Kodolányi Gyula

Nem könnyű megtalálni azt a nézőpontot, amelyből egy olyan sokirányú életmű, mint Kodolányi Gyuláé, a leghitelesebb arcát mutatja. Hagyományosan azzal kellene kezdeni, hogy költő, ami Magyarországon önmagában is rangot jelent. Kodolányi Gyula vitathatatlanul költő, de nem volna szerencsés, ha reflexszerűen ezt a műfajt tekintenénk életműve középpontjának, vagy éppen költészetét automatikusan más műfajban született alkotásai fölé emelnénk. Ezzel éppen azt az összetettséget tagadnánk, ami alkotói egyéniségének döntő meghatározója.

Különösen akkor, ha tudjuk: minden mű csak fölöttébb fogyatékos lenyomata az alkotónak, és az alkotó is csak töredéke az embernek. Ezért sem szerencsés, ha egyszavas meghatározást keresünk. Olyasfélét, X. Y. költő. Vagy író. Vagy szerkesztő, irodalomtörténész, anglicista, egyetemi tanár, környezetvédő, közéleti ember. Kodolányinál ez nem megy. Több műfajban alkot: ma, a specializáció korában, az ilyen emberre még azt is rámondják, hogy polihisztor, pedig nem az: hiszen mindenütt ugyanarról ír. Csak éppen ez a művészi-gondolkodói tárgy rendre másként mutatkozik, máshogy fogható meg. Kodolányi, bármily komplex módon is, de alapvetően egy paradigmában, ugyanazoknak az értékeknek jegyében, ugyanazokat kérdezve gondolkozik – de mindig az adott célok, helyzet és lehetőségek által kijelölt eszközökkel. Nem törekszik az irodalom világában betöltött státuszának pontos meghatározására: ez a sokszínűség, változékonyság a meghatározás. Vagyis a határok tagadása. Hosszas várokoztatás és várakozás után megjelent első esszékötetének (Kentaur szárnyak, 1999) bevezető írásában a szabad megszólalás lehetőségét elvevő közeg által elhallgattatott esszéíró nézőpontjáról szólva azt mondja: „Alkotásvágyam, a maga szükségszerű kerülőútjait bejárva, magára talált a műfordításban és a versírásban" (6.). Nos, ez nem a született poéta vallomása: inkább utalás arra, hogy miként lehet valakiből egy sajátos külső szorítás hatására költő. De ugyanebben az írásban, saját szerzői pozícióját kívülről nézve a következőt is rögzíti: „Számít az, hogy mit gondol egy magyar költő a pályájáról, annak mélyáramairól, állomásairól". (12.) Vagyis a versíráshoz nem teljesen önszántából folyamodott, hanem a nyilvános gondolkodás nem metaforikus formáinak akadályoztatása (egyszerűbben fogalmazva: a cenzúra) miatt a költői absztrakcióban találta meg a szabadságot. Azt, hogy a költő verset ír – nem kell magyarázni, így természetes, hogy költőként beszél magáról, ami a magyar irodalomban szinte természetesen társul a műfordítói tevékenységgel. Az életmű egészét tekintve, a nem elhanyagolható mennyiségi mutatók alapján az „esszéista, költő, szerkesztő, műfordító, közéleti ember" meghatározás a legindokoltabb. A sorrendet esszéinek terjedelme és tartalmi súlya indokolja – a műfaji különbségekből adódó természetes arányokon jócskán túl – meghaladja költői életműve kiterjedését, de verseinek intellektuális természete is visszautal esszéírói működésére (ugyanakkor esszéi jelentős része kifejezetten költői látásmódjára utal). Eközben esszéi jelentős részét a szakmai megalapozottság, a szigorú tudományosság külső követelményeit nem, de annak igényességét tükröző gondolkodásmód jellemzi, ahogyan közéleti és szerkesztői munkásságában is ott van ez az igényesség.

Amikor írói-költői életútját elemezzük, tudnunk kell, hogy azt nagyban befolyásolta a háttérnél jóval többet jelentő közéletisége. A Kádár-rendszer éveiben az értelmiségi ellenállás részese, aktív szerepet vállal kéziratok nyugatra juttatásában, szellemi értékek közvetítésében, kapcsolatok építésében, a hivatalos elvárásoktól eltérő gondolatok importjában és termelésében. Megteremti a maga szabadságát, azzal, hogy úgy él és gondolkodik, mintha egy szabad közegben élne.

A rendszerrel való szembenállás terepe ekkoriban a Duna-mozgalom, és az ökológiai világkép terjesztése – mindkét irányban elkötelezett. Családi hagyományai, baráti kapcsolatai, angol-amerikai tájékozódás okán konzervatív alapokon álló, a nemzeti hagyományokat tisztelő és újrateremtő gondolkodó, demokrataként a pártállam ellenfele. 1988-ban az MDF alapító tagja. A magyar emigrációval és jeles nyugati értelmiségiekkel való kapcsolatai nyomán 1990-től – államtitkári besorolásban – Antall József külpolitikai főtanácsadója. 2000–2005 között Mádl Ferenc köztársasági elnök tanácsadója.

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökségi tagja.

1991-2004 között a Magyar Mozgókép Alapítvány kuratóriumának tagja, 1992–1996 között a Hungária Televízió Alapítvány (Duna TV) alelnöke, 1996–1997-ben igazgatósági tagja.

1992-től a modern magyar konzervatív szellemiség meghatározó folyóiratának, a Magyar Szemlének főszerkesztője. 1998–2002 között főszerkesztője, művészeti vezetője a TV2 Színkép című heti kulturális műsorának. 2010-től a Hungarian Review főszerkesztője.

A költő

A tenger és a szél szüntelen (1981)

Ahogyan életműve egésze, úgy versei is nehezen illeszthetők be a magyar költészetről kialakult klisék rendszerébe. Ez a teljes és öntörvényű költői világ úgy épült fel, mintha nem lett volna igazán fontos az alkotójának. Kodolányi nem a szokásos paradigmák közül választott, hanem újat teremtett – ennek egyik fontos eleme a hagyományos költő szereppel való szakítás. Mit jelent ez? Azt, hogy nem állítja szembe a költőt és a polgárt, nem a romantika-posztromantika művész- és művészet-centrikus világképében keresi helyét, költői szerepét. A vers, a költészet, a művészetek nem külön világ, hanem a mindennapi, igényes lét, az értelmiségi életvitel része. Olyasmi, ami nélkül maga az élet nem lehet teljes – de ha csak önmaga marad, az ugyanúgy lemondás, hiány, fogyatékosság.

Ezt a versvilágot a magyar irodalmi hagyományból nem lehet levezetni – noha szemérmesen mégis illeszkedik abba. A magyar költői örökséget nem szétrobbantani, hanem gazdagítani akarja: ebben az értelemben kifejezetten konzervatív jelenség. Eközben a naprakészen modern, sőt, a posztmodernizmus egyik első alkotója Magyarországon. Poétikájára igen nagy hatást gyakorolt az angol-amerikai költészet, részben a keleti kultúrák közvetítésével. Az angolszász verskultúra hatása azonban valós értékén kezelendő: nem technikát importál, hanem szemléletét bővíti tovább. Ahogyan egy interjújában mondta, elképzelhetetlennek tartotta, hogy a hagyományos, a vers nélkülözhetetlen attribútumát a versszakokban és rímekben fölfedező szemlélet jegyébent alkosson. Ezért volt számára reveláció Pilinszky puritán, szűkszavú, lecsupaszított nyelvi és formai világa, és az, ahogyan a költészetet annak végső tartalmaival határozta meg – miközben tudta, hogy ez a modell (mint minden olyan költői vívmány, amely már tökélyre jutott) folytathatatlan.

Ennek megfelelően Kodolányi kevés verset publikált és első kötete, A tenger és a szél szüntelen viszonylag későn (1981) jelent meg. A későre megjelent első kötetet aztán a címeket tekintve a nagyjából ekkoriban szokásosnak tekinthető ütemben követték a többiek. Azzal az apró hibával, hogy volt köztük egyetemi kiadásban megjelenő, inkább füzetnek nevezhető kiadvány, és Amerikában közreadott gyűjtemény. Így aztán az „igazi" második kötet (Hatalmak) csak 1989-ben következett. Ezután a hosszas hallgatás ideje jött el, közéleti fordulata miatt Kodolányi gyakorlatilag nem jutott annyi független nyugalomhoz, hogy versbe kezdjen. Amúgy tudjuk: a művészetekben, de a lírában különösen, nem az életmű terjedelme, hanem a minősége számít. Kodolányi mindig keveset írt, de rendkívül igényes volt önmagához.

Ezt már bemutatkozó kötete is láttatta. Ami első pillantásra figyelemre méltó: kiforrott hangja, tudatosan formált versnyelve. A majd negyvenéves „fiatal" költőnek volt türelme várni, alighanem még a szocialista kiadói gyakorlat keretei között is lett volna lehetősége arra, első könyvét gyorsabban átvezesse a kulturális bürokrácia útvesztőin.

Első könyve első versének utolsó sora így hangzik: „Fölösleges a gondolat, szél, ha elül". Hogyan? Az utóbb félreérthetetlenül gondolati költészetet művelő költő azzal a gondolattal indul hódítani, hogy „fölösleges a gondolat"? Így lenne valóban? Így gondolja? Bizony, így. A Kínai tájkép című vers határozott hangütése amilyen finom, olyan kemény. Üzenet arról, hogy az európai ember gondolkodását a racionalitás milyen mértékig korlátozza, jelzi az erős kelet-élmény (zen, tao), amit honi mestereire (Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor) figyelve is megkapott, de igazán az angol-amerikai költészet jelesei közvetítettek felé. Határozott szembefordulás ez a pártállam udvari költészetének normáival: a realitásnak nevezett közvetlen megtapasztalhatósággal szemben a transzcendencia felé nyitás. Olyan szellemi választás, amely nem számíthat sok követőre. Ugyanúgy, ahogy maga sem akart követni senkit. Senkit – de nem semmit. Mert valójában kifejezetten támaszkodik nagy mesterek tanítására, sőt, szívesen bújik az ő maszkjuk mögé. Vagyis szellemi alkatát nemcsak a szemlélődő, meditatív vonások határozzák meg, hanem a reflektív jelleg is. Ezt bizonyítja, hogy minden kötetében jelentős számban bukkannak fel hommage-típusú versek, és olyan ciklusok, amelyekben egy-egy kiválóság alkotásait mintául véve kezd lírai szerepjátékba, vagy éppen valamely művük parafrázisaival jelentkezik. E csoportba tartoznak első kötete Noah Webster változatai, de erősen kötődik William Carlos Williams-hoz, Robert Creeley-hez.

Megjelenése idején különösen feltűnő volt a kötet szemléleti újdonsága: a modernség egészen más útján járt, mint ami a magyar költői látásmódot t jellemezte. Kodolányi „nyugatossága" és modernsége nem a magyar modernitásban meghatározó rilkei, apollinaire-i utat követte. Kodolányi modernsége finoman és határozottan különbözik a magyar költői nyelvet megújító kortárs költészet kifejezetten a nemzeti költészetben és történelemben gyökerező örökségre építő törekvéseitől. Mesterei, Jékely és Juhász Ferenc, Illyés és Vas István, Nagy László és Weöres, de még Pilinszky is, minden egyéni újszerűségük dacára mélyen a magyar költészet romantikus korszakában kialakult poétikai hagyományt folytatták. Tematikájukba, látásmódjukba beépült egy különös természetű historizmus, amely, ha másban nem, nyelvhasználatukban szinte mindig kimutatható. Kodolányi, talán attól az élménytől hajtva, amit az anyanyelvi közegből való tartós kiszakadás jelentett, másfajta nyelvet kíván teremteni. Nem úgy, hogy radikálisan szakít a nemzeti költészet örökségével, hanem azáltal, hogy költői nyelvhasználatát tudatosan megújítja. Kodolányi Gyula költői és gondolkodói eredetiségének titka, hogy a konzervativitás és a modernitás legkisebb közös többszörösét találja meg. Ragaszkodik minden valaha keletkezett értékhez, és éppen, mert szüksége van rá, folyamatosan és radikálisan meg is újítja. (Ehhez a kísérletéhez a prózát tekintve talán Mészöly Miklós törekvései hasonlíthatók.)

Mindenekelőtt szakít a rímekkel, egyáltalán az esztétizáló nyelvhasználat hagyományával. A költészet Kodolányi számára nem annyira versek írását jelenti, mint költői szemléletet: a vers attól az, ami, hogy egy költői látásmód tapasztalatait rögzíti. Ennek végső „szépségét" egyedisége és pontossága adja.

Ez nem a nyelv, hanem az elvárások dekonstrukciója, így nem kell szembefordulnia a hagyománnyal. Ahogyan Mórocz Zsolt írja: „Kodolányi Gyula modernitás igénye mellett a tradíció messzemenő tisztelete, a mítoszteremtő tudattalan erők felhasználásának szándéka ösztökéli. Hamvast idézve a korszerűségről: csak az lehet jelen, akinek a gyökerei tízezer évre nyúlnak vissza". (http://www.kortarsonline.hu/regiweb/0404/morocz.htm; 3. o.)

Kodolányi költészetében a jelenlét az emlékekkel (múlttal) szembesítve válik hangsúlyossá, de az állítás megfordítva is igaz: az emlékek (múlt) a jelenlétben kapják meg formájukat. Az idősíkok szembesítése meghatározó ebben a gondolkodásmódban – ami nemcsak költészetében, hanem esszéiben is az egyik legfontosabb vonás. Mindkét nagy tömbben egymásba játszanak, egymást erősítik primer, alanyi élmények és az intellektualitás, mint élmény. A személyesen megélt idő fölé nő az emberiség és a kozmosz ideje – a végeredmény egy sajátosan ellebegő, költői időtlenség.

Első kötetének két, meghatározó ciklusában Noah Webster, a lexikográfia klasszikusa, az amerikai angol nyelv grammatikájának kidolgozója jelenik meg (a későbbi versekben is visszatér). Szakmai alapon természetes, hogy az anglicista-amerikanista Kodolányi gondolkodásának része Webster, akinek szótára az elmélyült angol tanuláshoz, igényes nyelvhasználathoz kötelező kellék. Ettől azonban még nem lesz belőle lírai hős. A Websterhez való viszony már inkább lehet egy intellektuális költő tárgya, akinek tisztáznia kell a szavakhoz, a fogalomalkotáshoz való viszonyát. Ez alapvető költői, gondolkodói feladat. A Noah Webster-ciklusokban Kodolányi a maga poétikájáért és poétikájával küzd meg. Webster maszkja egyszerre csatlakozás és elszakadás: a mindennapiság fogalommá emelésének gesztusa éppen úgy ott van benne, mint a fogalmiság kritikája. Sem a nagy (mondhatni kozmikus) távlatokra való figyelem, sem az apró (mondhatni súlytalan) részek varázsa iránti érzékenység nélkül nem fogható meg az élet valósága.

A kötetben már megjelennek az amerikai évek tapasztalatai. Amerika az intellektuális felnőtté válás döntő helyszíne: kiszabadulás a felnevelő magyar kultúra „házi fegyelme" alól. Óriási erővel hat Kodolányira, ahogyan egy másik kultúrában keresi meg a helyét, de van annyira felkészült, hogy nem sodorja el ez a találkozás, és kezelni tudja ezt a kultúrsokkal felérő kihívást.

