Melocco Miklós
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, a Nemzet Művésze
Melocco Miklós szobrászművész munkássága
Körplasztika és dombormű, emlékmű, emlék, portré, díszítőszobor, kútplasztika, síremlék: ez a monumentális, Melocco Miklós szobrászművész alkotásait körvonalazó műfaji-technikai leltár is a művész szerteágazó érdeklődésére utal, s egyúttal arra int, hogy művészetéhez közeledve sohasem a pontosan nehezen kategorizálható, de mégis biztos támpontokat adó hagyományos műnemekben, műformákban, műtípusokban gondolkozzunk. E művész keze alatt – mint azt az 1961-ben lezárult tanulmányi időszakot követően, a múlt század hatvanas éveitől napjainkig kibontakozó, nagyszabású életmű oly szemléletesen tanúsítja – mindig öntörvényű, a szabályostól eltávolodó alkotás készült és készül. Lángoló, forradalmi hevületű Ady Endre helyett Melocco panteonjában a fáradt, megtört, kétségek között gyötrődő, a halálba készülő s a már halott költő jelenik meg, avagy egy látomásos apoteózis vezérlő szellemeként úszik elénk, mint ezt a Tatabányán, Debrecenben, Pécsett és Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállított kompozíciók oly meggyőző erővel reprezentálják. Melocco felfogásában a korszak ideologikummá szintetizált poétája, József Attila sem irányt jelölő vátesz, hanem − újfent meglepően − az architektúrához kapcsolt domborműkép fájdalmakkal gyötört oltárfigurája Komlón. Székesfehérváron sem tradicionális királyszobor fogadja a belváros főutcájának szemlélődőjét, hanem egy történelmi korszak ölt testet és jelentést a Mátyás-emlékmű építészeti-szobrászati együttesében. A költőidézések (Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila), a kiemelkedő szerepű és jelentőségű történelmi személyiségek szobrai – Mátyás királyé, Széchenyi Istváné, Kossuth Lajosé – mellett a kilencvenes évek alkotói periódusában három nagyszabású történeti emlékmű, a politika szférájától messze elrugaszkodó monumentum született Melocco Miklós műhelyében: a megdöbbentően szuggesztív erejű, szimbólumteremtő szegedi '56-os emlékmű, a mély emóciókkal áthatott váci II. világháború áldozatainak emlékműve, valamint a különösségek mementója: a budapesti Antall József-síremlék. Az ezredfordulón, az ezredfordulót követő években ez a rendkívül gazdag életmű új és új művekkel bővült: példának okáért olyan hangsúlyos alkotással, olyan nagyszabású, merész vállalkozással, mint az esztergomi Szent István megkoronázása című kompozíció vagy a budavári Mansfeld Péter-emlék, a sopronpusztai Áttörés. A nagy ívű, maradandó anyagba örökített Melocco-műsorozat ne ragadtasson senkit elhamarkodott ítéletre, arra, hogy e szobrász minden elképzelését megvalósíthatta, megvalósíthatja. Melocco ugyanis a múlt rendszer társadalmi berendezkedésének (diktatúrájának), a szocialista korszak kultúr- és művészetpolitikájának sajátosságaiból következően évtizedekig defenzívában dolgozott – voltak olyan feladatok, amelyeket egyszerűen nem vállalhatott el –, s ezzel összefüggésben (és ettől függetlenül) megbízásainak megalkuvásoktól mentes teljesítéséért mindenkor szívós szabadságharcot kellett vívnia.
