Életrajz

Kiss Tamás 1950. május 30-án született Debrecenben. Édesapja Kiss Tamás, gimnáziumi magyar-történelem szakos tanár, József Attila-díjas költő, regény- és esszéíró, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Édesanyja Kolozsi Lilla, általános iskolai magyar-történelem szakos tanár. „A könyvek, a versek légköre tehát meghatározó élmény lett számomra gyermekkoromban" – írja magáról a művész. Anyai ükapja Mezey Lajos nagyváradi festőművész, Szinyei Merse Pál első mestere volt. A Kobzos Kiss Tamás művésznevet 1977 óta viseli, amikor Kecskeméten Buda Ferenc költő (édesapja korábbi tanítványa) ezen a néven szólította színpadra. Művészi és emberi szempontból legfontosabb mestereinek, illetve példaképeinek vallja Szabados Györgyöt, Lükő Gábort, Domokos Pál Pétert és Kallós Zoltánt.

Szülővárosában végzett általános iskolai tanulmányai mellett tízéves korától zongorázni tanult a debreceni zeneiskolában. 1968-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában érettségizett. Középiskolai tanulmányai alatt kezdett gitározni, autodidakta módon. Katonaidejének letöltése után, 1969-től a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán tanult, 1974-ben vegyészként diplomázott. Egyetemi évei alatt további hangszereken – citera, koboz, brácsa, tekerő – tanult meg játszani a Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagjaként, és ebben az időszakban kezdett énekelni is. A lanton és a török sazon való játékot később sajátította el.

Már az 1970-es évek elején bekapcsolódott a táncházmozgalomba. Ahogyan Halmos Béla és Sebő Ferenc a budapesti táncházakban játszottak, Kobzos Kiss Tamás Debrecenben, a Hajdú Táncegyüttessel létrehozott táncházban brácsázott, 1973-tól. Székre is azért ment, hogy Ádám István „Icsán" családjánál brácsázni tanuljon. Az 1970-es években népzenét gyűjtött a Mezőségen, Gyimesben, valamint a Baranyába telepített moldvai csángóknál. 1974-től különböző budapesti táncházakban játszott (Dagály utca, ELTE-klub stb.).

Diplomájának megszerzése után, 1974 augusztusában vegyész-restaurátorként és a restaurátor műhely vezetőjeként helyezkedett el a budapesti Néprajzi Múzeumban, ahol 1975 végéig dolgozott. 1976 januárjában – saját kérésére – a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központba helyezték át, majd 1977. májustól decemberig a debreceni Déri Múzeumban folytatta munkáját. 1978 januárjától ismét a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központban dolgozott, 1979 novemberéig. Ekkor úgy döntött, hogy restaurátori tevékenységét végleg abbahagyja, és „szabadúszó" zenészként dolgozik tovább. Mind énekes és hangszeres szólistaként, mind más muzsikusok partnereként, illetve különböző magyar és külföldi együttesek tagjaként jelentős hazai és nemzetközi karriert futott be. Művészi tevékenységének eredményeit több mint negyven különféle hanghordozó (kazetta, LP, CD, CD-ROM) őrzi, továbbá számtalan rádió- és televízió-műsorban szerepelt. (Minderről részletesen lásd az Alkotó- és előadóművészi tevékenysége című fejezetet, valamint hangfelvételeinek és főbb televíziós munkáinak felsorolását.)

Zeneszerzői tehetsége nemcsak a versmegzenésítések terén bontakozhatott ki: 1977-ben a debreceni Csokonai Színház részére zenét írt Páskándi Géza Diákbolondító és Szentmihályi Szabó Péter Nem fogunk hazudni című színdarabjaihoz. Michel Montanaróval közösen jegyzi az Aranymadár című rajzfilmhez készült zenét (rendező: Keresztes Dóra és Orosz István, 1987).

Művészi munkája mellett 1986. szeptember 1-jén ismét állást vállalt; Béres János felkérésére ekkor kezdett kobozt tanítani a III. kerületi zeneiskola népzene tanszakán. 1991. január 1-jén létrejött az önálló Óbudai Népzenei Iskola, amely Európa egyetlen állami fenntartású, csak népzenét oktató zeneiskolája, és amelynek első kinevezett igazgatója 1991. szeptember 1-jétől Kobzos Kiss Tamás. Az iskola irányítása mellett változatlanul tanít kobozt. Az Óbudai Népzenei Iskola diákjai többször is bemutatták tudásukat külföldön. 1998-ban Pretoriában, az ISME (International Society for Music Education) konferenciáján, 2003-ban New Yorkban adtak koncerteket, 2012-ben pedig a görögországi Thessalonikiben volt két nagy sikerű hangversenyük, ismét az ISME világkonferenciáján. Kobzos Kiss Tamás igazgatói munkájának eredményességét az is igazolja, hogy a több évtizeden át egy bérház földszintjén működő zeneiskola a III. kerületi önkormányzat jóvoltából 2013 szeptemberétől önálló (a korábbinál háromszor nagyobb alapterületű) épületben dolgozhat tovább.

