Kincses Károly: Török László fotóművész

Török László 1966-ban, az érettségi után a Magyar Filmlaboratóriumban kezdte pályáját próbaidősként, majd két év sorkatonaság után, 1968–1970-ig ismét itt dolgozott. A Filmlaborban Hefelle József adott fényképezőgépet a kezébe, akit sokáig a mesterének tartott. Még a Filmlaborban dolgozott, amikor elkészítette az első olyan felvételét, amely kiállításra is került. Így emlékezik rá: „Az én fejemben már akkor is megvoltak azok a típusú, beállított képek, amiket azóta is csinálok, és az az ötletem támadt, hogy a Keleti pályaudvaron egy gőzmozdonynál egy férfi-nő kapcsolatot fogok lefotografálni. '68-ban nem lehetett egy pályaudvaron csak úgy fényképezni, ezért (Dobrányi) Géza bácsi titkárságán – ami különben állandóan nyitva állt előttünk – elmondtam, mit szeretnék, és ők mindent elintéztek, megírták a levelet, amire a MÁV vezérigazgatóságon megkaptam az engedélyt. Megcsináltam a képet, kiállítottam a fotópályázaton – tulajdonképpen ez volt az első képem, ami falra került. […] A nagybátyám Török Vidor operatőr volt, és amikor gimnazista koromban eljött a pályaválasztás ideje, természetesen én is operatőr akartam lenni, már a családi indíttatásból is – meg ugye, az Arriflex kamera olyan jól áll az ember kezében, pláne, ha egy-két lány is van a közelben. Akkor már fotóztam Vidor bácsi Fed-2 típusú, távmérős gépével, persze se szakmailag, se gondolatilag nem voltam még elég érett. Szegény család voltunk, de a szüleim valahogy mégis vettek nekem egy kis filmkamerát borzasztóan sok pénzért, hétezer forintért, és forgatókönyvet is írtam, szóval nagyon komolyan gondoltam azt, hogy operatőr leszek. Vidor bácsi azt mondta, hogy akkor tanulom meg legjobban a szakmát, ha végigjárom a szamárlétrát; gyakorlatilag így kerültem a Filmlaborba. A hívógépre. Ezek teljesen korszerű André Debrie-gépek voltak, tizenhat milliméteres, harmincöt milliméteres, »dupnegás«, összesen talán tizennégy darab, akkoriban hozhatta be őket Dobrányi Géza bácsi. Számomra fantasztikus élmény volt, egyrészt a környezet, a korszerű üzem, másrészt az az élet, ami ott folyt. Az is ott derült ki a számomra, hogy az operatőri álom egyre távolabb kerül tőlem, és a bennem lévő elképzeléseket más művészeti ágban fogom »kihordani«, mert én egészen más fajta, jóval türelmetlenebb alkat vagyok annál, mint amit az operatőri szakma megkövetel.

Géza bácsi és a fiatal mérnökök, Erdélyi László Attila és Hefelle József, plurális légkört teremtettek a Filmlaborban, mindenkit felnőttként, értékes emberként kezeltek. Így, Hefelle révén kerültem komoly kapcsolatba a fotográfiával, ő mutatta meg, miket lehet elérni a fényekkel, a beállítással. Akkor készítettem életem első aktfelvételeit, és ez a kezdet meghatározta a fotográfusi gondolkodásomat, tulajdonképpen azóta alig mozdultam el az akttól mint témától." (Bacskai Sándor: Egy nagyüzem, ahová sok melós kellett. Beszélgetés Baricz Katival és Török Lászlóval. Fotóművészet, 2001. 1–2. sz.)