A megvalósult (és a tervben rekedt, megvalósulatlan) nagy munkák árnyékában a Melocco-életműnek van egy, a műélvezők, az esztéták, a művészettörténészek által is csak kevéssé ismert, érdekes és értékes rétege: a reflektorfénybe nem került, kisebb munkák együttese. Ebbe a csoportba sorolható a jánoshalmi Radnóti-portré, a szombathelyi múzeumban őrzött, fából faragott Térdeplő fiú, az 1973-as, Sváby Lajossal rendezett közös kiállításon bemutatott, áttört gömbben ülő Nagy Balogh János-gipszplasztika, a herceghalmi Dr. Tangl Harald- és a budapesti Komjádi Béla-portré, a pásztói Kezdő akt, a győri, ugyancsak gipszből megformált Szent sír – a horpadt testről, a vézna lábról, a lábujjak mintázásáról, a művészi drapériakezelésről részletes tanulmányt, értekezést kellene írni –, vagy az egy-egy csoportos kiállításon felbukkanó, szépségesen tündöklő torzó: az Isten báránya. És persze a kisplasztikák, a magángyűjteményekben szétszóródott munkák további sora. A nagy, kritikai hullámveréseket, néha sajtóhisztériákat keltő munkák mellett e műveket is tüzetesen kell szemrevételeznünk. Tűnődjünk el a maszkok, a maszkszerű megjelenések és megjelenítések jelentőségén, a drapériák egyre fokozódó intenzitású szerepeltetésén, a fájdalmasan meggyűrődő, avagy a dekadens gyönyörűségekbe fulladó-lobogó leplek szobrászati, formai és jelentésbeli szerepén, a szoborhősök lemondó vagy tehetetlenül villámló pillantásán, a lecsukott szempillákon; tehát a paradoxonokon, az abszurditásokon, a lehetetleneken és a mégiseken! A Melocco-szobrászat rétegeinek felfejtése, jelentésrétegeinek boncolgatása során ismét csak a halál reménytelenségébe, a reménytelenségen való felülemelkedés hiábavaló, mégis szenvedélyesen újraéledő szándékába ütközünk. Mindezeket a szempontokat, abszurditásokat és paradoxonokat mérlegelve arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy ez a hatalmas életmű nemcsak a magyar szobrászatban, hanem a magyar önszemlélet, az identitástudat alakulásában-alakításában is nagy jelentőségű.
Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila, Kodály Zoltán, Latinovits Zoltán, Mátyás király, Szent István, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc – e Melocco-szobrokban testet öltött történelmi személyiségek, alkotóművészek és az emlékművé érlelt történelmi események, fordulópontok és eszmények – 1956 forradalma – határozott orientációt jeleznek, egyszersmind megcáfolják a megrendelést teljesítő szobrász kiszolgáltatottságának konvencióját, hiszen manifesztálják: a művész nem lehet szobrász-iparosa egyetlen rendszernek sem, s a köztéri, a monumentális ágazatban dolgozó szobrász is lehet tudatos művész, vallhat határozott erkölcsi elveket, alkothat önálló program szellemében. Az egyik utolsó, nem sokkal halála előtt közreadott eszmefuttatásában – A művész felelőssége című írásában – állapította meg Németh Lajos művészettörténész: „Az az érték, amely a műben feltárulkozik, nem az emberi akaraté, hanem magából a dologból fakad, annak feltárulkozása. Az alkotó művész tehát elsősorban az önmaga létrejöttében, feltárulkozásában értéket produkáló művel, azaz a művészettel szemben felelős. Az a kötelessége, hogy kibontakoztassa e megszületni akaró értéket. Erre kell koncentrálnia, és mindent fel kell áldoznia ennek érdekében." Melocco Miklós életműve – akár a tartalmi mozzanatokat, akár a formai, a mesterségbeli aspektusokat faggatva közelítünk a munkákhoz és fogalmazzuk meg végkövetkeztetéseinket – a tiszta értékkutatás, az új értékteremtés, a szuggesztív érték-kibontakoztatás jegyében épült és épül. A Melocco-szobrászat: a 20. század utolsó harmadának, a 21. század első éveinek vegytiszta művészet-médiuma.
