Szerényi Béla: Curriculum vitae

1972. január 10-én születtem Budapesten. Feleségem Kóta Judit énekes.

Két gyermekünk van: Béla 23 éves, Domokos 16 esztendős.

Fél évezreddel ezelőtt a reneszánsz nagy mesterek sokszor így nevezték magukat: „homo dilettante" – azaz „érdeklődő ember". Valószínűleg az én pályám sokszínűsége is a hajdanán élt mesterek szemléletmódjához hasonló; mindenre nyitott, az összefüggéseket kereső és azokból új utakat megalapozó személyiségemből adódik.

Mindennapi munkáim ennek megfelelően meglehetősen széles tevékenységi kört fednek le: előadó-művészet, hangszerkészítés, népzenekutatás, oktatás-nevelés, civil szervezeti tevékenység, intézményvezetés.

Iskoláim sora 1978-tól napjainkig:

• Pataky tér 1. sz. Általános Iskola ének-zene tagozata

• Óbudai Árpád Gimnázium népzene-néptánc szak

• III. kerületi Mókus utcai Állami Zeneiskola Népzenei Tagozata (1990-től Óbudai Népzenei Iskola), tekerő szak

• Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskola, hegedűkészítő szak

• Bessenyei György Tanárképző Főiskola ének-zene, népzene szak

• Hangszerész mestervizsga

• BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, közoktatási vezető szak

• Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, zenei mentor szak.

Életpályám különböző időszakainak tevékenységi köreiből más-más szegmens volt kiemelkedően fontos. Kezdetben az előadó-művészet, amelyhez persze rengeteg népzenekutatás is kapcsolódott. Később a hangszerkészítés foglalta le időm nagy részét, amely során jelentős hangszertörténeti kutatásokat és fejlesztéseket végeztem a tekerőn főként az előadó-művészeti és oktatási elvárások miatt. A következőkben tevékenységeimet pedagógiai tevékenység, előadó-művészet és hangszerkészítés témakörre bontva összegezem.

PEDAGÓGIAI TEVÉKENYSÉG

Zenetanári tevékenységemet friss diplomásként 1996-ban kezdtem meg Pomázon, a Teleki-Wattay Művészeti Iskolában, ahol 2014-ig tanítottam tekerőt. Pomázi éveim alatt rendkívül jó tapasztalatokat szereztem egy kiválóan működő művészeti iskola életéről, ahol a klasszikus- jazz- népzene- tánc és képzőművészet szakágak nagyszerűen működtek. Pomázi tanári időszakom alatt folyamatos és szoros volt az együttműködésem az Óbudai Népzenei Iskolával. Részt vettem az alap- és középfokú tantervek kidolgozásában. Egykori tanárommal, Havasréti Pállal közösen megírtuk a Tekerőiskolát.

Kollégáimmal együttműködve kidolgoztuk a tekerőoktatás hétvégi kurzusait és nyári táborait, amelyek országosan és egész évben lehetőséget adnak olyan növendékeknek is, akik nem tudnak az intézményesített zeneoktatásban részt venni. E fesztiválok közül talán legfontosabb a tiszaalpári Bársony Mihály Tekerőlantos Találkozó. Három évtizeddel ezelőtti népzenekutatási eredményeinket egy jól felépített programmal, pedagógus-továbbképzésekkel, hagyományőrzők támogatásával sikerült újra élő hagyománnyá varázsolni!

A tantervek és tekerőiskola megírásával, a hétvégi kurzusok rendszerével sikerült országosan egységesíteni és hatékonyan működtetni a tekerőtanítás módszereit.

2010-ben felkérést kaptam Záborszky Kálmán igazgató úrtól, hogy kezdjem meg a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban a népzeneelmélet tantárgy tanítását, dolgozzam ki tanmenetét és érettségi rendszerét. Az aktív tanítást a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban 2018-ban befejeztem, de jelen pillanatban is a népzene, mint szakmai érettségi tantárgy országos tételkészítő bizottságának elnöke vagyok. Emellett szakértőként a népzenére vonatkozó szakképzési kerettantervek és jogszabályok előkészítésén is dolgozom.

2012-ben Kobzos Kiss Tamás igazgató úr meghívására visszatértem az Óbudai Népzenei Iskolába, immáron tanárként. A 2015-16 tanévben megbízott, 2016 szeptemberétől kinevezett igazgatóként végzem a munkám az intézményben. Az Óbudai Népzenei Iskola szellemiségét, példátlan jelentőségű módszertani kutatóközpont jellegét próbálom hangsúlyozni kiváló kollégáim segítségével. Az intézmény Magyarország legrégebbi és legnagyobb létszámú népzenei műhelye, 220 növendékünkkel 22 kolléga dolgozik. Az elmúlt évtizedekben tanáraink közül négyen kaptak Kossuth díjat, egy kollégánk a Nemzet Művésze, hárman a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusai. Fiatal kollégáink közül négyen Junior Príma díjasok. Az Óbudai Népzenei Iskola 2008-ban Príma díjat kapott, 2017-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia elismerő oklevelét vehette át.

Pedagógiai munkám fontos része, hogy nővéremmel, Gundyné Szerényi Andrea néptáncoktató óvodapedagógussal 20 éve dolgozom élőzenés táncházi foglalkozásokon óvodákban. Ebben a témában továbbképzéseket is tartunk pedagógusoknak. 2016-tól együtt koordináljuk a „Néphagyományok az óvodában" programot Óbuda 29 óvodájában.

Az országban sokfelé kérnek fel szakmai előadások, kurzusok megtartására. Több intézményben állandó meghívott előadó vagyok. A legszorosabb az ilyen szakmai kapcsolatom a Hagyományok Házával és a Magyar Művészeti Akadémiával. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskolájában évente rendszeres szakmai előadást tartok, illetve a leendő kollégák elméleti és gyakorlati vizsgáztatásában is részt veszek.