Aki fotós akar lenni, az MTI-be kell annak menni – dúdolhatnánk a közismert népdal átköltött szövegét. Török is így tett, miként oly sokan mások – például Vető János, Fenyő János vagy Kincses Károly… –, mindnyájan nagyjából egyszerre lettek az MTI Fotó világosítói. Török 1970 márciusában. Cipelhették a dögnehéz Linhof-technikákat, Hasselbald-szetteket, a nagy Bronicát a sok kazettával, a tizenöt kilós vakukat, tölthették a magazinokat a töltőzsákban, tarthatták a második vakut az egyes eseményeken. Nagyon jó iskola volt ez a kezdő, de a fényképezéssel egyszer és mindenkorra beoltott ifjak számára. Még akkor is, ha ezer forint volt a fizetésük, s viszonylag kevés kitörési pontot kínált a hely, mert az öregek, a státuszos fotóriporterek nagyon féltékenyen őrizték székeiket.Török ebben a helyzetben olyat tett, amit világosító sem addig, sem utána. 1972-ben a Család című képével robbantott, World Press Photo nagydíjas lett. A kép eldöntötte további sorsát. Minden fotózni vágyó fiatalember álma volt ide bekerülni, tapasztalt fotográfusok mellé, a kor viszonyaihoz képest jó felszerelééssel, viszonylag sok lehetőséggel az egyéni ambíciók kiélésére is. „1970-ben átkerültem az MTI-be, ahol nagyon sok területen dolgoztam, ott tanultam meg a szakmát, általuk szereztem szakmunkás-bizonyítványt. Az ottani három év a tanulás és a csalódások időszaka volt. A színeslaborban kezdtem, onnan kerültem az Illusztrációs rovathoz, dolgozhattam, de később eléggé botrányossá vált az ottlétem. 1972-ben csináltam meg a Család című képemet, és az ment ki az MTI-kollekció részeként a '73-as World Press Photo pályázatra, ahol elnyerte az általános kategória első díját. Ennek komoly nemzetközi visszhangja lett, de itthon sajnos egészen másképp álltak a dologhoz: az akkori kultúrpolitikai környezetet ismerve természetes, hogy egy olyan kép nyert, amivel ideológiailag nem tudtak egyetérteni, a szocialista család felbomlását és ehhez hasonló üzeneteket véltek a képben felfedezni." (Bacskai Sándor interjúja Török Lászlóval, 1996, MFM Hangtár)

„A hetvenes évek elején jövedelem-kiegészítésként jártunk le vidékre, és »röhögős« képeket csináltunk. Ez nekem eléggé megrázó élmény volt, mert a szakmát, de az életet is kezdtem már megismerni. Nagy ellentmondást éreztem abban, hogy mindenki a szépet, a hamisat keresi, és ezt egy olyan műfaj, a fotográfia segítségével akarja elérni és tanúsítani, ami nem képes másra, mint visszaigazolni a realitásokat. Ebből indultam ki. Skiccen már több éve megvolt a kép, előre elgondoltam, több évig benne volt az agyamban, aztán '72-ben adódott a lehetőség, hogy össze tudott állni a képen látható négy ember. A házaspár a szomszédban élt, a kisfiú szintén az egyik lakótárs gyereke volt, Ibolya pedig egy ismerősöm a Kárpátiából. Ez volt a kép, ami meghatározta azt a hitemet, hogy lehet létjogosultsága a beállított vagy előre elgondolt fotográfiának; de egyben felismerése annak, hogy a fotográfiában a véletlennek is lehet meghatározó szerepe, a pillanat banalitása értékeket is közvetíthet: ezen a képen is, az antropológiai azonosságok csakis az esetlegességből fakadtak. Az MTI-nél akkortájt nagyon sok álriport készült, én azt nem akartam csinálni, úgy gondoltam, ha valaki a fotográfiával akar foglalkozni, akkor az a fajta dolog nem követhető." (Bacskai Sándor: Fotográfiai alkotó műhelyek: Pajta Galéria – Beszélgetés Török Lászlóval. Fotóművészet, 1996. 5–6. sz.) „Ez a kép a Százados úton készült, egy nagyon szerény szobakonyhás házban, egy 500-as reflektorral, kifeszített háttérrel. Mondtam az idősebb házaspárnak, hogy ide majd beül egy meztelen lány. Mindent beállítottam – egy Practisixszel dolgoztam, és szóltam Ibolyának, aki erre besétált meztelenül és beült közéjük. Eléggé megdöbbent Géza bácsi, de igyekeztem instrukciókkal elterelni a figyelmüket. Tessék ide nézni, te meg arra fordulj […] Ellőttem 12 kockát és mindenki boldogan távozott. A felvételek közül az lett a legsikerültebb, amin a lány kinéz a képből." (FotoVideó, 2009. június)