Az amerikai költészettel való közvetlen és intenzív találkozástól többet és mást kapott, mint amire a kádári Magyarországon felkészülhetett. Ebben nemcsak a rendszer, hanem a magyar verskultúra másféle irányultsága is közrejátszott. A személyesen is megismert kortárs amerikai költők hatásán túl a klasszikus modernség és a születő posztmodern ütközésének élménye nyűgözi le – és helyezi korábban nem ismert megvilágításba saját kultúráját. Rákényszerül, hogy úgy mondja ki addigi élete során fölgyűlt élményeit, korábban kialakult értékrendjét, egész világát, hogy ugyanazzal a lendülettel már újra is fogalmazza. Ezért lesz számára olyan fontos Webster, illetve az általa lírai hősként újraélt websteri világlátás, amiben a Szótár önmaga fölé nő: a szavak kozmikus rendje jelenik meg benne, így lesz a maga módján archimédeszi pont. „A Szótár új kiadása elkészült legalább. Teljes egész. Hisz magában és nem felejt." (Le, föl). Vagyis maszkja mögött a költő önmagával jut megállapodásra arról, hogy nyelvének rendszerében mi mit jelent. Verseivel új költői szótárt teremtve visszafelé is megteszi azt az utat, amelyen Webster járt. A szó és a vers mint végső absztrakció, egyetemes, de a közlés esendő egyediségében, nemcsak a létezés esetlegességébe, hanem végtelen gazdagságába is visszatér.

Ez a kettősség nem szűnik meg sohasem: az élmény közvetlensége helyébe így kerül az absztrakció, megtisztítva az alaktalan benyomások pontatlanságától. A megélt világ puritán, fogalmi meghatározását adva mutat egy új, költői szótár kidolgozása felé. Ez a törekvés egyszerre kritikája és felmagasztalása a nyelvnek.

Mára egyértelmű, hogy amikor Kodolányi Gyula ebbe az irányba nyitott, költészetét tekintve már meghozta végleges, egész pályaképét meghatározó döntését. Vagyis a még az adott korszakban is viszonylag kései első kötet érett, kiforrott szemléletet mutat, alapvonásai a továbbiakban is megmaradnak. Volt azonban e kötetnek Kodolányi saját költői életútjától független olvasata is. Ha szellemi kalandozásai nem olyan sokirányúak, és más költőkhöz hasonlóan ragaszkodik ahhoz, hogy kizárólag művész, kizárólag költő legyen, akkor Tandori 1968-as Töredék Hamletnek című kötete mellett alighanem az ő első kötetéhez köthető egy új művészeti irány igénybejelentése. (Azt tehát, hogy létezik a művészeteknek egy radikálisan más felfogása is, mint az ideologisztikus-közösségi alapú, a kötelező világlátás keretei közé még beilleszthető megszólalási mód. Ennek megfelelően a művészet – a költészet – lehet másmilyen is, mint az romantikára épülő, művészkedő, narcisztikus világmegváltás, amely iránt nemcsak a magyar művészetfogyasztó közönség, hanem az alkotók jelentős része is határozottan kötődött.)

Nem szabad elfelejteni, hogy a korszak irodalompolitikája, költészetfelfogása nem kedvezett a modernség, különösen a posztmodernség esztétikájának. Ennek ellenére már javában folyt a még a kulisszák mögé szorított harc a művészeti formanyelv megújításáért (ami a pártállam sajátos viszonyai közt a rendszer kritikáját is jelentette…). Ez a küzdelem, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lett egyáltalán elképzelhető, egy évtizeddel később már el is dőlt. Igaz, először nem az ideológiai okokból alaposan szemmel tartott irodalomban. De ez az időszak már a nyugat felé is kacsingató kádárizmus ideje, és a kulturális politikát teljhatalommal irányító Aczél György pontosan tudta, mi kell a rendszer vasfüggönyön túli népszerűsítéséhez. Így például a képzőművészeti avantgárd: így kerül Kassák Párizsba. És kell a filmes formabontás: így lesz Jancsó Miklósból világszerte ünnepelt mester. Kell némi engedmény idehaza is: de ha a szakmán túli nyilvánosságot veszik célba, akkor még a leginkább eltűrt képzőművészeti kísérletek is dühödt hatósági ellenállást váltanak ki. Hát még az irodalmi kísérletezés, hiszen az irodalom sokkal határozottabban vonja érdekkörébe az olvasót, eszközeinek természete miatt a hatalom jobban tart tőle. Ezért nem is enged neki a képzőművészetéhez mérhető mozgásteret – de egy évtized elteltével már tud semmit sem tenni a változás ellen. Kodolányival a hatalom viszonylag elnéző. valószínűleg könnyen izolálhatónak tartja. Valóban, ő a maga részéről soha nem törekedett arra, hogy a változás/ellenállás kirakatába kerüljön. Nem is került. Mégis egyike az elsőknek, akiknek költészete radikálisan eltért a hivatalos kánontól, de esztétikai értelemben még az ellenzékiként számontartott közeg elképzeléseivel szemben is alternatívát jelentett. Pedig ekkor már jelentkeztek olyan alkotók, akik mást gondoltak a versről, mint amit a mindenható Párt teoretikusai szerint gondolniuk kellett volna. A pártállam ideológiai és esztétikai kánonképző monopóliuma minden látszólagos ereje ellenére, éppen merevsége miatt sérülékeny képződmény. Ami nem hajlik, hanem törik. Engedményei már a nagy szétesést előlegezik. A költészetben végbemenő változást olyan alkotók előtérbe kerülése jelezte, mint korábbi generációból Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky, nem szólva a hatalom logikája szerint értelmezhetetlen és ezért ártalmatlannak tekintett Weöres Sándorról (aki éppen ekkoriban jelenteti meg a párizsi Magyar Műhelynél a Tűzkútat, melynek nyugati kiadása ekkor még példátlan módon megelőzi a hazait). És ott voltak a fiatalabbak, Orbán Ottó, Oravecz Imre, Marsall László, Tandori Dezső (Csoóri nem a lírát, hanem a közgondolkodást kívánta megváltoztatni).

Kodolányi indulása nem avantgárd vagy neoavantgárd, hanem egy újszerű modernség megjelenése. Ma már tudjuk, hogy egyenesen (a nem mifelénk szokásos, téves értelemben) posztmodern, és mint ilyen, az elsők egyike a hazai könyvkiadásban. Tetejébe valóban ismeri a modernitást, és Charles Olson nyomán az elsők közt tudja, hogy egyáltalán létezik már a „posztmodern" is. (Nem csoda tehát hogy a későbbiekben magát később posztmodernként azonosító kulturális falanx számára kellemetlenné vált, és az nemcsak jól sejthető pártpolitikai okokból nem kívánt tudomást venni róla...)

Kodolányi költészetében már ekkor fontos szerepet kap, hogy ő nem par excellence és nem kizárólag költő. Otthon van a képzőművészetekben, színházban, zenében. (Szabados Györggyel kialakult szoros személyes- és művészbarátsága évtizedeken át inspirálja költészetét, gondolkodását.) Még a költészetben sem csak költőként van jelen, hanem kutatóként, tanárként, fordítóként. Tetejébe nemcsak magyarként, hanem (magyar!) világpolgárként is. Így pedig még saját világának sem csak a színét, hanem a fonákját is látja.

Ihlete intellektuális természetű, mivel alkata is az. Először tudnia kell, mit és miként akar versbe önteni. Ezért vár évekig az első kötetével: a legfontosabb, hogy a vers az a tudattartalom, ami a véglegesség igényével kerül rögzítésre. Ebből a szempontból is természetesnek tarthatjuk azt, hogy éppen az angol-amerikai költészet felé fordult. Az az elegáns rezerváltság, ami az angol költészet alaphangja, nagyon is illik Kodolányi személyiségéhez. Ebbe a hűvös kívülállásba menti a lélek kikerülhetetlen viharait. „Ihlet zubog a fejemben: láva, felégeti a tudományos rendszerességet. Szótáríró ne legyen szerelmes" – írja a Webster-napló egyik darabjában (Ihlet).

Vagyis, szemléletének kétségtelen iróniája ellenére sem a kenyere a dekonstrukció. Éppen elég neki az, hogy látnia kell miként vonja kétségbe önnönmagát nap mint nap maga a valóság – amihez a kádári Magyarország különösen alkalmas terep.

Ehhez képest Amerika maga a bizonyosság. Az első kötet záró ciklusa az Új világ címet viseli, legalább három okból. Az első szinte banális, az Új Világ maga Amerika, s az itteni élményeket rögzítik a ciklus versei. A másik költői nyelvben formált „új világ", az, ahogyan a noteszlap-bejegyzés szerű versvázlatokat versként kezeli. A harmadik maga is összetett: az amerikai élmények által benn formálódó, új világ. Mert új volt az amerikai költészet élménye, amit elmélyített a költőkkel való sok és tartalmas találkozás. Új volt a természetélmény, amely a hatalmas, épphogy érintett tájakkal való találkozásban olyan kozmikus élményt jelentett, mint amit Bartók a Kárpát-medence eldugott, premodern világában, élete legboldogabbnak mondott idején. Ebből, a gyermekkori, animisztikus természetélményt tudatossá tevő élményből nőtt ki az az ökológiai szemlélet, amely később, a Bős-Nagymaros(–Visegrád) vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó Duna-mozgalomhoz vezette. És új volt mindaz, amivel az amerikai magyar emigráció közegében találkozott. Nem mintha családja körében alapjaiban más történelem- és magyarságképet ismert volna meg, de mást jelentett az élő legendákkal és az emigráció kulturális elitjével (Hamza András, Jónás Pál, Nagy Károly és mások) való személyes találkozás.

A létezés szakmában dolgozom (1983)

Második kötete, A létezés szakmában dolgozom az ELTE gondozásában 1983-ban jelent meg – szinte észrevétlenül. (Később ezzel indult az „igazi" második, az 1989-es, Hatalmak című kötet is.) Beköszöntésével így is kiváltotta a hatalom rosszallását, de ennek már csak mérsékelt jelentősége volt. Annak sokkal több, hogy a tétel Ottlik Gézától származott, aki a magyar posztmodern tiszteletbeli atyjaként egyetemes tekintélynek, hivatkozási alapnak számított. Nem érdektelen megjegyezni, hogy ezt a kivételezett szerepet Ottlik elsőként a délvidéki Új Symposion című lap szerzői és befogadói körében nyerte el, az ottani neoavantgárd alkotók alapozták meg a magyarországi Ottlik-kultuszt, tették az Iskola a határont kultuszregénnyé. E szellemi közeggel Kodolányi tartós kapcsolatba került, sokban közel állt hozzá a Symposion köre (Tolnai Ottó, Domokos István), később A Kormányzó halála megszületésében, bemutatásában Josef Nadj – Nagy József inspirációja, alkotótársi közreműködése kivételesen fontos.

Ottlik a vers születése idején már a lelki-szellemi ellenállás, a civil kurázsi jelképes hőse, aki az Iskola a határonnal a belső szabadság receptjét kínálta a diktatúra betegségségével küszködő régió lakóinak. Ma talán nem magától értetődő, de rá hivatkozni annak idején de facto a rendszer elutasítását jelentette. Ezt egyébként a hatalom is tudta, nemes egyszerűséggel egzisztencialistának nevezvén az Ottlik-jelszóval gyülekezők közösségét. Mondani sem kell: ehhez nem kellett valóban egzisztencialistának lenni, elég volt a hivatalos ideológia elvárásaitól a polgári világkép felé hajlani. (A megbélyegzőnek szánt egzisztencialista minősítésnek nem filozófiai, hanem ideológia jelentése volt, a kifejezést nagyjából egy kiátkozási rituálé részeként használták, ahogyan egykoron a trockista jelzőt. De ezt már sem börtön, sem más súlyosabb büntetés nem követte.)

A kötet ciklusai közt érzékelhető némi távolság – ami nem csoda, hiszen igen fontos, egyre gyorsuló változásokat hozó időszakban születtek. A mögöttük lévő értelmiségi-költői világlátás egységesebb, mint a kötet versei. Újdonság azonban: a haiku-forma hangsúlyossá válása és a játékosság. Előbbi korántsem egzotikus, keleti tartalmak hordozója: a forma ellenére mélyen európai, a keresztény misztika és Jung világlátásának szelíd ezoteriája jelenik meg benne. Ellensúlyként fölerősödik a kötetben az alanyi költő hangja, verseiben külön helyet kap a család; bensőségesebb, érzelmesebb arcot mutat.

A prózavers iránti vonzalma tovább erősödik, ezen a téren is kialakítja a maga modelljét. Előbb azt kérdezi: „Rímkovácsok: üstfoltozók?", aztán azt: „Rímfoltozók: üstkovácsok?" A variációs technikával föltett szónoki kérdésekre nem lehet válaszolni, Kodolányi azonban annyit odaszúr: „megejt bennünket a szertelen muzsika bűbája". Később azért mégis mintha felelne: „A prózaversben a hangok tánca bonyolultabb formát rajzol: benne a láb mozdulata, a kézé, a szem nézése, az emlék koccanása és a gondolattalan gondolatoké" (Traktátus a rímről). Folytatja tehát a prózavers formájának meghódítását, ez is része új mítoszépítésének. Szabad akar lenni, ebben az értelemben is – miközben elmondja, hogy a prózavers törvényei fölöttébb szigorúak, ahogyan a szabadversé is. (Ami a szabadságról alkotott általános véleményét tekintve is jellemző.)

Kodolányi nem politikai-, még csak nem is közéleti költő, de homo politicusként közéleti ember. Erősen foglalkoztatják a közélet kérdései (ez valóságos és szellemi családjában természetes), azok alakításából maga is részt kér: kisebbségi jogvédelem (Király Károly memorandumának nyugatra juttatása), Duna-kör, egyre inkább politikai kapcsolatnak számító értelmiségi barátkozások (a Mozgó Világ köre). Hogyan lehetne nem közéleti, aki érzi, hogyan recseg-ropog a rendszer? Versei érzékeny szeizmográfja eközben (legalábbis utólag) jól láthatóan jelzik a tektonikus rengés közeledtét. Ismert, részben később az ő útjától messzire hajló rendszerkritikusoknak (Vásárhelyi Miklós, Levendel Júlia és Horgas Béla,) dedikál verseket. A könyvekről általában, így bizonyára verseskönyvekről is tűnődve sóhajt: „Pontos intuíciók egy botrányosan működő világban" (Az olvasás metafizikája). Vagy éppen kissé tépett allegóriát fogalmaz, melyben bizonyos Egeressy nevű egér harcol a „sajtpenészítők"-kel – ami jelzi, hogy az ötvenhatos tragédia felől a komédiába haladó rendszer értelmezéséhez és megvetéséhez van humora is. Igaz, nem gegekben, csak némi angolos fanyarságban mutatja meg ezt a képességét. Pontos látleletet ad: „Arcaink befejezetlen álmoktól gyűrtek" (Betekintés). Ebben a képletben az egyik oldalon a reménytelenség: „mert nem hiszünk eseményben és esélyben", a másikon a remény jelenik meg: „holott lennénk, lehetnénk, ezüstösen csobbanó felívelés, szabadító kard, áttetsző üveggolyó, teljes rózsa, szerelmes megvalósulás, személyes halál és régimódi feltámadás" (Honkeresők pokla – nem mellesleg Szabados Árpádnak ajánlva).

