Petrás Mária életrajza

1957. január 19-én született a Bákó megyei Diószénben, Romániában. Édesapja Petrás Vazul, édesanyja Miklós Nica. Szülei mindketten tősgyökeres, moldvai csángó földművesek. Nyolcgyermekes családjában ő a legidősebb gyermek.

1963-ban, hat évesen kezdte általános iskolai tanulmányait Diószénben.

1974-1976-ig Hétfalúban tanult az elektrotechnikai szakiskolában, amit kitüntetéssel fejezett be.

1975-1978-ig a brassói Képzőművészeti Népfőiskola grafika szakán, Klement Béla osztályában tanult.

1977-ben férjhez ment. 1978-ban megszületett Róbert fia, 1980-ban Alina lánya. 1985-ben elválik.

1986-ban esti tagozaton elvégzte a gimnáziumot és egy hétfalúsi gyárban dekortörként helyezkedett el.

1988-ban Színházi plakátjaival országos első helyezést nyer, Besztercenaszódon.

Otthagyta az állását és önálló lett: festészetből, rajzolásból és méhészkedésből élt.

1990 nyarán jött először Magyarországra egy csángó küldöttség tagjaként, Domokos Pál Péter születésnapi köszöntésére. Az ünnepségen többen látták rajzait, és meghívták tanulni (magyarul írni és olvasni) a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe

1990 óta folyamatosan és aktívan részt vesz a csángó ügyeket szolgáló anyaországi és határon túli szervezetek munkájában. Rendszeresen énekel csángó népdalokat nemzeti és nemzetközi kulturális rendezvényeken.

1991-ben megkezdte tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán.

1995-ben Csekovszky Árpád növendékeként jelesen diplomázott és azonnal felvételt nyert a mesterképzőre, melyet kitűntetéssel fejezett be 1997-ben. Diplomamunkája a Csángómagyar Golgota amely egy három és fél méter magas, két méter széles, közel életnagyságú, öt alakos mázatlan kerámia és a dévai Ferences Kolostor kerengőjében áll.

1997 tavaszán nyíltak első, önálló, jelentősebb kiállítása Zuglóban majd Százhalombattán, amelyeket több mint 200 követett, a fővárosban, szerte az országban és külföldön. (Brüsszel, Gratz, Toronto, Padova, Aosta, Vittorio Venetto, Este, Santa Agata de Feltria, Scecin...stb.)

1998 óta tagja az olaszországi Katolikus Művészek Egyesületének.

2011-2016 között A Magyar Tehetség Nagykövete.

2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

----------------

A boldogság dimenziói – Petrás Máriával beszélget Szakolczay Lajos

Ülünk a kertben egy fa alatt, és vendéglátóm tiszta szemét nézem. Mosolyog. Ebben a mosolyban minden benne van: öröm és bánat, de leginkább egy csángó asszony boldogságos kálváriája. Hiszen hosszú volt az az – a moldvai Diószéntől a pest megyei Pomázig tartó – út, amely végül is megtermette gyümölcsét: Petrás Máriából elismert keramikus-művész lett, és csodált énekes, aki az utóbbi fél évtizedben a Muzsikás Együttessel szinte az egész világot bejárta.

Mosolya azt mondja: azért születtem, hogy elárvult sorsunknak hírvivője legyek – a csángó népet még ma is (nézzünk elbitorolt, a magyar nyelvet többnyire még ma is kirekesztő templomaikra) ezer gond nyomasztja, gyötreti –; hogy kitartó munkával megmutathassam: a szünetlen építkezés az egyén és a kisközösség számára is testet-lelket formáló erő. Aki munkával – miképp Kós Károly tanította – föl tud egyenesedni, azt még a zsarnok is nehezen fogja bedarálni, és nincs az a hatalom, ami be tudná törni derekát. Mert a gerinc makulátlansága egyben magatartásforma is. A zivataros idő is átviselhető, amelyből a romániai magyar nemzetiség számára volt elég, ha tisztaságunk lesz a fegyver: egy sokat szenvedett közösség fölemelésének a záloga.

Ha egy mosolyból ennyi minden kiolvasható, még mi minden húzódhatik meg tulajdonosában! Erre a tevékeny – önalakító és egyben közösséget formáló – életútra voltam kíváncsi. Ez vitt a pomázi kertbe – a mindannyiunk számára valahol kamatozódó kíváncsiság.

Otthonod, amely egyben lakó- és munkahelyed, olyan, mint a Paradicsom. Első látásra sugárzik belőle – az épületek harmóniája s fű, fa bozót ezt kínálja – az otthonosság olyan foka, amely maga a boldogság.

Három évi keresgélés után, 2000-ben vásároltam ezt a telket. Eladtam a hétfalusi lakást…

Tudatos választás volt?

Félig-meddig tudatos választás volt. Azt gondoltam, meg kell találnom azt a helyet – akkor még nem volt elég pénzem –, amelyért mindent megteszek, hogy meg tudjam venni. Pár évig jártam Budapest környékét, és egyszer csak rátaláltam Pomázra. Arra a falura, ahol addig sosem voltam. Igaz, korábban Szentendrén, a Kőhegy közelében is kinéztem magamnak egy telket – az is nagyon megtetszett –, de sajnos kicsinek tűnt. Így le kellett mondanom róla. Ha már az ember egyszer kivonul a világból, olyan helyre menjen, ahol jól érzi magát. Ebből a szempontból nekem Pomáz nagyon is bevált.

A választásban nyilván közrejátszott az is, hogy a kiszemelt táj egy kissé a hazai vagy ahhoz hasonló környezetet formázza.

Ezt nem terveztem. Egyszer csak kijöttem ide a domboldalra, körülnéztem (akkoriban a telek kétharmadán még akácos volt), s annyira megfogott a kilátás,s nem utolsósorban a hely szelleme, hogy megijedtem, mi lesz, ha holnapig eladják a telket. Akkor a gyermekeim egy kicsit kacagtak rajtam. A fiam azt mondta, hogy itt, Magyarországon nem szoktak éjjel telkeket árulni.

Milyen hegyeket látni innét?

Szemben a Csobánka, és látod a Pilisi hegyvonulatot. S ott a végén, Pilisszentkereszt és Pilisszántó között emelkedik a két falut elválasztó csúcs, a ….csúcs. Nagyon szép ez a kicsi medence, és nagyon szeretem. Miért? Mert a természetnek is van egy perspektívája.

Az egész ház olyan belülről – legalábbis én itt keresem a hangulatom forrását –, mintha templomba lennénk. Van valami különleges építőelem benne, s onnan az érzés. Ha hiszed, ha nem, nekem azonnal Kós Károly jutott az eszembe.

A házat egyik építész-barátom, Szűcs Endre tervezte, amelynek a külseje a Balaton-felvidéki paraszt-barokkot idézi. Egy tornác is lett volna hozzá, de azt sajnos a helyi hatóság nem engedélyezte. Kintről tehát paraszt-barokk, belül pedig – nézd csak a simogató boltíveket – úgy akartam kialakíttatni, hogy jól érezzem magamat benne. A ház számomra csak akkor ház, ha jólesik benne az élés. Én nagyon szeretem az olyan jellegű építészetet, amely nem mond le a tűzhelyről, arról a tűzhelyről, amelynek fölfelé nyitása is van.

Tehát a lélek melege mellett, így kerek az otthonosságérzet, kell valamiképp a fizikailag megfogható meleg is…

Szerintem a kettő, ha az ember komolyan gondolja, harmóniában van egymással.

Lakó- és munkahelyed irigylésre méltóan meg van tervezve. Gyakorolhatsz is (ének), s a műhely alkalmas arra, hogy benne zseniális tárgyak: kerámia-szobrok szülessenek.

