Makkai Ádám

Makkai Ádám 1935. december 16-án született Budapesten. A helyszín különösen fontos, hiszen életének nagy része nem a magyar fővároshoz köti, mivel pályájának alakulásába igencsak beleszólt a huszadik századi történelem. Egyetemi tanulmányai (Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar–francia szak) után, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Távozásának egyik oka az volt, hogy több cikket hagyott a Szabad Nép székházában, és véleménye szerint ez a tény több éves börtönbüntetést eredményezhetett volna számára.

Tanulmányait nem kisebb jelentőségű egyetemeken végezte, mint a Yale és a Harvard, és hamarosan megszerezte a nyelvészdoktorátusi fokozatot. Részlet egy önéletrajzi írásából: „… 1958. szept. 2-án álltam munkába a Hawaii szigeteken, mint német-francia és latin tanár az Iolani School nevű magániskolában, amelyet 1853-ban alapított Emma királynő. Az első orosz szputnyik fellövése után felkértek, hogy tanítsak oroszt is: így lett az Ionaliból az első gimnázium a Csendes-óceán közepén, ahol oroszt lehetett tanulni…"

Így indult tehát a tanári és nyelvészi pályája, amelynek később fő vizsgálódási terepe lett a nyelvek idiómaszerkezete. Egyetemi tanár lett Chicagóban, és egyre inkább kibontakozott tudományos pályafutása.

Mindezek az élettények épp oly fontos szerepet játszottak életében, mint a származása: édesanyja az erdélyi református ősöktől származó és íróvá vált Ignácz Rózsa, édesapja pedig Makkai János (országgyűlési képviselő, az Esti Újság szerkesztője) volt. Ezek az értékek is hozzásegíthették ahhoz, hogy neves és elismert nyelvész, író, költő és műfordító lett belőle.

Ugyanakkor a származása Magyarországon a hatvanas években nem sok jóval kecsegtethette volna, családjának, rokonainak társadalmi szerepvállalása, jobboldalisága miatt. (Nagybátyja volt egyébként Makkai Sándor, kolozsvári református lelkipásztor és ismert író.) Amerikában sem szakadt el a magyar világtól és irodalomtól, és érdekes életrajzi adalék, hogy édesanyja küldte neki külföldre a hazai irodalmi termés javát. Így ismerhette meg többek között Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Ottlik Géza vagy Mészöly Miklós műveit.

A hetvenes években már személyesen is hazalátogathatott, és ezáltal könnyebben tájékozódhatott. Egyre összetettebb lett munkássága, verseket írt, és magyar költők műveit fordította angol nyelvre. Azon írástudók közé tartozik, akik az emigrációban is szolgálták a magyar irodalom és kultúra ügyét. Egyik fontos tette ebben az ügyben, hogy szerkesztett egy magyar költők műveiből összeállított antológiát, ezt angol és magyar nyelven is megjelentette. (A magyar változat címe: A csodaszarvas nyomában. Tinta Kiadó, 2002.) Ebben ezer verset adott közre a magyar költészet nyolc évszázadából. Egy rövid idézet a szerkesztő előszavából: „Az emigrációs életforma a magyar versekre való állandó emlékezést, a versek magunkban való mondogatását, valamint magát az írást így egyféle nyelvmegtartó erővé tette sokunkban, akik nyugaton lettünk magyar írókká, költőkké…"

Fontos tény az is, hogy Makkai Ádám 1973-tól közreműködött az Ötágú Síp című magyar folyóirat szerkesztésében. Ez az Amerikában megjelent kiadvány hat számot ért meg. Abban az időben egyre inkább kibontakozott irodalmi munkássága, s ezen belül különös érzékről tanúskodtak metafizikai és ironikus versei. Most az időrendet kissé megbontva essék szó egy különleges irodalmi kísérletéről, a 2003-ban megjelent Úristen! Engedj meghalni! című kötetről, amelynek alcíme: Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése. (Árgus-C.E.T. Belvárosi Kiadó) Kiemelt helyet foglal el az életműben az előbb említett mű, amely Makkai Ádám munkásságának sajátos világába is betekintést enged.