Mindez nem költészetének átalakulását, hanem a közelgő társadalmi fordulat előérzetét jelzi. A versajánlások a szövetségkeresést, emberi-közösségi kapcsolatépítés szándékát mutatják. A költő Kodolányi nemcsak értője és haszonélvezője a nagy mítoszoknak, maga is mítoszteremtő. De tudja, hogy az egyszemélyes mitológia igazából nem mitológia, a mítosz közösség nélkül elképzelhetetlen. Ezért a közeledő változástól akaratlanul is elvárja, hogy a maga mitikus látásmódjának kiterjesztéséhez kínáljon esélyt.

Ennek a várakozásnak összefoglaló műve a verskötetekben is közreadott dramatikus mű, A Kormányzó halála (1989). Tekintettel a szöveg hagyományos és próza-vers természetére, továbbá arra, hogy Kodolányi más színpadi művet nem írt, ok- és célszerű drámai költeménynek tekintve a versekről szóló részben beszélni róla. A Szabados György és Nagy József (Josef Nadj) közreműködésével született, Magyarországon be nem mutatott, de Nyugat-Európában számos előadást megélt és komoly szakmai sikert aratott alkotásra a japán és kínai színművészet jelentős hatást gyakorolt. Stilizált természete, szereplőinek báb-szerűsége a politikai parabolák világából kiszakítja ezt a művet, amelyet nyilvánvalóan Kádár és a hozzá hasonlóan gerontológiai és/vagy politikai értelemben elaggott diktátorok és rendszerük haldoklásának élménye inspirált. Ez a mű, ahogyan a diktatúra-irodalom java, a zsarnokság természetét és a szabadság hiányát ábrázolva a szabadságról szól. Olykor messzire nézve, olykor félreérthetetlen, közvetlen utalásokkal a magyar viszonyokra, a hétköznapi kádárizmusra: „kis bor, kis búza, kis békesség", vagy éppen az Aczél György fémjelezte kulturális politika és ideológiai alapállás hatalom diktálta állítólagos konszenzusra: „Ó mily jó, ó mily jó, / ó belátás, ó status quó-ó-ó-ó!" Ennek a világnak az egyik parancsa amúgy kísértetiesen egybevág a taoista bölcseletével – csak amíg abban a szabadság, ebben a zsarnokság titka rejlik: „Tudd – de ne tedd meg. Állj ellent a hegygörgetés mámorának, nehogy használni kényszerülj tudásodat" – így a passzivitás parancsa. Ott van ebben a művészetet az osztályharc furkósbotjaként értelmező Lukács György esztétikájának Marxtól kölcsönzött mottója („Nem tudják, de teszik"), és Camus Sziszüphosza. Tudni és nem megtenni ugyanúgy jelenthet végtelen kiszolgáltatottságot, mint végtelen bölcsességet. Kodolányi szövege mindkét irányba nyit. Az előbbire utaló szövegváltozatot már idéztem, de ugyanez a monológ a vége felé másfelé mutat: „Tudd, de ne tedd meg. Képeket mutass fel, képeket, a teljes képzeletet. Felejtsd el magad, és bűvöld elő a teljes világot az öt érzék s az ész tekergő, önfarkába harapó kígyója felett. Álmodj, élj szabadon."

Ha jól olvassuk ezt a szöveget, nemcsak egy rendkívüli (világtörténelmi) szituációra utal. Annál többre. Van az államot maga alá gyűrő zsarnoknál veszélyesebb, nagyobb hatalmú diktátor. Maga az emberi természet, önzésével, múlandóságával. A szabadsághoz nemcsak a külső erőktől kell függetlenné válni, hanem a magunk rossz hajlamaitól is. Kodolányi a maga szabadságharcában mindkettőre figyel. Ezt tettet korábban Noah Webster maszkjában (nehogy a szavak és a pontosság rabjai legyünk), napjainkban ezt teszi Shakespeare-szonetteket írva.

„Verseim közül egyedül ez a ciklus viseli magán 1989, e távolodó, fényes történelmi pillanat várakozásait, a diktatúra még eleven élményével együtt. Ezeket a verseket a »megrendelés«, az alkalom segítette világra, de úgy vélem, ugyanabból a szövetből valók, mint más költői munkáim" – írja kommentárjában.

Ez a társadalmi, közösségi igény aztán messzire repíti a költészettől, és évekig nem is hagyja visszatérni. A visszatérés pedig nem könnyű: a pályája csupán mesterségét szüneteltető költőnek időre van szüksége, hogy visszatérjen a saját világába. Az 1997-ben megjelent Január című kötet (könyvben itt jelent meg először A Kormányzó halála is) a vershez való visszatérés, a költői világlátás újratanulása is. Költői és emberi korszakváltás, az ifjúság magabízása helyére az érett visszatekintés tónusa kerül: „Kilátsz, el messzire, s mintha hirtelen rálátnál a saját életedre" (Mondhatnád-e bizonyossággal?). A versek mindig domináns gondolatisága változatlanul kivételes szerepet kap, mégis meditatívabb és így személyesebb jellegű. Nem véletlenül: erre az időszakra esik Kodolányi esszéírói „fölfutása". Mint ő maga jelezte, a Kádár-rendszer totális-félcenzúrájának világa évtizedekre megfojtotta benne az esszéírót, csak az angol-amerikai költészetről írt tanulmányokat. A közéleti-politikusi intermezzo után viszont éppen az esszé vezette vissza a szépirodalomba, így a költészethez is.

A Január, majd a Táncban a sötéttel című kötetében megjelent új versei mögötti érzelmi problematika már nem az, ami a korábbi könyvekből ismerős. A maga életét, művészi útját kereső költő közvetlenebbül van jelen ezekben a versekben, még akkor is, ha változatlanul a műveltségélmény a meghatározó rétege. Megerősödik benne egy impresszionisztikus, meditatív vonulat, nagy súlyt kap benne a gyermekkorától fontos, többszörösen megerősített, ökológiai szemlélettel tudatosított természetélmény. Nyelvi puritanizmusa változatlan, de versbeszéde mégis szabadabban árad, nem törekszik a végletes absztrakció felé.

Költészete azoknak a korábban élt pályatársaknak világával mutat közeli rokonságot, akik sokféle hatást ötvözve, sokféle szellemi kaland és személyiségüket gazdagító élmény után ötvenedik évük körül teljesedtek ki: amikor már nemcsak költészetük, hanem személyiségük is egyre érettebbé vált. Alighanem ezt érezve lesz egyre személyesebbé. Kodolányi az angol-amerikai modernizmus mestereitől tanultakat költészetének e szakaszában a magyar költői hagyományba illesztve alkot eredeti költői modellt. „Az önfeledt csikó, a borzas kölyök / én voltam. Csillag alatt, csodák között / költők soraira járt a léptem, // versükből született a való világ / s a benti ragyogás. Félistenekre // bíztam magam: reájuk. Tudom most már: / kristályt nem vajúdhat, csak a rög, a sár. / De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre." (Weöres Sándor hála áldozatára) – írja.

És hogy kik voltak ezek a költők? Nem igazán a névsor a fontos, hanem az a kötődés, amely a magyar költői hagyományhoz kapcsolja. Azért néhányuk szellemujjának intését felismerni vélhetjük Kodolányi költészetének alakulásán. Világszemléletében az érett Kosztolányi látásmódja kísért, ahogyan rácsodálkozik a teremtett világ szépségére, de közeli ehhez a világhoz Babits, Füst Milán és Vas István látásmódja is. A versek nem képekre, nem meghatározható-megfogható élményekre épülnek, igazi hősük az a sajátos költői szemlélet, amely a maga belső történetét formálja szavakban újra. De az e szavakból összeálló mondatok olyan sejtelmesek, a köznapi realitásokról olyan sokszoros áttételeken keresztül szólnak, hogy már-már indokolt zenei motívumként kezelni őket. Ami talán nem is véletlen: a Szabados Györggyel való szoros művészbarátság Kodolányi gondolkodásában fölerősíti a zenéhez, mint intellektuális tartalmak közlésére alkalmas eszközhöz közeledést. Nem a vers hagyományos értelemben fölfogott zeneiségéről van itt szó, Kodolányi versvilágában nem a nyelvi, hanem az intellektuális ritmus a legfontosabb formateremtő erő.

Ebben leginkább Szabó Lőrincre emlékeztet, aki különösen a Huszonhatodik év verseiben élt a külső és belső események egymásra játszásában rejlő művészi lehetőségekkel, és oldotta sejtelmes sorokba élete legsúlyosabb tartalmait, nem véletlen, hogy 2006-ban, a forradalomra éppen a Valami örök parafrázisával emlékezik. Kodolányi szemléleti átalakulását mutatja az a poétikai változás, amely a korábban meghatározó szabad-vers, a prózavers, esetleg a haiku után (őt is) a legklasszikusabb forma, a szonett felé viszi, aminél tartósan meg is marad. A szonett forma a későbbiekben még fontosabb szerepet kap (ami azonban nem jelenti, hogy nem kapunk többé a Kodolányinál „hagyományos" prózaversekből-versprózákból is). A modern szonett, a maga formájával Petrarcáig visszamutató utalás: arra a költőre, aki először ismertette el a társadalommal a költészet és a költő autonómiáját, hogy aztán az általa tökélyre vitt versforma századokon át otthont adjon a mindig változó tartalmaknak. Ezzel a háttérrel maga a szonettforma is egyfajta művészi maszk, amely mögé a költő formateremtő ereje is elrejtőzhet. Hogy vannak más maszkok is? Charles Olson, Plótinosz és mások? Később, szinte egyeduralkodóként Shakespeare? Az csak azt jelenti, hogy a mai kultúra nemcsak földrajzi értelemben, horizontálisan egységesül, hanem az időben, vertikálisan is.

A pályakezdéstől eltelt évtizedek során Kodolányi költészete viszonylag keveset változott, de verseinek környezete alapjaiban alakult át. Nem a költészet társadalmi szerepének leértékelődésre, nemcsak a versolvasó közönség zsugorodására kell gondolnunk. A kevesebb egyúttal más is lett. Indulásakor kuriózum volt a nyelv zeneiségének kihasználásával, a rímekkel, képek halmozásával szakító verselés és a romantika hagyományát (igaz, megújítva) folytató „irodalmiság" elutasítása. Elvontsága, nyelvi puritanizmusa egyenesen lázadásnak számított. Kodolányi költészetének nem azért lett ez az alaptónusa, mert formai forradalmat kívánt kiváltani. Gondolkodásából, tájékozódásából, szellemi karakteréből következett, hogy így írjon: egyetemi oktatóként ugyan elmélyülten vizsgált a költői modernség alakulását, de általában véve a formai kérdések csak a kifejezés pontosságát illetően foglalkoztatták.

Ezen nem változtatott az sem, hogy az általa az elsők között képviselt formavilág nem sokkal az ő jelentkezése után kivételes karriert futott be a magyar versbeszédben. Ez a forma ugyanis egyszerűnek ható megjelenésével, puritánságával könnyen követhetőnek látszik – csakhogy értékét elmélyült intellektualitása, transzcendens érzékenysége és nyitottsága adja. (Utóbbival azonban kevés követője büszkélkedhetett…)

A formával való játék, kísérletezés azonban nem idegen Kodolányitól: világlátása változása új formai megoldások keresésére sarkallja. Láttuk, hogy mindig szívesen keresett magának klasszikus maszkokat. Már nem csupán egy-két ciklus erejéig, mint a Noah Webster-nevével fémjelzett időkben, hanem kötetekre terjedően. Kodolányi második költői virágzásában a Shakespeare-szonettek meghatározó erejűek. Költői előzményeik közt a magyar Shakespeare kultusz hagyománya kap kiemelt szerepet. Petőfi szerint a Hamlet szerzője „egymaga fele a teremtésnek". Megfogalmazása máig érvényesen sűríti a magyar Shakespeare-élményt. A reformkor irodalomalapításának triásza Vörösmarty, Arany, Petőfi) számára Shakespeare nemcsak olvasmányként volt kötelező, az volt műveinek magyarítása is. Ez a tisztelet utóbb kiterjedt szonettjeire is: természetes, hogy valaki hozzájuk forduljon egy amúgy is szonettre hajló korban. De többről van szó: Shakespeare-t minden nemzedék újra fölfedezi magának, nem véletlenül említi annyi olvasója a Bibliához mérhető hatású szellemi-lelki mozdítónak. És ahogyan az evangéliumi idézetekre évezredek szövegmagyarázata (a magyar posztmodernben nagy karriert befutott hermeneutika kifejezés eredetileg a biblikus magyarázatokat jelentette!), és az Evangélium máig minden prédikáció alapja, úgy Shakespeare szövegei is alkalmasak arra, hogy inspiratív erejüket felhasználva új és új gondolatok épüljenek olvasatukra. Találomra fölütve akár egyetlen idézet is alkalmas erre, az általuk indított kivételesen gazdag gondolatfolyamokat ugyanúgy nem lehet megunni, ahogyan Monet-nak a roueni katedrálisról festett képeit sem.

Járj merre tetszik (2012)

A Járj merre tetszik (2012) kötet versei Shakespeare parafrázisokból indulva nagy és eredeti költészetté fejlődnek. Ez a kötet egyúttal azt is bizonyítja, hogy az időközben jellemzően esszéivel jelentkező Kodolányi megmaradt költőnek is. És bizonyít még valamit: a gondolatiságát elmélyítő esszéírás kitágította költői lehetőségeit, a gondolati költészet kivételes erejű modelljét teremti meg. (Hogy vers és esszé szervesen összefügghet, arról a Semmi zaj – Egy Petőfi-mondat című írása árulkodik, melyben Petőfi néhány versét elemzi. Érdemes idézni, mert témánk szempontjából különösen árulkodó: „»Ez a te lyányod Gábor?« – így kezdődik az Egressy Etelka. Pedig nagyon is irodalmias: »Shakspeare képzelete teremté e leányt egy boldog percében.« Micsoda könnyedséggel váltott az esszé világába a családias megszólítástól, majd vissza ugyanoda: »Mondd meg leányodnak, ne nézzen énrám!«"

Különös – vagy talán mégsem? –, hogy éppen Shakespeare neve kerül elő akkor, amikor a vers és esszé egymásba hatolásának példáját idézi. Merthogy Shakespeare szonettjei azt példázzák, hogy a verset kiváltó gondolati impulzus milyen sokfelől érkezhet, és milyen sokféle lehet. A szonett-forma pedig, minden kötöttsége ellen szellemileg, formailag egyaránt nyitott: alkalmas eszköz Kodolányi nagy gondolati-szemléleti szintéziséhez. Shakespeare maszkja mögött a kortárs és klasszikus modernség, a magyar költői hagyomány, a népi kultúra kozmikus nyitottsága, az egyetemes filozófiatörténet nagyságainak gondolatisága fénylik föl, beleértve a keleti kultúrák hatását is. Így találkozik össze a kiindulásnak tekintett Shakespeare szöveg magyar interpretációjával: „To give yourself away keeps yourself still. / Add át magad, s magadat megőrzöd", és utal vissza az Evangéliumra: „aki meg akarja tartani az ő életét – elveszti azt, és aki elveszti az ő életét – megtalálja azt" (Magadat megőrzöd), ahogyan Márknál olvashatjuk. Ha pedig alaposan megnézzük a szonetteket, akár beléjük rejtett haikukat is fölfedezhetünk: „testem agyaggal keveredik, / formáját magával viszi a lélek" (Ne gyászolj már). De akár taoista intelemként is olvashatjuk, hogy „Mert egésznek része minden részlet, / adj hálát a az egésznek, s ne emlékezz / a kézre, mely írta" (Emlékezz). Az eredetiség tehát nem attól függ, honnan indul egy alkotás, hanem attól, hogy hova jut. Ha más nem, éppen Shakespeare bizonyította ezt megannyi kölcsön-témát feldolgozva…

Csak műveltség élmény állna e versek mögött? Véletlenül sem. A Shakespeare-szonettek nem a halhatatlan szerző alkotásairól szólnak, hanem Kodolányiról, kozmológiájáról, érzékenységéről, intellektusáról. Lehet, hogy egy olvasmányélményből indul, de alkotó módon olvas. Így autonóm alkotások nőnek ki a Shakespeare szonettekkel való találkozásokból. Talán meglepő, mégis így van: e (külső) inspiráció minden korábbinál tudatosabb vállalásának eredménye Kodolányi bátor és eredeti kötete, eddigi pályájának csúcsa. Kivételesen mély gondolatisága, a magyar nyelven írt szonett sorokba ékelt angol kifejezések közelítő és elidegenítő hatása elől nem lehet kitérni. Úgy hat ez, mint nagy előadóknak a klasszikus versenyművekhez írt kádenciáinak szabadsága, amely (titokban) önálló művek születését tette lehetővé.