Mikor idejöttünk, az első dolgom az volt, hogy testvérem segítségével építettem egy fólia-sátrat. Amelybe az áramot is bevezettettem. 2000 májusában vettem meg a telket, és az év október 16-án az alapba letettük az első téglát. S a karácsonyt már úgy várhattuk – persze akkor még otthon karácsonyoztunk a szüleimmel –, hogy kályha is volt a házban. Azóta, láthatod, állandó építkezésben vagyunk. Lépcsőzetesen folytak-folynak a munkák. Először a műhelyemnek csak az egyik részét csináltam meg, aztán melléragasztottam egy másik részt. Félig-meddig egy földalatti műhelysarkot is kialakítottam magamnak – nem olyan nagyot, talán csak 10 négyzetméteres a földbe vájt „lyuk" –, amelyben az agyagaim nem fagynak meg. S ha mintázok valamit, jóllehet fűtés nincs, az nem fagy meg, nem megy tönkre.

Mekkora a kemencéd?

Akkora, hogy nyolcvan-kilencven centi magasságú tárgyat is – természetesen egy darabban – ki tudok égetni benne. Nagyobbat egyben nem is nagyon lehet kiégetni, mert könnyen deformálódik.

Minthogy előbb a hazai karácsonyt említetted, lépjünk egy kicsit vissza a szülőföldedre! Úgy vélem – nyilván a mitológia is közrejátszhatik ebben –, hogy Csángóföldet az Isten teremtette.(Borús jókedvében.) Méghozzá oly módon, hogy a boldogságot is megadta neki – gondoljunk csak a gyönyörű, archaikus magyar nyelvre (amelyet ezerszer megtagadtak tőle, sőt román alapúnak titulálták) –, és a szenvedést is. Ez utóbbi alatt nem is annyira a népcsoportot sújtó irdatlan szegénységet értem, hanem a megannyi üldözést, valamint a templomának és nyelvének elvételére irányuló kísérleteket. Innen jöttél. Döbbenettel olvastam valamelyik vallomásodban, hogy gyakorlatilag – itt nálunk, a nyelvi előkészítőben – már felnőtt fejjel tanultál meg igazán magyarul írni és olvasni.

Annyira felnőtt fejjel, hogy – harminckét éves lévén – már gyermekeim is voltak. Én még valóban abban a világban nőttem fel, amelyet Isten teremtett. Azóta, sajnos, az ember jócskán hozzányúlt – a hatvanas-hetvenes évek durva változásai bizonyítják – ehhez a világhoz. Minthogy én 1957-ben születtem, még tisztán megkaptam a ki tudja hány évszázada létező, nyugodt – mondjam így: középkori – világot. Főleg Klézsén… Csodálatos – a változásokkal akkor még nem sebzett – világ volt.

Klézsét említetted?, az nekem is szívszerelmem. Itt élt Kallós Zoltán egyik énekmondója, Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa, akinek – balladai mesemondásának – az Új guzsalyam mellett című nem mindennapi gyűjtemény köszönhető. Talán rokonodként is tisztelhetted.

Édesanyám ángyója volt. Annak ellenére, hogy nem volt írástudó, emlékezetből annyi mindent el tudott mondani-énekelni – Zoli bácsi szerint még több minden akadt a tarsolyában –, hogy csudájára járt a világ. Rajta kívül talán csak egy-két ilyen – hozzá hasonló tudású (azok az írást is ismerték) – adatközlő említhető. Hodorog Luca például – aki később szintén áttelepült, és itt is van eltemetve, Jászberényben –, vagy Vajdók Mica. Ez utóbbitól, sajnos, nem sok népköltészeti alkotást gyűjtöttek. Szinte semmit. Férjes asszony volt, vagyis házasságba élt, s ez a körülmény lehetetlenné tette a nála való adatfelvételt. Akiknek nem volt férjük – Szályka Rózsának már rég meg volt halva, és Hodorog Luca is özvegyasszony volt –, azok könnyebben fogadhattak be a házukba, sokszor napokra-hetekre gyűjtőt. A családban élő asszonyoknak, nem illett a lakukba beengedni idegent – pláne férfit –, és órákig vele üldögélni, beszélgetni. Ilyen tettükért a közösség megszólta volna, és kivetette volna őket.

Nyolcan voltatok testvérek. A szüleid földművesek voltak?

Földművesek. Édesapám először vasutas volt, de egy baleset miatt – 1957 telén, februárban beleesett a Szeret nevű folyóba – ott kellett hagynia a vasutasságot. Így, ezután lett földműves.

Megfagyva haza tudott gyalogolni?

Méghozzá éjjel. Hogy milyen kínok között, arról most ne beszéljünk, hiszen meg volt fagyva szinte minden porcikája.

A magyar nyelv kifejező furcsaságához tartozik, hogy a Szeret – nevéből következőleg – nem a szeretet adta számára, hanem majdnem a halált.

Minden folyó beszedi az áldozatait, régen az emberek tartották is a víztől való távolságot. Megadták neki a tiszteletet, mondta édesanyám. A klézsei patakról szólván ugyancsak édesanyám állapította meg – 1990 után rengeteg házat elvitt a víz, noha az csupán egy patak volt –, hogy azért ragadta magával az embereket, mert azok bementek a területére. Minden folyónak volt egy felségterülete, így tudták ezt a régi emberek, amelyet nem szabadott megsérteni. Az a sok ezer áldozat nem lett volna, ha mindenki tiszteletben tartja – az „idegen" ne gázoljon bele – a folyó, a víz szokásait. Apám is azért bűnhődött meg, mert éjjel át akart kelni a befagyott folyón. A jég beszakadt alatta, és csoda, hogy ilyen állapotban le tudta gyalogolni a házunkig tartó három kilométert.

Klézsén mikor éltetek?

Nem éltünk ott, csak édesanyám volt klézsei. Miklós Péternek volt a lánya. Aki testvére volt – ahogy korábban már említettem a rokonságot – Miklós Gyurkának, Szályka Rózsa emberének. S anyám béadódott, ahogy mondták nálunk, vagyis férjhez ment Diószénbe édesapámhoz. De mindig vágyott vissza Klézsére. Fiatal volt, első gyermekként minden hazaruccanására magával vitt. Így ismertem meg a falut. Innen, Magyarországról Moldva homogénnek tűnik, ám mikor még otthon voltunk, mi nagy különbségeket éreztünk a falvak között.

Ez miben nyilvánult meg?

Szinte mindenben. Még a népviseletben (a színárnyalatok, stb. különbözőségében) is. Én azért merek erről beszélni, mert a két falut – Diószént és Klézsét – nagyon mélyen ismerem. A néprajzosok szerint Klézse egy kicsit székelyes, míg Diószén archaikusabb, régiesebb. Vegyes falu volt.

Mit jelent az, hogy „vegyes falu"?

Voltak ott nagyon régiek is. Persze Klézsében is, ahol őriztek egy 1676-os Kájoni-féle Cantionalét – ki tudja, mikor lett odavive –, és 1993-ig ebből imádkoztak, s a vesperást vagy a virrasztást is ebből mondták. Amíg lehetett, hiszen 1993-ban megtiltották Klézsén a magyar nyelvű virrasztást. És a komendárt (?) is – csángóföldön így nevezik a tort. Én 1990 telén rendeltem egy virrasztást, amit az akkor már beteg Hodorog Luca mondott az egyik nagynénémnél. Hiába fenyegette meg a pap, ha vezeti az elhunyt fölötti imádkozást, nem fogja eltemetni a halottat, ő hajthatatlan maradt. Ahogyan ezek a karakán öregek meghaltak, a magyar virrasztások – persze a politikai nyomás is közrejátszott ebben – egyszerre megszűntek. Tehát Klézse volt az utolsó csángó falu, mint korábban említettem volt, ahol Kájoni énekeskönyvéből imádkoztak. Diószénben – a negyvenes években hét éven át – Szilágyi Feri bácsi, a csángó csíki kántor szintén a Cantionalét forgatta, a hívek legnagyobb örömére. Az énekes-imádságos könyv eme példánya Erdélyben még megvan, egy gyűjtő őrzi.

Kétség nem fér hozzá, a szülői házban kaptad ezt a vallási alapot. Az Istennel akkor még magyar nyelven voltatok napi kapcsolatban. Azóta, sajnos, nagyot változott a világ, habár a rendszerváltás után nem egy kísérlet történt – és folyamatosan történik is – a magyar nyelv (iskola) és a magyar nyelvű mise visszaállítására.