Melocco Miklós műtípusokat, műfajszabályokat és -kereteket nem tisztelő, a konvenciókat nagyvonalúan elvető alkotómódszerének, újító szemléletének, invenciózus formateremtő készségének jellegzetes vonásai a klasszikus portré, illetve a „mellszobor" kategóriájába illő alkotások vizsgálata során is pontosan megrajzolhatók. A pálya korai szakaszában keletkezett, 1964-es sárvári Dr. Koltay György- és az 1971-es nagykőrösi Vági István-szobor még szabályos mű: élesen elválik egymástól a szabályos posztamens és a fegyelmezetten faragott, merev arcmás, s így különösebb nehézségek nélkül illeszkednek a magyar közterek fantasztikus bőségű mellszobortermésébe, köztéri portréáradásába. Az 1969-es győri Bartók Béla-szobron már megmozdul valami, a portréhűség, a karakter hangsúlyozása helyett a zeneköltő ismert-szép arcát furcsa álomszerűség itatja át, a fej tömbjét szabálytalanságok formálják különössé. Az 1972-es herceghalmi Dr. Tangl Harald-gipszképmás már formabontó kompozíció: a kettős oszlop alkotta posztamensen egy papírlaphalom-testű, valóságos szemüveget viselő férfi portréja nyugszik. Az 1974-ben bronzba öntött jánoshalmi Radnóti Miklós-szobor különleges, mozgalmas struktúra: a posztamens függőlegesét ferde kompozíciós tengellyel metszi át a felsőtestet, illetve a vállat semlegesítő, önálló plasztikai rendet alkotó drapéria-sodródás. Ha létezhet tragikus, mély drámai erőket sűrítő mellszobor, akkor ez az. Plasztikává alakul a posztamens a budapesti Császár-Komjádi Uszodában 1976-ban elhelyezett Komjádi Béla-portrén, amelynek formai különlegessége a kompozíció keretbe foglalása. Antik előképeket idéz Gerelyes Endre 1986-ban megmintázott, Salgótarjánban otthonra lelt terrakotta-képmása, amelyen – mint számos más Melocco-szoboralakon – az élet és a halál ambivalenciáját hordozó csukott szem motívuma jelenik meg. A 2000-es év két portréja közül a szegedi Klebelsberg Kunó rendhagyó, leleményes kompozícióját kell kiemelnünk a budapesti Magyar Külkereskedelmi Bank székházába került bronz Széchenyi István mellett, amely a jánoshalmi Radnóti párdarabjaként minősíthető: itt is a drapéria-test és a fej két elemének harmonikus összeillesztéséből formálta meg alkotását a szobrász. A 2002-ben állított kisbéri Kossuth Lajos-szobor két önálló, és mégis harmonikus egységbe olvadó eleme a plasztikus, a jellegzetes bajuszos-szakállas fejjel koronázott, drapériába burkolt félalak és a kanellúrázott oszlopposztamens. A drapéria itt már nem lobog, nem gyűrődik meg fájdalmasan: csendesen aláereszkedve fogja körül a testet és a klasszicizáló oszlopot.
Néhány kivételtől – a korai pelikánoktól, az ózdi hempergő elefánttól, az orfűi kút sárkányától, illetve a budapesti Papírrepülőtől, a zsámbéki Szabadságoszlop napraforgóitól és a debreceni 56-os emlékmű rózsatövétől – eltekintve Melocco Miklós szobrászatában vissza-visszatérőn realisztikus-expresszív szemlélettel megragadott emberalakok jelennek meg: magányosan, esetenként kétalakos kompozícióban, a nagyszabású alkotásokon csoportokba fűzötten. A szobrászi gondolat, a kifejezés médiuma leggyakrabban a csupasz, illetve a drapériába burkolt mozdulatlan vagy mozduló-megmerevedő test, és csak ritkán szerepelnek kiegészítő elemek, illetve környezeti motívumok, tárgyak, attribútumok. Lovával, illetve lova hátán tűnik elénk Tatán Thury György és Mezőtúron II. Rákóczi Ferenc, hattyúval mutatkozik a budapesti Kilus-kút Lédája, míg tárgyak között jelenik meg a solti domborművön Vécsey Károly, a mezőhegyesin József Attila, a gödöllőin Dr. Szentmihályi Sándor és a balatonfüredin Deák Ferenc. Végtelenül magányos, önmagába zárt alak a salgótarjáni Kuporgó, a tatabányai Ady: A halottak élén költője, a pásztói Kezdő akt, a pécsi Ady Endre, a győr-abdai Radnóti, a győri Szent sír Krisztusa, a zsámbéki Szókratész, a budapesti Amerigo Tot-síremlék Homo Fabere, a balatonszemesi Latinovits Zoltán, a miskolci Gróf Széchenyi István, a