Bacskai Sándor kérdezte tőle: „Gyakornokként pályáztál a World Pressre?" Török válasza: „Abban az időben hívták meg Keleti Évát a zsűribe, és az MTI-ben úgy gondolták, hogy nekik is nyitni kell, összeállítottak egy kollekciót. Előtte Alföldi Jenő írt egy kedvező kritikát az Élet és Irodalomban a képemről, és így került be az anyagba. Amikor Amszterdamban zsűrizték a képet, nem tudták, hogy ki csinálta, mert a hátára nem is volt ráírva a nevem. A díjátadásra ki sem mehettem, később megtudtam, hogy ez volt az első kép, amit díjaztak. Az MTI-ben pillanatokon belül megfagyott körülöttem a levegő, ami oda vezetett, hogy kijelentették, nem lehetek náluk fotográfus. Tehetségtelennek tartottak, és azt is mondták, hogy valahonnan loptam az ötletet, a fő indok pedig az volt, hogy a kép nem reprezentálja Magyarországot, mert provokatív, végül kijelentették, hogy a sajtópályára alkalmatlan vagyok. Nagyon ambivalens volt a helyzetem. Szintén '72-ben egy nagy anyagot hoztam Velencéből, abból is botrány lett, mert tíz tekerccsel többet fényképeztem a megengedettnél. Sok jó emberrel is találkoztam, többek között Molnár Edittel, de például Gink Károllyal már nem engedtek dolgozni, más lett a világosítója – eléggé kontraszelektív világ volt. Meg persze én sem voltam nagyon fegyelmezett. Be akartam bizonyítani, hogy érett vagyok erre a pályára, és egyetlen célom volt, hogy véglegessé váljon a kapcsolatom a fotográfiával; és hol lehet ezt elérni, ha nem az MTI-nél? Herczeg István rovatvezető halála után megszűntek az esélyeim arra, hogy ott maradjak, pontosabban megmondták, hogy semmi gond, világosító még hatvanévesen is lehetek. Beláttam, hogy ott én nem lehetek fotográfus." (I.m.: Bacskai-interjú) Egyértelművé tették számára, hogy az MTI Fotóban nem sok babér terem majd a részére, maradhat ugyan világosító élete végéig, de fotóriporter ott nem lesz belőle soha. Felmondott. „A következő évben, szintén a World Press Photón harmadik díjat kaptam, és ezzel lezárult a művésszé válás hosszú folyamatának legelső stációja." (I.m.: 43 év. 1.o.)

1973 és 1975 között szabadfoglalkozású fotográfus, pro forma, a Vu Touristique című lap fotósa lett, ami abban az időben, amikor a „kmk" (a közveszélyes munkakerülés közkeletű rövidítése) büntetést vont maga után, sokat számított. Török így védte ki: „Szabadúszó lettem. Kisebb munkákból, külsőzésekből aránylag jól kerestem. A Vue Touristique szerkesztőjétől kaptam egy papírt, hogy rendszeresen dolgozom nekik, ezzel teljesen le voltam fedezve." (I.m.: Bacskai-interjú)

1975. december 1-től az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat (IPV) fotóriportere, majd képszerkesztője lett. „Az én fotóim nem pillanatképek. Csinálom a dolgokat, hétközben melózok a cégnél, harisnyák meg zöldségek, azt hiszem, igényes vagyok ebben is. Aztán szombat-vasárnap meg délutánonként megcsinálom azt a néhány képet, ami az enyém. Helyzeteket élek meg, amiket azután megpróbálok rekonstruálni…" (Mozgó Világ, 1977. 4. sz., 64–71. o.) „De itt is adódtak gondok, mert a Václav Havel és írótársai bebörtönzése elleni chartát én is aláírtam. Úgy tűnt, hogy mennem kell, de szerencsére nem így történt, sőt még az újságíró diplomát is megszerezhettem. Azt hiszem, ezt Moldován Tamásnak, az IPV igazgatójának köszönhetem, aki utána még több mint egy évtizedig támogatta fotográfusi eltévelyedéseimet… Amit én a fotóművészetről elképzeltem, azok a napi fotós munkámba nem férhettek bele." (FotoVideó, 2009. június)

A fotóművész a szabadidejében Paján Viktor barátja révén – aki jó kapcsolatokkal bírt az akkori művészvilágban – bekerült a Kárpátiában, a Hungáriában, a Fiatal Művészek Klubjában csoportosuló, nem rendszerkedvenc művészvilágba. Ágh István, Balaskó Jenő, Bella István, Csoóri Sándor, Dobai Péter, Döbrentei Kornél, Huszárik Zoltán, Szervác József, Szikszai Károly, Csajka G. Ciprián, Tóth Erzsi, Bari Károly, Zalán Tibor. Ők mindannyian és külön-külön is hatással voltak Török művészi pályájának alakulására. „Én az MTI-ben tanultam a szakmát. És a kávéházakban a barátaimon, költőkön, írókon keresztül pedig valamelyest az életet." (Szellemkép, 1978. 2–3.,40. o.)