A hetvenes évekig nálunk is mindenki magyarul beszélt a faluban, annak ellenére, hogy az iskolában csúfolták – madárnyelvnek nevezték – ezt a nyelvet a tanárok. És állandóan szidtak minket, mert nem értették, amit mi egymás közt az anyanyelvünkön suttogtunk. (Később hallottam, hogy milyen gonoszul viselkedtek más falvakban is.) Talán irigyeltek is bennünket, hiszen csak kis taknyosok voltunk, de akkor már két nyelven tudtunk beszélni.

Nálunk, harminckét évesen, tehát egy irodalmi szinten tanultál meg beszélni és írni.

Igen. Amit addig tudtam, az „csak" a kisközösség, a napi tájékozódást segítő ügyek nyelve volt. De ez sem olyan egyszerű. Az első osztályig én magyarul beszéltem. (Még a tanító néni sem tudott románul, mert a Magyar Népi Szövetség idején jött ki csángóföldre, ahol összeesküdött egy oláh tanítóval). Vagyis még a nyelvújítás előtti nyelvet beszéltük, a klézseiek valamilyen csodálatos akcentusával. Nem is akcentusnak mondanám, hanem a nyelvjárásból eredő (táji) íznek.

Archaikus rétegek klézsei módon…

Csodálatos kedvesség volt az emberekben, és a kifejezések – a nagyon szép megnevezések is – mintha ezekhez igazodtak volna. Például magázták a férfiakat. Nagymamám, akinek három vagy négy kicsi gyermek volt a keze között, a tizenkilenc éves legényt, megadván neki a tiszteletet, már magázta.

Méltósága volt a nyelvnek…

Jól mondod, nem is akármilyen méltósága. 1990-ben, amikor újra – a korábbiaknál erősebben – találkoztam a magyar nyelvvel (amikor írni és olvasni tanultam), Balassi nekem egy kicsit új volt. Új volt és modern volt a mi csángó nyelvjárásunkhoz viszonyítva. Mert Lészpeden vagy Pusztinán beszéltek egy újabb magyar nyelvet, de nekem Balassi volt a modern.

A lészpedi vagy a pusztinai nyelv a csángó nyelv valamilyen változata?

Igen. Oda többen mentek a madéfalvi veszedelem idején. Nagy részük akkor telepedett le ott. Hozták a székely kapuikat és a szokásaikat, bárki megnézi, ott a kapuk is mások, mint Diószénben vagy Szabófalván.

Engem meglepett, hogy fiatal korodban – nyilván a kézügyességből is ered a plasztikánál való kikötésed – vonzódtál bizonyos műszaki dolgokhoz. Műszerész…

Nem vonzódtam. Véletlenül jutottam be abba az iskolába. A 10. osztályig – gondoltam, nincs más lehetőség – szerettem volna otthon maradni. Édesapámtól nagyon megszerettem a szőlőt – ő egy kicsit tanulta a nemes szőlő művelését –, és azzal akartam foglalkozni. A mai napig, ha meglátok egy szőlőbokrot, lehet ott ötvenféle növény, nekem a szőlő az első. A szőlő és a virág. Abból a világból mégis hiányzott valami. Az embert hívja – akár rögösnek tetszik, akár nem – a saját útja. Nagyon sokszor imádkoztam valami kitörésért – az sem tudtam pontosan, hogy mi legyen az –, jóistenem, segíts meg engem…És akkor egy tanár szólt, hogy eredményeinkkel körbejárja az országot, hátha sikerül valami felvételit kiszaglászni. (Az idő tájt nem volt divat, nem is illett – a fiúkat természetesen vitték – a lányoknak távoli iskolába menni.) Az én jelentkezési lapomat is elkérte, adtam neki 30 lejt. Soha nem felejtem el, azt is valakitől nagy titokban kölcsön kértem, hogy ne tudják meg a szüleim. S amikor visszajött, örömmel újságolta, hogy a továbbtanulás el van intézve, hat lány Hétfaluba mehet, egy pár Sepsiszentgyörgyre. Így kerültem én a hétfalusi elektrotechnikai iskolába.

Középiskola volt?

Dehogy is, ipari szakiskola, amely minket eltartott. Középiskolában nem is tudtam volna elmenni.

Hány éves voltál?

Tizenhat-tizenhét. A szakiskola két éves volt, engem az elektrotechnikára vettek be, a többieket más szakmára. Egy év után (műszaki dolgokból és elméleti tantárgyakból) tanulmányi versenyt nyertem. Először az iskolait, majd a zónait. Nagyon szorgalmas voltam, édesapámnak be akartam bizonyítani, hogy helyt tudok állni itt is. Ha közepes az előmenetelem, biztosan visszahívott volna édesapám.

A műszaki rajzon kívül mást is rajzoltál?

Az első évben nem. Akkor nagyon sokat tanultam. Már gyermekkoromban éreztem, hogy az Isten megáldott egy kis tehetséggel, s valamiképp ezt kellene kamatoztatni. Annak ellenére, hogy az iskolában remekül ment minden, az év vége felé rájöttem: nem ezt kell csinálnom. Nem ezt akarom.

Hogyan történt a váltás?

Még az első évben kaptam hivatalos engedélyt arra, hogy részt vehessek a misén. (Minthogy kollégiumban laktunk, csak engedéllyel mehettünk ki.) Csak délután volt kijárásunk, de akkor sehol sem volt mise – csak vasárnap este, meg vasárnap délután. Mikor Brassóban mentünk fölfelé, a centrum felé – valósággal vonzott a katolikus templom csodálatos ólomüvegablaka –, egyszer csak megláttam az egyik házon egy táblát: Zenei és Képzőművészeti Népfőiskola. Klement Bélával, egy ottani tanárral találkoztam, és elmagyaráztam neki, hogy miért szeretnék ebbe az irányba mozdulni. Külön felvételizhettem, föl is vettek a grafikai szakra. Három évig jártam ide, kitüntetéssel végeztem. Nagyon sok technikával megismerkedtem, nem szólván azokról az emberekről, akiknek szintén művészi irányultságuk volt. Később – talán1986-ban lehetett – a kolozsvári képzőművészeti főiskolával is próbálkoztam, de csak az első lépcsőig jutottam. A vizsgáról kikéredzkedtem, mert láttam, hogy semmi remény nincs arra, hogy bejussak. Magyarán: százan-százötvenen lehettünk hat helyre.

Mielőtt a szakmai utadat tovább bogoznánk, ejtsük szót egy-két magánjellegű dologról is! Az első házasságod – úgy tudom, román férjed volt – hogyan jött létre? Hol ismerkedtetek össze?

Abban a gyárban, ahol – 1977 után – már dolgoztam. Húsz és fél éves voltam, amikor férjhez mentem. S egy év múlva már megszületett az első gyermekem. Az az igazság, hogy minket, csángókat az erdélyi székelyek nem annyira fogadtak be. Valamiképp elzárkóztak tőlünk.

Szinte hihetetlen.

Hihetetlen?, hihető?, így van. Erről a „különbözésről" könyvet is írtak az erdélyi néprajzosok. Talán Száz lejes lányok? Száz lejes menyasszonyok? volt a könyv címe, és a csíkszentdomokosi házasságokat dolgozta fel. Nyolcvan-száz csángó lány ment férjhez Erdélybe. Valójában nem fogadták be őket, és ők sem tudtak igazán beolvadni az új környezetbe. Bár sok gyereket adtak annak a közösségnek, mégsem akarták elfogadni a szokásaikat – nagyon templomba járók voltak, hitesek voltak –, holott ők mindennél jobban ragaszkodtak ősi kincsükhöz.

A házasságodból két gyerek született?

