Zelnik József

Zelnik József az esztergomi Temesvári Pelbárt ferences gimnáziumban érettségizett 1967-ben. 1973-ban etnográfusként végzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. 1973-tól a Népművelési Intézet munkatársaként dolgozott. Már az 1970-es évek legelején kapcsolatba került az ébredező szellemi-kulturális-politikai megújulást célzó mozgalommal és annak egyik vezető ideológusává vált. Nézeteire jelentős hatást gyakorolt Eric Voegelin, Martin Buber, Simone Weil, Hans Jonas, Dante, Adolf von Harnack, Paul Feyerabend szellemisége.

Családi háttere, egyetemi végzettsége és kapcsolatai mintegy predesztinálták arra, hogy kutatóként a tradíciók, a hagyományos formák és értékek átalakulása, megújulása és eltűnése kerüljön érdeklődése középpontjába. Az 1970-es években vált a hazai folklorizmus kutatások egyik úttörőjévé, és évtizeden keresztül meghatározó alakjává. (A folklór akkor válik folklorizmussá, amikor olyan összefüggésekben jelenik meg, amelyhez eredeti lényege szerint nem tartozott, például televíziós vetélkedőkön, hivatalos művészek alkotásaiban.) Ebbéli érdeklődését a tradíciók és a modern kommunikációs eszközök kultúraformáló hatása iránt tanúsított kutatói nyitottsága is alakította. Korai szerkesztései a még meglévő hagyományos kulturális javak megőrzését, védelmét célozták (1977-ben a Régi és új formák, 1981-ben a Régi famesterségek, 1982-ben a Gyermeki játékok). A folklorizmus témája körül hazai és nemzetközi konferenciákat szervezett (pl. UNESCO International Workshop Meeting on Traditional Culture and Creativity Today – 1982, Kecskemét), köteteket szerkesztett angolul (Tradition and Creativity) és magyarul (Hagyomány és kreativitás). 1983-ban Niedermüller Péterrel közösen szerkesztette a Folklór és kulturális alternatívák kötetet. Szerkesztője volt továbbá a Folklorizmus Bulletin periodikának, valamint a Folklór, társadalom, művészet sorozatnak. 1983-ban A magyarországi folklorizmus címmel írta meg kandidátusi értekezését.

Érdeklődése az 1980-as évektől a kommunikációelmélet felé is kiterjedt. A videó világa című kötetében (1984) a videotechnikától a videoművészetig járja körül az új technikai/kommunikációs formát. 1988-tól egyetemi docensként tanít az Iparművészeti Egyetemen, ahol felkérték a videoművészeti szak tantervének kidolgozására és beindítására.

Rendszeresen felemelte hangját a tömegkommunikációs eszközök és a kortárs ünnepi és fesztiválkultúra felszínes, sztereotip és sok esetben hamis jellegére. Felismerte, hogy „a hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció uniformizáló szerepének felismerése, az etnikai tudatosság erősödése, a kulturális többszólamúság igénye mind, mind egy nagy hiányérzet tünetei. Látnunk kell azonban, hogy ezek a kísérletek egészen nem léphetnek túl az utópián, amíg nem képesek tudatosítani azok csapdáinak lényegét."

1989-ben megjelent Az ünnep megszállása című tanulmánykötetében a kortárs kultúrakutatás barthes-i és baudrillard-i szemiotikai, modern mitológiakutatói áramvonalát implantálta a magyar tudományos közegbe. Itt megjelent tanulmányai a mindenkori politikai hatalom és a tömegkommunikációs eszközök kultúraformáló, manipulatív erejét és mechanizmusát mutatják be olyan esettanulmányokon keresztül, mint a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára készült félnépi alkotások, vagy a diktátort köszöntő képeskönyv szemiotikai elemzése. Zelnik már az 1980-as évek szocializmusa idején nyíltan kimondta, hogy a kommunista kultúrpolitika keresztény és nemzeti szimbólumok felhasználásával alkotta meg saját politikai vallását, benne a vezérkultusszal egyetemben. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az 1970-es években induló „népművészeti reneszánsz" televíziós megjelenítése valójában manipulatív, a szerkesztők prekoncepciói alapján megalkotott jellegű, ami nem más, mint a „folklorizmus folklórja". Egyúttal rámutatott arra, hogy az így megjelenített művi etnikai identitás-kép is elsősorban a politikai hatalom érdekeit reprezentálja, és szemben áll az autentikus etnikai identitással.

