Kótai József

Kótai József alkotói pályája, egyéni művészi útjának keresése az Iparművészeti Főiskolán folytatott tanulmányok befejezése után, 1963-ban indult. Amiképpen a felsőfokú képzés során döntő hatással volt rá Borsos Miklós személye és iskolateremtő szobrászi gyakorlata, az önálló alkotói világ megteremtésében is ennek a szellemiségnek az alapjaira hagyatkozott. Ez a tény is jól érzékelteti Kótainak azt a jellembeli adottságát, hogy következetesen és kitartóan ragaszkodik azokhoz az értékekhez, személyekhez, helyzetekhez, erőkhöz, amelyeknek-akiknek minőségi voltát felismerte és a hozzájuk való kötődést egyszer tudatosan felvállalta. Igaz ez a fizikai ténykedést biztosító műhellyel, az Iparművészeti Vállalat Ötvös Stúdiójával kapcsolatban is.

1. alkotói korszak (1988-ig)

Művészi pályájának első korszakában, a diplomaszerzést követő első bő évtizedben, folyamatosan készítette azokat a használati és dísztárgyakat (gyertyatartókat, dobozokat, fali díszeket), amelyeket a Képcsarnok boltjain keresztül forgalmazott. Ekkori tevékenységét lényegesen befolyásolták az üzleti szempontok, a vásárlói ízlés kielégítése, amelyet a forgalmazó képviselt az alkotóval szemben.

Másfajta külső elvárást jelentett az a beruházói megbízás, amelynek köszönhetően 1966-ban másfél m2-es dekoratív felületet alakított ki sárga és vörösréz lemezek domborításával az Orvos Továbbképző Intézet épületének belső terébe.

A művészi útkeresés újabb lehetőségeként élte meg az 1970-es évek elején kapott restaurálási munkákat: Vastagh György: Csikós című szobráét (1970) és az Iparművészeti Múzeum Esterházy-székeiét (1972).

Ezeknek a feladatoknak a tárgyalkotói, tárgykezelési gyakorlatában azonban, a megélhetési kényszer mellett egyre erőteljesebben jelentkeztek valóság-megismerési és -értelmezési igények is. Az ötvösművészet anyagaival való mindennapos kapcsolat, természetüknek egyre bensőségesebb ismerete, alakíthatóságuknak egyre gyarapodó személyes tapasztalatai nemcsak a használhatóság, a gyakorlati funkció betöltésének kérdéseit vetették fel, hanem a használati szokásokban kialakuló, illetve őrzött világképi emlékek, vagy újonnan megjelenő élmények értelmezésére is késztették az ezzel foglalkozó művészt.

Ennek a szellemi folyamatnak a jeleként értelmezhető az, amikor a használati- és dísztárgyakon következetesen megjelentek az egyre karakteresebb plasztikai értékeket mutató, figurális motívumok.

1975-től centrifugális öntéssel és az ősi, viaszveszejtéses eljárással készített olyan, 10 cm-nél kisebb ezüst figurákat, amelyeknek kompozíciós erőterében a használati funkció a valóságértelmező üzenetnek alárendelve kapja meg szerepét.

A miniatűr plasztikák a különböző, kézműves mesterségek (asztalos, fazekas, üvegfúvó) allegorikus alakjait, bibliai szereplőket vagy szenteket (főként az ötvösök védőszentjét, Eligius püspököt) jelenítettek meg – kivétel nélkül groteszk hangvétellel.

A miniatűr ezüst plasztikák megszületése olyan döntő fordulatot jelentett Kótai József alkotói pályáján, hogy egy új korszak kezdetének jeleiként kell tekintenünk őket. A bennük megmutatkozó, önálló alkotói szemlélet érvényesülésének karakteres példája az 1978-ban, viaszveszejtéses eljárással készült, ezüst Keresztelő tálka. A 12 cm átmérőjű, kerek forma, középső, tállá mélyülő felületében, az átló vonalán függőlegesen, a perem magasságáig emelkedő plasztikaként helyezkedik el Keresztelő Szent János alakja. Botja ugyanazt a szigorú függőleges – eget és földet összekötő – irányt ismétli, mint a figura törzse. Ruhájának redői, vízszintesen hangsúlyozott hullámai azonban arra a vízre asszociálnak, amelynek csekély mennyisége, alkalmanként a tálkában hivatott összegyűlni, de kegyelmi erejével mégis valóságdimenziók összekötését valósítja meg.

A Sámson 1981-ben öntött ezüst figura gyertyatartóként is szolgál, de a plasztika kompozíciós megoldása a szellem világosságára és ennek erejére helyezi a hangsúlyt a fizikai erővel szemben. A gyertya tartására szolgáló elem, Sámson fején a glória funkcióval mutat átfedést, amely fizikai és szellemi létezésének isteni meghatározottságára hívja fel a figyelmet.