Igen, két gyermek, egy fiú és egy leány. De nagyon hamar kiderült, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Abban az időben már nagyon sok vegyes házasság köttetett, hiszen a magyar férfiak többsége (iskola, munka, stb.) nem volt otthon, az erdélyiek meg ódzkodtak – már említettem – a csángó lányoktól. A román férfiak pedig megkövetelték, hogy vakon kövesse őket – még a hit dolgát tekintve is – az asszony. Nálunk – vagyis az esetemben – ez szóba sem jöhetett. (Még azután sem, amikor a vőlegényem megkérte a kezemet.) Így nem tudott összeforrni ez a házasság. Mert én ahhoz is nagyon-nagyon ragaszkodtam, hogy a gyermekeim katolikus templomban legyenek megkeresztelve, katolikus templomban legyenek első áldozók, és katolikus templomba járjanak misére. Egy idő után magától elszakadt a házassági kötelékünk. Férjem eleitől kezdve látszólag mindenbe beleegyezett – azt mondta, neki ez a házasság mindennél fontosabb –, de a hit kérdését (ő sem volt független, ő is templomba járt, bár akkoriban az ortodoxok nem gyakorolták annyira a vallásukat) ő sem tudta megoldani. Valahogyan a két kultúra – nem a magyarság, illetve a két különböző nemzetiség miatt – lassan elvált egymástól. Mert másképp hittünk az Istenben, és másképp – egymástól eltérő módon – gyakoroltuk a vallásunkat.

Művészetedből kiderül, hogy a Baba Máriának már gyerekkorodban nagyon erős hitbéli alapozása volt.

Nemrég valaki arról kérdezett, hogy a magyarságtudat mennyire volt/van meg bennem. S arról is, hogy milyen hitű vagyok. Én egész életemben, a mai napig, ragaszkodom ahhoz, amibe beleszülettem. 1990-ig úgy értelmeztük – én is, és sok más csángó is –, hogy a hittel kötöttük össze azt, amiben különböztünk a többitől. Az ortodox tengertől. Elsősorban a katolikus hittel. A vallással. Én ehhez nagyon erősen ragaszkodtam/ragaszkodom. Ettől a meggyőződésemtől semmi nem tud eltántorítani. Fiammal sokszor leültünk beszélgetni erről, s azt mondta: „Anyu, kellettek ezek a stációk a maga életében". Rengeteg csángó házasságot látok a csángók között, s még jobban elrománosodtak, mint azok, akik vegyes házasságban éltek. Nekem van egy húgom, aki vegyes házasságban élt, és mind a két lánya tud magyarul. Jóllehet a másik testvéremnek – fiútestvéremnek – a felesége román, de náluk is meg van becsülve a magyarság: mind a két fia magyarul (is) beszél. Viszont egy másik fiútestvéremnek trunki, vagyis tiszta-tiszta magyar a felesége, s ennek ellenére a három gyerek közül egyik sem tud magyarul. És van egy olyan unokatestvérem is, akinek öt gyermeke közül csak kettő érti a magyar nyelvet, holott ő katolikus, csángó feleséggel büszkélkedhetik. Nemcsak nálunk a családban, de máshol is látni a vegyes házasság buktatóját: az egyik (általában a nő) vagy teljesen beleolvad a román közösségbe, vagy ha nagyon erős, ragaszkodik ahhoz, ami veszélyben van. Aki jobban észleli a veszélyt, az arra törekszik, hogy erősítse azt, ami veszélyben van.

Örömmel tapasztalom, a hited kikezdhetetlen. Magyarságtudatod erős. Mindkettő meghatározza a személyiségedet, amelyre az itteni iskolákat járván építeni tudtál. Beszélj művészi magára eszmélésedről, hiszen nagyon nehéz volt elfogadtatni („idegen" környezetben?), hogy te igazi képzőművész vagy.

Én nem azt akartam bizonyítani, hogy képzőművész vagyok, hanem elsősorban azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok közepes. (Ha közepes volnék, akkor az nekem semmit sem jelentene, ezt az utat már rég nem járnám.) Nem a szerénytelenség szól belőlem, de ha érzem – ha éreztem volna –, hogy az alkotásban nem vesz részt minden porcikám, már rég más útra tértem volna.

A grafikáról hogyan váltottál át a kerámiára?

Az Iparművészeti Főiskolán az első év amolyan alapképzés volt. Megismerkedtünk a formatervezéssel, a plasztikával, a mintázással és – erősebben – a grafikai módozatokkal is. Annyira megtetszett a mintázás – a rajzot kezdtem egy kissé elhanyagolni –, hogy tudtam, komolyabban a kerámiát fogom folytatni. Azért a rajzzal való kifejezés is izgatott. Nem más bizonyítja, mint az, hogy részt vettem a TETRA PAK reklámgrafikai pályázatán. Az almalét kellett reklámoznunk. Én bibliai jelenettel képzeltem el a népszerűsítést, miszerint rajzomon – természetesen szerepelt a bűnt hozó paradicsomi fa is – Éva nem az almát nyújtotta át Ádámnak, hanem egy „tetra pakos" dobozt, melynek oldalán (grafikámon a lila és a zöld szín dominált) képileg ott virított a benne lévő tartalom is. Nem az én tervemet választották. Minthogy az ötletet nem tartották szellemesnek, eladhatónak – ezek szerint én keveset értettem meg a neo reklám-grafikából –, elbátortalanodtam. De semmi sem véletlen, ez a kudarc meghatározta a további ténykedésemet. Mivel hiányoztunk egy cseppet a rajzóráról – a tanulás helyett egy hétig síelni voltunk –, egy kicsit lecsípték az érdemjegyemet. Hogy történt mindez? Én akkoriban, mindig szorgalmas lévén, rengeteget rajzoltam. A kollekcióból a tanórákat velem elszabotáló két-három csoporttársamnak is adtam egy-egy darabot, hogy a tanár ne buktassa meg őket. A jobban sikerült grafikákat természetesen megtartottam magamnak. Mit ad Isten, ők jobb jegyeket kaptak, mint én. Szóltam is a tanárnak, hogy nem vagyok megelégedve az osztályozással, igazságtalannak tartom. Ha ribillió nem is lett belőle, a feszültség ott lebegett mindannyiunk feje fölött. Ez a kis eset eldöntötte további sorsomat. Minthogy a grafika akkor már nem jelentett nekem semmiféle kihívást, elhatároztam, nem folytatom.

Vonzott az anyag?

Nagyon. És a három dimenzió. Nagyobb feladat volt számomra, hogy három dimenzióban jelenítsek meg valamit.

Mik voltak az első plasztikai munkáid?

A feladatok. A tojástól és a gömbtől kezdve egészen a csiga megformálásáig, minden. Egy csigát plasztikailag megjeleníteni klasszikus feladat. A munka során sok minden kiderül. Nem futamodtam meg előle. Nekiláttam. Nem megmintáztam és kiüregesítettem – az lett volna a könnyebb megoldás –, hanem üregesen szépen felraktam. Mai napig megvan, kár hogy nincsen kiégetve. Egy az egyben emberi alakot is mintáztam. Megszerettem a plasztikát, és hálás vagyok mintázó-tanáraimnak – Kovács Gyulának és Pázmándi Antalnak –, hogy megengedték a korlátlan kísérletezést. Korábban más mesterektől is sokat tanultam. Benedek György – csodálatos rajztanár volt a vasutasok képzőművészeti körében – győzött meg arról, hogy egy művésznek sosincs elég. Éppen egy francia Cézane-albumot olvasgattam – volt Rembrandt- és ilyen-olyan korszakom is –, amikor egyszer csak megállt fölöttem, és így szólt: „Mária, ez az ember nagyon tudott rajzolni". Le akarta törni a szarvamat? Sokkal inkább azt sugallta, hogy a megelégedés (azt gondoltam, hogy én is jól tudok rajzolni) a művész halála.

A rajztudás segített a formázásban?

Nagyon. A perspektíva már ott magával ragadott. A három dimenziónál – szerettem a kihívást – már valami nagyobb dolog történik. S ebbe belekukkantva akarom megérteni az anyag közvetítette „eszme" térbeli törvényeit.

És az agyag-samott szerelem?