szegedi Klebelsberg Kunó, a kisbéri Kossuth Lajos. Ünnepélyes aktusok résztvevői, feszült kapcsolatok, éles konfliktusok sűrítői, avagy furcsa összefüggések, mellérendelések megtestesítői a két figurát kompozícióba szervező alkotások: a budapesti Tárnok utcai Mátyás király-dombormű, a miskolci Szülő nő és bába, a debreceni Ady Endre – akinek „társa" önnön halotti maszkja –, az ópusztaszeri, az egyik alakban a szobrász önarcképét megörökítő Földműves emlékmű, a budapesti Bacchus és Lady, valamint az Archimedes és az ifjú, a váci II. világháborús emlékmű és az esztergomi Szent István megkoronázása kompozíciók. Egy kiemelt főalak és csoportba rendezett figurák együtteseként valósult meg a kecskeméti, időközben lebontott Kodály Zoltán-emlék, míg bonyolult szerveződésű többalakos, barokkos kavargású kompozícióként áll előttünk a budapesti Ady- és a komlói József Attila-oltár, öntörvényű, tágas plasztikai színtér nyílik meg a kőből faragott és bronzba öntött alakok számára Székesfehérvár Mátyás-emlékművén, az alakok briliáns megjelenítésének, kiemelésének és alárendelésének – és mégis egységes fellépésének – lehetünk viszont tanúi a szegedi '56-os emlékművet és a budapesti Antall József-síremléket szemlélve. Legyen egy- vagy két-, vagy akár többalakos a Melocco-kompozíció, mindig hallatlan érzékenységgel az adott térbe állított, térbe szervezett a mű: plasztikai hatóerőit azért bontakoztathatja ki roppant sokoldalúsággal és gazdagsággal, mert nincs elhanyagolt nézete. Ha a „hátsó nézet" kiküszöbölhetetlen, akkor azt az elhelyezéssel ellensúlyozza, illetve semlegesíti a szobrász: falfülkébe, fal elé állítja, vagy úgy illeszti a környezetbe az alkotást, hogy a szemlélő számára körüljárhatatlan legyen. A teljes értékű, csorbítatlan plasztikai közeg létrehozásának, a tér áthatásának határozott szándéka munkál azokban a különös kompozíciókban, amelyeken a dombormű és a szabad térbe állított plasztika együttes megjelenését, illetve a reliefszerű alakítás és a körplasztika átmeneteit, egymásba mosódásait figyelhetjük meg: a budavári Mátyás királyon és a Falon átrepülő apácán, a kecskeméti Kodály Zoltán-emléken, a pécsi Adyn, a budapesti Farkasréti temető Amerigo Tot-síremlékén, a balatonfüredi Deák Ferenc-dombormű-szobron, és oly hangsúlyosan a székesfehérvári Mátyás- és a szegedi '56-os emlékművön. Dinamikus tér-erőterek összpontosulnak a Melocco-alkotások tömegeinek és formáinak bravúros, érzékeny alakításában, amelyek értékeiket a szobrokba sűrített mély gondolatiság révén bontakoztatják ki.
A napjainkban öt évtizedessé ért Melocco-oeuvre alkotásait összefogó stilisztikai jegyeket vizsgálva kiemelt figyelmet kell szentelnünk egy szoboralkotó elemnek: a mind tartalmi, mind formai vonatkozások miatt hangsúlyos drapériának. Az alakokat, a testeket takaró öltözet, a figurákat övező lepel barokkos, de még visszafogott hullámzása meg-megjelenik az ezerkilencszázhetvenes évek első felének alkotásain is, hogy aztán mind hangsúlyosabbá válva meghatározó jelentőségűvé, mintegy e szobrászat stilisztikai védjegyévé alakuljon.
A lepel, a drapéria eltakar, elfed, leplez és sejtet, sejtetésével talányokat láttat, kiemel. A lepel, a drapéria miatt – mindazon formai jellegzetességen túl, hogy a rendkívül izgalmas, gazdag változatosságú, részletszépségekben bővelkedő, a tömegeket finoman modelláló anyagkezelés terepe – nem jelenhetnek meg a dolgok a maguk valójában, lényegük módosul, tompul, feszültté és rejtőzködővé válik. A Melocco-szobrászatban uralkodó drapéria sejtető-rejtő jellege a 20. század utolsó harmadának magyar metaforája: Európa e színterén a 20. század második felében a dolgok lényege rejtett, felület alatti, lappangó jelenség maradt. E lényeget rejtő lepel, a sejtelmes drapéria redőiben sűrűsödnek, élik, éltetik gazdag érzelemmel telített világukat a Melocco-szobrászat elvontságainak lelki rezdülései és konkrétságainak kemény drámái is.