Az Óbudai Népzenei Iskola, mint „országos módszertani kutatóintézet" tevékenységei szükségessé teszik, hogy minél szorosabb munkakapcsolatban álljunk azzal a közel kétszáz intézménnyel, ahol népzeneoktatás is zajlik. Ezért kezdtük el 2016-ban a Magyar Népzeneoktatás Ünnepe háromnapos rendezvénysorozatának megszervezését.

------------------------------------------------------

INTERJÚ

„Egyelőre csak úgy látásból" – Szerényi Bélával beszélget Fogarasi Attila

Szerényi Béla előadóművész, ezüstkoszorús hangszerkészítő mester, az Óbudai Népzenei Iskola intézményvezetője. Sok minden érdekli, alakítója, formálója a hazai népművészet eseményeinek. Egész kiállása a megtestesült sziporkázó nemzeti poézis. Elmesélte hogyan őrzi ennek parazsát a népdalokban, népzenékben, hogyan szítja tüzét műhelyében, tekerőjével miként rezegteti meg régmúlt idők hangulatát, hogyan adja át küldetéstudatát. Beszélgetésünk során mesterségeinek ágas-bogas jellemzőiről, műhelypraktikáiról, művészi ars poeticájáról, és nevelés módszer-tanár(r)ól kaptam egy igen összetett képet. Szó esett zenéről, a zenei anyanyelvről, a népművészetről, az Óbudai Népzenei Iskoláról, a hangszerkészítés fortélyairól, a nevelésről, művészet hangszer zene jellem összeérzéséről, eredetiségről, a fáradhatatlan tenni akarásról és hagyományaink továbbviteléről.

Zenei anyanyelv

„Mit is jelent az „egyelőre csak úgy látásból" kifejezés? Bizony azt az egyszerű tényt, hogy egy hagyományos közösségbe beleszülető kisgyermek élete minden pillanatában hallja, látja, tapasztalja környezete tevékenységét. Az arra fogékony (tehetséges) gyermek még alig totyog, de már odaáll a zenészek elé, és tágra nyílt szemmel figyeli őket…" (Szerényi Béla)

– Életének központi magja, sokrétű művészi szerepvállalásának hordozórakétája a zenei anyanyelv. Mi ez, honnan ered, hogyan éli meg, miként igazítja a mai világhoz? Mondana pár szemléltető példát erre vonatkozóan?

Zenei anyanyelv alatt nemcsak a beszélt nyelvet értjük, hanem megannyi egymást kiegészítő elemre is gondolunk, mint „nyelv": Ide tartoznak pl. a szokások, hiedelmek, népdalok, népzene, tárgyi, szellemi kultúra, kézművesség, szimbólumrendszerek. Ezek összességükben adják ki egy nép anyanyelvű kultúráját. A szót Kodály írta le először, Sárosi Bálint népzenekutató, zeneszerző bővítette hatósugarát. „Zenei anyanyelvünk" címmel könyvet is szentelt ennek az elnevezésnek, majd egy rádiósorozattal mutatta be és tette népszerűvé. Mi zenészbarátaimmal tulajdonképpen kibővítettük ezeket a gondolatmeneteket, amihez segítségünkre volt a táncház mozgalom megjelenése. Ennek hatására létrejött egy olyan folyamat, amire addig talán a kutatók sem figyeltek. Mégpedig, hogy nagyon-nagyon szorosan összetartozik minden olyan jelenség, ami az anyanyelvi kultúrának a része. Ennek csak egyik szegmense a beszélt nyelvünk, mellette ugyanakkor ott van egy másik kifejezési rendszer: a zenei anyanyelv. A magyar népzene eleve egy vokális, tehát elsősorban énekes hagyomány. Ezért nagyon szorosan össze is függ a beszélt nyelvvel. Ez egyébként minden népre vonatkozik. Tehát az ember sajátja, hogy az agytekervényei valahogy úgy alakulnak ki, hogy ebben a számára anyanyelvi közegben fogalmazódnak meg fontos gondolatok. A nyelv tehát itt egyszerre vonatkozik a zenére, az ábrázoló művészetekre, a kézművességre és a manuális készségek összességére. Ha szélesebben fogalmaznánk, akkor minden, amit ki tud fejezni az ember alkotóművészként. Az egésznek pedig a kulcsa a bennük megjelenő szimbólumrendszer. Ez nagyon fontos. Amikor megnézünk egy tányért, egy faragott tárgyat, vagy egy festett padot nem csupán ábrázolóművészetet látunk. Ezeken rendkívül fontos olvasható és érthető anyanyelvi közlések vannak. Amire felfűződnek a közlések azt a művészet adja át (beszéli el), létrehozva egy olyan sajátos szimbólumrendszert, amely meghatározza egy nép és nemzet karakterét. Úgyhogy amikor mi azt mondjuk, hogy anyanyelvű kultúra, akkor erre az egészre összességében gondolunk.

– Ahogy írta több helyen is: „Az anyanyelvű kultúra közege a család és a közösség, módszere a szóbeliség, a másolás, mintakövetés. Eszköze a tartalomtömörítés és a körkörös információbővülés."