Azt a plasztika hozta. Az üveggel mint anyaggal, mint új technikát, kifejezésformát kínáló lehetőséggel szintén szerettem volna – bár egyszer-kétszer sikerült – többet foglalkozni. Sajnos nem olyan kézenfekvő, hogy az ember a technikai felszereltséghez hozzá tudjon jutni. (Egy napi bérlet – műhely, anyag, felszereltség – pár évvel ezelőtt már 110 ezer forintra rúgott.) De fogok én még „üvegszobrokat" készíteni, és más anyagokat is ki fogok próbálni. Jelen pillanatban a kerámia az, amit meg tudok fogni minden probléma nélkül.

A napokban láttam egy, a múlt század harmincas éveiben készült Gorka Géza-kerámiaszobrot. Az ülő hölgynek egy-egy tál volt a térdén és a vállán, amelyek virágtartóként szolgáltak. Te is készítesz ehhez hasonló, a gyönyörködtetésen túl más funkciót is ellátó – használati – tárgyakat?

Nem nagyon. Bár a Postamúzeumban látható egy Madáritatóm, a főiskolai feladatokon kívül (teás-készlet, stb.) úgyszólván nem kötött le az ilyesfajta foglalatoskodás.

Az iparművészetben tehát nem az iparművészet érdekelt.

Így van. Megcsodáltam a görög vázákat, de úgy éreztem, ez az ő világuk. Lehet, hogy a huszadik század nagyon figyelt a használati tárgyakra, de nem volt képes olyan szent használati tárgyakat teremteni, mint az ókor vagy más klasszikus korok. Én pedig nem fogok ilyen téren a görögökkel versenyezni. Ha már ezt a keserves utat végigjártam – az előbb elmondottakból is kiderül, hogy nem volt könnyű –, nem azért tettem, hogy (egy csöpp lenézés sincs bennem az iparművészekkel szemben) teás-készletek tervezője-kivitelezője legyek. Innen-onnan több figyelmeztetést kaptam, hogy műveljem a csodácskát.

Átlengett valaminek a szelleme?

Minthogy mindig időszűkében voltam, és a család is eléggé lekötött, a tervezett diplomamunkámat (már ami a szöveget illeti) sem tudtam rendesen elkészíteni. A „szakdolgozathoz" sokat kellett volna olvasnom, ilyen-olyan tanulmányokat folytatnom. Végül is kútba esett a próbálkozásom. Miért nem azt csinálom, amit tudok, töprengtem magamban, s azonnal kipattant a fejemből a szikra: a csángókról fogok írni. Elmenőben lévő kicsi népekről, amelyeknek sorsát jól ismerem, mert megtapasztaltam. Olyannyira megindult a toll a kezemben – áradt belőlem a szó –, hogy alig tudtam a fogalmazást befejezni. Nem is fejeztem be, csak a végére pontot tettem.

Milyen címet adtál neki?

Panaszkodás Istennek.

Jó cím. Ez terelt a plasztika felé?

Ez terelt a téma felé.

A téma megnyitott valamit előtted?

Én a plasztikát nagyon megszerettem, de hogy mit kezdjek vele, nem tudtam. Akkoriban – 1990-et írtunk – még egy kicsit politizáltam is. Volt egy kis csángó csoportunk, és azt gondoltuk, hogy mi meg fogjuk tudni változtatni a világot. Minden rendezvényen ott voltam – az RMDSZ első két kongresszusán a népcsoportom nevében föl is szólaltam. Nem azért, mert szerepelni akartam, hanem azért, mert a közösség küldött. Összegyűltünk, álmodoztunk, úgy éreztük, hogy mindenben részt kell vennünk, ami a csángó-üggyel kapcsolatos Ám hamar rájöttem, hogy részemről a politizálás bűn. Csak kiszívja az energiámat.

Arra is rá kellett jönnöd, hogy te a művészeteddel – mert egyetemes igazságokat közöl – sokkal többet tudsz tenni a csángó nép érdekében, sőt az egyetemes magyarságért, mintha reggeltől estig szónokolsz. Ismervén a magyarországi kerámiát, alig tudok olyan alkotóról – a zalaegerszegi Németh János népi ihletésű, korongolt rusztikus szobrainak a motívumvilága rokon a képi érzékenységeddel –, akinek a művein ily elementáris erővel van jelen a Biblia.

Az egész úgy kezdődött, hogy lássuk, milyen helyzetben is vagyunk. Ti. ezt szerettem volna valamiként megörökíteni. Akkoriban sokat gondolkodtam a sorsunkon, és úgy éreztem, hogy Krisztus sorsában van részünk. Ahogyan Krisztus keresztre jutott, mi is keresztre fogunk jutni. Sőt, már azon vagyunk. Keresztre vagyunk feszítve. A diplomamunkán gondolkodva eszembe jutott, hogy jó lenne a szülőfalumba valamely útkereszteződéshez egy keresztet állítani. Nem sikerült megvalósítani, mert a falunak – falumnak! – szánt ajándékot a pap nem fogadta el, elutasította ajánlkozásomat. A tervet átdolgozva a dévai Ferences Kolostornak ajánlottam föl munkámat. Örömmel fogadták. Kellett alkalmazkodnom az épülethez, a beugrót – amelyben a szoborcsoport – szintén én csináltam.

Az átszellemített műtárgynak azóta is csodájára járnak. Rajta a szenvedés boldogságként – egy sajátságos boldogságfokozatként – jelenik meg.

Kezdetben úgy gondoltam, hogy olyan feszületet készítek, amelynek történései össze vannak kötve a gyerekkori csángó hitvilággal. Krisztus a kereszten – és alatta asszonyok imádkoznak. Visszafogottan, egy kissé magukba zárkózva. Erre az egyik tanárom azt mondta (s a másik helyeselt): „Mária, meg fogsz bukni". Ezt a sokalakos diplomamunkát – az imádkozó asszonyok úgy ültek volna a padon, ahogy nálunk is szokás a virrasztásnál – nem fogadják el. Viszont egy dinamikusabb kompozíciónak biztos útja lenne. Kényszerhelyzetben voltam, hiszen el kellett térnem az eredeti tervtől. S elkezdtem „dinamikusabban" gondolkodni. A női alak (amely én vagyok) megragadja egy kicsit a saját haját s jobb kezét fölemeli a feje fölé, a másik figura keze (Mária Magdonát a lányomról mintáztam) pedig plasztikailag „kiugrik" a domborműből. Azzal, hogy a két nő – mozgásimitációval – egymást vigasztalja, a jelenet dinamikusabbá vált.

Valljuk be, ez egy családi kompozíció.

Valóban. Mária Magdolna arcát a lányomról mintáztam, s bár a megfeszített Krisztus arca nem a fiam arcát formázza, de a teste igen. Az ő alakját, csontozatát, mozdulatait tanulmányoztam, a kerámia művön szereplő bibliai család így lett egy kicsit – bár nem szeretem ezt a szót – a csángó családom. Én felnézek a fiamra, a lányom felém néz, s a fiam a keresztről ránk tekint, mintha vigasztalni akarna mindannyiunkat. A feszületen tehát nem egy halott Krisztus található, hanem – paradox – egy élő, aki minden mozdulatában ránk figyel. Az angyalok meg a mestereimet formázzák.

Kő Pált is?

Nem, ő egy másik művemen szerepel. De a mestereim közé sorolom, mert emberi módon állt mellém, amikor küszködtem. Jó szóval vigasztalt, és cselekvően segített. Kevés ember közeledett hozzám olyan bizalommal, mint ő. Tehát az angyalaim közt a helye. Csekovszky Árpádról se feledkezzem meg, aki eleitől kezdve – amikor engem a pályáról el akartak tanácsolni – szintén biztatott, erősített. „Mária, mától kezdve maga mellett állok, s amit meg akar csinálni, azt megcsinálhatja." S akkor megbízott egy olyan feladattal – a hátad mögött láthatod az anyagban történő megvalósulását –, amelyben kipróbálhattam az erőimet. Egy üreges, emberléptékű torzót kellett felraknom. Sikerült. Később sok egyéb mellett egy oroszlánfejet is megmintáztam, több változatban: szecessziósan és reneszánsz módon is. Csekovszky mindezek után teljes mellszélességgel mellém állva segített. Így tudtam elkezdeni (makett) a vallásos témájú diplomamunkámat is.

