Haumann Péter 2012 óta a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának rendes tagja. Akadémiai székfoglalóját 2014. október 10-én tartotta A beszéd joga címmel, amely előadás híven tükrözi a pályájával kapcsolatosan vallott elveit, és amin keresztül kirajzolódik évtizedeken át követett munkamódszere is.

Előadásában azt vizsgálta, hogy a beszéd, a szó és a mögötte álló tartalom egymással milyen viszonyban áll, továbbá ennek színházi kontextusban elfoglalt szerepe hogyan alakult a magyar kultúra elmúlt évtizedeiben. A színházi beszéd jelenlegi helyzetéről úgy véli, hogy a színész, mint a szavak és a mögötte álló gondolatok tolmácsolója nagy felelősséget vállal magára. A színész, mivel a színpadon nem saját szavait adja elő, csak úgy tud hitelesen közvetíteni egy szöveget, ha azt ő maga is részeire bontja és elemzi, amit később a nézőnek feladata magában újraépíteni, a jelentést kiolvasni. Ilyenformán felvetődik a kérdés, hogy a színész lehet-e hiteles képviselője az általa elmondottaknak, azonosulhat-e a megtanult szöveggel? Haumann szerint itt lép be a színész felelőssége, hiszen köteles hitelesen képviselni a kiejtett szó mögötti eszmei tartalmat és annak célját tisztán, érthetően kell kijelölnie.

Úgy véli, a kortárs színházi kultúra, a jelenkori kommunikációs formák változásából fakadóan kevésbé tudja érvényesíteni a szó mögötti tartalom képviseletét. A színpadi beszéd sokszor csak begyakorolt gesztusok és bevett technikák mentén szerveződik, függetlenül a mögöttes tartalom értelmezésétől. Ráadásul a hétköznapi interaciókban használt írott és beszélt nyelv tömörségre törekszik, ezért rövidítéseket használ, a jelentést sűrítő eszközökkel él. Haumann ezt a telített nyelv korának hívja, ami agresszív hangvételt kölcsönöz a mondanivalónak, ám ezt átmeneti állapotnak tekinti, amitől a nyelvhasználók idővel újra a „higgadt beszéd" felé fognak fordulni, ami jobban szolgálja a szó mögötti tartalom kifejezését.

A szó mögötti gondolat helyes kifejezési módja mellett e gondolat ereje a másik fontos tényező. A szó ugyanis a szerző ihletettségének végterméke, ami mögött ott van az ő személyes magatartása és viselkedése. Ha a szó mögött álló gondolat elég erős és érthető, kikristályosodott, akkor lehet csak megfelelő az átadni kívánt tartalom. A színésznek pedig ugyanazt a folyamatot kell követnie, amit az író is végigjárt, vagyis a szó mögött álló nagy egészt kell megértenie, ahhoz kell tartania magát, mert csakis akkor lesz képes ugyanennek a jelentésnek a létrehozására. Haumann Péter elismeri, hogy a verbalitás mellett természetesen létezik a színháznak egy vizuális rétege, ami önmagában működve is jelentést hoz létre, vagyis egyenértékű a szóval. Ugyanakkor ebben a vonatkozásban is, tehát művészi kifejezésformától függetlenül, mindennek a kiindulópontja a tiszta gondolat, amit ki akar fejezni művész, és ehhez kell megtalálnia a megfelelő eszközt és formát amivel hangot ad ennek. Ebben a viszonyrendszerben (alkotó-színész-néző) a színészé a legnagyobb felelősség, hogy megfelelően tudja interpretálni a gondolatot, mert a néző, hallgató csakis rajta keresztül tudja az írói szándéknak megfelelő gondolatot befogadni. Ahogyan előadásában fogalmazott: „Mindenki a saját hangján gondolkodik, a gondolat pedig teremtő erő. Az kell, hogy legyen. Joga és kötelessége ennek az erőnek megjelenni, ha már abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy beszélni tudunk."[1]