Melocco Miklós követ – és esetenként fát – farag, s csak néha mintáz és önt bronzot. Ez a faragási túlsúly – a sculptura, az elvétellel való alakítás – végigvonul az életművön. („Melocco erénye a kő anyagszerűségének tiszteletben tartása, a plasztikai érzékenység és a jó karakterábrázoló készség" – írta már 1966-ban Németh Lajos a Kritika című lap hasábjain a szobrász műveiről a Stúdió 1966-os kiállításáról közreadott ismertetésében.) Nagy jelentőségű kő-, illetve márványkompozíciói – a tatai Thury György-szobor, a tatabányai „padon ülő Ady", a pécsi Ady-emlék, a budapesti Falon átrepülő apáca, a győr-abdai Radnóti, az ópusztaszeri Földműves emlékmű, a székesfehérvári Mátyás-emlékmű, a szegedi '56-os emlékmű, a Fiumei úti temető Antall József-síremléke vagy az esztergomi Rondella Szent István megkoronázása-kompozíciója – mellett csak néhány műve készült bronzból: a kecskeméti Kodály Zoltán-emlék domborműve, a balatonszemesi Latinovits Zoltán-szobor, a fehérvári Mátyás-emlékmű mellékalakja, a váci II. világháború áldozatainak emlékműve, valamint egy-egy portré. A kő- és márványszobrok hangsúlyos jelenlétének, a faragás-metódus dominanciájának csak látszólag mond ellent az a tény, hogy Melocco Miklóst bravúros mintázóként jellemzik tanárai és kollégái, valamint kritikusai. Az ellentmondás feloldásának kulcsa, hogy Melocco előszeretettel mintázza meg, illetve önti műveit az ezerkilencszázhetvenes években meglelt, kitűnően alakítható alapanyagból, a gipszből – amely egyszerre építhető, formálható és önthető is –, hogy aztán a gipszben kivitelezett kész művet kőbe faragva véglegesítse. (Számos kisebb vagy nagyobb – gondoljunk a budapesti Ady-oltár első változatára, vagy a komlói József Attila-oltárra –, belső térbe helyezett munka esetében azonban a mű végleges anyaga a tévesen provizórikusnak tartott, valójában évszázadokig szívósan fennmaradó gipsz is.) Melocco sokoldalúságát tanúsítja, hogy a monumentális munkák mellett rendszeresen készít kisplasztikákat is – e művei általában bronzban, bronzöntéssel nyerik el végleges alakjukat –, és az anyagban tárgyiasult, térbe állított kompozíciókat érzékenyen kidolgozott, hajszálvékony vonalakkal felépített, finom rajzokkal kíséri, amelyek messze túllépnek a konvencionális szobrászrajzok státusán: grafikai remeklések. „A térbe rajzolt tárgy minősége a rajztudás minőségétől függ. Ha a szobrász nem tud rajzolni, akkor képtelen arra, hogy jó szobrot készítsen, hacsak meghatóan otrombát nem" – írta A gyengülő sznobizmus című, a Népszava 1998. április 25-ei számában közreadott írásában a művész.
A Melocco-szobrok autonóm birodalmának futó bejárása után szót kell ejtenünk a Melocco-költészetről, a Melocco-líráról is, a művész írásait, beszélgetéseit, megnyilvánulásait jellemző mély és széles körű műveltségről, szikrázó elmeélről. A művész szobrászati életműve csak az írások, a szerencsés esetben személyesen átélt, vagy a dokumentált verbális megnyilatkozások igazságainak és szépségeinek, felismeréseinek tükrében bontakoztatja ki teljes mélységében az emocionális indíttatásai révén oly erősen magával ragadó világát: így lehetünk tanúi a szobrászmesterség és a szellem gyümölcsöző párbeszédének, a termékeny gondolat szobrászati műben való testet öltésének.
[2013]