1977-re tehető az Egy kamera emlékére című fotósorozata, melyet Bella István: Halotti beszéd című verse nyomán készített Török. „Kialakult egyfajta fogalmi fotográfia nálam, nagyon fontosnak tartottam, hogy a képeim többjelentésűek legyenek. Azért álltam le a Család után az egészen erős ötletkódokat hordozó helyzetekről, fényképekről, mert úgy gondoltam, hogy azokban nagyon erős a poén szerepe, ami az ikonikusságot, a képek másfajta befogadását gátolhatja." (Szellemkép, 1978. 2–3., 41. o.) Ebben rengeteget segített új környezete, ahova Paján Viktor barátja vezette be, és ami jelentette „természetesen sok kiváló író, költő társaságát, vagyis egy újabb tanulási és tájékozódási folyamatot, majd a képi világomba való intemálódást.

Elfogadva Kocsis Iván hívó szavát, később a Dunakanyar Fotóklub tagja lett. 1973-ban III. helyezett lett a World Press Photón saját kategóriájában. „Próbáltam a további gondolataimat megfotografálni. A '74-es World Pressen harmadik lett a Nincs időnk várni című képem, utána még csináltam néhány »ötletfotót«, aztán nagyjából le is álltam ezzel a dologgal, mert beláttam, hogy ez a fajta »poénkodás« nem járható, annyira erős az ötlet, hogy már-már veszélyezteti a kép ikonikusságát. Voltak sikerületlenebb dolgozataim, volt, ami vakvágánynak tűnt, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy minél inkább redukálom a fotográfia poén részét, hogy minél egyszerűbben, piktogramszerűen fogalmazzam meg. Ezek a képek a Módosulások című könyvemben már letisztultabb ügynek tűnnek. Igyekeztem őket úgy megfogalmazni, hogy eredetiek is legyenek, de inkább a képi üzenet legyen az, ami sajátossá teszi őket. Ez a korszak '83-ig tartott." (I.m.: Bacskai-interjú)

A Magyar Fotóművészek Szövetsége felterjesztette Szocialista Kultúráért kitüntetésre, ekkoriban még munkahelyi ajánlást is szükséges volt mellékelni. Az IPV 1983. december 6-án ezt írta a szövetség ügyvezető titkárának. „Az 1983. november 14-én kelt 835/83. számú levelükre közlöm, hogy Török László munkatársunk 1975. december 1. óta vállalatunk alkalmazottja. A vállalat kiadványait az igényeknek megfelelő fotókkal látja el. Egyéb – nem a vállalat számára készített – fotóiban a szocialista tartalom nem érvényesül. Az általa készített képeknek művészi értéke lehet, ezt azonban nem a mi feladatunk megítélni, de véleményünk szerint nem felel meg azoknak az emberi és politikai követelményeknek, amiért önök a Szocialista Kultúráért kitüntetésre kívánják felterjeszteni. Elvtársi üdvözlettel Teszár József." (Gépirat, mgt.)

1983-ban nyílt Módosulások című kiállítása a Műcsarnok Helikon Galériájában. Ugyanezen a címen jelent meg első könyve is a JAK kiadásában, csupa barna és kék monochróm fotóval. Ennek könyvheti ismertetőjéből: „Magamnak is mondom, mert jó hallani: első kötetemet tartja kezében az olvasó. Önálló fényképalbummal szerepelni induló költőknek-íróknak szánt sorozatban a megtiszteltetésen túl elismerése annak, hogy nem csupán életkorunk, de életmódunk és munkánk is sok hasonlóságot mutat. Csak az eszközök, a megszólalás módozatai mások…" Zalán Tibor így fogalmaz előszavában: „A módosuláson keresztülment mindennapi képek a hétköznapi környezetbe visszahelyezve, valóságon túlinak, álomszerűen lebegőnek, szürrealistán asszociatívnak tűnnek. Török a valóságot komponálja elsősorban s nem a készített fotót. Ábrázolás helyett a kifejezést választja. Csak beállításokkal dolgozik… Török László túlságosan is karakteres művész. Életét egyetlen mániákusan ismételt gesztusra teszi fel, bármilyen témához is nyúl. Valójában ez a gesztus az egyetlen témája. Ugyanazt ragozza az első képétől fogva az utolsóig." (Török László: Módosulások. JAK Füzetek 4., Magvető, Bp., 1983.) „Fényképeit meg akarja szabadítani a fekete-fehér technika nagyon is tárgyias kényszereitől, ugyanakkor azonban nem kíván a színes fényképezés vélt csapdájába sem belekerülni. […] Azzal, hogy képeit kékre színezi, valamiképpen elemeli őket a valódi tárgyiasságból a képtárgy tárgyiasságába. […] Ez a kékség hangsúlyozza, kiemeli az alkotói gesztus jelentőségét. […] Török esetében persze egyéb manipulációkról is beszélhetünk, a színpadias beállítás és elrendezés, az egymásra kopírozás, mind a beavatkozás tényére igyekszik a figyelmünket felhívni. […] Használja a képzőművészet egyéb eszközeit is, a Christora emlékeztető becsomagolás, a happeninges elrendezés. […] Azt kívánja mondani, hogy a művészet éppen azáltal hathat, hogy lehetősége van a valóság módosítására. […] A kék színben feladta a hagyományos fotográfia kifejező eszközeinek egész sorát. Valőrök, tónusok fogynak meg, rajzosság életlenedik el, puhul meg, illendő tehát, hogy valamivel kárpótoljon értük. A kékség a messzeség színe…." (Fábián László: Kék. Török László kiállítása Fotóművészet, 1983. 3. sz. 46. o.)