Haumann Péter már a Toldi Gimnázium hallgatójaként nem csak érdeklődött a színház iránt, hanem versmondó versenyeken indult, különböző eseményeken szavalt is. Ahogyan akadémiai székfoglalójában is kitért rá, a versmondást külön műfajnak tartja, amiben kiemelt fontossággal bír a jelentésképzés szempontjából a szöveg szabályainak (megfelelő hangsúlyok, központozás) betartása. Később, az érettségi vizsgákhoz érkezve mégis több irányban is igyekezett bebiztosítani jövőjét: jelentkezett az orvosi egyetemre, egy szakmát választott, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára is felvételizett. Utóbb helyre első jelentkezésekor felvették, innentől kezdve pedig teljes mértékben e szakmának szentelte magát. 1959-től 1963-ig tanult a főiskolán, aminek szellemisége későbbi pályájának alapjait jelentette. Erről később így vallot: „Hermetikus elzártságban, szinte lombikban léteztünk, persze, sok minden jót tanultunk, de keveset arról, hogy milyen a színház a gyakorlatban. Egy nézőpontot kaptunk, melyből érdemes szemlélni a világot. Ez a nézőpont az évek múlásával változott, de annak az alapjait, mi a szép, mi a jó, ott vetették meg bennünk.".[2]

A főiskolai évek után két vidéki színház társulatában dolgozott: 1963 és 1966 között Debrecenben, 1966-tól 1970-ig pedig Pécsett játszott. E két időszak, bár másképp jellemezte őket, hasonló hatással voltak pályájára. Küzdelmet jelentett számára a főiskolai évek fenti nyilatkozatban is megfogalmazott zárt burka, amiből hirtelen kikerült a színész élet valóságos közegébe, ahol a gyakorlat eltérő volt a korábban megtanultaktól, így ehhez alkalmazkodnia kellett. A debreceni közeget is szigorúnak, személytelennek érezte a főiskolai légkör után, olyannyira, hogy még a pálya elhagyása is megfordult a fejében. Pécsre már oldottabb hangulatú közegbe érkezett, ugyanakkor később megfogalmazta, hogy a debreceni évek mégis élénkebben élnek emlékezetében, és az ott küzdelmesen elsajátított tudás, munkamorál mélyebb nyomott hagyott pályáján.[3]

A másik nehézséget, ahogyan a kor kezdő, kötelezően vidéken töltendő éveiket megélő legtöbb színésze számára, a vidéki elzártság jelentette. Bár megjegyzi, előnynek élte meg, hogy sok olyan szerepet alakíthatott, amire Budapesten nem lett volna lehetősége, hiszen ott minden szereptípusnak megvolt már a bejáratott színésze, ez a változatosság pedig újabb és újabb kihívások elé állította, ami remek tapasztalati forrás volt, a szakmai elismerés hiányát ez sem pótolta. Hiába nyújtott kiemelkedő alakításokat egy-egy szerepben, a szakmai közeg nem követte a Budapesten kívüli eseményeket, így sem szakmai elismerést, sem további felkéréseket nem kapott. A színházon kívül sem tudott érvényesülni, hiszen Budapest volt a tévéfilmek, játékfilmek, szinkronstúdiók központja. Megesett, hogy felutazott Budapestre egy szerepért, vállalva, hogy a fizetsége kevesebb, mint az utazási költsége, így keresve kapcsolódási pontot más kulturális szakemberekkel.

Mindezek ellenére, az időszakból fellelhető kritikák tanúskodnak arról, hogy Haumann Péter alakításai kiemelkedőek voltak, és hamar elismert színésszé vált. Pályája kezdetétől fogva az akadémiai székfoglalójában megírt elv mentén, a szerep mögötti tartalom, gondolat előtérbe helyezésével építette fel karaktereit. Kiemelkedő volt ezek közül Eddie Carbone megformálása, a Pillantás a hídról című előadásban (1968. november 8., Pécsi Nemzeti Színház, rendező: Dobai Vilmos), amit mindössze 27 évesen játszott el. Alakításában a szereppel való korkülönbség kérdése fel sem merült, hiszen ahogyan fogalmazott, nem Eddie Carbone kora, hanem személyisége volt számára a kiindulópont. „Nekem eszembe sem jutott, hogy Eddie hány éves. Ilyenek, hogy mackósabba járjak, másként beszéljek… Megkíséreltem belehatolni ennek az ebernek a gondolkodásmódjába, s ha nem hangzana túl nagyképűen, azt mondhatnám: a lelkébe. Ha azt meg tudom közelíteni, akkor a mozgás magától jön. A színpadi létezés – milyen igaza is volt Sztanyiszlavszkijnak! – a gondolat, akarat és cselekvés egysége, folyamatos lánca.".[4] Alakításának fogadtatása nagy sikerről tanúskodik, Demeter Imre, az Élet és Irodalomban megjelent kritikája elismerően írt a fiatal színészről: „Eddiet Haumann Péter formálja meg, olyan drámai erővel, annyi őszinte szenvedéllyel, hogy Miller valódi hőse áll a színpadon. Nagyon tehetséges és eredeti egyéniségű színész."[5]