Ehhez jön még az, hogy mindezt az anyanyelvű kultúra részeként tudjuk kifejezni. És ez nemcsak a népzenére vonatkozik. Legyen szó bármilyen műfajban alkotó magyar előadó tetszés szerinti zenei művéről, abban valahol ott van, hogy ő magyarul, magyar nyelven gondolkodik. A műalkotás belső önkifejezéssé válik, aszerint ahogy összeáll a fejében. Az pedig mindig anyanyelvi. Ez nem attól lesz magyar, hogy alföldi tájat festek gémeskúttal. Erre van egy nagyon jó példám. Egyszer egy jazz muzsikus társasággal Európa második legnagyobb jazz fesztiválján léptünk föl Pozsonyban. Ott voltak természetesen az amerikai jazzisták. Hatalmas műsort csináltak. Megálltam, figyeltem őket és rájöttem, hogy ők beszélnek. Beszélnek a hangszerükön. De nem értem, mert amerikaiul beszélgetnek, ráadásul a klasszikus fekete jazz muzsika amerikai dialektusában. Persze a mesterséget olvastam, de a zenéjüket, a hangszereikkel való párbeszédet nem. Vagy van egy másik eset, ami szintén jól érzékelteti mit értünk zenei anyanyelv alatt. Pál Pista bácsi, aki az utolsó magyar dudás volt, egy őrületes tudással rendelkező pásztorember. Vitték mindenfelé a világon, sok előadást tartott, rengetegszer fellépett, de ő is látott előadóművészeket. Egyszer egy ilyen alkalommal merengett külföldi zenésztársáról: „látom, hogy jókat muzsikál, de nem értem, hogy mit mond".

Ezért fontos az anyanyelvi kultúra, mert az a kifejezés összes szándékát összerakja és előhívja. Más kultúraelemektől az is megkülönbözteti, hogy ez személyiséget formál. Az anyanyelvi kultúrában felnővő gyermek egy közösségnek a része lesz. Ha ebből a természetes közegből elkezdenek hiányozni elemek, akkor azokat ő pótolni fogja valahonnan, de csak üres játékkockákat kap. Nem tudnak úgy beépülni a későbbiekben, nem lesznek képesek a gyermek kulturális vázát alkotni, nem hoznak létre lélektani szempontól egy szerves illeszkedést saját hagyományelemeihez. Látszólag hiánytalan egyéniséget kapunk, de az a kohéziós erő amire azt mondjuk: identitás vagy nemzettudat, elkallódik. Ezek olyan összetartó erők, amelyek egyébként megfogalmazhatatlan módon különböző népeket is összekötnek. A zene az ember kapcsolatrendszeréhez ősidők óta hozzátartozik, és mint az emberiség egyik kifejezési módja, a kezdetektől fogva a felső világgal való kapcsolat eszköze. A szóbeli közlés az emberi szint, a zenei közlés az égi szint, utóbbi nem a mi világunk. Az idetartozás vágya, a valahová emelkedés fohásza érződik meg az éneken, a muzsikán. Azt gondolom, hogy más művészeti ágakban sokkal erőteljesebben nyilvánul meg önmagam kifejezésének óhaja. Az én kifejezésre juttatása, vagy a világról alkotott véleményemnek a fontossága – míg a zene ezt felülírja. Máshová van küldve.

– Identitásunkhoz milyen mértékben járul hozzá népművészetünk, ki birtokolja ennek az őstudásnak a velejét?

A magyar nemzeti kultúrát sok száz éven keresztül egy társadalmi réteg, a parasztság adta. A nemesség nagy része idegenajkú volt, a kisnemesség szinte paraszti sorban tengődött. Az iparosság ugyancsak idegen ajkúak gyülekezete, polgárságról még nem beszélhettünk. A nagy népesség mozgások, lakosságcserék során a falusi társadalom jelentős része nem mozdult sehová és újratermelte önmagát. Az anyanyelvű kultúrát nagyon könnyű megbillenteni. A népzene nem azért tűnt el, mert bármi más kicserélhette volna. A zenei anyanyelvnek-anyanyelvi kultúrának nincsen olyan alkotórésze, ami felcserélhető, vagy kicserélhető lenne valami másra. De kétségkívül el lehet nyomni annyira, hogy csak nagyon kicsi sejtjeiben maradjon fenn. Ezért lehet pl. Pál Pista bácsit szeretni, mert ő egy olyan tudós paraszti család utolsó sarja, aki, ha nem őrizte volna meg azokat a hagyományokat, amik akkor még szájról-szájra, apáról-fiúra szálltak, az ég világon nem tudnánk róluk most semmit. Tudás átadó tudós parasztok ők. A paraszt nem a mai értelemben vett degradáló leminősítés, épp ellenkezőleg. A tudós, néphagyományaink tudását jelenti, azoknak tudós megélését. A parasztemberek pedig értettek ezekhez, és mindennapi életükben, viselt dolgaikban gyakorolták is, a hétköznapi kultúra része volt.

Az én működésemet is rájuk tudom alapozni. Hiszen nem akármiket kaptam ezektől a tanyasi parasztemberektől! Sokszor csak egy-egy mondatot, de az úgy volt átkötve, hogy még harminc év múlva is azon gondolkozom, hogy „Atyaúristen mit mondott nekem a Sinkó János azon a tanyán!" Ezekhez kellenek antennák. Ő egyrészről érzi, hogy az a mondat jó helyre kerül, és kell a vevő, aki veszi az információt és tud vele kezdeni valamit. A mi dolgunk megtalálni a forrásokat, felhasználni és tovább vinni hagyományainkat.

– Népi kultúránk ma hogyan él tovább?

Nagyon érdekes, ha régi táncfilmeket nézek, akkor látom mögötte, hogy ez az ember reggel kiganézta az állatokat, elment szántani, aztán este jött valaki, aki felvette őt zenélés közben, és a kérges ujjaival olyat muzsikál, hogy hihetetlen. Más megállás nélkül gyakorol, és semmihez nem nyúl, nehogy tönkremenjenek az ujjai. A néptánc ma kicsit világi lett, magamutogató. A régi tánc szerepe és célja a magam elhelyezése a közösségben és a párválasztás volt. Az önmagam belső értékeinek a megmutatása a közösség számára. Azok a mozgások, amik az életmódból adódtak szintén átalakuláson mennek keresztül. Régen kifinomult, de nem akrobatikus mozdulatokról beszélhettünk, ma ez egyértelműen az akrobatika irányába indult el.