Csaknem matt alakok, jobbára színes háttér…

Sokszor és sokan kérdezték, hogy a háttérrel ellentétben miért nem a figurákat színezem („nem fordítva kellene?"). Ha egy vizitációt, találkozást mintázok meg, a festetlen alakok „szürkeségükben" is – a plasztikának ez is sajátja – kiemelkednek-kidomborodnak. Viszont az egész világot, amely a hittel, a ragaszkodással, a kapott érték továbbadásával körülveszi a figurákat, valahogyan ki kell emelnem. Így találtam rá a színes hátterekre. Ezáltal az ábrázolhatatlan (megfoghatatlan) csoda valamiképp megfoghatóvá válik. A színes hátterekkel az ebből a világból kisugárzó csodás szellemiséget próbálom érzékeltetni.

A szín hozzásegít az eszmeiséghez?

Igen. Fölidézi azt a világot, amely még létezett gyermekkoromban. Akkor az asszonyok példaképe még Mária volt, csodálatosan tudtak készülődni az ünnepre. A kicsi gyermekekkel együtt. Hiába volt a rettenetes szegénység, vasárnap az Úr előtt pompás, csudaszép ruhában jelentek meg. Ők szőtték meg a vásznat, ők varrták meg az inget, ők szőtték meg a katrincákat és az elképesztően szép selyemkendőt. Mikor itteni népviseletben, aranyszép ruhában betoppantak a templomban – lassan megszólalt a gregorián, a pap a tömjénszóróval füstölt –, úgy éreztem, hogy felemelkedünk mindenestől. De nemcsak én éreztem ekképpen, mindenki így érezte. Olyan erőt kaptunk ezekből az ünnepi alkalmakból, hogy remélhetően az élet végéig átsegít bennünket minden nehézségen. Kerámiáim színes háttereiben ezt az állapotot – az Istennel való viszonyt – akarom megmutatni. A mindennapi életünkben kötelességünk – a törekvés bennünk van – keresni az utat, és emelkedni Isten felé. S az Istennek is kötelessége (bocsánat a szóért!), hogy felénk hajoljon, és fölemeljen minket. Csak ebben a kölcsönösségben találhatunk egymásra. Azt gondolom, hogy a világot Isten így teremtette. A vasárnapot is ő adta nekünk; nekünk van szükségünk a vasárnapra, nem neki. Szépnek látom a teremtést, s a kiküzdött életutat, s ha rájövök csodájára – már pedig életcélom a titok megfejtése és továbbadása –, sok erőt kapok belőle.

Nemcsak keramikus vagy, hanem énekművész is. Nagyobb örömöm nem volt annál – jóllehet ismertem ebbéli képességeidet is –, amikor a Muzsikás Együttes meghívott szólóénekesnek. Immár több mint fél évtizede együtt dolgoztok. Nem csupán itthon, de a világ hangversenytermeiben is népszerűsítitek a magyar dalt és népzenét, sőt Bartók és más klasszikusok megszólaltatásával a világzenei örökséget is. Éneked – éneklésed – gyökerei ugyancsak a Csángóföldre nyúlnak vissza?

Amikor én énekelni tanultam – csöpp lány koromban –, abban nem volt semmi különös. Természetes volt. Nálunk a lányoknak nemcsak énekelni és imádkozni kellett tudniuk, ám szőni, fonni, varrni s a textilanyagokat megfesteni is. Ez mind hozzátartozott ahhoz, hogy az ember egész legyen. Ezeket a dolgokat illett tudni. Az emberek egyharmada magas szinten – de a többiek is, ki jobban, ki rosszabbul – tudta is, művelte is. (Nem kellett főiskolára járni azért, hogy a nő le tudjon ülni a szövőszék elé.) A gyermek még alig tudott járni, de már énekelt. Nekünk egész kicsi korunktól kezdve ott kellett lenni a misén, és szinte belenőttünk az éneklésbe. Még a szöveget nem is tudtam, de a dallamot már dúdoltam (volt úgy, hogy tátogtam), mert részt akartam venni a közösség áhítatos szárnyalásában, békéjében. Mikor ünnepek voltak – a templomban mindig történt valami –, alig vártuk, hogy énekelhessünk.

A mennyei trónus is hívott, vagy csak az énekben való feloldódás szépsége?

Nem tudom, hogy te mit értesz a „mennyei trónuson". Ha azt érted, hogy az emelkedett, csodálatos hangulatban van valami megfoghatatlan, van valami isteni – amire a hitét gyakorló ember vágyik –, akkor ez a trónus, az élet egy másfajta dimenziója hívhat is. Reggel is, délben is, este is. Reggel a Mária-harangszóval, a vecsernyén szintén a Mária-harangszóval. Az ember bele tud látni, megélve a fontos pillanatokat, abba a másik világba (amelyben halálunk után leszünk, mikor elhagytuk a földi létet), amely nemlétével is a bizonyosság fényes tárnáit nyitotta meg. A legnagyobb természetességgel megy végbe mindez. Akkor is Őt hívja, amikor nevére koccint valakivel – illett megemlíteni a saját halottjait –, akkor is eme dimenzió felé tekint, amikor reggel felkel és megmosdózik, vagy amikor indul a hegyre dolgozni, a mezőre kaszálni. Délben nem mindig volt idő ilyen „dolgokra", de az idősebbek keresztet vetettek és imádkoztak a harangszónál. Ez volt az a dimenzió, ami a mindennapi életünkben azt a másik világot jelentette.

Mikor énekeltél először pódiumon?

Gyermekkorban az iskolában, mint bármelyik gyermek. Én vezettem elég korán a kórust is. Akár könnyűzenéről is lehetett szó – énekeltem. Valamelyik olasz dalnak a mai napig tudom a szövegét, csak azt nem tudom, hogy mit jelent. Három-négy műfajban otthon kellett lennem – a népdal mellett még (románul!) operett-részletet is előadtam.

S felnőttként mikor léptél először színpadra?

Nagyon későn. Pedig egy időben szerettem volna elmenni valamelyik énekversenyre – Romániában akkor dívott ez a műfaj –, egy kicsit fel is készülődtem, de nem tudom már, hogy az egész miért esett kútba. (Most, utólag nem bánom, hogy így történt.) Az ének szinte testem része volt: ha mentünk munkába, énekeltünk, guzsalyasban énekeltünk, ha összegyűltek az asszonyok valami munkára – például mosásra – énekeltünk. 1990 után ez megsokszorozódott. 1990-ben léptem először magyar színpadra: Domokos Pál Péter bácsi születésnapi ünnepségén csoportosan énekeltünk. Szintén abban az évben Lészpeden Zöld Péter szervezett egy fesztivált, amelybe más csángókkal együtt én is besegítettem. Idős asszonyokat is hívtunk föllépni, de húzódoztak, nem akartak. Még életükben nem léptek csángó énekkel vagy csángó imádsággal misén vagy házon kívül közönség elé. De eljöttek, mert akartak szerepelni, csak nem merészeltek. Mi szervezők helyettük elénekeltük – kénytelenek voltunk elénekelni – a Csángó himnuszt. (Emlékszem, a bukaresti magyar tévé is ott volt.) Csernik Maric nagy nehezen kinyögte – a mai napig él ez a kalugeri asszony –: „hátha tük felmentek és elkezditek, akkor aztán münk es felmenyünk a „csanára" (a színpadra). Mi szervezők felmentünk, és énekeltünk egyet. Utánunk jöttek az asszonyok, és lassan annyira belejöttek a szereplésbe, hogy alig lehetett leállítani őket.

Magyarországi élményeid?

Magyarországon a csángókkal szemben szinte elvárás volt – bár hiányos ismereteik voltak a távoli magyar közösségről –, hogy tudjanak énekelni. Egy kicsi gyermek eljött ide egy családhoz – egy évet tanult a Waldorf-iskolában –, s a család panaszkodott nekem, hogy a kislány visszahúzódó; „milyen csángó az, aki nem tud se táncolni, se énekelni?". Tehát, ha tudtunk, ha nem – természetesen ezt csak viccből mondom –, táncoltunk, énekeltünk.