Az ajánlásban olvasható: „Az újkori magyar irodalom egyik legkülönösebb, legprovokatívabb szellemiségű művét tartja kezében a nyájas olvasó. A téma (részben) ismert: legendákból, mendemondákból, meg nem erősített híresztelésekből, áltudományos feldolgozásokból. Eszerint 1949. július 31-én Petőfi Sándor nem esett el a fehéregyházi, vesztes csatából menekülve, hanem élve maradt, orosz fogságba került és végül Szibériában halt meg." Ahogy Legeza Ilona írja: „A sokműfajú – drámát, prózát, lírát elegyítő – kötet irodalomtörténeti szempontból és prózaesztétikai szempontból is érdekes olvasmány." (legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li2830)

És arról is essék szó, hogy a nyolcvanas években föléledt legenda valóban sokunkat megérintett, hiszen sokan gondoltuk úgy, hogy mivel a költő 1849-es „elesésének" sincs teljességgel biztos dokumentuma, esetleg a barguzini történet sem lehet teljesen alaptalan. Megoszlottak és ma is megoszlanak a vélemények, akkor is, ha irreálisnak tűnik a női csontváz-féle változat.

Mindenesetre Makkai Ádám „vette a lapot", és kétségkívül szellemes, valódi írói-költői felelettel lepte meg az irodalmi világot. Kétségtelen, hogy a szatíra és a drámaiság egyaránt jelen van könyvének írásaiban, minden részletében. Például a nyitó műben, a Potomság: Petőfi Segesvárnál című irodalmi forgatókönyvben, amelyben megidézi a korszak számos alakját, többek között Bem Józsefet, a dalai lámát vagy éppen Kőrösi Csoma Sándort. Játék, fantázia, alkotó képzelet itt is, ott is. Legyen szó akár Petőfi Sándor halála után írott költeményeiről vagy éppen a képzelt szibériai időszak képzelt verseiről. De megjelenik a költő Tibetben és a szellemi világban is, másutt pedig szembesül saját utóéletével. Más részletekben tovább tágulnak a körök, akár a huszadik századi költőutódokig. Például a Petőfi-életrajzot megírt Illyés Gyuláig.

Azt is láthatjuk, hogy Makkai Ádám ebben a különös művében élvezettel él azzal a tudással és tehetséggel, ami addigi pályáján is a sajátja volt. Szépirodalmi tevékenysége mellett szerepet játszik ebben nyelvészeti arca, illetve az idegen nyelvekben tanúsított jártasság, a nyelv kreativitását felhasználó képessége.

Izgalmas könyv ez azok számára is, akik együtt tudnak szárnyalni a képzelet világában az alkotóval. S akiket persze Petőfi Sándor alakja és költői utóélete is érdekel. Persze már maga a kötetcím sem akármilyen! Ha a jó cím sajátosságai közé tartozik, hogy keltse fel a figyelmet, legyen lehetőleg rövid, és arról szóljon, amiről a mű is szól, nos, e szempontok szerint az Úristen! Engedj meghalni! kifejezetten jó címnek számít. Egyben jelzi azt az abszurditást is, ami körülveszi a Petőfi-legendát már a tizenkilencedik század óta. A költőét, akinek halálát sokan nem voltak hajlandók tudomásul venni. Sem akkor, sem később.