De nem kell attól megijednünk, ha anyanyelvű kultúránk néha látszólag eltűnik. Nem lehet eltüntetni. Akkor el lehet, amikor már a nyelvét is elveszti egy közösség. Ha az anyanyelvi kultúránkból már csak a nyelv él, az nagyon kevés. Ez anno nem azért szűnt meg a történelem forgatagában mert a népzenét betiltották, (igaz megtörtént, hogy pl. a tárogatókat rendeletileg összeszedték). Ennek nyomósabb okairól nekem egy öreg parasztember beszélt. – „Jóska bácsi! Maguk hazajöttek a háborúból, gyalog a frontról, a Don kanyarból, ilyen-olyan helyekről és utána eltelt néhány év, és abbahagyták a zenélést." – „Nem volt kedvük az embereknek." – felelte. Voltak olyan lakodalmak, ahol nem volt zene. Na így lehet valamit tönkre tenni! Ezenfelül úgy, hogy kiveszik alóluk a földet. Azzal ugyanis egész kultúrájuknak az alapját húzzák ki alóluk.

– A technika fejlődése hogyan befolyásolja a zenei anyanyelv sorsát?

A technika vívmányait szépen be kell vezetni ebbe a világba. Az is egy eszköz. Az embernek mindig voltak eszközei. Hogy az eszközt mire használja, na ettől ember. Hogy tudja-e használni, vagy ledarálja maga az eszköz.

Óbudai Népzenei Iskola – A Zenei Anyanyelv Iskolája

„Az anyanyelvű kultúra átadása elsősorban nem oktatási, hanem nevelési kérdés. A mentor, a mentorált és a növendék is tagja egy csoportnak, közösségnek, „családnak", ahol minden élethelyzetben, minden szituációról az összes szereplőnek van valamiféle tudása. Ez a tudás összegződik abban, amit anyanyelvű kultúrának hívunk." (Szerényi Béla)

– Az Óbudai Népzenei Iskola (ONI) igazgatója. A hely, ahol gyakorlatban, intézményesített keretek közt tudja továbbvinni és megvalósítani az eszmét. Mit kell tudni erről az – és nem csak a szófordulat miatt – egyedülálló iskoláról?

Az ONI alapvetően egy pici iskola, összesen 22 tanárral. „Alsóbb szinteken" egy életmódot ad át, felsőbb szinteken beszélhetünk szakképzésről, pályaorientációról, képzésről. A hangsúly a nevelésen van, ehhez igazodnak a foglalkozások. Magyarországon sokáig nem volt népzene-oktatás, itt kezdődött először 43 évvel ezelőtt, 1976-ban. Művészeti fejlesztés zajlik nálunk. 6-tól 22 éves korig lehet csatlakozni a közös tevékenységekbe. Több Kossuth- és Nemzet Művésze díjjal kitüntetett tanárral büszkélkedhetünk, és néhai, illetve regnáló MMA tagokkal is, (Kobzos Kiss Tamás előadóművész, zenetanár; Jánosi András népzenész; Juhász Zoltán népzenekutató). Az iskola speciális helyzetben van, mert szűkebb lehetőségei ellenére a legnagyobb népzenei intézmény Magyarországon, ill. az egyetlen, ahol csak népzenét lehet tanulni. Nincs arra módunk, hogy komplett népművészetet adó oktatást adjunk. Így viszont teljes figyelemmel a népzenére koncentrálhatunk. Az a dolognak a lényege, hogy van egy iskola, ahol ugyan nem teremthető meg teljesen az anyanyelvű kultúra átadása (hiszen a közösségi tudásátadás, ami a hagyományörökítés csimborasszója törvényi keretek között nehezen oldható meg), mégis mivel nagyon széles rálátásunk és évtizedes gyakorlatunk van a népzeneelmélet közvetítésével és kifejlesztésével kapcsolatban, sikeresek vagyunk.

– 2015-ben örökölte meg az Óbudai Népzenei Iskola igazgatói posztját. Mit tart az elmúlt öt év kiemelkedő eredményének?

Számtalan ilyen van. Az egyik legsikeresebb törekvésünk, ami a szívemnek nagyon kedves az egy négy évvel ezelőtt indult kezdeményezés, a „Kismuzsika program", még az előző polgármester Bús Balázs és Kobzos Kiss Tamás támogatásával. Tamás az elődöm volt, szintén MMA tag, a népművészeti tagozat néhai vezetője. Vele kerestem fel III. kerület akkori polgármesterét (Bús Balázst) azzal a céllal, hogy járuljon hozzá a kerületi óvodások rendszeres népzene alapú foglalkozásához a mi irányításunkkal. Közben szegény Tamás meghalt, úgy estem bele az ONI igazgatói székébe. Nem volt egyszerű sem lélektanilag, sem szakmailag. Tamás huszonöt évig vitte az iskolát, klasszikus nagy formátumú művészegyéniség volt. Fél év elmúltával fölhívott a polgármester. Nagy örömömre beleegyezését adta, nekiláttam a tervezet megírásának, és akkor kiderült, hogy Óbudán huszonkilenc óvoda van. Ez azért jelentett gondot, mert így hetente legfeljebb csak egyszer tudtunk volna elmenni egy-egy helyre a szűkös keret miatt, ami nem elég ahhoz, hogy kellőképpen megnyissuk a gyerekek számára ezt a világot. Csináltam egy korrekt költségvetést, majd a következő találkozón a tervezet ismeretében Bús Balázs azzal fogadott, hogy ő nem erre gondolt. Először azt hittem túl drága így. De azt mondta nem ezzel van a gond, hanem az lenne a jó, ha minden áldott nap el tudnánk menni valamelyik óvodába. Ez viszont nagyon megnövelte volna a kiadásokat, mire ő azt reagálta erre: „ez nem pénzkérdés, ez szemlélet kérdése". Ilyet polgármestertől nem hallottam még. A kihívás nagy volt, egy egész szakképzett csapat megszervezését igényelte. Az alapja ennek az egész kezdeményezésnek egy jól strukturált, masszív pedagógia, nem ad-hoc alapon szerveződő játékos mulatság. Ez nem olyan, hogy majd a zenész odamegy, és játszik valamit, amire a gyerekek ugrabugrálnak. Egy szisztematikusan felépített rendszert dolgoztunk ki néptáncoktatók, óvodapedagógusok, és zenészek bevonásával. Legtöbbjük az ONI tanáraiból és növendékeiből került ki, (ennek külön jelentősége, hogy a növendék beletanul helyzetekbe, egy zenélési szituációba, mégpedig a tánc alá való muzsikálás menetébe. Ráadásul egy gyerekközösségben, ami további plusz). A tánc- és óvodapedagógiai módszertant a nővérem dolgozta ki, az ehhez épülő zenei módszertan pedig az én nevemhez köthető.