Pályája második korszakának végén, 1988-ban készítette el ónozott vörösréz úrasztali felszerelését a ramocsaházai református gyülekezet számára. Ezek a tárgyak ugyanúgy konkrét liturgikus funkciót töltenek be, mint a korábban bemutatott keresztelő tálka. Mindkét eset különlegessége, hogy a gyakorlati funkció és a valóságértelmező üzenet szerves egységben, egymást teljességgel azonosítóan jelenhetnek meg a tárgyakban.

A használati tárgyak és kisplasztikák szellemi és kompozíciós kapcsolatának alakulásával összhangban jelent meg Kótai József pályáján, Az 1975-ös kezdő évszámmal jelzett második korszakban egy új műfaj iránti alkotói érdeklődés is. Érmeivel részt vett az 1977-ben megrendezett első, soproni Éremművészeti Biennálén, majd a biennále valamennyi, elkövetkező tárlatán.

Ebben a műfajban is tudatosan vállalta Borsos Miklós szellemi örökségének követését. Ennek eredményeként Kótai olyan plasztikai élményt teremt a többnyire kerek alapfelületen, amelyben a háromdimenziós figurák kibillennek ugyan a merőlegesek-párhuzamosok biztonságából, de fölébe emelkednek ezek korlátainak, határainak. A kompozíciók kerek alapja, a teljesség geometriai szimbólumaként tartja meg az időtlenségbe, illetve a végtelen térbe átlényegült történelmi, mitológiai vagy akár hétköznapi életképeket. Ennek példái a Savoyai Eugénre vagy Szent Istvánra emlékező sorozat darabjai, a Duó párjai vagy az Angyali üdvözlet is.

2. alkotói korszak (1988–1990)

Kótai József pályájának második, az 1980-as évek végéig tartó korszakában szép számmal találhatóak beruházási munkák is, amelyek jól érzékeltetik a szellemi rokonságot a kisplasztikák vagy érmek világával. Méreteinél fogva a leglátványosabb, időben a legkorábbi a Szegedi Nemzeti Színház részére készített fríz. Ennek szükségességét nem valamilyen fennkölt szellemi igény indokolta, hanem egy sajátos gépészeti helyzet: a szellőzőcsövek nem kívánatos látványát kellett elfedni úgy, hogy az a műszaki folyamatokat ne zavarja, sőt – alkalmanként – leszerelhető legyen. 12 m hosszú és 70 cm szélességű felület állt rendelkezésre ehhez a kompozícióhoz. Az építészeti elvárásoknak megfelelően, különböző színházi kultúrákhoz kötődő, 16 maszkot készített Kótai, maratott elemekből. Ez a motívum nemcsak tartalmánál fogva kapcsolódik a színház világához, de alkalmat biztosított a pozitív és negatív formák viszonyát, a különböző valóságdimenziók idő- és térbeli találkozását érintő, az alkotót foglalkoztató kérdések, formai és filozófiai elemzésére, értelmezésére.

A maszk-téma művészi továbbgondolásra kínált újabb alkalmat két vízköpő megvalósítása 1981-ben és 1989-benBudapest V. kerületében, a Bank és a Veres Pálné utcában. Ezek bronzból, öntéssel készültek, tehát a technikai eljárás más szemléletbeli megközelítést engedett meg, mint a színházi munkák esetében. A nagyváros közepén, vízzel összefüggő, gyakorlati funkciójuk is más filozófiai közegbe helyezi őket, mint a művészet közegében megjelenő társaikat.

1989-ben került az egri Kossuth utcába Kótai József Cipész-cégére. Az ónozott vörösréz kompozíció sajátos belső feszültségét az adja, hogy benne nagyobb hangsúlyt kap a cipész figurájának „készítettsége", azaz ötvös-munka volta, mint a kezében tartott cipőé. Az alkotó tevékenység így nem a látszat szerint erre hivatott cipész alakjához kötődik, hanem a kompozícióban láthatatlan, másik személy is megjelenik a figura- készítés gyakorlati technikájának ráutalásával.

A beruházási munkák között is megtalálhatóak azok a darabok (amiképpen plasztikai elemeket tartalmazó használati tárgyaknál), amelyeknél a gyakorlati funkció és a valóságértelmező üzenet egymást teljességgel azonosítóan jelenhetnek meg a tárgyban: 1987-ben, vörösrézből készült a Magyar Nemzeti Galéria Nádor Kriptájának örökmécsese, 1990-ben pedig vörös- és sárgarézből, valamint bronzból a kaposvári Szent József templom keresztelőkútja, és örökmécsese.