Az 1990-es évektől írásaiban a szemiotikai, folklorizmus-kutatói aspektus mellett hangsúlyossá válik az ökológiai gondolkodásmód, valamint sajátos és egyedi tudományos-gondolkodó-irodalmi stílusa, központjába gyakran a transzcendenst állítva. Könyvei, írásai mélyen a keresztény kultúrában gyökereznek, elénk tárva saját világképét, s az ezen keresztül megvalósítani kívánt (nemzet)nevelő szándékát.

Amikor például a bor misztikumáról ír nagy ívű munkákat, (Zarándoklat a borhoz, 2000; A nagy szertartás, 2010) nem csupán a bor kultúrtörténetét adja áttekintve a különböző kultúrák és vallások égisze alatt, hanem saját szavaival élve „egy szellemi zarándoklatra hívja olvasóit", melyben feltárja többek között az egyiptomi, a babiloni vagy a zsidó vallás jellemzőit, de bevezeti a szimbólumok rejtelmeibe, vagy rámutat napjaink materialista dominanciájú világának transzcendencia iránti igényére és – a Grál legendán, a szabadkőművességen vagy a fekete mágián keresztül – ennek vadhajtásaira is. Úgy ír a profán világ boráról, hogy közben nyilvánvalóvá teszi annak transzcendens kereteit és kapcsolódásait, a bor, mint szimbólum mögött rejtőző szakrális tartalmakat.

Ekkor született olyan összegzése, mint a Negyven év után, amiben az általa „népművészeti reneszánsznak" nevezett összetett, az 1970-es évek elején alulról induló, a hagyományhoz visszaforduló kulturális mozgalmat tárja fel, amelynek személyesen is részese, egyik orientációs pontja és ideológiai formálója is volt. Ám írásában nem elsősorban a jól ismert táncházmozgalomra fókuszál, hanem rámutat annak tágabb kontextusára: az irodalomban, építészetben, zenében, művészetekben megnyilvánuló, a hagyományt, transzcendenciát és nemzettudatot romboló kommunizmus körülményei közt halálra ítélt hagyományokban régi-új értékeket és formákat felfedező „fellegajtó-nyitogató nomád nemzedékre" és előzményére (Kós Károly). Kitér az építészetben megjelenő tendenciáira, az organikus építészet előfutáraira (Makovecz Imre művészete; Csete György, és a hozzá fűződő, a panelházak embertelenségét oldani kívánó tulipános díszítés, valamint a következtében kirobbanó, közel sem csak esztétikai „tulipán-vita"), de irodalmi kapcsolódásaira is (Csoóri Sándor, Nagy László). Már 1981-ben kiemelte, hogy a „nomád nemzedék" színrelépése nem csupán divat volt. Ahogy már a Kádár-korszak idején hangoztatta, „első ránézésre úgy látszott, hogy ezek behatárolt szerepjátékok, de első ránézésre érzékelhető volt az is, hogy ezek a szerepek egy életformát idéztek meg. Lényegük nem az irracionális vágyódás elmúlt életmodellek kiüresedett rekvizitumaihoz, hanem azonosulás saját belső világuk értékeivel, azonosulás a körülöttük kiüresedő világot jobbá szervező erőkkel […] A hetvenes évek népművészeti mozgalmai az ünnep helyreállítására tettek kísérletet." Ugyanígy emelte ki a táncházakról is, hogy fals eredményekre vezetne, ha azokat társadalmi, politikai konnotációik nélkül kezdenénk elemezni: „egyre pontosabban látszik, hogy tévedtünk, mikor ezt a mozgalmat csak a népművészethez való viszonyában láttuk, láttattuk, s állandóan ezt az egy szálat bogozgattuk. Érdemesebb rákérdezni, hogy ez az ifjúsági mozgalom dezertálás volt-e, vagy csendes, visszavonult építkezés. Búvóhelyek-e csupán a kis közösségek, ahol az identitásvágy, ha szűk körön belül is, de a biztonság és a szabadság pilléreit alkothatja meg?"