A fenti gondolatközpontú hozzáállás mellett, ami egyfajta művészi ars poeticának is tekinthető, Haumann alakításainak egy másik fontos jellemzője a szerep alapos, teljes körű ismerete és tisztelete. Amikor egy interjúban megkérdezték tőle, hogy létezik-e számára méltatlan szerep, kis szerep, válaszként elmondta, hogy bár a színészeknek vannak szerepálmaik, mégsem vehetnek félvállról egy szerepet sem, hiszen egy néhány soros szöveg mögött is egy egész világ áll. Példaképp elmondta, hogy első debreceni évadában két kisebb szerepet, Írnok és Második gyilkos, alakított a Lengyel György-rendezte III. Richárd előadásban (1964. április 10., Debreceni Csokonai Színház). Amikor évekkel később egy színésztársa „méltatlankodott" amiatt, hogy a III. Richárd második gyilkosának szerepét kapta, Haumann Péter így emlékezett vissza saját alakításaira: „Én tudom azt, hogy milyen mélységesen komoly szerep a második gyilkosé vagy az írnoké, aki átmegy a színen, és elmondja, hogy milyen méltatlan ez a kor, ahol már előre készítenek ítéleteket. Semmi több, az egész talán nyolc vagy tíz sor, és képes behozni a színész egy egész kort, egy egész emberi életet, a megfélemlített kisembernek a magánvéleményét a nagyhatalommal szemben."[6]

Pályája fordulópontjának az Állítsátok meg Arturo Uit! című előadást tekinti (1970. február 20., Pécsi Nemzeti Színház, rendező: Sík Ferenc), aminek fesztiválszereplése kapcsán nagyobb figyelmet kapott a címszerepben nyújtott alakítása és ennek hatására hívták meg Budapestre a Huszonötödik Színházhoz. Árnyalt szerepformálásáról így írtak: „Haumann legjobb jelenetei talán azok, amelyekben felcsillanni látszik némi emberi vonás, nem sok, csak egy kevés kisebbrendűségi érzés, amely azonban rögtön el is enyészik, belevész az őrültséggel határos önteltség tengerré dagadó áradatába. Haumann Ui-jában éppen annyi ész van csak, amennyi ahhoz szükséges, hogy saját maga ellen ne forduljon, hiúság ezzel szemben van benne jócskán.".[7]

A Huszonötödik Színházban játszotta el először emblematikus szerepét a Szókratész védőbeszédében (1970. október 28., rendező: Horváth Jenő), amit jelenleg is rendszeresen előad a Katona József Színház Sufni színpadán. Mint később egy interjúban elmondta, nagy hatással volt rá a rendező, Horváth Jenő személyisége és munkamódszere, ugyanis bár rendezési módszerei sajátosnak számítottak, szakmai tudása kiemelkedő volt. Haumann meghatározónak tartja azt a próbaelőadást, amire Horváth meghívott néhány filozófia szakos egyetemistát, hogy nézzék meg és alkossanak őszinte véleményt az előadásról.[8] Ahogyan Haumann visszaemlékszik, hogy objektív legyen az összehasonlítás, a kérdés tárgya az volt: megéri-e a diákoknak a kenyérnél tízszer drágább zsöllye-jegy, ha erről az előadásról van szó. Horváth a próba közben leállította az előadást, a diákok pedig erősen negatív véleményt fogalmaztak meg a látottakkal szemben. Haumann Péter számára megsemmisítő volt a kritika, Horváth Jenő viszont nagyon leszidta a diákokat és félbeszakítva a próbát, elküldte őket. Haumann Péter, visszatekintve erre a konfliktusra, úgy véli, pályáját meghatározta az a tanulság, amit ebből Horváth Jenő levont számára: a színpadra állni a színész számára hatalmas felelősség, hiszen minden nézői a saját elvárás-rendszerét hozza magával, annak akarva megfeleltetni a látottakat. Ugyanakkor Horváth Jenő azzal biztatta a fiatal színész, hogy egy kudarc, egy negatív visszajelzés nem végleges ítélet, „ha a ló ledob, vissza kell rá ülni".