Világhírű szólóénekes lettél, hiszen a Muzsikás Együttessel csaknem az egész világot bejártad.

Csak öt éve éneklek rendszeresen a Muzsikással, előtte – meg szoktak hívni – csak bizonyos alkalmakkor (például karácsonyi koncerten) léptem föl. Nagyon szép helyeken jártunk, és kimondhatatlanul jó érzés volt komoly fesztiválokon szerepelni.

Konkrétabban?

A múlt héten Norvégiában voltunk. Szintén egy világhírű fesztiválon, amelyen huszonhárom ország énekesei-zenészei mutathatták meg, hogy mit tudnak. Tokióba és még számtalan helyre meg vagyunk híva, tehát ebben az évben is sűrű lesz a programunk.

Norvégiában miket énekeltél?

A Muzsikás műsoraiban én balladát/balladákat szoktam énekelni, esetleg gregoriánt. Van egy táncos számunk (moldvai csokor), amelyben én régi stílusú balladákkal színesítem a zenei palettát.

Melyikekkel?

Többel is. Minden fellépésemen mást-mást éneklek. (Még soha nem énekeltem ugyanazt.) Ahol én elmenek… A nagy hegyi tolvaj valamely változata (3-4 változatát is tudom)…Az idegen környezetben senki semmit nem ért, de nyilván a dalok hangulata tette, hogy annyira megszerették ezeket a régi énekeket. Egy-egy koncerten a Muzsikás Együttes tagjai több mindenről szoktak beszélni – Bartók Béláról, a bartóki irányultságról, s hogy mit jelent a két nagy magyar zeneszerző, Bartók és Kodály a világnak –, s ilyenkor nagyon jó érzés magyarnak lenni.

Körülbelül hány éneket tudsz?

Soha nem számoltam.

Százat?

Annyit biztos, de az is lehet, hogy többet. Az az igazság, hogy az összes moldvai ének dallamát kivétel nélkül tudom, s részben vagy egészben a szövegeket is. Egy nagy részét olyan szinten, hogy velük bárhol és bármikor föl tudok lépni. Most tanultam erdélyi énekeket is – szeretem őket –, és régí stílusú román dalokat is. S csodásak azok az erdélyi (magyarszováti) dalok, amelyekre – meg is tanított rájuk – Kallós Zoli bácsi hívta fel a figyelmemet. S a magyarszováti Kerekes Erzsébettől is – sajnos, már nem él – sok kincset tanultam.

Úgy látom, boldog vagy. Mit jelent neked a boldogság?

Ha én tudnám…

Család, Isten, haza?

Életemben kevés ideig voltam boldogtalan. 1990 után kifejezetten boldog voltam/vagyok. 1990 előtt főképp a bezártság – bezártságunk – tudott nagyon elkeseríteni. Amelyik madárnak a szárnyát levágják – ez azonos azzal, amikor betömik a torkunkat –, az csak a sötét egyhelyben-létet képes megtapasztalni. '90 után, szerencsére – mert más helyzetben vagyunk –, én is másképp látom a világot, az egész Kárpát-medencét, mint ahogyan addig láttam. Tennivalónk van, nagyon sok tennivalónk, és mindezek véghezviteléhez van bizonyos szabadság is. Úgy vélem, hogy nagyon sok mindent ki lehet találni annak érdekében, hogy vissza tudjunk épülni az ideális?, a megvalósítható! szférájába (most az egész magyar nemzetre gondolok). Ha leegyszerűsítenénk egy kicsit az életünket – ezt az egész rohanó mai életmódot –, még boldogabbak lehetnénk. Megismétlem, én boldog vagyok. Remélem, a jóisten ad még egészséget, erőt, hogy még többet tudjak teremteni.

Mert sugárzol, azért vagy boldog…

Nem tudom. Nagyon sok szép dolgot meg tudok látni, meg tudok élni, föl tudok fedezni. Sok csoda van körülöttem és a jóistennel való kapcsolatomban. Nekem nincs egy szent életem – az ember azt gondolja, hogy csak akkor lehet boldog, akkor igazán hívő, ha szent életet él –, mégis akarva-akaratlan működik bennem valami jóságra-tisztaságra való törekvés. Én másképp látom, mint sokan, az embernek az Istennel való viszonyát. Nem mondom, hogy az egyháznak nincs köze ehhez az egyedi állapothoz (az egyháznak az egyházi dolgokhoz van köze), s az egyház abban is tud segíteni, hogy tegyünk lépéseket Isten felé, de azt az egyház – helyettünk! – nem tudja megtenni, hogy mi megéljük az Istennel való kapcsolatunkat. Azt a dimenziót csupán az ember tudja eltalálni, megkeresni, megteremteni, hogy más is fontos legyen – ha szükségszerű, fontosabb –, mint az anyagi világ. S ha az ember ki tud lépni ebből az elképesztő „agglomerátumból", ki tud lépni és egy kicsit meg tud szabadulni a fölöslegtől, akkor egy kissé könnyebb lesz neki érintkezni a csodával. S talán meg is tud élni pillanatokat a csodából. Annyira feltöltődhetik, hogy nem tud boldogtalan lenni.

A szépséget az Isten az arcodra forrasztotta…

Nemcsak az arcomra. A környezetemet is úgy befolyásolja, hogy – érzem – a jóisten szeret minket. És mindig valahogy úgy kovácsolja a dolgokat, hogy az embernek, az ember életének ne legyenek lyukas részei. Lassan-lassan beforrasztja. Ami fontos az ember életében, avval a jóisten engem megajándékozott. Nem érzem, hogy bármelyik részem is csorbult volna. Annak ellenére, hogy „egyházilag" nem volnék rendben, ha valaki kibontaná az életemet. Viszont úgy érzem, hogy én a jóistennel nagyon rendben vagyok. S nem bizonytalanul mondom, hanem nagyon erősen: mindig ott van mellettem.

2009. július 20.

In: Szakolczay Lajos: Párbszédek és perbeszédek. Bp., Magyar Napló, 2010, 416–436.

Köztéri munkái

Dévai Frerences Kolostor, Krisztus a keresztfán (1998);

Jegenye, Kájoni dombormű és falucímer (1998);

Bükkzsérc, Isten báránya, Keresztelő Szent János, falucímer (1998);

Csucsa, Czecz János és Bem találkozása (1998);

Kémer, Isten báránya és falucímer (1998);

Epöl, Szent István és falucímer (1998);

Körösfő, II. Rákoczy Ferenc dombormű és falucímer (1998);

Magyarvalkó, Vasvári Pál dombormű és falucímer (1998);

Budapest, Donáti utca, Magyarok Nagyasszonya (2000);

Budapest, SOTE I-es számú Gyermek Klinika, Szoptatós Madonna (2001);

Budapest, SOTE I-es számú Belgyógyászati Klinika, Csángó Madonna (2002);

Magyarfalú (Moldva), Feszület (2003);

Budapest, Onkológiai Intézet Kápolnája, Piéta (2005);

Budapest, Befogadás Háza MSZSZ, Napba Öltözött Mária (2005);

Külsőrekecsin (Moldva), Béke Királynője (2005);

Viszántya (Moldva), Csángó Madonna (2006);

Szigetköz, Templom, Nepomuki Szent János (2006);

Budapest, Szentkirályi utca II-es számú Belgyógyászati Klinika, Piéta (3 m-es) (2008)

Somló hegy: Somlói Hétboldogasszony (2016)

1./ Sarlós Boldogasszony (Szent Márton-kápolna közelében, kissé a hegy felé)

2./ Kisboldogasszony (a Szent Márton-kápolnától délre, Somlóvásárhely felé)

3./ Nagyboldogasszony (a somlói várnál, a vár falán)

4./ Eketiltó Boldogasszony (a vártól északra, Doba és Somlószőlős között)

5./ Olvasós Boldogasszony (a vártól Doba felé, a dobai Kossuth Lajos utca délnyugati végén lévő elágazásnál)

6./ Gyümölcsoltó Boldogasszony (A Dobától a kápolna felé felvezető kövesút egyik elágazásánál)

7./ Gyertyaszentelő Boldogasszony (a kápolna melletti forrásnál)

Atyha, Szent Kereszt felmagasztalása templom, Főoltár és mellékoltár (2019)

Dióskál, Ótemető, Feszület (2021)

Keresztutak:

Sitke (2000)

Százhalombatta, Szent István templom (2000)

Szár (2001)

Karancsság, Csikóstőttős (2012)

Köveskál (2013)

Csikóstöttös (2014)

Paloznak (2015)

Atyha (2019)

Kiállítások

Több mint 300 egyéni kiállítás, belföldön (pl.: Pécs, Debrecen, Budapest, Győr, Kecskemét, Szombathely, Esztergom, Százhalombatta, Gödöllő, Kaposvár, Eger, Szeged, Békéscsaba, stb.) és külföldön (pl.: Olaszország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Belgium, Kanada, Románia, USA több városában és New Yorkban is, 2015-ben 5 kiállítás Ausztráliában).

