Andrásfalvy Bertalan

Andrásfalvy Bertalan 1931. november 17-én született Sopronban, ugyanott érettségizett, majd az ELTE BTK román-magyar és muzeológia-néprajz szakán végzett. Gimnazista korában fordult a figyelme a népi kultúra értékei felé, harmadikos korától fogva néptánc-csoportokat szervezett. Hamar felismerte, hogy a népművészetet nem csak gyűjteni kell, hanem továbbadni, rajta keresztül a társadalmat nevelni és értékesebbé, egészségesebbé tenni. Egyetemi tanárai, mesterei voltak többek között Tálasi István, K. Kovács László, szakmailag hatott rá Fél Edit, Vargyas Lajos. Emberileg – mások mellett – Barlay Szabolcs és Kopp Mária tevékenységét tekinti példának.

Andrásfalvy Bertalan szerteágazó munkássága az alábbi fő területekre terjed ki: néprajzi kutatások a folklórművészetek (népmesék, népballadák, néptáncok), a történelmi-gazdasági néprajz (ártéri gazdálkodás, árucsere, táji munkamegosztás, állattartás, halászat, földművelés, gyümölcstermesztés, szőlő- és borkultúra), a társadalomnéprajz (összeütköző értékrendek, polgárosodás, válás, az asszonyok helyzete különféle etnikai csoportoknál, falu-város kapcsolat, a cseregyerekek kérdése), az interetnikus kapcsolatok (néprajzi nemzetiségi csoportok egymáshoz való viszonya) terén; regionális gyűjtések a Kárpát-medence jelentős részén és Moldvában, népművelés (tudománynépszerűsítő előadások a népművészetről, magyarságtudományról, hagyományőrzésről), muzeológusi tevékenység, múzeumpedagógia, valamint politikai szerepvállalás. A magyarság kultúrájához soha nem csak egy szemszögből, hanem holisztikusan, tudósként és a nemzetért aggódó kutatóként közelített.

Az egyetem elvégzése után 1955-től Szekszárdon kapott muzeológusi állást. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének tudományos munkatársa lett. Megalkudni, a hatalom előtt meghajolni, nézeteit feladni soha nem volt hajlandó. Ennek volt eredménye, hogy a kutatóintézetből egy elvi vita kapcsán – melyben nem volt hajlandó elhallgatni az 1970-es években általa végzett falukutatás kritikus valóságképét – önkéntes szakmai száműzetésbe vonult a Baranya Megyei Levéltárba. A levéltári munka után 1985-től a Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályát vezette, majd 1989-től az MTA Néprajzi Kutatóintézetének osztályvezetője volt.

1971-ben védte meg kandidátusi értekezését néprajztudományból. Az 1970-es évektől tanított óraadóként a felsőoktatásban, korábban főként a pécsi Tanárképző Főiskolán, majd 1989-től lett a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem docense. Részt vett az egyetem néprajzi tanszékének (ma Néprajz- és Kulturális Antropológia Tanszék) megszervezésében, amelynek 1994-től egyetemi tanára, 1996-ig tanszékvezetője volt. Ugyanitt 2001-ben nyerte el a professzor emeritus címet. Akadémiai doktori értekezését a magyar gyümölcsészetről írta 1990-ben.

Szívügyének tartotta és tartja mindannak a kutatását, ami a magyarsághoz, a magyarság eredetéhez, történelméhez és kultúrájához kapcsolódik.

Rendkívül aktív terepkutató és gyűjtőmunkát végzett. Szekszárdi muzeológusként járt a sárközi, Duna menti falvakban, a baranyai, tolnai (nemcsak falusi) vidékek legalaposabb ismerőjévé vált. Vizsgálta a helybeli magyarokkal együtt élő németek, szerbek, sokácok, horvátok, bukovinai székelyek, moldvai csángók és cigányok kultúráját, az interetnikus kölcsönhatásokat. Kutatott Albániában (1959), feldolgozta a balkáni szőlőművelés rendszerét, valamint Moldvában, Gyimesben, Kalotaszegen, a Mezőségben, Dél-Baranyában és a Felvidéken. Éveken át – 1956-ban, majd 1961-től évi rendszerességgel – kutatott erdélyi terepen Martin Györggyel, Pesovár Ferenccel, majd Katona Imrével együtt. Filmeztek, táncokat gyűjtöttek. Moldvai kutatásai során került életre szóló barátságba Kallós Zoltánnal. Moldva és a moldvai magyarság kultúrája és sorsa – családi érintettsége révén is – állandó szívügye. Először 1956-ban egyénileg, Kallós segítségével, de engedély nélkül járt itt. Zöld Péter (1725–1795) – római katolikus lelkész, aki a moldvai csángók első leírását adta – nyomdokain indult, hogy megtalálja az egykori moldvai magyar telepesek nyomait. Bár élőkre nem, csak temetői magyar nevű fejfákra lelt, lakodalmi énekként a Rákóczi-indulóra erőteljest hasonlító dallamot magnóra rögzített.