Ez a felelősségtudat meghatározta későbbi pályáját, célja mindig a hitelesség megőrzése, amit alázattal és mindig kimagasló színvonalon képvisel. Mint elmondta, nem csak a hiteles interpretáció kulcsát kell megtalálnia a színészeknek, hanem felelőssége azt minden előadás alkalmával a legteljesebb módon közvetíteni a nézők felé. A színház, mint az adott pillanat művészete, megkívánja a folyamatos újraalkotást, hiszen az adott este nézője az általa látott előadás alapján tudja felépíteni saját darab-értelmezését. Különösen fontosnak érezte ezt a hiteles szerepvállalást a Szókratész védőbeszéde kapcsán, amely darabnak alapeleme a szavak mögött álló gondolkodás. Az előadás bemutatója eltelt több mint 45 év alatt volt, hogy nem érezte hitelesnek alakítását és ezt jelezte a nézőknek is[9], de akadt olyan előadás is, amit összesen három nézőnek, egy körben ülve, személyes közelségben adott elő.[10] Mindegyik előadás más és más lett, de minden alkalommal ragaszkodott a hiteles, hihető játékhoz, ami méltó lehetett így a szöveg tartalmához.

Koltai Tamás így írta le Haumann Péter alakítását „Maszk és paróka nélkül játszik, kis szakállal. Egyetlen öreges mozdulata, hangsúlya sincs, de iróniája, bölcsessége, szarkazmusa egy hetvenéves emberé. Néha szünetet tart a beszédben, előre mosolyog azon, amit mondani fog: fizikai élvezetet talál egy logikailag pontosan megszerkesztett gondolatsorban. […] ...előadásmódja könnyed, elegáns, lazán oldott, beszédtechnikája tökéletes, játszik a hangjával, dikciójával. Gesztusai határozottak, energikusak, egyúttal takarékosak. Minden mozdulata a figurát jellemzi, még az is, ahogy felcsippenti a tógáját. Alakítása a fegyelem és a koncentráció iskolapéldája: pontosan megszerkesztett, és ezáltal képes a rögtönzés, a most születés élményét kelteni."

Előadása, bár sokat változott történeti és kulturális kontextusa, az évek múltával nem veszített erejéből, telt házzal játssza továbbra is, elismerő kritikákban részesülve. Ezt támasztja alá az a két kritika is, ami bő harminc év különbséggel keletkezett, mégis mindkettő ugyanolyan intenzitású, nagy hatással bíró előadást ír le. 1979-ben Nádudvari Anna így írta le benyomásait: „Mintegy beleszédültünk a lehetségeknek e fantasztikus szélsőségeibe, hogy választható a vizsgálódás, az érvelés, a belátás és beláttatás, másrészt odaállhatunk a 'sokassághoz', rágalmazni és irigykedni, át nem gondolni és főleg meg nem beszélni a 'dolgokat'. De hát hol van, aki ennyire harcolna a meggyőződésünkért, nem az élete miatt, hanem hogy mi jobbak legyünk, ilyen komolyan, ilyen sokféleképpen próbálkozva, hogy hallgathassunk rá. Átéreztük akkor: hallgatni szeretnénk valakire.".[11] 2010-ben pedig Tarján Tamás reflektált az előadás és Haumann Péter alakításának történetére: „Negyven év sem fakította ki a monodrámát, a Haumann Péter ajkán billegő kis mosolyt: a befelé nézésnek, a kilátástalan, mégsem vesztes lelki mérlegelésnek, a hamis bírák előtti nagyvonalú, nagyeszű védekezésnek e kicsiny, sűrítő jelét. S a pillantását: inkább a földet és a levegő távolát kereste aprókat hunyorogva, s nem a játéktér körött ülők, a nézők (bírák? tanúk? bámészkodók?) tekintetét, mintha a két, személytelen őselemmel kívánna szövetkezni. Takarékos, meglassított szerepformálásban ritka a lefojtott dinamikának az a töltete, amelyet a Szókratész-figura sejtetett." [12]

Szókratész szerepe mellett, ami végigkísérte pályáját, számos nagy alakítás fűződik nevéhez. Budapesten játszott a József Attila Színházban (1972–73), majd elszerződött pályájának egyik fontos helyszínére a Madách Színházba, aminek 1973-tól 1988-ig volt társulati tagja. Ezután új színházi formák és impulzusok után kutatva szerződött el a Nemzeti Színházba (1988–91), majd tagja volt az Arizóna Színháznak (1991-93), később pedig a Radnóti Színház társulatának (1993–94). Utóbbi helyen jó közösségbe került, inspiráló műhelymunka folyt, azonban egy év után hívta őt a Katona József Színház, aminek már korábban is szívesen lett volna társulati tagja, és ahol azóta, 1994 óta folyamatosan játszik. Ebben az időszakban nagy hatással volt rá ugyanis a Radnóti és Katona József Színházban alkotó rendezők munkássága, kereste a lehetőséget, hogy együtt dolgozzon Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral, Ascher Tamással vagy Valló Péterrel.