Itt fontos beszélnem arról az előadóművészek körében számtalanszor megtapasztalt bizonytalanságérzésről, aminek köszönhetően sokszor nem tudjuk helyesen felmérni meddig terjedhet a hatáskörünk. Ez talán abból származik, hogy nekünk népművészeknek sokszor gondot okoz az a hozzáállás, hogy „ő csak egy fafaragó, ő csak egy fazekas". Ne akarja ugyanis azt gondolni, hogy a világot fogja megváltani. Miközben kétségkívül ez a dolga. Feladata és felelőssége, hogy közeget, közösséget kovácsoljon össze. Alkotótevékenységével a személyes kapcsolatok és kötődések lehetőségét kell megteremtenie. Különösen igaz ez a népművészet bármely területére. Gyakorlatilag minden szerepvállalásnak arról kell szólnia, hogy a közösségben tudjuk előmozdítani az éltető folyamatokat. Az évek során szerencsére megéreztem az arányokat, megtaláltam a megfelelő embereket. Elértem azt a célt, hogy egy széles hálózatot és kapcsolatrendszert tudtam kiépíteni. Ebben nyilván az elődök, barátok nagyon sokat segítettek (pl. Kobzos Kiss Tamás, de az egész Óbudai Népzene Iskola). Általuk épült ki országosan a népzene-oktatás intézményesített formája, fokozatában az alapoktól a professzionális, „életvitelszerű" egyéni elhívásra referáló, támogató nevelő képességek kifejlesztéséig.

– Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnökének szívügye az ifjúság művészeti nevelése, művészettel nevelése. Ez elnöki programjának első pontja is. Mint akadémiai tag, az Óbudai Népzenei iskola révén tud kapcsolódni ehhez a kezdeményezéshez. Van-e esetleg a friss kinevezés hatására új lehetőség ebben, új ötlet?

A „Nemzedékről nemzedékre" Kobzos Kiss Tamás által kezdeményezett konferenciasorozatot tudnám megemlíteni. Ennek rendezője és állandó részvevője vagyok. A program minden év novemberében esedékes, és pont a művészettel nevelés a központi eleme. Tavaly ráadásul épp ezen a néven is szerveztük meg, azaz „művészettel nevelés" címmel. Jelenleg egy tanulmánykötetet próbálunk meg összerakni. Ebben Andrásfalvy Bertalantól kezdve – aki maga is MMA tag és a néprajz, népművészetünk vitathatatlan értője – kézműves kollégákon át, pedagógus szakemberekig gyűjtjük össze azokat az ismérveket, amelyek az eddigi tapasztalatainkat foglalják össze: „Nevelés az oktatásban" alapeszménk járható útjait mutatja be. A művészettel nevelés szerencsére néhány általános iskola kiinduló pontja lett az utóbbi években. Ezeknél az intézményeknél is a népművészetünk köré csoportosuló magyar kulturális értékek átadása áll a középpontban. Szoros kapcsolatot ápolunk velük, az egyik ilyen a gödi Búzaszem Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola. Nagyon nem mindegy, hogy milyen tartalmak vannak az identitás mögött. Nekünk az a dolgunk, hogy ezeket a tartalmakat megértessük azokkal, akik döntési helyzetben vannak. Amikor tehát a zenei anyanyelvű kultúránkat akarom felvirágoztatni és a képzés intézményesült világába bebocsájtani, akkor a döntéshozókkal való diskurzus során racionális érveket is fel kell tudni sorakoztatni az eszmék és hitvallás mellé. Az Akadémia szempontjából patronálás kérdésében is ez lehet a mérvadó, hogy ezekhez a szándékokhoz milyen tartalmakat tudunk kapcsolni. Ebben jó vagyok. Itt nem jöhetnek emberi hiúságok, egyéni érdekek. Ezeket alázatosan, a közös cél alá kell rendelni – vagy még jobb – azokért átalakítani, azoknak megfeleltetni. A népművészetben az anyanyelvi kultúra révén egy olyan erő koncentrálódik, ami megteremti a kohéziót a magyarság számára. A népművelés, népnevelés pedig egy olyan rendszer, ami ezt megvalósítja, létrehozza, erősíti. Ennek örülhetünk, és örülhetünk, hogy benne vagyunk és hozzá tehetünk.

– A tanítás módszertana, az átadás folyamata sokkal közvetlenebb és emberközelibb az ön által képviselt gondoskodó megközelítésnek köszönhetően. Hogyan képzelhető el ez a családias légkör hivatalos pedagógiai módszerként?