A magyar gondolkodástól (a néplélektől?) nem áll messze a „legendagyártás", a mondák világa, többek között az egyszerű emberek között álruhában járó király történeteinek sora. Petőfi Sándor esetében is sok minden megtörtént. Nem sokkal 1849 után sokan látni vélték, vagy éppen említhetjük a nem mindig ízléses ábrázolásokat a világszabadság és a hazafiság nagy alakjáról. Makkai Ádám nem esik bele ilyesfajta hibákba: szembenéz mindenféle változattal, és bizonyos szempontból távolságtartással kezeli anyagát. A Kossuth-díj átvételét követően egy interjúban így nyilatkozott: „Abban bízom, hogy a díj segít abban, hogy jobban felfigyeljenek a műveimre, feltámasszon régebbi köteteket. Például a Petőfi-könyvem, amit a legérdekesebb alkotásomnak tartok. Nem tudom, miért az elsikkadás volt a sorsa…" (Laik Eszter: Egy világpolgár magyarul. Interjú Makkai Ádámmal és feleségével, Arany Ágnessel. https//irodalmijelen.hu/…/egy-vilagpolgar-magyarul-interju-makkai-adammal-f…)

Szomorú és víg, tragikus és komikus részletekben igencsak gazdag ez a könyv. A totális fikció, Makkai Ádám és Petőfi Sándor titokzatos szellemi kapcsolata, a szibériai pokoljárás epizódjai, a keleti vándorlások misztikuma, a tibeti aranykoporsóval kapcsolatos időutazás, nos, ezek mind-mind biztosítják a befogadó, az igényes olvasó számára az élvezetet, ami azért a mai magyar irodalomban sem túlzottan gyakori, legalábbis ebben a páratlan összetettségben. Az időutazásba az is belefér, hogy kamerákkal pásztázzák ezt az utat, elérkezvén napjaink világához, s egyben hangsúlyozván valami sajátságos öröklét erejét. Hiszen tudjuk a közhely igazságát: a költő sosem hal meg igazán, hiszen műveiben él tovább. Persze csak akkor, ha nem lepi be életművét a feledés homálya…

A teljesség igénye nélkül ragadjunk ki önkényesen egy részletet a műből! Például a Petőfi Sándor halála után írott versei című fejezetből, a Barguzintól Lasszáig tartó út jegyzeteiből. Ebben a részletben szerencsésen keveredik egymással az epika és a líra, ily módon Makkai kapcsolódik a János vitéz vagy éppen A helység kalapácsa szerzőjéhez, az elbeszélő költemény jeles tizenkilencedik századi alkotójához, Petőfi Sándorhoz. A verses történet szereplője a dalai láma (bármelyik korszakból) és Kőrösi Csoma Sándor, a költő „druszája".

Persze attól függetlenül, hogy Makkai megpróbálja Petőfi hangját átvenni, azért jól látható, hogy az ő nyelvhasználata és stílusa „modernebb", helyenként „groteszkebb", mint a nagy elődé. És már-már arra is gondolhatunk, hogy a Petőfi-sztori csak ürügy ahhoz, hogy Makkai kiélje eredendően nyelv- és stílusteremtő hajlamait, és kedvére játsszon és szárnyaljon. S íme, a befejezés: „… hosszú, keserves az út, míg ideér a diák – / ámde ha „hóttod után" se' teszed le a mennyei tantárgy / zárthelyi szóbelijét, visznek az ördög elé, / ő pedig jól kinevet, mert érzi, hogy mennyire féltél: / buksz nagyot, és abitur nincs – te maradsz a lidérc."

Jeles, gondolatilag is gazdag ez a végkifejlet. Már-már elszakadván a könyv tényleges tartalmától, általánosabb síkra emelvén a mondandót. Összességében igaz, hogy az életmű ezen alkotáson keresztül még jobban megismerhető, hiszen az író és költő számos erényét fölmutatja. Ezt megelőzően 1966-tól jelentek meg kötetei. Az első ezek sorában a Szomj és ecet című verseskötet. (Amerikai Magyar Írók, Los Angeles) 1952 és 1966 a két évszám, a kötet ennek az időszaknak a lírai termését tartalmazza. Ekkor még jól látszik, hogy költészetének vonásai erős József Attila-hatás mutatnak, a későbbi, az avantgárd felé nyitás előtt. Természetesen az emigrációs tapasztalatok és élmények is meghatározóak ekkor számára, bár legelső versei még Magyarországon keletkeztek. Már ekkor föllelhető költészetében a szatirikus hangvétel. Van verse, amely 1956-nak állít emléket, s ebben természetesen az önéletrajzi háttér is fontos szerepet játszik.