A Katona József Színház a nyolcvanas évektől, megalapításától kezdve innovatív színházi közeget hozott létre, Haumann Péter pedig vallotta, hogy számára is fontos a megújulásra való képesség, hogy ne bevett eszközök mentén építse fel szerepeit, hanem az őt körülvevő közeggel párbeszédben új kihívásokat és ezen keresztül új formákat legyen képes megtalálni. Ezt az igényt fogalmazta meg akkor is, amikor Madách Színház-beli mesteréről, Ádám Ottóról és a tőle megszerzett mesterségbeli és a mögötte álló emberi hozzáállásról vallott. Tőle tanulta meg, hogy a művészet létrehozása napról napra történik, a nagy távlatokban való gondolkodás helyett az alkotás folyamatos koncentrációt, egyenletes teljesítményt igényel. [13] De az ő hatására fogalmazódott meg benne az is, hogy a színésznek folyamatosan dolgoznia kell önmagán, így azt tartja, hogy a diploma megszerzése nem jelenti a színészi szakmai tudás tökéletes „birtoklását", hanem a szakma gyakorlása egy életen át tartó tanulási, fejlődési folyamatként írható le.[14]

A Madách Színházban játszott Mensáros László partnereként Az öltöztető című előadásban, amit az Egyetemi Színpadon adtak elő (1980. december 05., rendező: Ádám Ottó). A kritikusok szerint összehangolt munkájuk, komikus vénájuk garancia volt a sikerre, mindkettejük számára jutalomjátékot jelentett az előadás.[15] Szintén Ádám Ottó rendezte a Pygmalion előadását (1978. október 20., Madách Színház) amiben partnere volt Kiss Mari, Sulyok Mária, Márkus László és Huszti Péter is. Liza Doolittle apjának szerepén keresztül egy új arcát mutatta meg, ugyanis bár szerepeinek skálája széles, színészi alkatának megítélése korábban mégis főként intellektuális szerepekhez kötötte. Nádudvari Anna erről így írt: „nem nagyon tudtam elképzelni, milyen lesz majd Haumann Péter mint Doolittle. Akármennyi színe is van, azért alapvetően finomabb annál, hogy egy részeges szemetesembert játsszon el, gondoltam. Hátha valami groteszk-játékos figurát csinál a szerepből? Aztán durva lett és reszelős hangú. Úgy tudott ránézni a lányára, eszébe sem jutott, hogy valami köze volna hozzá. És hogy akkor miért kért érte öt fontot? Csak. Az neki jár."[16]

Nagy közönségsikerrel alakított zenés színpadi szerepekben is. Eljátszotta a Macskák Gastrofar George-át (1983. március 25., Madách Színház, rendező: Szirtes Tamás), akin keresztül a musical szerepek könnyed megítélésével szembefordulva, az előadás egyik legtragikusabb történetét bontotta ki, a korábban sztárként ünnepelt színész macska megöregedésének és elmagányosodásának folyamatát.[17] De eljátszotta Somlay Artúr legendás szerepét, az idős karmestert, Simon Pétert, a Fővárosi Operettszínház Valahol Európában előadásában (1995. május 09., rendező: Horváth Péter), amit szintén sikerült saját képére formálva sikerre vinnie. Molnár Piroska partnereként pedig eljátszotta Tevjét a Hegedűs a háztetőnben (2003. július 07., Eger, Agria Játékok, Líceumi udvar, rendező: Béres Attila). A Producerek (2006. június 02., Madách Színház, rendező: Szirtes Tamás) Max Bialystockjaként főszerepben nyújtott alakításának emlékezetes és bravúros pontja, amikor elénekli és eltáncolja a darab egész történetét egy mindössze öt perces dalban. Érzékeny alakítást nyújtott az Őrült nők ketrece Albin/Zazájaként is (1991. szeptember 20., Fővárosi Operettszínház, rendező: Vámos László), amely előadásban „eljátssza szerepét is, a mélyen érző szerelmest és anyát, de túl rajta, mindenekfölött a színészéletet. A pillanatonként átváltozás fájdalmát és keserűségét, a szereplési szenvedélyt, a szerepbe vitt személyiséget, azt a pillanatot, amikor hiába a színpad fénye, varázsa, a színész már nem tud szabadulni önmgaától, saját életétől […], s mindazt, ami a színészet lényege. Haumann remekel. Külső eszközei, pontosan kidolgozott mozgása, gesztusai, kezének játéka éppoly tökéletes, mint belső átlényegülése."[18]