Mind szemléletmódja, terepkutatásai és gyűjtési módszere is teljességre törekvő. Már A magyar nép viselkedése énekben és táncaiban című tanulmányának előmunkálatai során sem csak a táncot gyűjtötte, hanem a hozzá kapcsolódó viselkedéseket, érzéseket és funkciókat is. Figyelem előtt tartotta, hogy a balladákat és táncokat nem előadták, hanem önkifejezésként és érzelemkifejezésként énekelték és táncolták. Gyűjtései a folklórművészetek szinte valamennyi ágára kiterjedtek. Már a hatvanas-hetvenes években a néprajz legszélesebb területein végzett kutatásokat, a néptánctól az ártéri gazdálkodás rendszerén és a kistáji munkamegosztáson át a hallgatóság nélküli népköltészetig. Balladákat, népdalokat, meséket, gyermekjátékokat, táncokat is gyűjtött.

A hagyományos értékrend és műveltség gyűjtését soha nem csak kiállításra és adatközlésre használta. Véleménye szerint a népművészeti gyűjtések lényege nem „csupán" a gyűjtés, az adatolás, hanem az egészséges nemzet, az egészséges kultúra fenntartása. Ezzel a mai értelemben vett alkalmazott néprajztudomány előfutára és egyik legjelesebb személyisége is egyben. Ennek szellemiségében már az 1970-es évek elejétől vezetett múzeumi játszóházakat Szekszárdon, ahol a foglalkozásokon az elméleti ismeretek mellett játékokat, táncokat, dalokat is tanítottak a résztvevő diákoknak, amivel a hazai múzeumpedagógia egyik úttörőjének is számít. Célja, hogy a művészeteket ne csupán fogyasszák a felnövekvő generációk, hanem megtanuljanak alkotni és ezen keresztül teremteni, érzelmeket kifejezni. Saját szavaival megfogalmazva: „A művészet a szeretet kifejezése. Kell, szükséges, az élet elengedhetetlen része. Az egyéni életben, a családban, de a nemzetben is. A teremtés öröme olyan érték, amit nem szabad elveszítenünk, különben megbetegszünk. Mi is és a társadalom is [...] A művészet teremtése az egyik legfontosabb emberi élmény, ami megtarthat minket, és egésszé teheti életünket. A művészet közösségeket hoz létre az elmagányosodott emberek között. Az iskolákban is sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a közösséget teremtő művészeti oktatásra."

Rendkívüli ismeretanyagának és kiemelkedő – korszakokon és tudományágakon átívelő – átfogó és elemző képességének köszönhető a kultúrát és a kulturális változásokat holisztikusan láttató és értelmező szemléletmódja. Tágabb összefüggésben, sohasem a l'art pour l'art tudományosság szellemében, hanem a kultúráért aggódva elemezte kutatott témáit. A népművészet, néptánc elemzése összeforrt nála a társadalom és az egyének érzelmi állapotával, a hagyományok elvesztését/továbbadását összefüggésbe hozta a társadalom mentális helyzetével, rámutatva az egészséges kötődések (család, haza, vallás) meggyengülésére is egyben. Amikor a gazdasági változásokról – ártéri gazdálkodás, gyümölcsészet stb. – ír és tart előadásokat, ezt is felelősségteljesen, a környezetért és a jelen helyzetéért aggódva is teszi. Az ártéri gazdálkodás bemutatásakor hangsúlyozza, hogy ez a természettel való együttműködést jelentette, és megkülönböztetett jólétet és műveltséget teremtett, bizonyítván azt, hogy az emberi civilizáció nemcsak rombolni, hanem építeni, védeni és gazdagítani is tudja a természet sokszínűségét, a biodiverzitást. Az ártéri gazdálkodás múltjának megismerése alkalmas lehet arra, hogy segítse a természeti környezet védelmét, a terület egykori gazdálkodási tapasztalatainak felhasználását életünk és megmaradásunk biztosításában. „Ha megint a teljes tájban gondolkodunk – mondja – és hagyományainkra, tapasztalatainkra építünk, ismét olyan gazdagságot tudunk teremteni, amelynek egykor egész Európa csodájára járt." A föld és ember kapcsolat alakulását az ember-ember kapcsolattal párba állítva jeleníti meg. A személyes kötődéseket a nemzetre és a kisebb közösségekre is vonatkoztatja. „Hazára, nemzetre – vallja – ugyanúgy szükségünk van, mint élelemre, levegőre, ruházatra. A hazával való kapcsolat, szeretet-kapcsolat."

Sokat tett az önkéntes gyűjtőmozgalom és a népi iparművészet érdekében. Missziójának tekinti népszerűsítő, népnevelő előadások tartását, a hagyományőrző közösségek helyes irányú szakmai terelését, támogatását. A néprajznak a szűk tudományosságon is túlmutató, közéleti-közművelési-politikai vonatkozásai iránt is érzékeny. Hangsúlyozza a hagyományőrzés jelentőségét az egészséges társadalom létrehozásában és fenntartásában: „Most, amikor a család, a rokonság, az együttlakók és az egy nemzethez való tartozás örömét már nehezebben és elégtelenül tanítja élményeivel a család, az iskola, a társadalom, a hagyományőrzők küldetése visszaadni az embereknek a közösségbe, a családba, a nemzetbe tartozás örömét, mindenkinek a lelki egészséget, az Élet értelmét és szeretetét. A népi játékokat, szokásokat, táncot, énekeket, meséket, kézimunkát, hímzést, szövést, faragást, nemezelést, vagyis a szép alkotásának hagyományait kutató, feljegyző, ápoló, a gyermekeknek a teremtés örömét tanító hagyományőrzők a boldogabb élet kovácsai, a mai, szorongóvá lett ember orvosai, a jövőt formáló nemzetépítők." Fáradhatatlan előadója a legkisebb lokális honismereti csoportok rendezvényeinek, de előadásairól rendszeresen számol be a média, az országos televíziók, és a közösségi sajtótermékek egyaránt.