Makkai Ádám költészetét kifinomult formakultúra jellemzi, az alkotó képzelet sok sajátossága, nyelvi gazdagsága és leleményessége. Műveinek világa mögött ott húzódik erős istenhite, és az ezzel összefüggő bizonyosság. Ahogyan Neményi László jellemezte a Jézus és a démonok imája című válogatott Makkai-kötet (Tinta Kiadó, 2005) záró tanulmányában: „Tekintélyromboló forradalmiság és hagyománytisztelet Makkai Ádám költészetében…"

Ezt megelőzően már 1991-ben megjelent egy kötet összegyűjtött verseiből Jupiter szeme címmel (Héttorony, Budapest). Költészetével és magatartásával kapcsolatban gyakran használják a „kozmopolita" minősítést, de azt is hozzáteszik, hogy ezzel együtt jellemzői közé tartozik az is, hogy magyarságát mélyen átéli. Ez az összetettség jól látható az 1991-es kötet műveiben is. Egy vallomása szerint: „Az írott szöveg akkor jó, ha duplán vagy triplán is megdolgoztatja a képzeletet…" Mindehhez hozzátehetjük, hogy számára igen fontos a meditatív jelleg, a bölcselet hatása a szépírói alkotásokra. Költői képei mellett olyan nyelvi konstrukciókat is alkalmaz, amelyek a nyelv természetéből következnek. Első kötetére utalva vallja, hogy a költészet tulajdonképpen „ecet". Szerinte ez azt is jelenti, hogy a költő dolgai közé tartozik a „csúf" kimondása.

Életművének összetettségét jól jellemezhetjük egyik versének néhány sorával.

„Kelták és druidák ivadéka vagyok, / írva nagy keservem megírülök néha. / Tollam alól holtan hull ki a portéka, / dalom sírfelirat. / Fagyott égen ragyog…" (A panasz joga) A nyelvteremés, az önismeret, a kezdet és a vég közti feszültség itt is, másutt is az ismertetőjegyek közé tartozik. Mint ahogy hatott irodalmi szemléletére a Nyugat hagyománya is, a már említett József Attila- és avantgárd hatások mellett.

Makkai Ádám sajátos módszerét jellemzi egy szabálytalan önéletrajzi kötet, Az erő, amely végleges formájában 2003-ban jelent meg (CET, Belvárosi Kiadó). Ebből minden korábbinál teljesebb képet kaphat az olvasó a szerző világjárásáról, szellemi és egyéb kalandjairól. Műfaji újdonsága a fent méltatott Petőfi-könyvéhez mérhető, másik bizonyítékaként annak, hogy Makkai lényegéhez tartozik a kísérletezés és a megújító szándék. Gyakran elmosódnak műveiben a műnemi és műfaji határok, mindebben egyébként alkalmazkodva a huszadik és a huszonegyedik századi világ- és magyar irodalmi tendenciáihoz. Itt különösen fontos a morális bölcselet, a sorskérdésekre adható felelős, erkölcsi válaszok sokasága. S ezek a sorskérdések nem csupán nemzetiek, hanem a világ egészére vonatkoztathatóak. Ugyanakkor itt sem az oktató szándék a döntő, hanem sokkal inkább egy olyan attitűd, amely a befogadó számára meghagyja a szabadságot. Itt is megtaláljuk az egy kötetbe sűrített lírát és epikát, az író és költő tevékenységének összetettségét.