Kodolányi azonban nem éri be kölcsönvett szövegek inspirációjával. Műfajok találkozásaként jött létre az a kiállítás, amelyen a Kodolányi versek Katona Szabó Erzsébet bőr-kollázsaival együtt kerültek az olvasó-néző elé. (Még ha képzőművészeti alkotások társaságában is, de eleve fantasztikus ötlet szövegeket, mert nem képversekről van szó, látványként kiállítani…)

A kiállításból aztán könyv lett, a Shakespeare szöveg eredeti, kalligrafikus leírása együtt hat Kodolányi mai változatával, reflexióival. Különös távlatot teremt a versek archaizált bemutatása, hiszen amikor ékírásos táblákat, keleti írásjelek varázslatos rendjét látjuk, akkor a vizuális élmény elválik attól, hogy az elénk tárult látvány valóságos, jelentéssel bíró szöveg. Vagyis korántsem olyan nagy csoda, hogy egy számunkra értelmezhető tartalmat közlő jelrendszerben vizuális üzenetet is felfedezünk, amikor a klasszikus szöveg (és fordítása, továbbgondolása, értelmezése, kommentárja sokszoros áttétellel, idézőjelek közt, táblaképként is megjelenik.

A műnemek és műformák eklektikája, furcsa szimultanizmusa különös jelentésbővülést eredményez. Kodolányi intellektusához Katona Szabó rácsodálkozása, természetes anyagokat használó, visszafogott és harmonikus színvilága, finom ünnepélyessége mindenekelőtt mintha az időt magát rögzítené. A két alkotó a befogadói tudatot két irányból támadja, és nem hagy kétséget afelől, hogy e művekhez kivételes koncentráció kell. Az, hogy élete egy darabját az olvasó-néző is odaadja a Szellemnek. Mert Kodolányi költészetének változatlanul egyik legfontosabb jellemzője az, hogy olvasójától kivételes figyelmet követel.

Az esszéíró

Kodolányi írói-költői életművének természetes gyarapodását megakasztotta a rendszerváltás történelmi kihívása. Egy életmű azonban nem csak szokásos értelemben műnek mondott alkotásokat jelent. Sokszor búvópatakszerűen alakul, más, organikus folyamatok is formálják, nemcsak a megírt oldalak számával, hanem a személyiség gazdagodásával is jellemezhető. A publikációk, újabb kötetek nélkül múló évek esetenként akár többet is adhatnak a későbbi művekhez, mint a címekkel, oldalszámokkal, katalóguscédulákkal mérhető gyarapodás.

Kodolányi esetében pontosan ez történt. Közéleti pályája, a magyar ellenzékiség keretei közti szerepvállalása (kisebbségi jogvédelem, Duna-mozgalom, nyugaton élő magyarok és nyugati értelmiségiek tájékoztatása a magyar viszonyokról, kapcsolatépítés az emigráció és a honi értelmiség között) a rendszerváltás után határozott formát kaptak: Kodolányi Antall József külpolitikai főtanácsadója lett. A kilencvenes évek szellemi polgárháborújában ez a nyílt szerepvállalás határozottan stigmatizálta. A politika világába lépés a pártszimpátiák alapján tagolt, utóbb azokra szellemi értékítéleteket alapozó közegben sajátos következményekkel járt. A modernség ügyében vívott harcok idején szerzett barátai számára persona non grata lett, mert egy általuk démonizált politika résztvevőjeként dolgozott. Kodolányi így kikerült a kulturális erőtérben hatalmi szerephez jutó posztmodern érdekszférából, majd kánonból, amibe már aligha kívánt tartozni. Közben munkája is kiszakította a széteső-félbe került, majd szétesett irodalmi életből. Ez a kirekesztettség még hosszú éveken át akadályozta, hogy visszatérjen irodalmi munkásságához: nem tette lehetővé, hogy szabadon, csak a szellemre koncentrálva dolgozzon. Az ő költészetéhez az ilyen külső környezet és lelki háttér alapjában véve alkalmatlan, így szinte törvényszerűnek tekinthetjük, hogy az irodalomhoz esszéivel tért vissza.

Nem ott folytatta, ahol abbahagyta. A korszellem is sokat változott: a bármilyen formában felfogott irodalmiság sokat veszített befolyásából. Az esszéket nem az irodalom önmozgása, hanem a mindennapok kihívásai, a köznapokra való reflexiók hívták elő, de az irodalom adta mindehhez a látásmódot és a nyelvet. Sok esszéíró természetszerűen épít költői pillérekre, még azok közül is sokan, akik nem írnak verseket. Az esszé az élmények műfaja, azok lényege az érzés, a tudattalanban formálódó, a racionalitást megelőző tudattartalom. Az, ami többnyire költői művekben jelenik meg. Ha azt mondjuk, hogy Kodolányi költészetében kivételesen fontos a ráció, akkor esszéivel kapcsolatosan le kell szögeznünk: igen gyakran költői látásmódjában gyökereznek. Az esszéíró Kodolányi versei akkor is intellektusának pilléreire épülnek, ha az adott pillanat ihletében versben nyerik el végső formájukat, esszéi viszont gyakran hangulatokból, érzésekből, „költői" élményből nőnek ki.

Ezért életművében tanulmányai, esszéi, sőt: közéleti szerepvállalása, ide értve szerkesztői és kuratóriumi munkásságát is, egységes egészet alkot. Utóbbi tevékenységét illetően le kell szögeznünk: ebben az életműben az értékközvetítésről nem csupán az általánosságok szintén mondható el, hogy ugyanolyan fontos, mint az értékteremtés, hanem értéket teremt maga is.

Ez a gondolkodásmód nem a nagyközönség előtt formálódott. Genezise művekben nem nagyon mutatkozik, hiszen a Kádár-éra legvastagabb szürkeségének idején zajlott. A korszak irodalom iránti elvárásai, a kultúrpolitika (mint olyan) gyakorlatilag kizárta, hogy e fejlődéstörténet művekben is megjelenjen. A puha diktatúra nem látta el értelmiségét feladatokkal, és ezzel, sok árnyoldala mellett az önépítéshez talán a legfontosabb feltételét akaratlanul is biztosította: az időt. Ennek jelentősége később, a rendszerváltás nagy pillanataiban mutatkozott meg. Ezért bizonyulhatott minden különösebb felkészülés nélkül kormányzóképesnek egy kiválóan felkészült értelmiségi csoport, amely gyorsan leküzdte a gyakorlatlanságából adódó korlátait, rácáfolva a képességben és tudásban messze mögötte maradó korábbi hatalom-technikusok vádjaira. Az új hatalomgyakorlói kör sokkal eredményesebben, távlatosabban indította meg az átalakulás folyamatát: ezt igazán 1994-től láthattuk, a régi „elit" visszatértét követően.

Kodolányi politikai szerepvállalása jellegzetes példája volt annak, hogy a demokratikus átalakulásban érdekelt és elkötelezett értelmiség miként állította a rendszerváltás szolgálatába tudását, képességeit. Szándékai szerint nem pártpolitikai, hanem értelmiségi szerepre vállalkozott. Így lett, államtitkári rangban, Antall József miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója 1990-ben. Természetesen sohasem készült erre a szerepkörre, nem bürokratikus-adminisztratív, hanem kifejezetten a tudásához, látásmódjához méltó, a szellem erkölcse jegyében vállalt feladatot látott megbízatásában. Ebben az értelemben nem megszakítást, hanem sajátos fejezetet jelent ez a négy év – alkotói életútját tekintve is. Nyelvismerete, az angolszász világ kultúrájában, mentalitásában való otthonos mozgása, a szakmai és személyes hátterű, Illyés Gyula révén a francia és az emigráns értelmiségi elittel való kapcsolatrendszere nagy segítséget ígért a magyar változások nemzetközi megértetéséhez – és hatalmas háttértudást közvetíthetett a magyar döntéshozás felé. Ezek a kapcsolatok, eltérően a diplomácia hagyományos rendjétől, nem protokolláris találkozásokat, hanem intellektuális barátságokat jelentettek. Vagyis ami időlegesen politikai arcot öltött, valójában tartósan meghatározó szerepet kapott Kodolányi Gyula gondolkodásában, szellemi útja kijelölésében.

Ez az út a magyar középosztály 20. századi történetébe ágyazódott. Sajátos színt adott neki a korszak irodalma. Kodolányi Gyula sokszor elmondta, hogy íróvá, egyáltalán szellemi felnőtté válásában kulcsszerepe volt nagybátyjának, Kodolányi Jánosnak, akit atyai mestereként hallgatott.

Kodolányi Jánost az irodalomtörténet sztereotípiái alapján népi írónak szokás tartani. Ez a levakarhatatlan címke olyan művek nyomán ragadt rá, mint az ormánsági novellák, a Földindulás, az egyke-kérdés fölvetése, a nagybirtokrendszer Magyarországával a kommunistákéhoz közelítő szembenállás. Máskor és mások viszont a magyar nácik közelében is emlegették. 1945 utáni meghurcolásában alighanem mindkét szélsőséggel történt hírbehozása szerepet kapott. Csakhogy Kodolányi János kései (de már az „érett") korszakának regényvilága egészen más koordinátarendszerben mozgott. A mítosz, a metafizikai nyitottság összefüggésbe hozható a (bartóki) értelemben fölfogott népiséggel (ami nem azonos a gyakran emlegetett, bizonytalan jelentésű „Bartók-modellel") és magával a népi írói mozgalommal. Kodolányi János megítélésében a háború előtt szakasz aránytalanul nagy szerepet játszik, míg az életműve másik felét jelentő „kései" korszaka máig nem kapta meg a kellő figyelmet. Pedig a kezdeti erőteljes társadalmi feladatvállaláson túl a metafizikai nyitottság talán még erősebben jellemezte. Az éppen eszmélkedő Kodolányi Gyulára az adott időszakban (az ötvenes-hatvanas évek fordulója körül) az utóbbi korszak üzenete volt igazán fontos. Alapvetően az, hogy a köznapi világ korlátai közül csak fölfelé lehet kitörni.

Kodolányi Gyula egy interjújában ki is fejtette, hogy az irodalom felé ez a kitörési vágy terelte. Ezért (nagybátyja segítségére is támaszkodva) odahagyta műegyetemi (a családi hagyományhoz illően villamosmérnöki) tanulmányait a bölcsészkarért. A hatvanas évek hivatalos bölcsésztanulmányai azonban aligha adtak választ a benne formálódó kérdésekre, különösen a kötelezően terjesztett, hivatalos kánont képviselő magyar irodalom szakon. Ne felejtsük, ez az időszak a zsdanovi és az időnként megtagadott Lukács György esztétikai tanításainak jegyében az irodalmat az osztályharc egyik kifejezőjének és fegyverének tekintette. Ennek megfelelően a realizmus – szocialista realizmus állt esztétikája középpontjában. Ez a szemlélet a bölcsészkari képzésben kiemelt szerepet kapott, de nem mindenütt. A magyar irodalom szakon uralkodott, de az angol nyelvi és irodalmi tanulmányok körében nem. Így a szakváltás (magyarról angolra) más felé nyitott számára kaput.

A magyar irodalmi örökségben bőségesen volt példa a német, a francia, az olasz irodalmi indíttatások kibontására. Az angol hatásról kevesebb szó esett, noha ugyancsak kihagyhatatlan. A magyar regény születésében, Eötvös és Kemény regényeiben jól érzékelhetőek az angol minták, a Shakespeare kultusz a romantikus irodalom újra-alapítók körében valóságos járványként hatott. A Nyugat költőinek körében, különösen Babits esetében is ott az angol-élmény, az esszéíró nemzedék is angolszász hatásra formálódott. Az amerikai hatás azonban Whitman és Poe után elhalványult, inkább csak töredékesnek mondható.

Kodolányi Gyulának módjában állt az angolszász világban való megmerítkezés. Ebbe az irányba nyitása annak ellenére kivételesnek számított, hogy korántsem egyedül fordult erre. Megadatott neki, ami keveseknek, hogy ne csak könyvekből és folyóiratokból ismerhesse meg a kortárs amerikai költészetet, hanem többször és hosszabban Amerikában élve egy másik kultúrából is részesüljön.

Ahogyan Illyés Gyula Franciaországból látta meg igazán Magyarországot és formálta újjá magyarság-élményét, úgy Kodolányi Gyula Amerikán keresztül vált igazán magyar költővé. Tegyük hozzá: nemcsak ezen a téren volt reveláció számára az Amerikában töltött időszak. Megismerkedett az emigráció legjavával, általuk nemcsak megerősödött és elmélyült a diktatúra elvárasaitól és propagandájától amúgy is radikálisan különböző történelemképe, hanem máshonnan beszerezhetetlen információkkal is gazdagodott. A német- és a szovjet befolyással szembeni nemzeti ellenállás, a recskiek, az ötvenhatosok kulcsfiguráinak megismerése, elbeszéléseik olyan történelmi-politikai narratívát kölcsönöztek neki, ami a későbbiekben a hazai ellenzékiségben, a kisebbségvédelemben, ökológiai ellenállásban, majd az Antall József mellett betöltött tanácsadói szerepben jelent meg.

Amikor azonban későbbi közéleti, politikai természetű szerepvállalására gondolunk, tudnunk kell: mindez nem, akár a legideálisabb értelemben felfogott politikai ambícióból vagy küldetéstudatból származott. Kodolányi közéletiségéből hiányzanak az ambíciók és a hatalom szempontja, magától a köznapi értelemben vett politikához, a pártpolitikához sincs köze. Más motiválja. Az egyik tényező az intellektualitás, sajátos szellemi-értelmiségi kalandozás, a közéleti cselekvésben formát találó, mégis költői-írói értelemben felfogott igazságkeresés. A másik testre szabottabb: a különleges társadalmi státus felismeréséből fakadó erkölcsi felelősség vállalása.