Anno amikor rendesen jártam heti kétszer fél órát gyakorolni az ONI-ba, egyszer csak megkérdezte Pali (Havasréti Pál) hogy tudnék-e tovább maradni? Mondtam igen, de lejárt az órám. – De itt addig maradsz ameddig akarsz, válaszolta. Na akkor megilletődtem. „Ja, hogy én itt maradhatok!?" Ez volt a varázslat számomra. Rádöbbentem, hogy ez valami egészen más. Sokkal természetesebb, emberközelibb, „otthonosabb". A közösség, szellemiség egész életre megragadott.

A kiindulópont természetesen az anyanyelvű kultúra és annak átadási rendjéhez idomuló mintakövetés és másolás meghonosítása. Ez egy kölcsönös körforgás, ahol az együttműködésen van a hangsúly. Az összes többinél a technikai fejlesztés kerül előtérbe. Ebben az esetben merevebb a struktúra, de a tanítás-átadás módszertana itt meg is követeli. Döbbenetes eredményeket lehet így elérni. A technikai fejlesztés nem csak egyéni dolog, hanem egyéni időben is zajlik. Na ezt nem tudja megtenni a közoktatás, hiszen ott veled szemben 20-30 gyerek ül, és őket egyszerre kell az ötödik és a hatodik etc. évfolyamra felkészíteni. Csakhogy egy gyerek nem így működik. Mindannyian máskor érünk meg egy dologra. Ezért különleges az Óbudai Népzenei Iskola, hiszen az ország egyetlen olyan zenei anyanyelvvel foglalkozó intézménye, ahol ebbe a folyamatba érdemben bele tudunk szólni. A szemléletet, ars poeticát „akkreditálni" úgy lehet, hogy olyan intézményt kell létrehozni, ami nem kikerüli, hanem eszközként használja az adottságokat. Az adottság nem csak az épületre, a tanári karra vonatkozik, hanem jelen esetben a jogszabályi háttérre. Az intézményesülés miatt a kitűzött cél gyakran elvész, jellemzően nem tud önmagáért lenni. Pedig ez az önmagáért lenni a lehető legtöbb. Személyiséggé válni. Lebecsülik a gyerekeknek a mintakövető és adaptálódó képességét, holott hallatlan nagy erő van az efféle pedagógiában. Nem játék, ami ott folyik, az anyanyelvű kultúra előhívása, átadása viszont játék. Egy gyerek hihetetlenül sokáig pakolja magába a körülötte lévő információkat. Amikor elkezd érzékennyé válni a racionális összefüggésekre, akkor kell technikai fejlesztéssel foglalkozni. A zenetanítás törvényi szempontból egy egyéni képzés. Ott van egy tanár és egy növendék. Én pedig ebben az esetben épp azt mondom, hogy csoportból indulunk ki. Körülöttem mindig több növendék van. Különböző életkorú, tapasztalatú és tudásszintű gyerekek, hiszen így teremthető meg egymás mintáinak lemásolása, követése.

Egy kisebb növendékkel, aki még nem annyira ügyes, megtanuljuk például, hogy melyik ujjával melyik billentyűt kell lenyomnia ahhoz, hogy abból egy dallam legyen. Mikor már látom, hogy a maga technikai szintjén automatikusan rááll a keze, akkor abban a pillanatban már úgy játszik, ahogy majd húsz év múlva is fog. Ő közben azonnal átáll a magába szívott akusztikus és vizuális élmények hatására. Mindent rögzít a legapróbb momentumokig. És utána azt már csak elő kell hívni. Látja az ember, hogy elkezd próbálkozni, „Aha! Mozdult valami! Legközelebb egy fél órával korábban jössz, veled külön foglalkozunk." A technikai fejlesztés tehát kétségkívül egyéni dolog, a mintakövetés, átadás-átvétel pedig csoportos. Az intézményen belül így tudjuk megvalósítani a mintakövető, apáról-fiúra szálló átadást a köznevelési törvénnyel összhangban. Ezért funkcionál jól a szervezeti struktúra és a jogszabályok mellett is a közösség.

Népi hangszerkészítés

Évente 18-20 Szerényi tekerő születik, eddig több, mint 500 készült el. Szerényi Béla mestere, Bársony Mihály dél-alföldi tekerős, hangszerkészítő, a népművészet mestere. Műhelyét is tőle örökölte.

– A klasszikus hangszerek családjától elválasztandó a népi hangszerek csoportja. Létezik hierarchia az instrumentumok között? Kérdezem ezt azért is, mert pl. a tekerőnek van gúnyneve.

„Csak jó zene van" szokták mondani sokszor. Ha zenész berkekben nem tetszik valakinek a „nyenyere", annak inkább magával lehet problémája, hiszen, ha valaki jól játszik, akkor az zene, hangszertől függetlenül. Már Kodály mondta egyébként, hogy nem kéne nyenyerének nevezni a tekerőt, mert pejoratív. Rendszeresen előfordult, hogy egy jazz koncerten megláttak ezzel a furcsa hangszerrel a színpadon. Ez egy vesztett helyzetből indulás. Nagyon könnyű elbukni. Lesajnáló pillantásokat vetnek rád, érzed azt, hogy a közönség furcsállja a helyzetet. „Odaül ez a gyerek ezzel a valamivel, mégis mi ez a kezében", ez valami nem odaillő. Aztán a varázslat az az, amikor az ember elkezd muzsikálni, és meg tudom őket fogni, és a végén valami őrületes élményt kapnak. Na az marha jó! Ezért érdemes csinálni! A tekerő Magyarországon paraszthangszerként maradt fönt. Van egy jó ezeréves zenetörténeti múltja. Voltak időszakok, amikor egész komoly zeneszerzők írtak nem is könnyű darabokat tekerőre, ez nagyjából a 18. század.