A kiállításait szóban és írásban méltatták és támogatták többek közt: Kő Pál, Kocsis István, Gyurkovics Tibor, Jankovics Marcell, Döbrentei Kornél, Pécsi L. Dániel, Kallós Zoltán, Borbély Jolán, Kóka Rozália, Szervátiusz Tibor és Klára, Dvorszky Hedvig, Kovács Irénke és Gergely, Pintér László és Vial Giulia, Kukorelli István, Szabó Balázs, Szakonyi Károly, Bánszki Pál, Atzél Endre, Paulusz Zsuzsa, Szakolczay Lajos, Kövér László, Semjén Zsolt, Kulcsár Edit, Demeter Ervin, Héra Éva, Beszprémi Katalin, Papp Imre, Péterbencze Anikó, Fekete György, Juhász Judit és mások.

2023

Petrás Mária kiállítása. Lengyelország, Varsó, Liszt Intézet, Varsói Magyar Kulturális Intézet.

Petrás Mária és a Szépszerével együttes koncertje, a kiállítás, valamint a csángó-magyar kultúra és vallásosság bemutatása. 2023.02.09.

Etyeki Esték - Agyagba zárt tűz - Petrás Mária - kiállítással egybekötött előadás. Etyek, Látogatóközpont. 2023.01.22.

Csekovszky Árpád tanítványai kiállítás. Budapest, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége. 2023.01.19.

2022

Életgazdagság - Az MMA Népművészeti Tagozatának kiállítása - Budapest, Vigadó Galéria, V. emeleti kiállítóterem. 2022.11.24-2022.12.19. A kiállításon a fellépő társak: Enyedi Ágnes, Juhász Réka MMA öszt., Navratil Andrea, Petrás Alina, Kiss Krisztián, Nyíryi László, Pánczél Kristóf, Szokolay Dongó Balázs

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid02kxUebNnbZFwKbLaiKa8sB3Lt4gHJuaDusF8jnbGooKEbSqbG5DbEkVnVJswneUZvl&id=100009470528484&sfnsn=mo

Petrás Mária, Petrás Alina, Kontur András közös tárlata. Pomáz, Teleky-Wattay kastély. 2022.12.16.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid0Xn1QRvYNQQhm4mRjPL7n2FMkYmgn36pzjAcsjrFrujhi1vZmHBBjw5o4HwVrE82Sl&id=100000675278203&sfnsn=mo

Mária erejével - Petrás Mária, Petrás Alina Szervátiusz Jenő-díjas keramikus, népdalénekes közös kiállítása. Győr, Triangulum Galéra. 2022.08.12.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid04KPxzREyzN7zL38hwSepm6aQHCqGxMkNaT6hAm5iZSsEXVBugNsixxaHuK8i756Sl&id=100009470528484&sfnsn=mo

Koncertek, fellépések

A Tatros együttes tagjaként fellépett:

Olaszországban, Ausztriaban, Franciaországban, Hollandiában, Lengyelországban, Belgiumban.

A Muzsikás együttes rendszeres vendége 2005 óta, és többek között közös hangversenyeken vettek részt:

2005-ben Erdély nagyvárosaiban és a Zeneakadémián.

2006-ban Antwerpenben az egész-napos Bartók- Happening komolyzenei rendezvényen és a karácsonyi koncerten a Zeneakadémián.

2007 Franciaország, Spanyolország, Ausztria, Japán: La Folle Journée rendezvénysorozat.

2008 Kodály estek állandó vendége. Muzsikás Jubileumi Koncert, Spanyolország Sevilla WOMEX díjátadás, Muzsikás Karácsony a Zeneakadémián.

2012 Carnegie Hall (New York).

2013 Dél-Korea.

2017 Muzsikás – Bartok – turné -16 koncert Magyarországon.

2014 - 2022 itthon és több Európai országban.

2017-ig nem szervezetten, de 2017-ben összehívta a PETRÁS ZENEKART, amely zenekarral már felléptek és a jövőben is meghívásaik vannak.

2022.08.16. Muzsikás Együttes koncert. Dunakeszi, Hangjegy Színház, Sisi Nyár színpad.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid034TuuunK5Y6wiwo9AjmWitL6xG8tWNjXgPA3MxhwMcXfD9roMVAYHVRJ3fmNU81Ysl&id=100009470528484&sfnsn=mo

2022.10.07. Muzsikás Fesztivál a Fonóban. Énekeljünk együtt Napkelettől Napnyugatig koncert - Petrás Mária zenekara. Budapest, Fonó Budai Zeneház.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid02jusCa8Yn9oDjMXHCfZNkgYbE8bHtFsd3XwtQvq6ZMiABYkezwnVLLhJHxzaaoi2Dl&id=100009470528484&sfnsn=mo

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid0YRo4KHKVTV8rUs7C1gczzY9iWrqdk3LHgatJcs8qkoa1gvFXiw2hEcdPJXfvvRT1l&id=100009470528484&sfnsn=mo

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid02aRZDBeoLFwjcEjWJfhQugKqr6CQVMwQp1gxhELBonGMP99tFAXrzyATj1TRBS3Mal&id=100009470528484&sfnsn=mo

2022.10.08. Magyar Kincsek ünnepe. Muzsikás koncert Petrás Máriával és Balogh Kálmánnal. Budapest, Zeneakadémia.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid0ffALHXW4Q4UEEKPtgvsAmnKCYzjGc4GrRqeNSSaQKtDaLzMzKaWsAQnjYnVdimEYl&id=100009470528484&sfnsn=mo

2022.10.22. Jóska bácsi nem múlt, hanem a jövő. Petrás Mária tisztelgése litániával és énekkel Molnár V. József, a Kárpát-haza néplélek- és néprajz kutatójának ünnepélyes bronz mellszobrának avatásán. Budapest, XVI. kerület, Mátyásföld, Erzsébetliget.

2022.12.17. Muzsikás Karácsonyi Koncert. Budapest, FMH Temi Fővárosi Művelődési Háza

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid028jbw1tbCMRmAfEin19pV2esvA3GYFyXZZLXKUSRA2dCjTvtWvxKjGiq84MZhDsD8l&id=100009470528484&sfnsn=mo

2022.11.27. A Nemzet Betleheme ünnepélyes átadása. Petrás Mária és zenésztársai. Budapest, Kossuth tér.

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid02ggMQJ9fk9BaVZoZYLRmEkYEqwdsyuDwPg5zaRGvGtPqGe42J2ZN6hby2hFzTuaLxl&id=100009470528484&sfnsn=mo

2023.01.27. Előadás a moldvai magyarság hites életéről. Congregatio Jesu Szerzetesrend.

2023.02.02. Pálosok - a Magyar Nemzeti Múzeum rendtörténeti vándorkiállításának megnyitója Romániában, Székelyudvarhelyen Petrás Mária énekével.

2023.02.09. Petrás Mária kiállítása. Lengyelország, Varsó, Liszt Intézet, Varsói Magyar Kulturális Intézet.

Petrás Mária és a Szépszerével együttes koncertje, a kiállítás, valamint a csángó-magyar kultúra és vallásosság bemutatása.

2023.02.11. Lengyelország, Krakkó.

Párhuzamos életutak