A családi helyzet, a rokonsági kapcsolatok nem feltétlenül említendő tények egy alkotó életútját illetően. Kodolányi Gyula pályaképét tekintve azonban szólni kell erről is, hiszen az előtte járó írógeneráció két kiemelkedő alkotójának hozzátartozójaként azok árnyékából kitörve kellett megtalálnia a maga útját. Nagybátyja közbenjárása nélkül elképzelhetetlen lett volna a hatvanas években egyetemváltása, Illyés Gyula vejeként pedig ő is részesült annak a sajátos területenkívüliségnek, relatív védettségnek áldásaiból, amit apósa szellemi pozíciója és a hatalom rossz lelkiismerete alakított ki. Nem kisebb ajándék volt, hogy részese lehetett egy kiterjedt és a nemzetközi szellemi élet elitjéhez kapcsolódó hálónak, ami a pártállam elzártsága, a sokféle bizalmatlanság miatt nemzedéktársai számára elérhetetlen és kiépíthetetlen volt. E kivételes helyzettel Kodolányi nemhogy vissza nem élt, hanem vállalta a több lehetőséggel járó nagyobb felelősséget. Ennek nyomait esszéiben is megtalálhatjuk. A nyitottabb világ kínálta előnyöket műveiben osztotta meg kevésbé szerencsés közegével, a szélesebb látóhatára kínálta nagyobb látóköre másokat is inspirálhattak. Nem élt a helyzetéből adódó karrierlehetőségekkel, a nyilvánosság számára másoknál könnyebben elérhető fórumaival. Sohasem volt sokat publikáló szerző, és még a korszak igencsak sajátosan hosszúra nyúló, az ideológiai ellenőrzés eszközeként használt „fiatal költő" fogalmát tekintve is viszonylag későn kezdte közreadni munkáit. Költőként eleve úgy gondolta, hogy az indulása idején bevett modell alkalmatlan világlátása kifejezésére. A legközelebbi, szellemi alkatához és esztétikai nézeteihez közeli világértelmezést és versbeszédet Pilinszky János költészetében látta, de tisztában volt azzal, hogy nem követheti. Neki valami mást kell keresnie: olyat, ami az övé.

Nem volt könnyű dolga: a kezdetekben csak versben gondolkozott. Korai pályaszakaszában nem is írt esszéket, viszont már fordíthatta kedvelt angolszász költőit, és írhatott róluk bemutató tanulmányokat (amelyek későbbi esszé-látásmódját is megelőlegezték). A számára különösen fontos költők verseinek kivételesen erős az intellektuális sugárzása, költészetükben nem az érzékekre, hanem az észre hatnak.

Eközben a magyar költészetet akkor meghatározó, fénykorukat vagy másodvirágzásukat élő nagyságai (Juhász, Nagy László, Pilinszky, Illyés, Vas István, Weöres és társaik) a klasszikus modernség elioti vonalát a hely szelleméhez igazítva a költészet ősi, mágikus-érzéki örökségét vagy éppen közösségi küldetését folytatva alkotnak. Kodolányi bemutatkozása mellettük nemzedéki ügyként, a későbbi „paradigmaváltást" előlegezve komoly kritikai figyelmet kapott. Az akkori figyelem nemcsak a versei formavilágának, radikális újdonságának szólt, hanem annak a szellemi ellenállásnak is, amely a kultúrpolitikai elvárások semmibevételével esztétikai jelentésén túli üzenetet is hordozott. Ha a rendszer úgy véli, hogy félnie kell minden ellenőrizetlen metaforától, csak féljen, amivel a költő kifejezett bíztatást kap arra, hogy a rendszer ellen a metaforáival harcoljon.

Kodolányi intellektusának ez a költői gyakorlat csak egy részét fedte le. Fontos volt számára a szellemi életben való jelenlét: az élőszó, az elmélyült beszélgetések cenzúrázatlan közege. A nyilvánosságban nem nyílt igazi tere az igazi kritikának, ami komoly akadálya volt a nemzedék önszerveződésének. Bizonyos értelemben a kritika (túl azon, hogy minden alkotó embernek szüksége van figyelemre és elismerésre) nem is nagyon hiányozott Kodolányinak: a mennyiségnél fontosabb volt a minőség, és kimagasló mesterek és pályatársak (Cs. Szabótól Jékelyig, Balassa Péterig) találták méltónak elismerésükre és barátságukra. A szóbeliség, az informális kánonképzés a kultúra legéberebb állami ellenőrzése idején is működött. Kodolányi megítélésében a költőnek járó figyelem mellett a fordító, kultúra-közvetítő elismerése is megjelent, miközben az intellektuális teljesítményére irányuló figyelem már nemcsak a költőnek, hanem a készülő esszéírónak is szólt.

Amerika ideje (2007)

Nem az angol-amerikai irodalomról, művelődéstörténetről írt tanulmányait közreadó könyve volt Kodolányi elsőként megjelent esszékötete, de a benne közreadott írások többsége akkor született, amikor csak szétszórva publikálhatta őket: zömmel kifejezetten szakmai írások, a modern, illetve kortárs amerikai költészetről. (Nem kifejezetten vonzó tematika a szocialista realizmus problémájával küzdő hivatalos költészetpolitika számára...) Kellett néhány évtized, hogy az e korai tanulmányokban formálódó szemlélet, értékrend jegyében formálódott gondolkodásmód írói esszékben is megjelenhessen. Kodolányi nem vállalta a kiadhatóság szempontjára sandító öncenzúrát, de fölöslegesnek tartotta, hogy az íróasztalfiókjának írjon, hiszen megmaradt neki a szakma és a vers. Hogy ezek mit jelentettek számára, az az Amerika ideje című nagyszabású esszékötetből tűnik ki. A 2003-ban megjelent kötetben az amerikai költészetről, a modernizmusról és a modernségről írt írásait adta közre. Nem túlzás azt mondani: az akkori Magyarországon jobbára csak szűk szakmai körökben ismert költőkről, teoretikusokról, az angolszász irodalom folyamatairól szólva mindig „hazabeszélt". Szakmailag kifogástalan, a legkényesebb szaktudományos elvárásokat is kielégítő írások ezek, az imponáló tárgyismereteken túli háttértudással. Ha illően tudományoskodó, akadémiai stílusban, a jártasságot formai apparátussal igazoló értekezésekként publikálta volna mindezt, semmi sem menthette volna még attól, hogy egyetemi tanszéket, professzori kinevezést és akadémiai tagságot kapjon. Természete nem ebbe az irányba vitte. A szikár filológiánál fontosabb volt számára az ismeretek személyessége. A tudós esszéi a tárgyukat mutatják be, a költő még tanulmányaiban önmagáról is szól. Ezért tanulságosak a jócskán megkésve kötetbe gyűjtött írások: a részben párhuzamos, de a későbbiekben egyre teljesedő költői pálya meghatározó felismerései, célkitűzései, az a koordinátarendszer, amelyben értelmezni érdemes versvilágát, illetve világát általában, itt rajzolódik ki a legpontosabban.

Angolszász költészet ide, modernizmus oda: a legfontosabb talán mégis az, amit Pilinszkytől idéz, aki egy 1969-es költőtalálkozó után, az amerikai költészetre, különösen Robert Creeley verseire utalva döbbenetesnek tartotta, hogy azok „mennyire valódi jelenségek, s hozzájuk képest az európai kortársak verseiben szinte bántónak tűnik fel az irodalmiasság" (Ai10). Kodolányi fontosnak tartja ezt a jelzést (a magyar költészet akkori jellegéből adódott Pilinszky meglepődése), de jól tudja, hogy „Pilinszky Creeleytől nem tanult, hanem megerősítést kapott a maga kiforrott hangjához. Abban a passzusban tulajdonképpen magáról beszélt" (Ai35) – írja, ami Pilinszky irodalomtörténeti helyéből, kisugárzásából, hatásából következően azt is jelzi, hogy a magyar költői nyelvtől, világlátástól talán mégsem áll olyan messze a némelykor távolinak látszó amerikai-angol költészet világa.

A Creeley kapcsán fölmerül valódiság a továbbiakban is Kodolányi alapélménye marad. Ha sikerülne meghatározni, hogy mit jelent számára, alighanem egész életművének kulcsát kapnánk meg. Ahhoz viszont az egész életművét is meg kellene határoznunk. Merthogy itt többről van szó, mint a költészet és a valóság kapcsolatáról.

Kodolányi számára romantikára épülő irodalmiság, belenőve a vasfüggönyön innen világ sajátosan hamis, ál-valóságába nyilvánvaló tagadása volt a valódiságnak. Az ebből adódó rossz költői közérzet az Amerika-élmény, az amerikai költészet hatása nyomán vált számára is kimondhatóvá. (A kategória jobb megértésében talán segít, amit a Bartók és Kodály barátságáról tervezett film Szabados Györggyel írt forgatókönyvében Kodály feleségétől idéz, aki szerint férje „mindent szeretett, ami valódi".)

Amerika-olvasata azonban radikálisan különbözött (és máig különbözik) a széles körben használatos, hétköznapi Amerika képtől. Nem az jelent meg benne, amit Amerika konzum-kultúrája kínált, hanem amit a legmagasabb ottani kultúra kevés teremtője mutatott neki: Creeley és mások, akiknek látásmódja a kortársi modernség felé vezető utakon is segítette. E. E. Cummings, Denise Levertov, Charles Olson a költői modernség olyan változatával ismertették meg, aminek nem a hagyomány megsemmisítése, hanem megújítása volt a célja: az a modernizmus lett számára fontos, amely a konzervativizmust is befogadta. (Alighanem ezért nem volt számára igazán fontos Ginsberg.) Ez a szemlélet az angol költészettel való kapcsolatát is befolyásolta, abban is a modernség és konzervativizmus találkozásának lehetősége foglalkoztatta. Azokhoz került közel, akik „maguk is erős amerikai inspiráció alatt írták verseiket" (Ai14). De ebből az irányból a költészeten túlmutató inspirációt is kapott: az angolszász világban az esszé sohasem számított az irodalom mostohagyerekének. E felismerés sokat formált a pályáját kereső Kodolányi gondolkodásmódján. Figyelemreméltó az a mondat, amellyel a Tom Raworth-től kapott Williams-kötetről, az Int he American Grainről ír: az amerikai karakterről szóló remek esszékönyvben „a mondatok illesztése, az intonációk a próza ismeretlen lehetőségeit mutatták meg" (Ai14). Vagyis az esszé, mint műfaj, nemcsak gondolatisága, hanem szűkebb értelemben vett művészi lehetőségei miatt is fontos lehet.

Amerika azonban nemcsak írói-költői látásmódját tekintve volt fontos élmény volt számára, a világhoz való viszonyát is újraformálta. Megismerkedett az indián költészettel, amely (nem függetlenül a magyar irodalomban oly fontos népi örökségtől) a mitikus látásmód maiságának gondolatát erősítette meg benne, egyúttal az akkor már formálódó ökológiai látásmódját is tudatosabbá tette (avagy fordítva: a formálódó ökológiai szemlélet tette figyelmessé az indián költészetre?). Mára hétköznapivá vált ez a világlátás - de akkoriban ezoterikusnak számított.

Kodolányi két, az irodalmi modernség összefüggéseiben nem emlegetett szerzőt is felfedezett magának: Henry Adams-et és Lewis Mumfordot, elmondása szerint ők ketten tették gondolkodására a legnagyobb hatást. Mindkettőről nagyszerű esszét írt, utóbbi hazai megismertetésében, népszerűsítésében kimagasló érdemei vannak. Elmondása szerint Adams a maga higgadt emelkedettségével talán közelebb állt hozzá, míg Mumford, bár elképzeléseit utóbb több kritikával illette, termékenyítőbb, mozgósítóbb erejű volt.

Már e korai munkákban sem csupán bemutatni akarta írásai hőseit, noha a Magyarországon akkoriban még nem vagy kevéssé ismert alkotóknak megismertetése eleve tárgyszerűséget követelt. Tanulmányait tudatosan az esszé irányába fordította, következetesen személyes olvasatokat fogalmazott meg. Arról szólt, amit a maga gazdagítását tekintve fontosnak, a maga belső útját járva iránymutatónak gondolt: modelljeit mintázva saját vonásaiból is került a portrékra.

Henry Adams Kodolányi számára a klasszikus modernség első, és máig egyik legátfogóbb gondolkodója. Olyan alkotó, aki számára a szellemi kiteljesedéshez szükség van a szellem világán kívüli tevékenységre is. Adams-et sokoldalú műveltsége, kapcsolatteremtő és a valós folyamatok átlátására való képessége szinte természetessé teszi, hogy diplomáciai feladatokat vállaljon, de ezek a képességei aligha fejlődhettek volna ki e feladatok elvállalása nélkül. „Kora legműveltebb embere", „diplomata és történész, kifinomult műértő", aki ráadásul fölötte áll annak, hogy anyagi gondjai legyenek (Ai79). Kodolányi értelmezésében igazi szellemi arisztokrata, aki megengedheti magának, hogy nagy műveit magánkiadásban jelentesse meg, és barátai között ossza szét. Tetejébe enciklopédikus ismeretei birtokában még azt is kijelentheti, hogy személyisége kibontakozásához a tudás semmit sem adott. Adams talán leginkább történész, de nem az akadémikus tudományosság értelmében. Pontos képe van arról, hogy mit jelent a modern természettudományok (elsősorban a fizika) hatása az emberiség világlátása számára. Mindenekelőtt azt, hogy érvénytelenítik a korábbi tudásra épülő világképet. A legoptimistább évszázad, a 19. század fiaként a természettudományokat és az új technológiákat a „szellemi fölény letéteményeseinek is érzi" (Ai81). Mégis jól látja a nagyvárosok személyiségromboló hatását, az ott elszenvedhető frusztráltságról – és igazán a természet erejében, megújuló képességében hisz. Egyszerre hirdetője és kritikusa a mind határozottabb karaktert mutató modernségnek. E látásmódban Kodolányi a 18. század lenyomatát véli felfedezni. „Noha egyike volt a keveseknek a kortársak közül, akik ismerték, értették és jelentősnek tartották Walt Whitman gondolatait, Adams tudományos gondolkodásának szerkezetén a romantikus mozgalom egységes kozmogóniára irányuló törekvése, a panteista és misztikus hagyomány nem hagyott nyomot" – szögezi le (Ai85). Ami szorosan összefügg azzal, amit így foglal össze: a „multiplicity mint rendezett, átlátható káosz Adams történetírói munkásságában jelenik meg 1880-1890 között vezérgondolatként" (Ai84). Kodolányit ebben a képletben az ragadja meg, hogy Adams, a modernséget, a fejlődést elfogadja, sőt az magával is ragadja, ugyanakkor ki akar vonulni belőle, egy természete szerint is békebeli világot keres. „Ismeri az újat, jobban érti, mint legtöbb kortársa – de silánynak érzi és idegennek. Használja a modern világ vívmányait, az autót és az elektromosságot – de közönyösen. Idegenkedik tőlük, ijesztőnek tartja ezeket, és ezt meg is vallja. […] Nem akar korszerű lenni, bárha modernnek is kell lennie, hiszen azzá tette a kor, melybe születnie adatott." (Ai85) – így Kodolányi, aki később egész esszévilágában, elegáns szkepszisében, korképében és a korához való viszonyban mintha éppen ezt a modellt követné. Vagyis azt, amelyikben az azonosulás és a kritika, az elfogadás és a tagadás együtt van jelen.