1986-ban kéthetes törökországi, 1999-ben egyhónapos kínai tanulmányúton vehetett részt állami ösztöndíjjal a népzeneoktatás tanulmányozása céljából. Több európai ország népzeneoktatását volt módja megismerni különböző konferenciákon és tanulmányutakon. Ő maga is tartott külföldön előadásokat a magyar népzenéről: 1989-ben az Amerikai Egyesült Államokban, 1999-ben pedig Kínában, a shanghaji és pekingi egyetemen. Közben szerzett egy második diplomát is: 1992-től 1996-ig elvégezte a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola ének-zene-népzene szakát, levelező tagozaton. A népzenetanításról számos tanulmányt írt, részt vállalt országos és nemzetközi konferenciák és szakmai találkozók szervezésében, továbbá a közép- és felsőfokú népzeneoktatás bővítésére irányuló munkákban. Részt vett a középfokú népzeneoktatási tantervek elkészítésében (1998), szerkesztője és társszerzője volt a népzeneoktatás alapfokú tanterveinek (1999, 2011), tantervet írt a középfokú és a felsőfokú koboz oktatáshoz. Több olyan szakmai anyagot is közreadott, amelyek felhasználhatók a népzenetanításban (Régi magyar betlehemes, Hegedű és koboz, Tinódi CD-ROM, Moldvai hangszeres dallamok). (Minderről részletesen lásd az elméleti előadásait és publikációit felsoroló fejezetet.) 2007-től 2013-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszékén is tanított kobozt.

Fordítóként angolból egy kínai zeneelméleti munkát, törökből pedig verseket fordított. (Részletesen lásd a Fordítói tevékenysége című részben.)

A Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezettel már az 1990-es évek végén kapcsolatba került, a Kecske utcában megrendezett találkozóknak rendszeres vendége volt. 1998-ban a Jánosi Együttessel közösen megjelentetett Kossuth izenete eljött című hanglemezükért elnyerték a Magyar Művészeti Akadémia díját. 2007-ben az Akadémia egyesület tiszteletbeli tagja, 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia köztetsület levelező, majd 2013-ban rendes tagja lett. 2014 márciusától – Dr. Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató utódaként – a Népművészeti Tagozat vezetője. Emellett tagja a Zenetanárok Társaságának, valamint 2011 őszétől a kulturális miniszter felkérésére szakértői munkát végez a Devich János által vezetett Zeneművészeti Bizottságban is.

Az életrajzot összeállította: Solymosi Tari Emőke [2014]

Európa nyűtt ruhái – Kobzos Kiss Tamással beszélget Erdélyi György

Kobzos Kiss Tamást – az előadóművészt, muzsikust, énekest, jelenleg az Óbudai Népzenei Iskola igazgatóját – a hetvenes évek második felében ismertem meg. Jancsó Adrienn és az én ajánlásomra kapta meg filharmóniai engedélyét 1979-ben. Jónéhány esetben volt a színpadi partnerem, kölcsönösen felléptünk egymás műsoraiban. Később Szabados Györggyel közösen működtünk együtt számos formációban. Barátságunk, munkaintenzitásunk csak nőtt az idő múltával. 2014. március tizenötödikén szerteágazó művészi és pedagógiai tevékenysége elismeréseként Kossuth-díjban részesült.

Édesanyám, aki Vas megyében született, egyszerű asszony volt: minden reggel, miközben tett-vett otthon, folyamatosan dalolt, s én erre a dalolásra ébredtem. Voltak-e hasonló élményeid?