– Kovács Dénes hegedűművészhez intézett búcsúja során Bächer Iván újságíró, Bächer Mihály zongoraművész fia írt a hangszerek jelleméről: „Van a hangszereknek is személyességük. A csellót, a hárfát át kell ölelni. A zongorával szervülni kell. A hegedűvel ki kell állani." A tekerőnek milyen a személyisége?

Minden hangszernek van egyénisége így van. A tekerő leginkább a cselló kategória. Ölbe vesszük, tehát a lehető legbensőségesebb, mondhatni intim kapcsolat. Így ölelni egy hangszert, érezni a rezgéseit nagyon szép és meghitt élmény. De minden hangszerszemélyiség erős. Erős, ezért a hangszer személyiségének a művész személyiségével találkoznia kell. Ha nem találkozik, nem fognak egymásra találni, és nem lesz belőle jó zene. Mondjuk a kajakozónál melyik kajak felel meg a sportolónak, ez talán a hasonlat, ami érzékelteti tárgy és ember kapcsolatának fontosságát. A gyártósoron technikai megoldásokról beszélünk. A kézzel készített összeépített rendszereknek viszont van egy megfogalmazhatatlan lelkiállapota, amit hangszernek hívunk. A hangszer egy akusztikai szerkezet, ami elkezd önmagában rezegni, elkezd saját magáról hangot adni. És azt, hogy ő neki milyen a saját hangja, ahhoz tud hozzá tenni még az előadóművész, de csak akkor, ha ezekkel a rezgésekkel azonosul. A hangszer zsűrizése jó esetben mindig kétlépcsős. Először van egy szakszerű bírálat. Ez afféle szakértői közmegegyezés, szakmai beszélgetések alapján kirajzolódó zsinórmérték. Megnéznek egy hegedűt, ott van mellette tíz másik, és akkor látják melyik van mesterien elkészítve (mestermű), és persze azt is látni, ha az nem olyan. Ez a sok kiváló mesterhangszer a művészek kezébe kerül. Aztán nekik is ki kell választani azt az instrumentumot, ami számukra megfelelő. Ezért butaság az, amikor az állam pénzt ad egy zenekarnak, hogy vásároljon hangszert, és mondjuk a zenekar megrendel belőlük egy hangszerkészítőtől x mennyiséget. Ha nem szervül az instrumentum az ember személyiségéhez, akkor nem lesz olyan a hangzás, és értelemszerűen így a zenekari hangzás sem lesz olyan jó. A zenekarban ülő művészeknek kéne végigpróbálni több száz hangszert különböző készítőktől. Ha ember és tárgy szervül egymással, akkor jó.

Egy művész annyi mindent tud hozzátenni egy hangszerhez, hogy az önmagában egy karriert, egy élettörténetet biztosít az instrumentumnak. Ott vannak pl. a Stradivari hegedűk. Immáron 350 évesek. A legjobb Stradivariknak mindig van neve, és mindig egy olyan művészről kapja, aki azon a legnagyobbat alkotta. Miközben előtte is volt tulajdonosa, az előtt is, és így tovább. Tehát van egy családfája annak a hangszernek. Az a hangszer kinevelt művészeket, művészgenerációkat.

– Változik koronként egy hangszer rendeltetése? Mind az 500 kézzel megmunkált tekerőlantja ugyanolyan?

Nekem megadatik az, amit még egyébként a hangszerész kollégák is irigyelnek, hogy jelen időben dolgozom egy olyan hangszeren, aminek épp most van egy felfele futó innovációja. Tehát egy olyan korszaka, amikor szabadon változtatható, alakítható. Például egy hegedűn ma már ezt kevésbé lehet megtenni.

Egy hangszer fejlődéséhez az előadó-művészet állandóan változó igénye szükséges. Egyrészről kell a zenei gondolat állandó változása – nevezzük őket zeneszerzőknek, és elengedhetetlen a hangszerkészítő, aki ezeket összeboronálja, egyesíti. Ő biztosít átjárhatóságot a különböző szándékok között, és megalkotja azt a hangszert, ami ezt a sokrétű művészi akaratot konszenzusra juttatja, és az instrumentumban végül élővé teszi. Az elképzelések e folyamat mentén tárgyiasulnak egy hangszerben. Stradivari pl. ma nem ismerne rá saját hangszereire. Azokat az évszázadok alatt annyiszor építették át a zenei igény átalakulásainak hatására, – sok esetben még küllemre is megváltoztak – hogy megszólalási módjukban egész másképp működnek most, mint ahogy eredetileg készültek. Ezek a fejlesztési lehetőségek nekem most jelen időben adatnak meg.

A változó zenei igény tehát más hangszert eredményez. Ez szorosan összefügg természetesen a technika fejlődésével is. A '70-es években kibontakozó, már említett táncház mozgalmak idején új jelenség, hogy színpadra kellett vinni a muzsikát. A zenészek szembe találkoztak a hangosítás követelményével, ezzel viszont egészen más akusztikai körülményeknek kellett megfelelni, mint előtte. Lemezfelvételek készültek. Azok az eljárások, ahogyan egy paraszti közösségnek készültek a hangszerek már nem feleltek meg, (ez egyébként az összes népi hangszerre igaz, ugyanez végbement a dudával, kobozzal, citerával stb). Miért? A tekerőnek pl. van egy tengelye, abban forog egy kerék, az szólaltatja meg a húrokat. Ezt a tengelyt régen belefúrták a fába, és abban forgott szépen. A fát azonban egy idő után kikoptatja ez a vas (kovácsoltvas tengely), ami ezért elkezd kopogni. A játék alatt is kopog. Ez egy jellegzetes zörejt ad neki. Míg Bársony Mihály élt, én is vittem vissza neki tekerőket emiatt. „Kotyog a tengely" – mondtam neki. A válasza az volt: „Fog az még jobban is." Ez régen nem volt zavaró. Egy lakodalomban, ahol nagy a hanghatás nem lehet felfigyelni erre a kotyogásra. Egy lemezfelvételen ugyanakkor hatalmas probléma. Hiszen így nem csak a zenei hang kerül a felvételre, hanem a zajok is. Ezt elkerülni technika kérdése.