Van azonban még valami, és ez már átvezet a később, ökológiai ihletésű világképekhez. A Kozmosz, a természetet meghatározó energia jelentőségének kiemeléséhez. Ezt Adams két nagy öregkori művének üzenetén tűnődve így fogalmazza meg Kodolányi: „Mi az, ami állandó? A kozmosz vagy a gondolkodás struktúrája? Azok sem. Adams egyetlen állandót talál, s iránta – amennyire ezt visszafogottsága megengedi – szinte misztikus imádatot fejez ki. De legalábbis csodálatot. Az energia ez – s az energia szimbólumai, melyek, ahogy ő fejezi ki, okkult vonzerővel rendelkeznek" (Ai92). Ez viszonylag könnyen elfogadható tétel, ami attól válik extravagánssá, hogy az energia két meghatározó történelmi megtestesülése a Szűz (Szűz Mária) és a Dinamó. Legalábbis Adams 1900 utáni gondolkodásában. Ami azt is megmutatja, hogy nemcsak fontos dolgokat ismert fel, hanem ahhoz is értett, miként kell gondolatait figyelmet keltő módon megfogalmazni.

Kentaur-szárnyak (1999)

A Kentaur szárnyak volt Kodolányi elsőként megjelent tanulmány- és esszékötete. Ez is sokáig váratott magára, így mintegy három évtized írásait fogja össze. Micsoda harminc év volt ez! Jelképes, hogy a legkorábbi írás éppen 1968-ból való. Párizst és néhány nyugat-európai nagyvárost éppen ekkor szedték szét a ki tudja honnan hergelt és pénzelt (azért sejthetjük…) diákok, Csehszlovákia útjainak őszi mélyszántását a Varsói Szerződés (Moszkva egyik mozgalmi fedőneve) tankjai végezték el. A '68-as nemzedék a parttalan szabadságkövetelések korosztálya volt a vasfüggönytől nyugatra. Attól keletre a bárminemű szabadságvágyának csírában történő elfojtásával számolni kénytelen generáció nézett szembe a reménytelenséggel. Kodolányi Gyulának műveltsége és sorsa megadta, hogy mindkét alternatívát szemrevételezze. Ahogyan évtizedekkel később megannyi emléket fölvillantó írásaiból rendre kiderül, itthon élve a szabadság csak „mint olyan", azaz kizárólag, mint virtuális szabadság létezhetett. Ami több mint kellemetlen az állampolgárnak, de nem feltétlenül baj egy író embernek. Vannak dolgok, amiknek fontosságáról, életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen voltáról akkor tudjuk meg a legtöbbet, ha nem állnak rendelkezésünkre, ha elveszik őket tőlünk. Ebből következően Kodolányi, és annyi más kortársa számára borzasztóan egyszerűen megfogalmazható, annál nehezebben teljesíthető parancsot fogalmazott meg a sorsuk: szabadnak kellett lenniük (Lásd: Ottlik Géza kőtábláit.)

A Kentaur-szárnyak 1988–1989 előtti írásai e feladat teljesítéséről szólnak. (Amúgy a későbbiek is…) Meghatározó szerepet kap benne az ökológiai gondolkodás, egyebek közt két különösen fontos okból. Az egyik maga a természet kínálta, összetett szabadság élmény, és az ennek védelmezését jelentő természet-, illetve környezetvédelem. A másik az, hogy a természettel kialakítható harmonikus együttélés a pártállammal való együttélés lehetetlenségének is kritikája. E két szempont találkozott össze abban a társadalmi összefogásban, amely a Duna-mozgalomban, a Dunasaurus néven emlegetett visegrádi vízlépcső elleni harcban mutattat meg erejét. Kodolányi ebben aktív szerepet vállalt. Ezzel nemcsak a rövidesen kibontakozott rendszerváltást készítette elő, hanem, mint rövidesen kiderült, jelezte későbbi közéleti szerepvállalását.

A hullám taraja (2006)

A politika kalandja sokban átformálta Kodolányi látásmódját. Pontosabban tovább segített tisztulásában, nemcsak gondolati, hanem érzelmi távlatot is teremtett a sajátos kívülállásban megtestesülő, és ettől eleve ellenzéki értelmiségi gyakorlata értelmezéséhez, tudatosította modern konzervatív szemléletét. A költő és író számára lehetett volna csupán epizód a diktatúra kora után új történelmi korszakot nyitó Antall-kormány munkájában való részvétel, de fejlődésregényében mégis meghatározó fejezete lett. „Amikor eljött az 1980-as évek közepe, és a történelem beláthatatlan szeszélye vagy bölcsessége olyan esélyt kínált nekünk, ami mindent a feje tetejére állított. Felkínálta a cselekvés és a szabad akarat esélyét – nekünk, akik mögött egy olyan évszázad állt, amely tagadta a cselekvés és a szabad akarat értelmét. Lehet, hogy csak kis esélyt kaptunk a gyakorlatban, de óriási esélyt a szellem, az erkölcs számára. Észrevettük-e? Avagy – hirtelen túl kevésnek találtuk?" – veti fel a kérdést jellemzi azt a kihívást, amellyel szembenézett. (Alulnézet és pillangóhatás, 134) Kodolányi engedett a történelem hívásának. A „járulékkal" majd egy évtizedet szentelt egy hatalmas kísérletnek. Ez a korszaka gyakorlattá, érzékelhető valósággá tette, amit odáig a demokráciáról, egyáltalán a társadalmak működéséről gondolt, és megajándékozta a felelősségvállalás terhével. Beteljesített valamit, ami korábban inkább csak ábránd volt: de igazi jelentésének megértéséhez az is kellett, hogy nem tartott túl soká. Kodolányi szembesült azzal, amit Jasperset idézve fejezett ki: „Az ember az, amivé válik annak az ügynek a révén, amelyet magáénak tekint." Ő magáénak tekintette az Antall-kormány célkitűzéseit, filozófiáját. De a második szabad választás elutasította ezt az irányt. A magyar szavazó, minden figyelmeztetés dacára azt gondolta, hogy amennyiben Magyarország is azt a gazdasági és politikai modellt követi, amelyet Ausztria, akkor rögvest ő is osztrák színvonalon fog élni. Mivel ez nem így történt, és nem így történik máig, rendre bűnbakokat keres. Részint, hogy valakin levezesse a benne fölgyűlt feszültséget, részint, hogy ne kelljen beismernie a tévedését. Ilyen közegben Kodolányinak nem volt könnyű újrapozícionálni a korábbi független értelmiségi szerepét, hiszen a politikai szerep nemcsak korábban elképzelhetetlen módon stigmatizálta azokat, akik elvállalták, hanem ki is fordította őket korábbi gondolkodásukból. Kodolányinak is évekbe telt, amíg visszatalált szellemi önmagához, miközben vállalta az újfajta közéletiség követelte szerepeket is.

E 2006-ban megjelent kötetben az új évezred nyitányának korszakváltása, a kultúra egyetemes és magyarországi helyzetének stratégiai problémái megkülönböztetett szerepet kaptak. Nem elsősorban politikai értelemben, bár a kötet tartalmaz kifejezetten politológiai olvasatot kínáló írásokat is. Ilyen a besúgás rendszerével számot vető, személyes hangú Ördöglakatok, vagy a sokban forrásértékű, A hosszú forradalom című összefoglalás, amelyben a maga sajátos, kül- és belpolitikai, egyetemes és személyes szempontokat összekötő látásmódjával foglalja össze a rendszerváltozás legkritikusabb szakaszának történéseit. Mégis, a szerző szívesebben emelkedik filozofikus magasságba, és úgy kínál a közéletről átfogó, értelmiségi tükröt. Teheti, mert olyan politikai műhelyben szerzett gyakorlatot, amelyet Antall József gondolkodása fémjelzett: érdemes volna összegyűjteni Kodolányinak a róla született írásait. Egy dolog így is biztos: a Miniszterelnök néhány év során bekerült abba a Panteonba, ahol Kodolányi mesterei laknak: mindenekelőtt Kodolányi János és Illyés Gyula mellé – de sorolhatnánk a többieket is, Bibótól és Németh Lászlóig, Cs. Szabótól és Várkonyi Nándorig és tovább.

Keveseknek adatott meg ez a távlatosság. Néző- és álláspontja ugyanolyan távol állt a közéletet a kívülállás sértett fölényességével ostorozó doktriner értelmiségiekétől, mint a szellemi életet a tudatlanság gőgjével kezelő kulturpolitikusok nagystílűnek mutatkozó kicsinyességétől. Számára ugyanis a szellemi életet nem pártpolitikai szempontokhoz igazodó megmondó emberek kvázi-teljesítményei jelentették, hanem mondjuk, Dante és Brueghel. Rájuk hivatkozva vallotta, hogy „ma is a művészet teremti a kulturális öntudatképeinek nagyobb részét". (8) Más mértékkel, más dimenzióban vizsgálta tehát a kultúra jelenvalóságát mindennapjainkban (azokéban is, akik, mindebből szinte nem érzékelnek semmit!). „A szellem és a kultúra dinamikus, hullámmozgású, mint szinte minden, az élettel érintkező, benne részt vállaló dolog. A hullám ívét, magasságát a következő csúcsig, a hullámtarajig az az impulzus szabja meg, az hajtja, amit a mozgás visszahúzódóban, az előző csúcstól kezdve kap" – írta (9). Fontos megfigyelés, egyúttal vigasztalás is azoknak, akik úgy érzik, hogy nekik csak a kulturális hullámvölgy jutott. Az ő feladatukat is kijelöli: az előző csúcsokra való figyelmet, a korábbi energia átadásának kötelezettségét. Ha korábban máshonnan nem, ebből a képből érthetjük meg Kodolányi jövő orientált, értékcentrikus konzervativizmusának természetét. És ebből a nézőpontból nyeri el értelmét az is, ahogy korunk válságjelenségeit láttatja. „Korunk, hogy egy förtelmes szóval éljek, sikerorientált. A sikert szereti, a gyors sikert. Nem szereti a csendet, nem tudja elviselni kudarcot, nem hisz abban, ami láthatatlan" – mondja. Pedig… Pedig a szellem számára sokadlagos, amit korunk a sikeren ért, és aminek modelljét nem a teljesítmény, hanem a haszon határozza meg. Kodolányi abban hisz, hogy a szellem számára a mű maga a fontos, az életben tartó, távlatot adó siker. Nem elismerésre pályázik, hanem egy magasabb szférával való kapcsolatot keres. Szélsőséges példaként a lágerek világának tapasztalatát idézi. Azt, ahogyan a recski táborban azok reménykedhettek a legnagyobb eséllyel a túlélésben, akik megszervezték a maguk önképzőkörét vagy szabadegyetemét, ahol az éhezés, a hideg, a mindennapi megaláztatások és kínzások dermesztő sivatagában is megteremtették a szellem oázisát – mondja a kultúrfilozófus Kodolányi. De nyomban utána a kultúrpolitikus is megszólal: „A művész veszélyesen él. A kultúra teremtője kockáztat. Létét és egzisztenciáját teszi kockára. Kockáztatnia kell a messze tekintő közösségnek is. Bizalmat és anyagi biztonságot kell adnia." (20)

Szorosan összefügg ez a gondolkodásmód azzal, ahogyan a globalizáció folyamatát, annak lehetőségeit és kockázatait látja. 2001-es esszéje megírása óta csak tizenöt év telt el. Történelmi mértékkel csak egy szempillantás, vagy annyi sem. És mégis, meglepődik az ember, hogy mennyi megvalósult abból, aminek kockázatát már felismerte, de azt még ő sem gondolta, hogy milyen gyorsan megvalósul a benne rejlő fenyegetés. Nem is szólva arról a veszélyről, amit a globalizáció oldalvizén előretörő „multikulturalizmus" fellengzős víziója, illetve az ő mögött megerősödő, az európai típusú kultúrát (a harmóniába olvadó nemzeti kultúrák gazdag együttesét) fenyegető agresszív törekvések jelentenek.

A globalizációt illetően Kodolányi abból indul ki, hogy a „magas művészet, de fénykorában a népművészet, mindig átlépte a nemzeti határokat", a művészek járták a világot, és ezt a szabad mozgást akadályozták meg a 20. század elejének drámai változásai – hogy aztán egy történelmi távlatban rövid megszakítás után minden korábbinál intenzívebben folytatódjék ez a mozgás. Kodolányi úgy véli, hogy a „globalizáció … azért hatékony, mert természetes ösztönök nyitnak neki kaput: nemcsak a hódításvágy, hanem a kíváncsiság és az egyetemesség vágya". (23) E közelítés két alapélményre épül. Az egyik a bolsevik rendszer szabadsághiánya, amelynek velejárója a szabad mozgás tilalma, és a vasfüggöny-élmény. A másik a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában megtapasztalt határtalanság, és az. ahogy az ottani szakmai elittel találkozott. Ennek nyomán elsődlegesen hatalmas felszabadító és termékenyítő erőt, lehetőséget lát a globalizációban. (Nem véletlen, hogy ebben az alkotói időszakban születik meg korábban már tárgyalt és itt is közölt, Amerika ideje című számvetése is.)

Ezt követi a kiábrándulás, az ezredforduló valóságával való találkozás lehangoló tapasztalata. Annak felismerése, hogy a globalizáció elsődlegesen nem a kultúra, hanem a tőke a és a profit érdekei által vezérelt folyamat, amely (miközben példa nélkül álló lehetőségeket villant fel a szellem előtt) mélységesen és agresszíven értékellenes. Ezt a fenyegetést súlyosbítja a digitális robbanás, amely ugyanezt a kettősséget erősíti világunkban. A következmény egyértelmű: az, ahogy Jean Baudrillard megfogalmazza, hogy a valóság leváltható lesz, miközben a valósághiány egy radikálisan átalakult társadalmi közegben újratermelődik. Ami viszont azt is jelenti, hogy föl kell idézni a bolsevik típusú diktatúra ellen vívott harc emlékeit. Az egykori, politikai természetű szabadságharcot követően az értelmiség feladata egy kevésbé egyértelmű elnyomás ellen megvívandó szabadságharc.

E szellemi kihívás jegyében vet számot a hatvanas évekkel (A nagy szétbomlás és a nagy kinyílás). Kiindulópontja Fukuyama 1999-es kötete, a The Great Disruption. Sokban egyetért vele: a hatvanas évekkel kezdődő szétbomlás képében a változások fonákját látja, miközben úgy gondolja, hogy – ahogy mondja – „az igéző féligazságok mestere" – azok színéről nem is szól. Fenntartásai ellenére a könyv elemzésében nem a hiányokra, hanem a hasznosítható szempontokra figyel, Fukuyama bírálatának és szemléletének megannyi fontos tételével, bírálatának java részével egyetért. Meglehet, a hatvanas éveket másként élte meg ezt a korszakot a szovjet rendszer elnyomását szenvedő régiónk (beleértve az elnyomókat is!), mint a Nyugat (és akkor a harmadik világról még nem is beszéltünk), de a kilencvenes évektől erősödő folyamatoknak már mi is részesei lettünk. Így például korábban nem voltunk abban a helyzetben, hogy a „teljes erkölcsi relativizmus" részesei legyünk, vagy szembesüljünk „a baloldali liberalizmus politikai korrektségé"-nek vadhajtásaival.