Itt persze a Petőfi-könyvtől eltérően kevesebb a misztikum, az alkotó képzelet is szerényebb, hiszen ebben a könyvben mégiscsak az önéletrajz a döntő, még ha oly sajátosan is. A háttérben a költő és az író mellett ott a tudós is, aki páratlan ismeretanyagát használja fel. És azt se feledjük, hogy az emigráció évtizedeiben is megőrződött az anyanyelv biztonsága, és ezzel együtt a magyarságtudat. Fontos az is, hogy a címbe emelt „erő" és az erőszak között is éles határt húz a szerző, összhangban világképével. Mindezt a lírai részletek épp oly erővel szolgálják, mint a prózai elemek.

Makkai Ádám köteteinek jó része válogatott és összegyűjtött művekből áll. Ezek közé tartozik a már említett Jézus és a démonok imája 2005-ben. Ebben az 1952 és 2005 között született művek olvashatók. A címadó költemény fölvehető a karácsonyi versek bőséges listájára, hiszen valóban a biblikus eredet benne a döntő. Persze nem a születés misztériuma áll a középpontban, hanem a szenvedő Krisztus, akit eszelősen üldöznek a démonok. Ha egy ilyen alkotás szimbolizálja az összegyűjtött versek kötetét, akkor egyértelműen látszik a költői világkép sajátossága. S ezek a démonok azt rikoltozzák, hogy „… mostantól mindörökké / a gyilkosoké a terroristáké minden ország, a hatalom / és a dicsőség az uzsorabankároké…" Így lesz a kétezer éves történetből ízig-vérig a mi korunkra (is) vonatkoztatható figyelmeztetés. (Érdekessége a vers keletkezésének, hogy azt a költő Kányádi Sándor hetvenedik születésnapjára írta.)

Az is látható a fél évszázad termését bemutató kötetből, hogy az emigráns lét és a hazához tarozás időnként szerepcserére is kényszerítette a szerzőt. A számos nehézség leküzdésében nyilvánvalóan segítette az, hogy a szülőföldhöz, az Erdélyhez fűződő kapcsolat sosem szakadt meg. E gyökerek számára minden időben eltéphetetlenek voltak. Jókai Anna például ebben látja Makkai Ádám erejét: „A költő az isteni terv munkatársa. Makkai Ádám hisz a költészet, az alkotás erejében…" Szakralitás és a profán világ, mélységes érzelmek és a racionalitás vegyületét látjuk gyakran költészetében. Így, együtt lesz egyre teljesebb a kép a pályájáról, életművéről.

Az idő múlása is megérinti, de ebben a témakörben is sajátos a hangvétele. Eljátszik József Attila híres születésnapi versével, többek között ezen a módon: „Hetvenöt éves lettem én: / Trójai faló e költemény? / Szamár / tanár…" Aztán beépülnek a szövegbe az életrajzi elemek, és kialakul egy fanyar és nagyon humánus összkép. Innen is kitekinthetünk, ha Makkai Ádám lírájának minőségeit kutatjuk.

Már a címében is sokat ígérő Kutyapest című újabb, válogatott és újabb verseket tartalmazó könyve két kiadást is megért (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2010, valamint Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft, Budapest, 2018). Címe iróniát sejtet. Miként a címadó vers is. (Egyébként a fővárosban működik egy ilyen nevű kutyaképző is…) Farkas Welmann Endre írja eme kötetről: „… Makkai Ádám verseiben a költészet és az élet egylényegűsége érhető tetten, a földi lét és a nem földi lét keresztmetszetében a teremtés értelmének kérdései, az alkotás értelmére való rákérdezés. De rákérdezés ez a kultúrára is, hiszen szerepjátszásaiban Makkai Ádám majdnem a teljes magyar irodalmi arcképcsarnokot felvonultatja…" (Farkas Welmann Endre: Tanár Úr, kérem! (Parnasszus, 2017. tél, 40.)

Hozzátehetjük: ez a szuverén költői hang egyben az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb irodalmi teljesítményével ajándékozta meg az olvasót, itthon és külföldön egyaránt.

[2019]