A 2006-os Tengerkönyv az adriai közeg kiváltotta térbeli, gondolati, kulturális bolyongás, megidézve többek között Kodályt, Deák Ferencet, Mózest, Salvador Dalít, a magyar történelem korábbi korszakait és eseményeit, miközben a gondolati sík középpontjában mindvégig a magyarság sorsa, a magyar kultúra mentése, tovább éltetése, a hagyományok megújító ereje marad. Eszmefuttatásai nem válnak felszínessé, vagy érzelmek által egyoldalúan befolyásolttá, hanem a kultúra egymástól gyakran időben és térben is távol eső szövetein keresztül nevel, tanít, önismeretre ébreszt.

Már 1988-ban, korát megelőzve fordult az ökológiai gondolkodás irányába, amikor leírta A dolgok fájdalmas természetében, hogy „a modernizációs paradigmát napjainkban egyre fokozódó ütemben elkezdte felváltani az ökológiai paradigma. S e paradigmaváltás szempontjából már nincs jelentőségük sem a kritikátlan szerelmeseknek, sem a szeretni nem tudó kritikáknak." A zöld ember című kötete a szerkesztésében megjelenő Ökotáj folyóirat tízéves jubileuma alkalmából látott napvilágot. A kiadvány tartalmazza Zelnik e folyóiratban megjelent írásait kiegészítve néhány régebbi és újabb esszével, melyeket korábbi könyveiben vagy újságcikkekben publikált eredetileg. A könyv összefoglalása Zelnik ökológiai gondolatrendszerének, amely földünk háztartását egységes egészként tekinti, ahol a kulturális folyamatoknak meghatározó hatásuk van az az ökológiai egyensúly felbillenésében is. Az írások a szakralitástól a szimbólumképzésen át a politikáig széles spektrumot ölelnek fel, a kulturális és természeti környezetéért felelős alkotó gondolkodás köti őket össze.

Zelnik József írásaiban rendszeresen tükröt állít az olvasók és a társadalom elé, egyúttal szembeszállva a kialakított egysíkú, fals kultúraképpel és kultúraértelmezésekkel. Felhívja a figyelmet a kortárs materialista dominanciájú világ ideológia- és természetromboló hatásaira, arra, hogy „nem eshetünk abba a tévképzetbe, hogy napjainkra alakult ki a világ helyes értelmezése, vagy másik oldalról, hogy mára vált szellemileg és lelkileg legbetegebbé a világ [...]. Kérdés, hogy ez a helyzet a történelemben először csak ma van, vagy minden nagy világtörténelmi jelentőségű szellemi, lelki váltás előtt mindig előáll ez a helyzet." Zelnik azonban nem marad meg a kultúra milyensége fölött érzett egyszerű panaszkodás és sérelmek felsorolása szintjén, hanem keresi a felelősöket, a felelős korszelleme(ke)t, felelős történelmi korszakokat, társadalmi rétegeket, köztük nem csak a mindenkori politikai elitet megnevezve, hanem az értelmiség felelősségét is kiemelve: „mi, értelmiségiek sem értjük valójában, hogy ennyi balszerencse között mitől működik még mindig az ország, s ez a nép, az istenadta, a legveszélyesebb pillanatban mitől tud mégis sokszor olyan bölcsen dönteni. Talán attól, hogy istenadta, mert attól biztosan nem, amit tőlünk, értelmiségiektől kap […] Sejtésem szerint a magyar értelmiség még sohasem volt ilyen helyzetben a történelemben, hogy ennyire ne látta volna át a világfolyamatok és az azokból következő helyi ügyek lényegét."

Műfajában, jellegében egyedülálló létfilozófiai-irodalmi írása a Testamen. Leonardo evangéliuma című könyve, amiért 2007-ben, Olaszországban Becsület-keresztet kapott. A Kiss Tibor grafikus bonctermi anatómiai rajzai mentén felfűzött történetszál látszólag szépirodalmi alkotás, amiben Leonardo „megtalált" evangéliumát mutatja be, feltárván belső viaskodásait önmagával, a Sátánnal, a kor történeti figuráival és múltbéli alakokkal. Az álmokból, naplószerű bejegyzésekből, párbeszédekből és gondolatfoszlányokból összeálló könyv valójában többször is megcsavart, idősíkokon kívül játszódó fikció nem elsősorban irodalmi mű, hanem az ezredforduló Magyarországán megfogalmazódó aggályok a létről. Arról, hogy az embernek van-e jövője, nem tépte-e még szét végérvényesen azt a köteléket, ami a természethez fűzi – istentagadással, fekete mágiával vagy éppen klónozással.