A kelet-európaiként Amerikát is jól ismerő Kodolányi a korszak változásaink színéről és fonákjáról bőséges tapasztalatokat szerzett. Ezért, Fukuyama képleteit ugyan nem fogadja el, de tudja, hogy amit ő mond, abban valamiképpen már benne van az is, ami régiónk sorsát alakítja, hiszen „közelebb állunk Amerikához és Svédországhoz, mint Japán és Dél Korea" (81). Mondja ezt azért, mert nem technológiában és fogyasztásban gondolkodik, hanem kultúrában. Ebből a nézőpontból Kodolányi ifjúkora, a sokféle (részben hamis) nosztalgiával emlegetett Hatvanas Évek világa sajátos jelentést kap. Az ekkor induló magyar értelmiségi generációnak ez a korszak nem az individuális szabadságharc ideje, hanem az 1956 forradalmában testet öltő heroikus kísérlet szétverése utáni poszt-traumás állapot feldolgozásáé. Ebben sajátosan összetalálkoztak a diktatúra hatalmi érdekei a társadalom szükségleteivel. Nem a diktatúra konszolidálódott, hanem a szellemi és anyagi hiánygazdaság, a minden területen mutatkozó, kibírhatatlan hiány az elviselhetőség szintjére érve stabilizálódott. „A magyar szellem nagy kísérlete, hogy meghaladja önmagát és a történelmet, oly méltatlanul bukott el, oly hatalmas volt a zuhanás a szárnyalásból a sötét megtorlásba, hogy akkor a legtöbbekben az önfeledés és önpusztítás sötét kéje támadt fel a boldog önfeladás helyén, s nem az erkölcsi győzelem, a mégis érdemes volt megtartó tudata." Ennek a helyén tör fel egy sajátos, a kispolgári jólét máshol több évtizeddel korábbi szintjének lebutított változata felé igyekvő (alig, de mégis) fogyasztói mentalitás, amelyet a saját felfogása szerinti pacifikáció felé igyekvő rezsim örömmel fogad. Ezzel párhuzamosan, kevésbé átlátható szempontok jegyében, végbement egy nagyon visszafogott szellemi nyitás is. Vagy csak rés támadt egy zárt rendszeren? A hatvanas évek Magyarországának zárt világának falán a legkisebb repedésén is nagyon messzire lehetett látni, talán messzebbre, mint amennyire falak nélkül figyelt volna az értelmiség. Az ilyen kivételes pillantások ténylegesen keveset, de virtuálisan annál többet adtak: lehetővé tették a szellemi igény megőrzését, a kinyílásba vetett hitet és reményt. És, ha régiónk egészére gondolunk, benne a cseh, lengyel, magyar, orosz filmre, költészetre, a lefojtott avantgárdra, és arra, hogy milyen fogékony közönség várta az új műveket, akkor nem tudunk mit kezdeni Fukuyama bomlás teóriájával. Kodolányinak az a baja Fukuyama könyvével, hogy „ebből a gazdag televényből semmit sem tart figyelemre méltónak. Csak a szétbomlást veszi észre – de nem a bomlás virágait. Nem a kivirágzást, hanem a rothadást." (95)

Kodolányi esszéírói gyakorlatára mélységesen jellemző ez az írás. Egy világszerte divatos olvasmánytól indulva fogalmazza mega maga nemzedéki jelentését és történelmi áttekintését a kádárizmus legjellemzőbb éveinek Magyarországáról. Neki és a kilencvenes években a demokratikus átalakulásban tevékeny szerepet vállaló nemzedéktársainak ez jelentette a hatvanas éveket. És ebben az időkben gyökerezik máig az a gondolkodásmód, sőt az az éthosz, ami az új évezredben is meghatározza szellemi és közéleti magatartását.

A fény rétegei (2010)

A sokfelé figyelő Kodolányi Gyula esszékötetei természetük szerint nem is lehetnek mások, mint sokszínűek. De ezeket a könyveket sosem tárgyuk kötötte össze, hanem az alkotói szemlélet. A 2010-es kötet jelentős részében a húsz évvel korábbi időszak társadalmi elkötelezettsége, közéletisége látszik visszatérni. Azaz talán még korábbi éveké: nem a közvetlen politikai szerepvállalás, hanem a civil felelősség irat vele rendkívül komoly munkát követelő, a magyar szellemi élet, a magyar kultúra problémáit kiválóan feldolgozó tanulmányokat. Olyan írások ezek, amelyek előzményei között ott vannak Márai Sándor (Röpirat a nemzetnevelés ügyében) vagy Németh László (Ha most lennék fiatal; Ha én miniszter lennék…) művelődéspolitikai elképzelései. Műfajilag tehát korántsem idegen a magyar esszé-hagyománytól a szakmai és írói igénnyel fogalmazott, elvárásokat, javaslatokat is felvázoló elemzés a történelmi pillanat kulturális állapotáról. E kötet élén két nagy gondolatfüzér áll, amely nemcsak lényeglátó helyzetkép, nemcsak egy változó kormányzat majdani művelődéspolitikáját megalapozni képes összefoglalás, hanem része Kodolányi írói-gondolkodói ars poeticájának is. Amit ezekben az írásokban megfogalmaz, életútjának minden pontján meghatározónak mondható alapelvek. „A kultúra legfőbb feladata a hagyományok átörökítése és megújítása. Hagyomány és újítás – ennek a viszonynak sikeres szintézise áll ma a kultúra embere előtt" – mondja. (30) Egy meg nem valósult Bartók-film irodalmi forgatókönyvében hőse egy amerikai kifakadását idézi: „Csak a bolond szakítana dacból a múlttal. Ami új és nagyjelentőségű, azt mindig a régi gyökerekbe oltják, az igazán életrevaló gyökerekbe, miket nagy gonddal választanak ki a pusztán csak életben maradottak közül". (122) Ehhez persze tudás kell, ami több mint ismeret – noha ez utóbbi, információ formájában, korunk egyik legveszedelmesebb mítosza. Kodolányi nem technikaellenes, de már az Amerika idejében írásaiban számot adott arról, hogy a technikai fejlődés üdvtanában hinni súlyos kockázatot jelent. Itt, az amúgy kivételes lehetőségeket teremtő információs forradalommal kapcsolatosan megjegyzi: „Fennáll a veszély, hogy azok, akik az internetre vannak utalva ismereteik megszerzésében, tudás helyett tájékozottságot szereznek csupán, vagy esetleg még azt sem". (42)

Olyan diagnózis ez, amelyik jobban aggasztja készítőjét, mint azt, akinek a bajáról készült. Az ugyanis úgy gondolja magáról, hogy kicsattan az egészségtől. Pedig az információ rendezetlen halmazai a ma emberét nem közelebb vezetik a tudáshoz, hanem elválasztják tőle, ami sokféle negatív következménnyel jár. Nemcsak általában látja ezt így Kodolányi, hanem egy amerikai pszichológusra hivatkozva elgondolkodtató példát is idéz: „a diszlexia egy mélyebb tünet következménye csupán. Az olvasás képessége azért hal ki, mert a csend, az elmélyülés terei és programjai fokozatosan kimaradnak az oktatásból" (43).

A jelenség aggasztó. Önmagában is, de különösen azért, mert a világmédiát anyagi erejükkel uraló, ezért mértékadónak tekintett körök nem védekezni akarnak a valószínűleg nélkülük is egyre romló helyzet fenyegetése ellen, hanem ideológiát gyártanak hozzá, egy negatív folyamat igazolásában ragadják meg a maguk haladó voltának, korszerűségének lényegét. Félreértés ne essék: Kodolányi nem ellensége a technikai civilizációnak, sőt kifejezett meggyőződése, hogy azt be kell építenünk mindennapjainkba, hiszen fantasztikus lehetőségeket kínál a világ megismerésére, az emberi szellem kiteljesítéséhez.

Szóló hangra (2012)

Kodolányi esszéköteteit többnyire a tanulmány-természetű írások (néhol egészen a szaktudományos igényeket is kielégítő alapossággal és tárgyszerűséggel megírva!) határozzák meg, a gondolatiság az uralkodó tónus, de mindegyikben találhatók oldottabb, impresszionisztikus, már-már prózába oldott versnek mutatkozó jegyzetek, szubjektív hangú emlékezések (korokra, emberekre, eseményekre). Ez a sokszínűség szorosan összefügg tematikájának összetettségével: a hangnemet, az esszé-műfaj aktuálisan megszólaló változatáról a témák döntenek. Ez a sokszínűség – tán mondani sem kell – természetes egységbe olvad, aminek van egy mélyebb, műfaji, de műfajokon túli oka. Ez a kötet mindent felmutat, ami a Kodolányi esszéket oly jellegzetessé teszi: a sokszínű gondolatiságot, szerte indázó, sokféle ismeretet, tapasztalatot fölmutató és még többet a hátterébe építő költői látásmódot. Számára a világról szerzett tudása annyit ér, amennyit önmaga megismeréséhez kínál. A Kodolányi-esszé lényegéhez tartozik ez a nemes értelemben vett költői „önzés": a költő értekező prózája a szokásosnál személyesebb, a gondolatok koherenciáját az alkotó személyisége, a lírai én hitelfedezete is erősíti.

Ebben a személyességben találkoznak össze jegyzetek, szösszenetek, aprócska impressziók hatására induló gondolatmenetek, tanulmányok, emlékezések, és tárgyuk fontossága által előhívott esszék. Amelyek születését évfordulók, felkérések, alkalmak kényszerítették ki, de minden sorukon érződik, hogy egy költő személyiségében formálódtak éveken, évtizedeken át addig, amíg megtalálták kifejezésük lehetőségeit. Nem is feltétlenül a maguk természete, hanem az élet, életünk szorítása okán.

Ha eltekintünk a Kodolányi Gyula életútját is nagyban meghatározó pártállami korszak külső szorításától (a „tollzárat" okozó cenzúra mindenütt jelenvalóságáról), a rendszerváltó korszak közéleti feladataitól, akkor is érezhetjük, mi minden akadályozta, hogy eljuthasson a mindennapi megszólalás természetességéig. (Ha egyáltalán eljuthat idáig egy olyan alkatú alkotó, akiben még a közlésvágynál/kényszernél is fontosabb a dolgok mélyébe hatolás igénye és a reflexivitás hajlama.)

Itt láthatjuk a legjobban: egy Kodolányi írás, legyen vers vagy próza, noha bárhonnan indulhat és bárhova vezethet, de sohasem véletlen. Sőt, titokban éppen az az egyik legfontosabb célja, hogy bebizonyítsa sorsszerűségét, kozmikus elrendeltségét. Mert az asszociáció sohasem szabad: a felhalmozott élmények, ismeretek, tapasztalatok, a világról begyűjtött tudás, a szerteágazó kíváncsiság, érzékenység, sokirányú figyelem okán szinte bármi mozgásba hozhatja a tudatot. Kodolányi írásaiban ez szellemi mozgás jelenik meg. Indulhat egy természeti képből: egy tihanyi hajnal, egy forró, nyári nap a József-hegyen, négy ajándékba kapott óriáspöfeteg (félreértések elkerülése végett: vadon nőtt gombáról van szó) ugyanúgy elvezethetik akár a végső metafizikai kérdésekhez, mint a gyerekkor emlékeihez, a világ női princípiumán való tűnődéshez vagy a szellemi élet sokféle kihívásához, az értelmiségi lét felelősségéből adódó feladatokhoz. Fölidézhet szellemi találkozásokat, amelyekről szólnia kötelesség, de elindíthatja gondolatait egy-egy aktuális évforduló, váratlanul előugró intellektuális hívó-szó. Különös, hogy gazdag személyes kapcsolatrendszere ellenére kiindulópontja többnyire a magányos szemlélődés.

Hogy világosabban lássuk e jelenség hátterét, nem árt arra is gondolnunk, hogy szellemi-irodalmi értelemben Kodolányi gondolati prózája, színpadi kísérletei, költészete meglehetősen magányos jelenség. Nem kis részben sokszínűsége, összetettsége okán. Erre ma kevésbé fogékony a világ, hiszen többnyire specialisták működtetik. Mi sem jellemzőbb, mint ami Szentágothai Jánosról, a túlzás nélkül világhírűnek mondható agykutató professzorról hangzott el születésének centenáriumán. Utólag sokan abban látták Nobel díja elmaradásának okát, hogy Szántogathai professzor azt a még szűkebb szakmáján belüli kivételes sokoldalúsága folytán több rész-területen is kiérdemelte. Ám e sokféle szakterület specialistai rendre a másiktól várták, hogy fölterjessze e kitüntetésre… Ami azt jelenti: a sokszínűségben megjelenő szellemi többletteljesítmény gyakran nem elismerést kap, hanem hátrányt jelent. Az analógia persze mindig sántít, ám talán utal arra, ami Kodolányi Gyula elismerését sokáig akadályozta.

Kodolányi értékrendjét, világképét tekintve konzervatív – de nem a ráfogások jellemezte honi értelemben, hanem nyitottságában megmutatkozó liberalizmusával egybeérő angolszász normáknak megfelelően. Konzervatív, azaz őrző: értékek őrzője egy korban, amely akarva-akaratlan meg akarna szabadulni értékeitől, amelyek kötelezettséget jelentenek. Kodolányi értéktisztelete a hagyomány védelmének feladatára is kiterjed. Így nem a ma erősödő „neokon" eszmeiség követője. Ha nem kötődne a klasszikus konzervativizmushoz, a mai „átmeneti kor" értékellenességével szembeni ellenállása is konzervatívvá tenné. Ez a szellemiség rendre felbukkan könyve eszmefuttatásaiban: a sokszor egyenesen programszerű értékrombolást tartja korunk legriasztóbb szellemi jelenségének. A „hagyomány megrendült", „érvényét vesztette a hagyomány egész értelmiségi szubkultúrák és esztétikák számára – amelyek éppen vele szemben igyekeznek megalkotni magukat" – írja. Szabó Zoltánról fontosnak tartja elmondani, hogy a „klasszikus hagyomány rendíthetetlen kövein üldögélve" figyeli korát, korunkat. Kodolányi Jánosról, Szabados Györgyről és másokról adott portréit az köti össze, hogy mindannyiukban az értékőrzőt, a hagyománygazdaság folytatóját mutatja be. Ugyanúgy, ahogyan Mádl Ferencről adott kivételesen pontos és szeretetteljes portréjában is meghatározó az a gondolat, hogy a jogtudós-elnök „a műveltség hosszú személyes zarándoklatán keresztül eljutott addig a pontig, hogy felismerje, a legnagyobb tudás az egyszerűség". Mélyen jellemző tehát, hogy a könyv utolsó soraiban még egyszer összefoglalja: „Számomra a hagyomány nagyon fontos lett. A hagyományt úgy fogalmazom meg, hogy változás az állandóságban, állandóság a változásban. […] És lehetséges, hogy a 70-es években fontosabb volt számomra a változás az állandóságban. Most pedig fontosabb az állandóság a változásban." Talán nem fölösleges külön nyomatékosítani: mind a változás, mind az állandóság az értékek világára értendő.