Az Incidens az Ingeborg hangversenyen című előadás bemutatóján (1974. november 01., Madách Színház Kamaraszínház, rendező: Szirtes Tamás) Ingeborg szerepét Garas Dezső, a Révész szerepét Haumann Péter alakították. Nem sokkal a premier után azonban szokatlan módon szerepet cserélt a két színész, ugyanis sem Garas Dezső nem találta a kapcsolódási pontot korábban már eljátszott szerepével, sem Haumann Péter nem érezte elégedettnek alakítását az új szerepben. A szerepcsere végül sikert hozott, így véglegessé vált. „Két önironikus Szomory-képlet találkozott össze e nagyszerű bohóctréfában, amely attól lehetett nagyszerű – és bohóctréfa is egyben –, hogy Haumann megtalálta a maga igazi szerepét és Garas Dezső is az övét."[19] Később Garas Dezsővel játszott a Furcsa párban is (1994. október 21., Játékszín, rendező: Balázsovits Lajos), ahol először 1995-ben Darvas Ivántól vette át egy időre Felix szerepét, majd Garas Dezsőt is helyettesítette 1998-ban Oscar szerepében. Mindkét alakítása nagy siker volt. Nem sokkal később A Napsugár fiúkban újra Garas Dezső oldalán játszották a két idős színész, Willie Clarkot és Al Lewist (1998. május 02., Játékszín), újra Balázsovits Lajos rendezésében, olyan elődök után, mint Mensáros László és Csákányi László (1986. február 06., Vidám Színpad, rendező: Pethes György), vagy Feleki Kamill és Balázs Samu duója (1974. február 22., Madách Színház Kamaraszínház, rendező: Szirtes Tamás). Bóta Gábor kritikája szerint Haumann Péternek sikerült a komikus szöveg mögött meg-megcsillanó tragikum kidomborítása: „Ahogyan Haumann játszotta komédiás színehasadtan fekszik az ágyon, örökmozgó alkata nem bírja a betegséget, fancsali képpel már-már temeti magát, az színészi teljesítményben nem sokban különbözik attól, mint amikor özvegy Orbán Béláné a Csatárka utcai lakásán, teátrális gesztusokkla öngyilkosságra készül a Macskajátékban."[20]

A Katona József Színházban bő húsz év alatt nagy prózai szerepek sorát alakította. Az egyik első szerepe Molière A fösvényjének Harpagonja volt Zsámbéki Gábor rendezésében (1994. december 17.). Bár a rendezést több negatív kritika is érte, Haumann alakításának aprólékos, érzékeny kidolgozását dicsérték, mint „a rögeszmés gyanakvás és rettegés pontos pszichológiai megfigyelésekből összeállított torzképe."[21] Ez után következett Az eltört korsó (1996. december 28., Katona József Színház, rendező: Zsámbéki Gábor), Ádám bíróként alakítását 1997-ben a legjobb férfi színész díjával ismerték el a XVI. Országos Színházi Találkozón illetve az évad legjobb férfi színészének járó Színikritikusok Díját is neki ítélték meg. Koltai Tamás így írt az előadásról, Haumann Péter és a Waltert alakító Máté Gábor alakításáról: „Az előadás legszebben kidolgozott része, ahogy a két tisztségviselő fölméri egymást; Haumann Ádámja szerencsétlenkedve igyekszik támpontokat kapni a jogértelmezés és a törvényesség elvárt, bár általa valószínűleg sohasem értett fogalmáról, Máté Walterja pedig fásult rutinnal teszteli emberét. Malíciózus pillanat, amikor kiderül, hogy a hatalomnak ez a nyilvánvalóan alkalmatlan dilettáns is alkalmas lenne – talán inkább, mint más, hiszen korrumpálhatósága révén kézben tartható –, ha legalább azt megértené, mikor kell fölfüggesztenie a tárgyalást, és a felettesére bíznia, hogy a hatalom tekintélyével együtt őt is megvédje.".[22] Györffy Miklós szerint „ezzel az alakítással Haumann véglegesen belépett a nagy magyar színészek sorába. Ádám bírója pazar groteszk jellemtanulmány a csapdába szorult helyi hatalmasságról."[231999-ben játszotta el Tankred Dorst Paul urának címszerepét, Ascher Tamás rendezésében (1999. január 22., Katona József Színház), ami szintén pozitív kritikákat kapott: „Paul urában irdatlan szakmai tudás, jó adag rejtett bohócösztön és kivételes színészi formátum mutatkozik meg.".[24] A Troilus és Cressidában (2005. november 04., Katona József Színház, rendező: Silviu Purcarete), Pandarusként nyújtott alakítását 2006-ban a Pécsi Országos Színházi Találkozó Premier-díjával jutalmazták. Az előadásról elmondta, hogy a háborúk értelmetlen mivoltáról szól, arról, hogy nincs olyan cél vagy eszme, ami az emberi élet lerombolásával legitimmé válhatna.[25] A Vadkacsa (2007. január 19., Katona József Színház) idősebb Ekdaljának szerepében, Ascher Tamás rendezésének koncepcióját követve, egy, a családja által már szinte gyerekként kezelt, elesett nagypapát kellett alakítania. Haumann egy interjúban elmondta, hogy bár jó rendezőnek tartja Ascher Tamást, e szerep-megközelítéssel nem tudott azonosulni, így egyfajta „kompromisszumot" alakított ki, belecsempészve a szerepbe saját elképzeléseiből is valamennyit.[26] E kompromisszum eredményeképp jött létre a padlásra „vadászni" járó nagypapa, aki minden furcsa szokása és megnyilvánulása ellenére többet ért a családjára nehezedő terhekből és titkolt bűnökből, mint bármelyikük. Ahogyan Sándor L. István írja le „játéka egyszerű, pontos, mély emberismeretről tanúskodó" [27]