Az 1980-as évek elején Bari Károllyal járt a költő magyarországi és erdélyi romák közé szervezett gyűjtőútjain, és az ott szerzett élmények, érzések inspirálták Cigányok című sorozata elkészítésében, mely máig a legerősebb anyaga. „…számomra a képi világomon belül egy nagyon fontos állomást jelentett. Károly jóvoltából egy sokat szenvedett nép kultúráján keresztül kaphattam be- és visszatérést képeim elkészítéséhez. Ezt a kollekciót 1984-ben a Gödöllői Galéria mutatta be Bari Károly megnyitójával, majd a Pécsi Kortárs Magyar Fotográfia '97 keretében volt a másodkiállítás kibővített képi és irodalmi anyaggal a Janus Pannonius Múzeum Galériájában, igényes, Hamóczy Örs által tervezett katalógussal." (I.m.: 43 év. 2. o.) Egy másik helyen, csaknem másfél évtizeddel korábban meg ezt mondta: „Több hazai, majd külföldi gyűjtőútjára is elkísértem Bari Károlyt, például Zalába, Szabolcsba, Erdélybe. […] A közös utazások során alapvetően megváltozott az a kép, amelyet addig a cigányságról alkottam, ez volt ennek a munkának az egyik hozadéka. A másik az, hogy segítettek azon szándékom megvalósításában, hogy a fotóról meglehetősen sematikusan gondolkodó környezetben, ahol a fotó elsősorban riportképek pillanatfelvételeiként jelent meg, más, a saját gondolkodásomnak megfelelő fotográfiát hozzak létre. Előre elgondoltam a helyzeteket, a beállításokat, többször is visszamentem ugyanarra a helyszínre, így alakult ki a végleges kép." (Magyar Nemzet, 2002. augusztus 19.)

1984-ben mutatta be a Gödöllői Galéria a Cigányok című kiállítását, mellyel méltán hívta fel magára a figyelmet. Török, bár cigányokat fényképezett, de nem az addigi, hasonló helyzetekben mások által készített fotók toposzait használta fel, hanem hagyta magát a költő által vezetni. Nem dokumentumfotókat készített, hanem az elvont ábrázolásmód eszközeivel közelített a lényegi dolgok felé. Olyan fényképek jelentek meg a Cigányok kiállításban, aztán könyvek, lapok sokaságában, melyek Török nyelvén szóltak a már akkor sem kicsi, de azóta sokszorosára duzzadt problémáról, egy más kultúrájú, más gyökerű nép megmaradásáról és beilleszkedéséről, saját értékeinek vállalásáról, és/vagy az asszimilációról. Az életnagyságú fotók a fotóin hasonlóan fontos elemmé váltak, mint a helyszínen beállított hús-vér emberek, tovább erősítve a dolog fikciós jellegét. A dokumentumfotósok által előszeretettel használt fekete-fehér felvételeivel, a riportfotók színes képeivel szakítva, választott magának egy jellegzetes ciánkék színt, ezzel fokozva szándékát, hogy a monochrom környezettel még jobban elemelje őket a valóság másolásától a kép tárgyiasságába, melyben a kék szín metaforikus jelentései mindennél erősebben dominálnak.