Ezenfelül a hangszerrel kapcsolatos akusztikai elvárások is megváltoztak. Régen erőteljesebb basszus, és nagyon intenzív ritmus kellett, mert tánczenét muzsikáltak. Most pedig egy nagyon kifinomult, és gazdag felhangtartalmú dallamigény került előtérbe. A basszus és ritmus (mi recsegésnek mondjuk) pedig kiegészíti ezt. Ehhez tehát úgy kellett átállítani az akusztikai teret, hogy ezt a hangsugárzást meg tudja valósítani. Vagy bizonyos énekhangokhoz más modell kell. Sebestyén Márta énekhangjához a tekerő erőteljes hangzásvilágát meg kell feleltetni, hogy ne falja fel az énekesnő orgánumát. Ehhez építettem a „Márti modell" tekerőmet. Úgy néz ki bennem a folyamat, hogy az énekhanghoz elképzelek egy instrumentális hangot. Ha ez megvan, akkor ehhez a hanghoz építek egy akusztikai teret. Az iparos azt mondja, hogy a tekerőt összerakjuk (van alja, oldala, teteje, egyéb alkatrészek). A hangszerkészítő pedig azt mondja a tekerő esetében, hogy elképzelek egy forgó kereket a térben, amely megszólaltat húrokat. És ezt a térben elképzelt zenei modellt építem össze. A műhelyben úgy dolgozunk egyébként, mint a kézművesek. A hangszerkészítő „céh mesterség" pont ilyen. A legapróbb részleteket, de még a szerszámokat is kézzel csináljuk, saját magunknak készítjük el, így megszokott ebben a szakmában.

Előadó-művészet

„Egy alkalommal szoboravatón zenéltem Tiszaalpáron. Ott, a színpadon két műsorszám között azt találtam mondani, hogy igazán nagyon szeretek koncerteket adni, de attól sokkal jobb kedvem lenne, ha újra felelevenedne az ötven-hatvan éve kiveszett hagyomány, és valaki meghívna kukoricafosztást muzsikálni.

Ősszel, Mihály nap körül csengett a telefonom: - Béluskám! Megérett a kukorica!"

– Az apáról-fiúra szálló mintakövető nevelési módszer fiai révén természetes állapota. A népművelés minden területén számíthat rájuk családként is, és lassan már, mint mesterek is.

Azok a családok, akik ebben a szellemiségben nőnek föl, ott egy hatéves gyerekkel is tisztességgel lehet beszélgetni. A hierarchia nincs. Ha együtt zenélünk, akkor mindenki különböző zenei feladatokat old meg. Nem az van, hogy mindenképpen én kezdem, „mert ez az én koncepcióm, kompozícióm, és én már harminc évvel ezelőtt is ezzel foglalkoztam." Nem! „Aha, hogy ez mennyire jó volt, akkor most vezess te!" A két fiamat szigorúan véve nem tanítottam. Jártak a zenesuliba, de sosem én voltam a hivatalos tanáruk. Lehettem volna, de pont azért, mert a családi hagyományozódás nagyon erős dolog egy családban, mindent megtanulnak a szüleiktől és sokkal hamarabb. A gyerekeim minden rezdülésemet le tudják követni kb. tíz éves koruk óta.

A fellépések, rendezvények, mulatságok nálunk a népzenében kettéválnak. Van egy színpadi része, ami betagozódik egy előadó-művészetbe, és van a másik, akikről nem tudunk. Ők a családok, közösségek, együttesek, akik összejárnak, mulatnak, zenélnek, de nem kifele élnek, hanem befelé, és önmagukért. Egy őszinte pillanatokkal telt összejövetel nagyon inspiráló hatású, feltöltő energiái vannak, és ennek szintén az a mélylélektani oka, hogy az anyanyelvi kultúrában fogant, ott fejlődik. Másfajta belső emóciókat indít el kivétel nélkül mindenkiben. És ezek a felemelő érzések bárhol megtörténhetnek. Nem kell hozzá feltétlenül színpad, ahol inspirál a közönség. Akár kukoricafosztáson, amikor tíz öregasszony énekel körülötted, egyszer csak eljön egy olyan pillanat… Ezek olyan örök élmények, amik beépülnek az ember személyiségébe. Ennek hatására tud olyan dolgokat képviselni, ami miatt hitelesnek, emberségesnek látják. Ugyanakkor pont azért, mert az ember alkotó- és előadóművész, amikor alkotási szituációban van, akkor nagyon feszegeti a határokat, és sokszor át is lépi őket. Vannak olyan pillanatok, az alkotásnak a momentumai (ez lehet a műhelyben, egy közös zenélésen, egy koncerten), amikor az ember megérzi, hogy most minden úgy állt össze, hogy kiléptél a saját korlátaidból. Megvilágosodásként tör elő ez a pillanatnyi érzés, na de ezeket akkor tudod megérezni, elérni, ha amúgy tisztában vagy a korlátaiddal. Tehát a korlát az, hogy mennyire engedem lazára, és mennyire feszítem meg, mint hangolásnál a húrokat. A kettő között vagyok-e. És ha azon az úton haladok és tudom a célt, hogy hova akarok eljutni, akkor át fogok tudni lépni. Ez akkor már nem a megfeszítettség vagy a lazulás irányába megy, hanem arra a pontra, ahova én el szerettem volna jutni. Sőt akkor valószínű, hogy még tovább is jutok.

------

Párhuzamos életutak