Társulatán kívül több színházban is szerepelt vendégként, ezek közül is kiemelkedik a Centrál Színház A velencei kalmárjában nyújtott alakítása. Shylock szerepe egyfajta próbatétel is volt számára, a darab tisztelete nyomasztó felelősség, de Haumann Péter úgy döntött, hogy az Ádám Ottó „iskolájában" elsajátítottak szerint fogja értelmezni szerepét. Shylock összetett személyiségére koncentrálva, a szerepben rejlő tragikumot a karaktert ért sorozatos csalódásokból építette fel. „Shakespeare kezében semmi sem fehér vagy fekete. Shylockban is vannak sötét vonások, de ha belegondolunk abba, hogy micsoda sérelem éri ezt az embert folyamatosan, nem csak az, hogy leköpik és szidalmazzák, hanem hogy elveszti a lányát és a pénzét. Ráadásul a lánya más hitet vesz fel, s ez Shylocknak azt jelenti, hogy gyakorlatilag meghalt."[28]

Pályájának, művészi hitvallásának jó összefoglalását nyújtja egy korábbi nyilatkozata, amiben arról mesélt, hogy fontosnak tartja a nézőkkel való kapcsolattartást, a Szókratész védőbeszédének előadásai után ezért is maradt ott többször, hogy beszélgessen velük, meghallgassa véleményüket a szövegről vagy az előadásról magáról. A folyamatos párbeszéd, ami egyébként munkametódusa, az intellektus követése hozzájárult ahhoz, hogy sikeres pályát építsen fel, amiben folyamatos kihívásokat állít maga elé, és ezeket újra és újra teljesíti. Mint elmondta, a színészi pálya nem önmaga mutogatásáról, állandó zajos jelenlétről szól, hanem sokkal inkább a mögötte álló elmélyült munkáról, a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában említettekre emlékeztetve, a szó mögötti gondolatról. „Dühvel nem érhetünk el semmit, csak fegyelemmel, és nem mások kalapálásával, hanem önmagunk fegyelmezésével, ezután, erre alapozva valósulhat meg például egy rendezés, egy színházi előadás. Ezért én nem is értem, miért csak azokról beszélnek, miért csak azokról emlékeznek mint 'küldetésesekről', akik haragban vannak a világgal, vagy dérrel-dúrral távoztak belőle. Akik halkan, fegyelmezetten dolgoznak, azok talán nem küldetésesek?"[29]

Mi sem mutatja jobban, hogy e munka valóban nyomot hagy maga után, mint a számtalan díj és kitüntetés, amivel pályája során elismerték, vagy hogy egy róla szóló portréban a következőket írták le, utalva színházi, filmes és szinkron szerepeire: „A nagy színész onnan ismerszik meg, hogy Willy Loman és Harpagon, Tevje és Max (Producerek), Hókuszpók és Safranek, Louis de Funès és Peter Fitz, a Katona József Színház, a Tivoli és a Madách egyszerre jutnak róla eszünkbe."[30]

[2016]

[1] Haumann Péter: A beszéd joga. Akadémiai székfoglaló. Magyar Művészeti Akadémia, Színházművészeti Tagozat. Elhangzott 2014. október 10-én.

[2] Nádudvari Anna: Interjú Haumann Péterrel, 1979. április 30. In.: Nádudvari Anna: Honnét lesz a tűz?, Kozmosz Könyvek, Budapest 1981. 267.