Bari Károly így fogalmazott a közös munkáról: „Török László kivételes tehetségének egyik sajátossága, hogy alkotói látásmódja a művekké rendezett valóságot szakrális jelentőségűvé tudja emelni. Ezek a fotók nem a részvét ereklyéi. […] Újszerűsége, hogy nem a szegénység elborzasztó jeleit és nyomortól összeroncsolódott embereket villant elénk, hanem egy önmaga megmutatására és nagy titkainak felfedezésére készülődő népet. Állnak házacskáik előtt magasra emelve a lehullani vágyó fehér leplet, amely mögött a falon furcsa alakban lepattogzott mész, mintha egy ország térképét formázná." (Bari Károly: A mozdulatlanság örökbefogadása. In Török László: Cigányok. Katalógus. Pécs, 1997.)

A Módosulások Törökje a következő ciklusa, az Idézetek felé tartott, melynek minden képe a magyar irodalom egykor volt és kortárs alkotóira, azok műveire reflektált. Itt már Török teljes fotográfiai arzenálja felvonul. Többnyire monokróm fotók, a szín főleg a barna és a kék. Kettős, hármas vagy bemozdulásos expozíció. Montázstechnika. A női test gyakori szerepeltetése. Leplek, gyűrt hátterek. A kép és a szöveg egy képen való azonos fajsúlyú megjelenése. Azokkal az írókkal, akik vagy direkten vagy áttételesen szerepelnek a képein, szinte minddel barátkozott is. Sok megfogott söröskrigli és borospohár, számtalan átbeszélt éjszaka, sok vers elolvasása járt velük. És a képek, melyeket egy szó, egy gondolat, egy vers elindított Törökben. Legtöbb képén sokat töprengett, vázlatokat írt és rajzolt hozzájuk, válogatott a megfelelőnél is megfelelőbb modellek között, akik testükkel járultak hozzá a kétszeres, szavakban és képekben létrejövő költői gondolat láthatóvá válásához.

Az Idézetek címen rendezett 1986-os fotókiállításán Budapesten, a Váci utcai Fotóművészeti Galériában főleg író- és költőbarátainak a munkái, a magyar irodalom korábbi jeleseinek művei nyomán készültek ezek a redukált tónusvilágú képek.

Török még 1984-ben vett egy parasztházat kezdetben nyaralónak a Káli-medencében, Salföldön, aztán eltelt hét év, lett Pajta Galéria is, majd fokozatosan étterem, panzió és most már Török élettere, ahol az őket felkeresőket fogadja. „Az IPV-nél elég jól kerestem, úgy nézett ki, hogy van egy kis pénzem, nyaralóra nem gondoltam, mindenképpen egy parasztházat akartam venni. Ősszel, szüretkor estem be Salföldre, a falu ki volt halva, és ráakadtam erre a házra. Fölmentem a szőlőbe, a tulajdonos éppen szüretelt, megbeszéltem vele, meg is vásároltam, négyszázezer forintért. Cseréptetős ház volt, visszaalakíttattam nádfedelessé, egy pár év alatt folyamatosan rendbe hozattam." (I.m.: Bacskai-interjú) 1991-ben alakította ki a Pajta Galériát, ahol kiállításokat, akt-workshopokat rendezett Bozsó András, Keresztes Lajos és mások társaságában. Az első kiállítást 1991. június 21-én nyitották meg The Wall címen, alcíme Denver-2. A cím utal a tavaszi Colorado állambeli Denverben rendezett kelet-európai fotósok kiállítására, ahol az itt kiállító magyar fotográfusok szintén szerepeltek munkáikkal (többek között: Tímár Péter, Török László, Fejér Ernő, Balla András, Vető János, Vécsy Attila, Halas István, Gábos Kálmán, Tóth György, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke stb.) „Több jó okot is találtam arra, hogy elvállaljam ennek az új galériának a megnyitását. Az első a szabadság: szabad szabadon galériákat csinálni bárhol az országban. Független elképzeléseinket kipróbálni. Nincs már központi zsűri, kultúrpolitika. Így a művészek szabadon választhatnak galériát és a galériák művészeket. Valószínűnek tartom, hogy a galériák, de a művészek nagy része is inkább a gyorsan eladható művészetet fogja választani, pedig hosszú távon nem ők lesznek a leggazdagabbak, hanem azok, akik mernek kockáztatni. Lassan második éve, hogy hazatértem a volt Nyugat-Berlinből, ahol DAAD ösztöndíjas voltam, és itthon senkit sem érdekelt, hogy ott mit is csináltam. Török László, e galéria létrehozója volt az első, aki kérte: mutassam be berlini munkáimat. Ezért vagyok itt…" (Galántai György megnyitószövege)