Nekem nem volt ekkora szerencsém. Az első dolog, amire emlékszem – igaz, ez nem zenei élmény hároméves koromból van (persze az ember ilyenkor nem biztos abban, hogy mesélték-e neki, vagy valóban megtörtént): a nagybátyám megjött a fogságból – ez igen nagy eseménynek számított a családban. Nyolc év után érkezett haza. 1950-ben, mikor hazaengedték, egészen jónak tűnt a helyzet, de aztán a debreceni állomáson elirányították őket Kazincbarcikára, és ott még három évet húzott le: nem is tudta senki, hol van. Aztán jött 1956; arra is elég jól emlékszem: az utcabéli kölykök- kel játszottam, s láttuk az orosz tankokat. Aztán kihúzták a fogamat – tejfog volt még –, anyám mézest sütött, s nekem meg volt tiltva, hogy egyek belőle. De persze én mégis ettem, és elkezdett a szám vérezni. Rettenetesen vérzett, ám éjszaka volt és kijárási tilalom – már november negyedike után voltunk néhány nappal. Nem volt mit tenni, el kellett menni egy orvos barátunkhoz. Nem lakott messze, de át kellett mennünk egy-két szélesebb úton, és ez akkor életveszélyes volt. S ha már ötvenhatos dolgoknál tartunk: anyámat figyelmeztette a tanító néni, aki korábban diakonissza volt, hogy csináljanak valamit a gyerekkel, mert 1957. március tizenötödikén (ami akkor munkanap volt és nem számított iskolai szünetnek sem), a gyerek azt mondta, hogy vegyék be a vörös zászlót, mert ez nemzeti ünnep. Hogy a csudába jutott ilyesmi az eszembe, nem tudom; de hát akkoriban a gyerekek egymás között találták ki az ilyeneket. Nos, ami aztán a zenét illeti, nekem inkább a lemezjátszó, a Török Erzsi-, Kodály- és Bartók-lemezek jelentették a muzsikát. Apám (Kiss Tamás, a költő) és anyám is a zenének köszönhetően ismerkedtek meg: Csenki Imre kórusában énekeltek.

Otthon mennyire volt jellemző az éneklés?

Ha vendég érkezett és egy kicsit beittak, ilyesmi azért néha előfordult – bár például Weöres Sándorral (aki nagyon közeli barátja volt apámnak) nemigen lehetett énekelni. Általános szokás volt akkoriban, hogy vendégségben egy kis borozás után folyton előkerültek a népdalok. Később aztán mikor édesapámmal mentem az írószövetségi összejövetelekre, ott is rendszeresen rázendítettek. Ha Czine Mihály jelen volt, ő mindig énekelt zsoltárt is. Erről szép jelentéseket lehet olvasni, „jelentős" személyiségektől. Apámról például százharminc oldalt gyűjtöttek ki a kérésemre...

Egy ilyen otthoni közeg nyilván orientált a későbbi pályádra...

Kezdetben magányos kisgyerek voltam, akit nemigen lehetett irányítani. Mivel otthon a bölcsészet uralkodott (lévén apám és anyám is magyar-történelem szakos tanár), én inkább a másik irányba mentem el. Ez azt jelentette, hogy a kötelező olvasmányokat nem olvastam el, pedig a középiskolában apám volt a magyartanárom. Ez mellesleg kicsit dacolás is volt, de a természettudományok iránt tényleg komolyan érdeklődtem. A szomszédban lakott egy gyerek, ő fizikusnak készült (az is lett), és érdekes folyóiratai voltak (emlékszem például egy csehszlovákiai magyar nyelvű lapra). A fizika érdekelt meg a kémia, annyiban legalábbis, hogy ötvenhat után valamivel robbantgattunk... Ez a lelkesedésem kitartott egészen a gimnáziumi felvételiig. Akkor jött egy kis zűrzavar, mert az angol nyelv is kezdett érdekelni – ebben nyilván a Beatles együttes is szerepet játszott. Most olvasok éppen egy könyvet, A fejek forradalma a címe; fantasztikusan írja le a hatvanas éveket. 1962-ben robbant be a Beatles, én már 1963-ban bekapcsolódtam, hála a Szabad Európa Rádiónak. Úgy volt, hogy angol tagozatos osztályba jelentkezem, fel is vettek, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy lesz egy kémia-fizika tagozat is; akkor átjelentkeztem oda. Apám, aki azt hitte, hogy a C osztályba megyek, elvállalta az E osztályt, ahová végül is kerültem. Így ő lett a magyartanárom, ami majdnem végzetes volt, mert az osztálytársaim végig cukkoltak, hogy persze, te vagy a tanár fia. Soha nem feleltetett, inkább adott egy nagy taslit, ha rosszalkodtam, ami gyakran előfordult. Tanárjelöltek feleltettek, mert gyakorlóiskolába jártam – a gimnázium alatt végig így volt.