Tanulmányaiban, előadásaiban tömör és szemléletes, olykor népszerűsítő formában fogalmazta meg nézeteit a magyarság európai történelméről, néphagyományról, népművészetről. Kötetei jelentek meg a magyar nép hagyományos ártéri gazdálkodásáról, a népművészetről, írt néprajzi tankönyvet, több mint 300 cikk szerzője. A Magyar Néprajz kézikönyv követei közül többet is ő lektorált. Legjelentősebb publikációi: Sárközi hímzések (1963), A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (1965), A Sárköz népművészete (Vadóc Kálmánnal, Bp., 1967), A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása (1973), A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig (1975), A népművészet tegnap és ma (Hofer Tamással, 1976), Bibó-emlékkönyv (társszerző, 1980), Magyar néptánchagyományok (társszerző, 1980), Mintagyűjtemény Tolna megye népi hímzéseiből (1981), Néprajzi alapismeretek (1982), Sárközi hímzések régen és ma (Németh Pálnéval, 1982), Magyar népismeret. Néprajz történészeknek (1990), Hagyomány és jövendő. Népismereti tanulmányok (2004), A Duna mente népének ártéri gazdálkodása (2007), A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk (2013).

Fiatal kora óta kapcsolatban állt a politikával. Folyamatosan megfigyelték, kihallgatták, aminek egyik oka a határon túli magyarok ügyének felkarolása. A moldvai csángók ügyének elősegítése kiemelt jelentőséggel bírt és bír családjában. Nem csupán néprajzkutatóként kívánt tenni értük, hanem minden lehetséges fórumot felhasznált. 1965-ben Svédországban (Lund) tartott előadása után a szocialista államgépezet által ellenőrzés alatt tartott magyar katolikus egyházat megkerülve beadványt küldött a pápának érdekükben. 1970-es évektől többször járt külföldön előadást tartani az Ethnographica Pannonica szervezésében. Útjai során a magyar emigráció szellemi központjaival (pl. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Szabad Európa Rádió – München) is kapcsolatba került. Az 1979-es szamizdat Bibó-emlékkönyvben megjelent A magyarság életfája című tanulmányától kezdve az illegalitásban működő politikai ellenzék tagja. Csengey Dénes, Csoóri Sándor és Csurka István támogatásával 1990–1993 között művelődési- és közoktatási miniszter. Miniszterként alapvetően népművelőként és nem hivatalnokként viszonyult tárcájához. Szívügyének tartotta a keresztény erkölcsiség fenntartását, az egészséges nemzeti identitás és kultúra helyreállítását, amiben véleménye szerint döntő szerepe lett volna a hit- és erkölcstan oktatásának. Miniszterként is vallotta, hogy „a néprajzoktatás lehetne a népek egymás közti megbecsülésének legtermészetesebb és legeredményesebb útja."

Több szakmai szervezet munkásságába bekapcsolódott. 1995­-től az Acta Ethnographica Hungarica című tudományos folyóirat főszerkesztője, emellett az Ethnographia szerkesztőbizottságának tagja. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottságának tagja, 1970-től 1997-ig volt a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke, főtitkára, 1990-től elnöke. A Finn Irodalmi Társaság tagja. Aktívan bekapcsolódott a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége munkájába, egyik létrehozója volt a Magyar Szellemi Védegyletnek. 1994 és 1998 között a Közalkalmazottak Keresztény Szakszervezeti Szövetség elnöke, valamint a Keresztény Szakszervezetek Szövetsége társelnöke volt, 1998­ban örökös tiszteletbeli elnöknek választották.

Több rangos kitüntetés, így a svéd Erixon-díj (1980), a Finn Oroszlánrend Nagykeresztje (1992), a Német Nagyezüst Érdemrend (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1994), a Magyar Örökség Díj (2002), a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Pázmány Péter-díja (2007), Prima Primissima Alapítvány Prima-díja (2007), a Magyar Kultúra Lovagja (2009), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (2008), Széchenyi-díj (2013) tulajdonosa. 2015 óta a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja.

Andrásfalvy Bertalan életműve példa kollégái, tanítványai számára – és nem csupán szakmai munkássága, hanem emberi jelleme miatt is. Sokoldalú munkásságával és közéleti szerepvállalásával jelentős mértékben hozzájárult a magyar hagyományok és a népművészet megőrzéséhez, továbbadásához, valamint az egészséges magyar identitás formálódásához.

[2016]