1992-ben az XL fotográfiák címet viselte a Pajta Galéria kiállítása, az 1994-es pedig Helyzetkép címen futott. Tartott szimpoziont a kísérleti fotográfiáról, majd '94-től nemzetközi aktfotós alkotótáborokat szervezett. „Amikor 1991-ben Düsseldorfban Kodak-díjat kaptam, döntöttem el, hogy a Fotóművészeti Galéria megszüntetésével járó hiány mérséklésére a Káli-medencei Salfoldön lévő pajtámban kiállítási környezetet hozok létre. Ez megtörtént 1991 júniusában, és a Pajta Galéria azóta is működik – jövőre lesz negyed évszázados.

Már több éve itt élek a falu számos művészével együtt, és télen-nyáron nyitottak vagyunk a fotóművészet iránt érdeklődök számára. A galéria gyűjteményes kiállítása a magyar fotográfia negyven tükrös alkotójának több mint száz képét mutatja be mintegy hatvanéves időintervallumban. Három éve ugyanitt létrehoztam a Gábos Kálmán Emlékszobát, ahol elhunyt barátom emlékére változó tematikájú kamarakiállításokat rendezek.

Itt élem őszikéimet, és igyekszem egy jó pár befejezetlen fényképemet ebben a csodálatos környezetben ezüst alapú hordozóra menteni." (I.m.: 43 év. 3. o.)

1998-ban Huszonöt év címmel a Budapest Galéria Kiállítóházában nyílt önálló kiállítása. A katalógus előszavában Zalán Tibor írja róla: „Török meggyőződésem szerint lírikus, olyan költő, aki a fotográfia nyelvén fogalmazza meg verseit. Lágy és szomorú költemények ezek, melyekben az egyes szám első személyű alanyiság dominál, az objektívre helyezett szűrőhöz hasonlóan, sajátos, fanyar-édes fényekbe vonva ábrázolja tárgyát. […] A hetvenes évek végi indulásakor Török teljes fegyverzetben lép közönsége elé, kész művészként, aki pontosan tudja, mivel akar megjelenni a publikum előtt. […] már akkor behatárolta mozgásterét a fotóművészet megszámlálhatatlan lehetőségei között. A szinte kizárólag aktban megfogalmazott állapotok, helyzetek olyan közeli, finom elmozdulásokat, lélekrezdüléseket feltételeznek, amelyek szintén a költészet, legfeljebb a zene lehetőségei között tarthatóak számon, hogy az immár életművé terebélyesedett munkák szemlélőjében az a képzet fogalmazódhat meg, hogy Török László művészetében nincs változás, főleg előrelépés nincs. Pedig természetesen van. […] Törököt minden munkájában a magány érdekli, illetve tulajdon magánya vezérli. "