Ez az értékőrző elkötelezettség sokszínű és mintaszerűen nyitott. A hagyomány Kodolányi számára nem múzeumi holt anyag, hanem folyamatosan megújítandó eleven valóság. Mint egy megörökölt kert, amelynek bokrai, fái, virág- és zöldség ágyai megsemmisülnek, ha tulajdonosa csak őrizni, és nem művelni akarja őket. Ez a gondolkodásmód jellemzi a már említett portréiban, amelyek nemcsak tárgyszerűek, hitelesek, hanem az alkotói reflexió (ha úgy tetszik: alanyi líraiság), a továbbgondolás, az új összefüggésekbe helyezés, az értelmezés szándéka dolgozik bennük. Ez hatja át személyes hangú, ám filológiailag is figyelemreméltó tényeket idéző Kodolányi János portréját, vagy éppen azt az emlékezést, amelyből feltárul Bibó István, és a kiváló angol szociológia professzor, Bernard Crick találkozásának története. E találkozás megszervezésében Kodolányi Gyulának kiemelkedően fontos szerepe volt, és eredménye egy tekintélyes, bár „áttörést nem hozó" angol nyelvű Bibó válogatás lett.

Ez a történet a maga gazdag rétegzettségének bemutatásával árnyaltan jellemzi Kodolányi személyiségét. Helyzetéből adódó (családi háttere révén közel áll Bibóhoz, egyúttal a nyugati kezdeményezések elgondolói számára is tökéletesen megbízható) kivételes lehetőségei kivételes kötelezettségekkel és felelősségérzettel társulnak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Kodolányi volt az egyetlen, aki ezt a találkozást létrehozhatta – és ezt meg is tette. Okosan, felelősen, sikeresen. Nem önmagáért, hanem a szellem, a nemzet, Európa szolgálatában. Munkálkodása legfőbb jutalma abban állt, hogy munkálkodhatott. Amikor a történetet elbeszéli, akkor nemcsak a történelem részeseként és tanújaként szólal meg, hanem írói portrét vázol Bibóról, értékes adalékokat kínál a magyar-angol kapcsolatokról, bemutatja a hazai olvasónak Crick professzort (aki saját pénzével is hozzájárult a Bibó-kötet kiadásához), egyúttal tájékoztat a kötet (sajnos, áttörést nem hozó) recepciójáról. Sokban hasonlít ez az írás ahhoz, ahogy Csoóri Sándor 80. születésnapját köszönti. Ugyanilyen polifóniával megszólalva számol be arról az akcióról, melynek során nem pusztán általában a Ceausescu rendszerrel, hanem magával a „conducatorral" szembeforduló Király Károly memorandumát, dokumentumait Csoóri segítségével sikeresen eljuttatták a nyugati sajtóhoz.

Mit jelentett ez? Azt, hogy lehet a haza a magasban, de azon a földön kell szolgálni, amelyen jártunk. Kodolányi Gyula, ahogyan oly sokan, nevesek és névtelenek, pontosan érezte ezt. Az értékek nemzetét és az értékek Magyarországát vallották magukénak. Ez a haza a lelkekben sohasem szakadt részekre. Kodolányi ma is a zsigereiben őrzi a valahai Magyarország teljességét, de annak fizikai romlása miatti személyes és intellektuális fájdalmát nem váltja aprópénzre. Azt gondolja, hogy az igazi haza mindig a magasban, a szellem magasában van. Nem az a „nagymagyar", akiben a leghangosabban zúgnak és zengenek az elveszett területek miatti fájdalom sirámai, hanem aki megőrzi az egységes hazában való gondolkodás képességét, egyben tartja szellemi értékeit – ahogyan azt Babits és oly sokan mások tették.

Nem kell mondani: Kodolányi Gyulának is nagyon fáj a lassanként évszázados nemzetdarabolás. De nem fáj kevésbé a magyarság szellemi örökségének mai, folyamatosan megvalósuló „Trianonja", amikor a nemzeti kultúra pilléreit rombolja le a felejtés és a maradékot a semmi asszimilálja. A terület és népesség vesztésnél veszedelmesebb az a folyamat, melynek során nem az állam fogyatkozik meg, hanem a szellemi haza, a nemzet lényegét, kohézióját kifejező értékek pusztulnak – a szemünk láttára és csöndes kétségbeesésünk közepette. Kodolányi hangot ad a felejtés és pusztulás „kultúrájával" való szembenállásának. Eközben elfogadja a minden élő kultúra részeként, az új kezdeményezéseknek, új értékeknek helyet adó organikus felejtés lehetőségét, azt a képességet, amely nélkül kreativitás sem volna, és nem nyílna lehetőség a megújulásra. De más a teremtő felejtés, aminek során új értékek születnek, és más az, ami maga a sír, „hol nemzet süllyed el".

Talán éppen itt kell megemlíteni, hogy napjaink értékvesztését látva Kodolányi nem éri be az általános kultúrpesszimizmus jegyében megeresztett néhány kritikai megjegyzéssel. Következetesen igyekszik e változások mélyebb magyarázatát adni. Bármilyen lesújtó, amit lát, mégis valamiféle reménységet érezhetünk abban, ahogyan a jelenség együttes okát keresi. Ha van ok, van magyarázat; ha van jó diagnózis, akkor nem pusztán a végzettel kell dacolni, hanem tere nyílik a gyógyítás-gyógyulás, a felépülés folyamatának.

Különös módon ez a reménység fedezhető fel abban, ahogy írásainak felhangjai is összecsengnek. Így értelmezi például azt a jobbára csak a hagyományos értékek rombolásában megjelenő, a közpolitika kultúrharcában kifejeződő, helytelenül, de széleskörűen elfogadottan posztmodernizmusnak nevezett jelenséget, amely a magyar irodalmi életet a rendszerváltó fordulatot követően újraszerkesztette. Nem valamiféle nemzetellenes összeesküvést lát ebben, hanem nagy szellemi folyamatok leágazását. Ahogy mondja, benne is munkált a „posztmodern érzékenység", amikor a „lázadásoknak erkölcse volt", amikor az akkori modernizmus „ablakokat nyitott", amikor egy nagyon keményen képviselt, monolitikus esztétikai (és ezzel együtt társadalmi) rend korlátait feszegette. De, ahogyan írja, „nem az a fontos, hogy én avantgárd vagy posztmodern vagyok-e", hanem az, hogy ami létrejön „ezekben a korszakokban, az maradandó-e, vagy nem".

De túl világnézeti, esztétikai, ízlésbeli, a szellemi és közéleti erkölcs szempontjain, a „paradigmaváltás" problémáját egy sajátos, közvetlenül talán véletlenszerű, de mégis sok évszázados eszmetörténeti folyamatokhoz is köthető összefüggésben értelmezi. Úgy látja, hogy sok évtizedes kihagyás után a magyar irodalomban, szellemi életben ismét szerepet kaptak a mindig oly fontos német hatások. Kodolányi a kialakuló ízlésdiktatúrában ezek megerősödött szerepére utal. Ebben látja a mai magyar színház és a közönség közti szakadék kialakulásának okát („a német hiperrealizmus és neo-expresszionizmus gigászi dömpere gázolta le a magyar színházat, valamikor a nyolcvanas évek közepén, olyan ízlésfordulatot kezdeményezve, amit máig nem tud, nem is fog a magyar közönség bevenni"), de értelmezni próbálja ezt a hatást az éppen a német közönség körében különösen elismert Déry Tibor amerikai sikereinek és a honi kánonban való térvesztésének kontrasztján tűnődve is. Úgy látja, hogy ez a napjainkban is igen erős, bár sokak által pontosan nem is ismert német hatás a a nyolcvanas évek közepén jelent meg. Ahogyan írja, „a pillanat esztétikai hangadói, mint Balassa Péter, német mintákat követtek, a német romantika és expresszionizmus lett az iránytűjük." (Említhette volna persze Kulcsár Szabó Ernő nevét is.) Ezt, a közhelyes ősi szembenállás helyett azért érzi ezt problematikusnak, mert szerinte a magyar irodalmi ízlés hagyományosan „inkább a plasztikusabb, mértékletesebb francia, olasz, angol ízléshez húzott". Ezzel a felvetéssel a mai irodalmi megosztottság mélyszerkezetének vizsgálatában mindenki másétól eltérő értelmezést kínál, ami a szellemi frakcióharcok történetének szempontjából is figyelemreméltó. (Csak reménykedhetünk abban, hogy ezt a megalapozott ötletét részletesen is kidolgozza.)

Epilógus

Kodolányi esszéit olvasva rendre érzékelhetjük, hogy poétikája nem szorítkozik költői életművére. A tágabb értelemben vett kortárs nyugati (és nemcsak nyugati) költészeten, esszéken, de képzőművészeten, zenén és filmen csiszolt művészetfelfogása elkötelezetten modern. Olyan nyitottsággal, ami messze túlmutatat a hazai (mindig csak „úgy nevezett"!) posztmodernség nem annyira művészi, mint inkább kultúrharcos esztétikáján. Az esszékben is kamatozik az így formálódott szemléleti tágasság, ami a túlságosan élesen tagolt, sokszor programszerűen szűkített irodalmi közegünkben magányos jelenséggé teszi. Értékkonzervatív gondolkodónak költőként túl modern; gondolkodóként viszont konzervatív. Történelemről, kultúráról, politikáról a nemzet-paradigmában gondolkodik, de olyan otthonos a világban, hogy az a nemzeti elkötelezettség hagyományos felfogása szerint egyenesen kozmopolitizmus. A szellemi polgárháború logikája a kétpólusú gondolkodást szereti, Kodolányinak viszont minden árnyalat fontos. Eközben nemcsak a magyar értelmiségi természetes szabadságharcát kellett megvívnia, hanem van egy nehezen elmondható személyes harca is.

Lehet ugyanis akármilyen független, olyan családi kapcsolatrendszerbe illeszkedik, ami fogadtatását, különösen a sorsdöntő pályakezdés idején alapvetően befolyásolta. Saját arcáért nemcsak önmagával kellett megküzdenie, hanem a vele szemben támasztott elvárásokkal és előítéletekkel is. Nem volt könnyű, de megtalálta a saját útját. Nem fordul szembe a sors ajándékaként kapott mesterekkel, ha úgy tetszik: nem árulta el őket, de mégsem lett besorolható a „népi" író kategóriába. Legfeljebb annyiban, amit ez a hol megbélyegző, hol felmagasztaló kategória a maga rugalmasságának keretei között mindig is megengedett, mert esetenként, főleg, ha ütni kellett őket, ide soroltak olyan karakteresen nyugatos (sőt nyugatos!) alkotókat, mint Szabó Lőrinc vagy Cs. Szabó László. De, nem irodalmi, hanem politikai-világnézeti okokból természetes, hogy ide tartozott a nemzedéktársai közül a kortárs világirodalom egyik legjobb ismerője és sokban követője, Németh László is.

Kodolányi tehát nem lett hűtlen a nagy példákhoz – de nem semmiben sem lett az epigonjuk. Egy pillanatig nem tagadta, hogy mit köszönhetett nekik, és élt azzal a kivételes lehetőséggel, hogy olyan kapcsolatrendszerbe került, amely ma már a magyar művelődéstörténet része. Ebben a közegben nap mint nap érezhette a legnagyobbak kézmelegét. Olyan szellemi világban élhetett, amely kiragadta a közvetlen politikai-ideológiai környezet szorításából, és olyan „egyetemre" járhatott, ahol – Kodolányi Jánoson és Illyés Gyulán kívül – Bibó Istvánok, Szabó Zoltánok, Cs. Szabó Lászlók tanítottak.

Kodolányi Gyula máig pontosan tudja, mit köszönhet életútja nem szokványos alakulásának. Nem titkolja, milyen sokat jelentett gondolkodása alakulásában az, hogy a pártállami körülmények közt apósa (nagyon viszonylagos) védettsége rá is kiterjedt. Élt ezzel a lehetőséggel, de arra használta, hogy eljusson önmagához. Erre terelték a magyar irodalom kiválóságaival való találkozások. (Így pl. Németh Lászlóval vagy Jékely Zoltánnal, akitől első angol Shakespeare-kötetét kapta, és akinek mostanság Shakespeare szonettekkel törleszti tartozását). De jó sorsa úgy hozta, hogy a későbbiekben, egyre inkább saját jogon, a számára oly kedves amerikai, angol és más kortársakkal is kapcsolatba kerüljön: olyanokkal, mint Ted Hughes vagy éppen Salman Rushdi.

E sorszerű adományokért Kodolányi Gyula azzal fizetett, hogy elvállalt alkotói munkásságát akadályozó közéleti feladatokat. Bármennyire is más költői elveket követett, mint Illyés, ő is el tudta fogadni a „legyen a költő hasznos akarat" parancsát. Esszéi azt mutatják, hogy az irodalmi szempontból talán elfecséreltnek tűnő évek mégsem voltak haszontalanok.

Sokfelé elkerült, sokféle feladattal kellett megküzdenie. Eközben nagyon sok ismeretre és ismerősre talált, kivételesen sok új, pusztán az irodalomtól nem várható impulzust kapott. Antall József külpolitikai tanácsadója volt, bábáskodott a Duna Televízió megszületésénél, sokféle metszetből láthatta az egyetemes és a magyar kultúra folyamatait. Közéleti szerepvállalásaitól még szélesebbé vált látóköre, ahogyan kivételes lehetőséget kínált neki amerikai vendégtanársága (legutóbb Atlantában, az Emory Egyetemen tanított amerikai hallgatókat Közép-Európa, vagyis a magyar érdekű Európa ismeretére.) Messziről sok minden tisztábban, valós arányait mutatva látszik. Nemcsak a történelemben, irodalomban, hanem apróságokban is: többet mutat annak a Balaton, aki látta az óceánt is.

Verseit, esszéit, életútját megismerve láthatjuk: Kodolányi Gyulát kivételesen gazdag háttértudáshoz segítette sorsa és tehetsége. Nem csoda hát, ha oly sok mindenre fogékony. Ez az összetettség ott van személyes kapcsolataiban, a magyar és egyetemes történelemhez, sokféle kultúrához való viszonyában, térben és időben egyetemes látásmódjában, kifejeződik sokféle működési területen, szellemi, közéleti tevékenységében.

Megkockáztatnám: a mai magyar szellemi életben nagyon kevesen vetekedhetnek vele ebben. Ennek a gazdagságnak vannak hátrányai is. Az például, hogy a kritika nem tudja követni, az életmű nem fér be kliséi közé. Nincsenek, mert nem lehetnek hozzá kategóriái. Ezért, jóllehet értékes írások foglalkoztak vele, fontos interjúkat adott, sőt, jelentős állami kitüntetések után 2015-ben megkapta a legrangosabb civil elismerést, a Prima Primissima díjat (amelynek közelébe először a Magyar Szemle által nyert Prima cím vitte), Kodolányi recepciója nem ér föl teljesítményéhez. Modern konzervativizmusával olyan gondolkodásmód kimagasló alkotója, amelyik nincs a mai szellemi közbeszéd középpontjában. Talán nem is baj ez, hiszen ő sem azért ír, hogy a mainstream dédelgetett celebritásaival egy sorban emlegessék. Sok szempontból bizonyosan jobb így: csöndben dolgozni. Ez is kell ahhoz, hogy az utóbbi évtizedben sorra jelenjenek meg kitűnő kötetei, és életműve folyamatosan gyarapodva egyre jelentősebbé váljék. Láthatóan az összegezés korszakát éli, és ez bizonyára elégtétel írói magányosságáért – aminek nagy előnye, hogy így biztosan jó társaságban van

[2016]