Zelnik József tanulmányai, könyvei soha nem száraz szakmai munkák, hanem olvasmányosan, írói stílusban, a kutatók és mindennapi érdeklődők számára alkotott áttekintések a néprajz, a teológia, az irodalom, művészettörténet és a művelődéstörténet határmezsgyéjén, amelyek egyszerre tanítanak, ébresztik rá az olvasót saját magának és kultúránknak szellemi és erkölcsi állapotára, a körülöttünk lévő világ természeti és kulturális tendenciáira. Mindvégig megmarad írásai középpontjában a magyarság sorsának és kultúrájának védelme, az egészséges nemzeti öntudat táplálása, értékeink tudatosítása és középpontba helyezése. Ahogy a Tengerkönyvben mondja „léteznie kell a nagy mitologikus Agartha mintájára egy Magyar Agarthának, ahová a több évszázados leveretés közben a magyar bölcsek hangyaszorgalommal lecipelték szellemi-lelki kincseinket, és hogy eljött az ideje érte menni ezeknek az értékeknek, és vannak, akik elkezdték ezt a munkát"

***

Zelnik József az 1970-es évektől kezdve aktív kultúraszervező tevékenységet is folytat. 1973-ban megalapította a Fiatalok Népművészeti Kollégiumát. Ennek tevékenysége érte el, hogy a hetvenes évek második felétől megjelenhettek a mozgalommal foglalkozó első könyvek (Táncház; Nomád nemzedék; Húzzad, húzzad muzsikásom). 1977-ben Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral együtt érték el az akkori kulturális miniszterhelyettesnél, hogy beindulhatott az Élő népzenei antológia és innentől kezdve folyamatosan adtak ki népzenei lemezeket Magyarországon. Emellett népművészeti alkotótáborokat is szerveztek (pl. tokaji művésztelep, magyarlukafai alkotótábor, Kecskeméti Kerámiastúdió stb.).

1986-tól a Közművelődési Információs Vállalat (KIV) vezetőjeként székhelyükön, a Selyemgombolyítóban hetente rendeztek táncházakat. Sikerült elérnie, hogy a Magyar Rádió élő adásban közvetítette népzenei estjeiket, gyakorlatilag népzenei és táncházműhellyé alakította a vállalatot. Az ő igazgatásával vált a Selyembombolyító a magyar népi tradíciókat feltámasztó, értékeit közkinccsé tevő, legendás „kulturális fellegvárrá", ahol napjainkban Közép-Kelet Európa legnagyobb, több mint 8000 kötetes ökológiai gyűjteménye is található.

Jelentős szerepet játszott a Duna TV 1992-es elindulásában, aminek 1992–1993-ban elnöke volt. Egyike volt a Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezőinek és a Lakiteleki Tanácskozás résztvevőinek, valamint 1992-ben Gyurkovics Tiborral közösen alkották meg a Magyar Művészeti Akadémia felállításának gondolatát és tervét.

Több szakmai és közéleti szervezet tagja vagy vezetője. Az 1989-től elnöke volt a Magyar Kulturális Kamarának (később Magyar Kulturális Szövetség), a Magyar Művelődési Társaság elnökségi tagja, részt vett az Országos Rádió- és Tv-testület munkájában, a Magyar Bor Akadémia alelnöke. Rangos elismerésekben részesült. A Templomos Lovagrend Nagykeresztjének egyetlen magyar tulajdonosa, Pátria-díjat, Becsület-keresztet, Balassi-díjat, a Tokaji Írótábor Díját és a Magyar Örökség-díjat is megkapta.

Zelnik József életpályáját – az őt méltató Bakos István szavaival összegezve – múltunk megismerése, az értékek átmentésére való törekvés, a magyar kultúra megújítása, gyarapítása, egyetemessé tételének szándéka jellemzi.

[2016]