Pályafutása A családhoz hasonló, kitalált, beállított, minden elemében végiggondolt szituációs képekkel kezdődött, ezeket gyakran barnára színezte. Sikereket is ért vele, de pontosan érezte, hogy a poénosra hegyezett kis történetek egy idő múlva fontosabbá lesznek, mint a képek, s jó érzékkel váltott. Ezután hosszú ideig kéktónusú képeivel, hosszú expozíciókba bemozdult meztelen női figurákkal szerepelt. Irodalmi ihletettségű spekulatív képeit élő és elhunyt költők, írók, verseik, műveik inspirálták. Gondolkodik, rendez, tervez, s képei csak ezután születnek. Idézetek című kiállításáról írták: „...a kifüggesztett kép-együttesek mindegyike irodalmunk holt és élő alkotóira, illetve azok műveire utalt. A többnyire monokróm színeket, kettős vagy bemozdulásos expozíciót és montázstechnikát alkalmazó Török ezúttal sem fukarkodott a – eszköztára talán legfőbb elemének nevezhető – női test gyakori szerepeltetésével." (-int: Idézetek. A Fotóművészeti Galériában kiállított képeiről. Fotó, 1986. június.) De életműve eddigi legfontosabb része a Bari Károly segítségével készült Cigányok című sorozata. „Én fogalmi fotográfusnak tartom magam, számos íróhoz, költőhöz fűz jó kapcsolat, sok képem gondolata irodalmi indíttatású. A Cigányok című sorozatom például Bari Károllyal való ismeretségemnek köszönhető. Ebben nem azt a megközelítést választottam a cigány létforma ábrázolására, amit a legtöbben követnek, hanem a költőtől kapott inspirációkat dolgoztam föl." (FotoVideó, 2009. június) Valóban gyakoriak az irodalmi ihletésű képei, amikhez aztán képzőművészeti eszközöket is szívesen alkalmaz. Elmondható, hogy Török már az első képeivel rálelt a saját útjára, s néhány tétova kacskaringó után nyílegyenesen menetel, na, ne túlozzunk, poroszkál az útján. Még azt is tudja – mert olvasott, művelt ember –, hogy a művészetben az igazi értékek, érdekességek leginkább a határterületeken találhatók, az intermediális szférában, ahol egy vagy több művészeti ág, kifejezési forma, technikai dolog érintkezik. Keresgéli a határokat a nagyon konkrét kép és a fogalmiság között is. „Az a fajta fotográfusi kódolás, ahogy én dolgozom, megköveteli, hogy tudjam előre, milyen lesz a kép. Ha indíttatást érzek, mondjuk egy irodalmi alkotástól, akkor lerajzolom, vázlatokat készítek. Annak ellenére, hogy a képeim nagy többsége a nők segítségével megfogalmazott üzenet, nagyon fontos szerepet játszanak munkásságomban az irodalmi kapcsolatok." (FotoVideó, 2009. június)

„Kérdésedre, hogy miért fotografálok? Ha választ tudnék adni, akkor nem lenne szükségem kamerára, és a dolog mindkettőnk részére egyszerűbbé válhatna. Első komoly munkám, A család, melyet 1972-ben készítettem, azonnal szembesített akkori helyzetemmel. Fogadtatása egyidejűleg jelentett sikert (World Press Photo 1973. G.F. kat. Golden Eye) és bukást (MTI, 1973. állásvesztés) […] Munkáim fogalmi indíttatásúak, a kommunikáció, az emberi kapcsolatok szenzibilis megközelítései. Feltevése annak a gondolatnak, hogy a lefényképezhető valóság csak egy a lehetségesek közül. […] A költői kép és a fény-kép összeegyeztethetősége számomra nemcsak attól vált evidenssé, mert a '70-es évek elejétől a '80-as évek közepéig az írók és a költők alkották baráti környezetemet (Kárpátia, Hungária), de azért is, mert a két művészeti ág egyidejű megjelenésétől új, más minőséget vártam. […] A kísérleti fotográfia volt az a környezet, amely lehetőséget kínált a másság felmutatására. Ezt többen, sokféleképpen fogalmazták meg, azt hiszem, hogy ezek egyértelműen művészi kódokat hordozó munkák sokkal jobban jelzik ezt az időszakot, mint bármilyen dokumentarista fotók…" (Török László: A költői kép. 59–60. o. forrás nélkül. Lásd: Habik: Cikkgyűjtemény.)

Török László több mint ötven csoportos, hazai és külföldi kiállításon szerepelt, több díjat nyert. Önálló kiállításait Magyarországon kívül Spanyolországban, Finnországban, Olaszországban, Németországban, Litvániában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Tajvanon, Franciaországban és Szlovákiában is bemutatták. Életművének, ami negyven átfényképezett év után sem lehet több – hozzávetőleg – ötszáz képnél, és azok közül legalább háromszázon meztelen nő is van, a Család mellett szerintem az eddig talán legfontosabb része a Bari Károly segítségével készült Cigányok című sorozata. Valamint az a kis túlzással fotótörténeti tette, amellyel a legendás Váci utcai Fotóművészeti Galéria csúfos bezárása után csak azért is megnyitotta a Pajta Galériát, az első hazai magánkézben lévő kisgalériát. Mi több, nemcsak megnyitotta, hanem azóta még be sem zárta. Több mint negyed évszázada. Ezt még csak fokozta az Első Alkotócsoport vezetésével, kiállítások itthoni és külföldi szervezésével, fotós könyvek szerkesztésével, kortársairól készített filmjével. Mindezekkel megkerülhetetlenül fontos szereplőjévé vált a magyar fotográfiai életnek. Ezt a kulturális szervező, csoportképző, helyteremtő képességét pedig legalább annyira jelentős dolgoknak tartom, mint hosszasan elemzett fotográfusi életművét.

[2016]