[3] Kiss Judit: Aki magában keresi a művészet lehetőségét, MiNap Online, 2012. február 09. http://old.minap.hu/news.php?extend.49282.5

[4] Hallama Erzsébet: Színészek – szerepek. Eddie Carbone – Haumann Péter, Dunántúli Napló, 1968. december 08.

[5] Demeter Imre (cím nélkül), Élet és Irodalom, 1968. november 16.

[6] Veiszer Alinda: Záróra. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010. 325

[7] Hallama Erzsébet: Állítsátok meg Arturo Uit!, Dunántúli Napló, 1970. március 10.

[8] Csáki Judit: Aki nem hiú, nem is való erre a pályára, Alexandra Könyvjelző, 2007. január

[9] „Egyszer megtehettem, akkor még a 25. Színházban játszottam. Igaz, hogy a Szókratész védőbeszédét… Egyedül voltam a színpadon, és egyszer csak megálltam, és azt mondtam, hogy ne haragudjanak, hazudok. Nagy csönd lett, és hátul egy vékonyka hang megszólalt, hogy igen. Akkor megálltunk. Tehettük, mert kis színház volt, meg hát kísérleti. Akkor visszamentem az öltözőbe, vártam olyan öt percet, mert tudtam, hogy ha megint olyan leszek, akkor nekem annyi, akkor beadhatom az ipart." Veiszer Alinda: Záróra. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010. 326.

[10] „Soha ilyen részletesen a tekintetekből, a szemek villanásából és mozgásából, a szembogarak tágulásából nem tudtam azt követni, hogy jó helyen tartok-e abban, amit teszek, jól csinálom-e, vagy nem. Ilyen közelről, ilyen részletesen… Na, most akkor melyik a jobb?" Veiszer Alinda: Záróra. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010. 331–332.

[11] Nádudvari Anna: Interjú Haumann Péterrel, 1979. április 30. In.: Nádudvari Anna: Honnét lesz a tűz?, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981. 267.

[12] Tarján Tamás: Egy kicsit kontrában. A nemzet színésze: Haumann Péter, Revizoronline.hu, 2010. szeptember 26. http://revizoronline.com/hu/cikk/2684/a-nemzet-szinesze-haumann-peter/

[13] Kiss Judit: Aki magában keresi a művészet lehetőségét, MiNap Online, 2012. február 09. http://old.minap.hu/news.php?extend.49282.5

[14] Kővári Orsolya: Érdemes kicsit jól élni… Beszélgetés Haumann Péterrel, Kék belváros. Lipótváros, 2006. január

[15] Nádra Valéria: A zokogó színház avagy Közjáték Lear királyhoz, Színház, 1981. február

[16] Nádudvari Anna: Interjú Haumann Péterrel, 1979. április 30. In.: Nádudvari Anna: Honnét lesz a tűz?, Kozmosz Könyvek, Budapest 1981. 267.

[17] Róna Katalin: A macska-macska. Musicalbemutató a Madách Színházban, Színház, 1983. június

[18] Róna Katalin: A ripacs magánya, Pesti Hírlap, 1991. szeptember 24.

[19] N.N.: Szerepcsere a Madách Kamarában, Magyar Nemzet, 1974. december 13.

[20] Bóta Gábor: Bulvár konkurencia, Criticai Lapok, 1998. június

[21] Györffy Miklós: Bútorhalmozó Harpagon, Magyar Nemzet, 1994. december 27.

[22] Koltai Tamás: A korsó igazsága, Élet és Irodalom, 1997. január 31.

[23] Györffy Miklós: Realista jellemkomédia, Magyar Nemzet, 1997. január 18.

[24] Koltai Tamás: Új Oblomov, Élet és Irodalom, 1999. február 12.

[25] Kővári Orsolya: Érdemes kicsit jól élni… Beszélgetés Haumann Péterrel, Kék belváros. Lipótváros, 2006. január

[26] Bóta Gábor: „Színészként még nem érzem magam nagypapának", Pesti Műsor, 2007. február 01.

[27] Sándor L. István: Színészenciklopédia. Katona József Színház 2006/2007, Ellenfény, 2007.06.

[28] Bársony Éva: Shakespeare nem fekete és fehér, Népszava, 2008. október 18.

[29] Nádudvari Anna: Interjú Haumann Péterrel, 1979. április 30. In.: Nádudvari Anna: Honnét lesz a tűz?, Kozmosz Könyvek, Budapest 1981. 267.

[30] Kővári Orsolya: Örök szólista. Haumann Péterről, Színház, 2012. augusztus

Párhuzamos életutak