3. alkotóikorszak (1991–)

Pályájának harmadik szakaszában, az 1990 utáni időben több restaurálási feladatot is elvállalt Kótai József: a márianosztrai Emlékkeresztet (1991), I. Ferenc József és Erzsébet királyné gödöllői büsztjét (1992), a Szent István Bazilikában őrzött Szent Jobb ereklyetartót (1999), valamint a szentendrei Ortodox Gyűjtemény Grábóczi Szentségházát (2001). Ezekben a munkákban a jelenkor lelkiségével és tiszteletével tekintett vissza a történelmi idők mesterségbeli értékeire.

A korábbi alkotói folyamatok éréseként, érdekes jelenség figyelhető meg az 1990-es években, illetve a 2000 után készült figurális alkotásokon.

A számos ezüst és 8 cm magasságú Eligiusz kompozíció között megjelent 1994-ben egy 30 cm-es bronz, ún. Sóstói Eligiusz – az ottani alkotótelepen eltöltött idő eredményeként. A méretbeli növekedés és a plasztika megszokott anyagának megváltoztatása kísérletezést, újszerű megnyilatkozást éreztet.

Ehhez kapcsolódó, más újszerűségek is megfigyelhetőek a 2000-ben öntött, Varga Péter bemutatja a Vezekényi tálat Szent Eligiusznak vagy a 2002-ben, viaszveszejtéses eljárással megformált Betlehem című kétfigurás műveken.

Ezeken a munkákon nem kapcsolódik a figurális motívum semmilyen használati tárgyhoz, de más olyan környezeti elemet sem rendel melléjük az alkotó, ami térbeli vagy időbeli azonosíthatóságukat biztosítaná (a szemlélő kultúrtörténeti ismeretein túl). Így rokonságot mutatnak azzal a világképi jellegzetességgel, amely Kótai József művészi világát pályájának minden egyes korszakában jellemzi: a különböző idősíkok és térbeli dimenziók egyidejűen vannak jelen valamilyen plasztikai helyzetben. Ez a jellegzetesség többféle eszközzel jut ugyan kifejezésre, de minden esetben következetesen érvényesül.

A korábbi plasztikák miniatűr alakjai használati tárgyakhoz való kompozíciós viszonyukkal utaltak a használatétól megkülönböztethető valóságdimenzióra, vagy az általuk meghatározott tér szerkezeti sajátosságai vetették fel ennek lehetőségét. Egyszerű tartalmi jelzéssel is jól érzékeltethető ez a felfogás: Szent Eligiusz alakjában, arcvonásaiban gyakran ismerhető fel az alkotónak egy-egy kortársa.

A Vezekényi tálat bemutató Varga Péter esetében a kétféle történelmi időben létező személy két testben látható ugyan, de a kompozíció elemeinek méretbeli viszonya is jelzi, hogy nem csupán életidejük távolságának áthidalására van szükség térbeli találkozásukhoz, hanem létezésük valóságdimenzióinak összekapcsolására is.

Az alakok, egymáshoz viszonyított méretbeli aránya feltűnően eltér a látási tapasztalatainkban megszokottaktól a Betlehem című ezüst plasztikán is. A szülő-gyermek testi méretbeli különbsége felfokozott szélsőségben mutatkozik meg, ami felveti a fizikai realitáson túli értelmezés szükségességét.

A méretbeli torzítások a Kótai József művészetére alapvetően jellemző groteszk szemlélet egyik sajátos megnyilvánulási formájaként is kezelhetőek. Amiképpen egy-egy arckifejezés, mozdulat, az egész emberi test arányai torzultságban jelennek meg a kompozíciókon, ugyanez érvényesül két figura egymáshoz való méretbeli viszonyában vagy térbeli helyzetében is. Ez az ábrázolásmód gyakran vált ki humoros hatást a szemlélőben. Ha azonban – a humor természetének lényege szerint – tovább gondolkodunk, akkor megkereshetjük, hogy mi az a valóságismereti, világképi élmény, mi az a tapasztalat, amelyet a groteszkség humorának nagyítóján keresztül, a belső viszonyok torzításával tesz érzékletessé alkotásain Kótai József.

Mit üzen a többféle látószög egyidejű érvényesítésével? Kompozícióiban milyen látószögek képei kerülnek egymással fedésbe? Távoli földrajzi tereké és távoli történelmi időké? Személyes belső és társadalmi valóságunk külső történéseié? A merőlegesekkel és párhuzamosokkal meghatározni vélt természeti és az ebbe nem kényszeríthető természetfölötti valóságé? A válaszok megszületését mindnyájunkban elindíthatják Kótai József alkotásai, ha belső érzékenységünkkel rá merünk hagyatkozni a művek által küldött impulzusokra.