szabadítói küldetésének megfelelően rendkívüli feladatokra hivatott. Kalandos útján csodás lova és kardja, Világszépségë és keresztszüleik, valamint más mitikus alakok és földi hősök segítik. Mindhárom világréteget megjárja, s miután legyőzi legnagyobb ellenfelét, a túlsó félvilág vitézét, a felső világ ura pedig önként átadja neki a koronáját, elnyeri az „egészvilági vitéz” címet, s Világszépségë kezét. Alakjában mitikus és hősi elemek keverednek. Személye egyidejűleg vetíti elénk az isteni eredetű mitikus héroszt és a sorsában elrendeltetett epikus hőst. Ő az, akit krónikáinkban és középkori templomaink falán Szent László alakjában örökítettek meg.
(Közéleti szerepvállalás)
A pályakép nem lenne teljes, ha az alkotó közéleti szerepvállalásait nem említenénk. Legalábbis vázlatosan, mert annyi terhet kevesen vesznek a vállukra, mint tette/teszi B. Kovács István. Adódik ez egyrészt a személyiségéből és az alkalmasságából, másrészt abból a sajnálatos tényből, hogy minél elesettebb egy-egy magyarok lakta régió, annál kevesebb a „megtartó oszlopa”, a tevékeny értelmiségi, aki képes a köz javát szolgálni társadalmi-politikai vonatkozásban. Hatványozottan érvényes ez az asszimiláció előrehaladottsága miatt Gömörre és annak központjára, Rimaszombatra.
Míg a rendszerváltás előtt a magyar értelmiségi ember (a civil szervezetek hiányában) főleg a felvidéki magyarság kulturális szervezetében, a Csemadokban fejtettek ki nemzet- és kultúramegtartó tevékenységet, a kommunista rendszer bukása után meghatványozódtak a feladatok és a lehetőségek. B. Kovács István is így vált Rimaszombat és Gömör egyik szellemi tartóoszlopává. Aktívan vett részt a rendszerváltásban, civil szervezetek alapításában és működtetésében, a helyi önkormányzati munkában, az országos politikában. Elkötelezett magyarságáért sok támadás érte, s így vált például 1995 nyarától fél évig munkanélkülivé, amikor méltatlanul és durva módon leváltották a múzeumi igazgatói posztjáról, majd a múzeumból is eltávolították. 1999-ben ismét belekóstolt a munkanélküliségbe két hónapig. Erre szokta mondani némi malíciával: ilyen a tipikus felvidéki értelmiségi sors.
Bűne az volt, hogy az 1989-et követő években aktívan részt vett Gömörben a magyar múlt rehabilitálásában, a kommunista hatalom leépítésében. 1989-ben kezdeményezte az egykori Egyesült Protestáns Gimnázium által képviselt hagyomány felélesztését. Az iskola szellemi örököseként nyílt meg 1999/2000-ben a Tompa Mihály Református Gimnázium, mint a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház első középiskolája. Az iskolában 1999 és 2005 között óraadó tanárként maga is történelmet oktatott.
Alapítója volt a Független Magyar Kezdeményezésnek, majd az Együttélés Politikai Mozgalomnak. Beválasztották a rimaszombati önkormányzatba, ahol egy ideig az alpolgármesteri tisztséget is betöltötte. A rimaszombatiak bizalmát több választási időszakban is elnyerte. A fordulatot követően oroszlánrészt vállalt abban, hogy jeleseinkről közterületeket neveztek el, illetve a magyar kultúra számos kiválósága, mint például Arany János, Bartók Béla, Izsó Miklós, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, a Tóth család stb. szobrot vagy emléktáblát kapott a régióban. Az ő javaslatára került vissza méltó helyére Tompa Mihálynak a kommunista években eltávolított szobra. Javaslatára határozott a város önkormányzata Széplakyné Süteő Ilona végrendeletének végrehajtásáról, aki a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületre hagyta. (Jelenleg Városi Galéria.)
B. Kovács István elnöke a Simonyi Alapítványnak, amelynek eredeti célja az önálló felvidéki magyar egyetem megalapításához szükséges anyagiak közadakozással való megteremtése volt. Ugyancsak az ő kezdeményezésére hívták össze 1999 áprilisában az ún. Millenniumi Fórumot, amely a felvidéki magyar művelődési önigazgatás kereteinek megalkotása volt. A kezdeményezés a politikai elit és a szlovákiai magyar közélet balliberális részének ellenállása miatt sikertelen maradt. Az MKP megbízásával évekig képviselte a felvidéki magyar nemzeti közösséget a Duna TV tulajdonosi testületében, a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumában. Ugyancsak tagja volt a MÁÉRT Művelődési Bizottságának.
2005. szeptemberében kezdeményezője volt Gömörország, mint virtuális európai ország megalapításának. Az Eurozug-Gombaszög Társulásnak az általa képviselt Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület képviselete okán volt tagja. A társulás kitűzött célja utóbb a Gombaszögi Ifjúsági Tábor házigazdájának, a Sine Metu Polgári Társulásnak a szervezésében valósult meg. Alapítója a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulásnak, amely egyben a Csehországi és Szlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány célalapja volt. A társulás elnöki tisztségét évekig betöltötte. 2004-ben a társulás keretében, a Petőfi-szoborbizottság elnökeként irányította a költő Izsó Miklós által megformált egészalakos köztéri szobrának felállítását. Ugyancsak a társulás vállalta fel a Petőfi-ház helyreállítását, Múzsák Háza néven. Szintén az ő kezdeményezésére állítottak 2004-ben emléktáblát, majd szobrot Radnóti Miklósnak Nemesradnóton, emléktáblát Izsó Miklósnak Zsípben, Arany Jánosnak Hanván, A. Tóth Sándornak, Bartók Bélának és Pásztory Dittának Rimaszombatban.
2013-tól a Rimaszombati Református Egyházközség presbitere. A reformáció emlékévében adhatták át a Csillagház nevű konferenciaközpontot, benne a Református Tudományos Gyűjtemények megújult kiállítótermeivel. Az épület mellett került felavatásra a Gályarabok emlékműve.
Tipikus felvidéki magyar értelmiségi pálya – idéztem fentebb B. Kovács Istvánt. Részben igaz, másrészt alig akad szellemi munkás a Felvidéken, aki ennyi terhet vett volna a vállára, mint István. Az utána (utánunk) jövő generációk feladata lesz, hogy folytassák a megmaradásért, jobb esetben az épülésért, szellemi gyarapodásért folytatott küzdelmet. A feladat nehéz, de a példa adott!