Mikor jelent meg az életedben a gitározás?

1964-ben: épp az NDK-ban voltunk, és kaptam egy gitárt. Egy évvel később lett egy nagyon jó angoltanárom, Abádi Nagy Zoltán, aki szigorú, de közben mosolygós, kedves ember volt. Egyszer karácsony táján behozta a gitárját, és angol karácsonyi dalokat énekelt, én pedig megkértem: adna-e nekem kottákat? Ezeket másolgattam, és aztán énekeltem is. Hogy magyarul is lehet énekelni, az egy-két évvel később derült ki; az Illés együttes kezdte a magyar népzenét és a népi hangszereket bevinni a beatzenébe. Ez számomra nagy fordulat volt. De volt egy másik is. Bejártam a zenei könyvtárba, és találtam ott egy 1964-ben megjelent lemezt, amin már eredeti népzene volt. Volt rajta például egy csángó asszony, akivel néhány évvel később megismerkedtem: idetelepült Baranyába, gyűjtöttem is tőle. Simon Ferenc Józsefnének hívták, fantasztikusan énekelt. „A fényes nap immár lenyugodott" – ezt énekelte a lemezen. Széki zene is volt („Elmegyek, elmegyek... - Lajtha-gyűjtés), ami sokunknak megváltoztatta az életét, ugyanis az Illés együttes feldolgozta: az Átkozott féltékenység című számot csinálták belőle. Sebőék csak később, a rádióban hallottak széki zenét. Ekkoriban kezdtem a gitár mellett magyarul énekelni. Kezembe került a Pálóczi-gyűjtemény, az Ötöd- félszáz énekek, abból énekeltem virágéneket – udvarlást célból is.

Mennyire volt átjárás a zenében azokban az években?

Nagyon jó közegben léteztünk akkor: egy gitáros mindenhol elkelt a társaságban. Mentünk kirándulni, el kellett vinnem a hangszert, énekeltünk mindenféléket. Aztán katona lettem 1968-ban Jánoshalmán, a világ végén. Talán, ha háromszor voltam otthon. Ugyanakkor ez nagyon hasznos is volt, mert rengeteget gyakorolhattam. Akkor már citeráztam is; elvonultam egy terembe és magamnak énekeltem. Csináltunk egy háborúellenes műsort Felleg Andris nevű sorstársammal. Légvédelmi tüzérként szolgáltam, öten voltunk egy ütegben, nagyon jó barátok lettünk. A fiúk sokat segítettek nekem, mert lelkileg nagyon nehéz volt elviselni az első hónapokat. A műsort aztán bemutattuk Kalocsán, egy fesztiválon. Benne volt Gyóni Géza verse, a Csak egy éjszakára... is. Jellemző, hogy a tisztek „benyelték"; bár nyilván lassan leesett a tantusz. Nem lett belőle nagy baj, mert egy-két polbeat-dallal elütöttem az élét a dolognak: énekeltem a Mr. Johnsont, egy vietnami háborút ellenző dalt, amit akkor írtam; mert az is benne volt akkor a levegőben. Pete Seegerrel leveleztem, aki küldött kottákat. Akkor fedeztem fel Bob Dylant, meg Bob Dinnyést is akkor ismertem meg: nagy év volt ez a hatvannyolcas. Március tizenötödikén még a gimnáziumba meghívtuk Dinnyést; ő éppen akkor volt katona. Akkoriban én nagyon szerettem azt, amit csinált. Elvitt a tanítóképzőbe, ahol volt egy fellépése, és ott én is énekelhettem: ez volt az első nyilvános fellépésem. Éppen a prágai bevonulás után vonultam be én is; volt egy lengyel szerelmem is, aki ide jött tizenkilencedikén, húszadikán pedig már lezárták a határokat. Ezzel, hál' Istennek, meghosszabbodott az együttlétünk; persze apámék nagyon aggódtak.

A katonaság után következett az egyetem Debrecenben...

Ma is nagyon fontosnak tartom, hogy akkor ott mi magunknak csináltuk a kultúrát. Volt egy kulturális bizottság, az elnökét Ternai Andrásnak hívták, aki sokkal inkább velünk volt, mint ellenünk - gondolom, állandóan leckéztette a pártbizottság, miért hívta meg ezt vagy azt. Sándor György is rendszeres vendég volt; egyszer egymás után kétszer is meg- néztük az estjét. Latinovits két estet is adott az aulában; rengetegen szerették volna látni: az Ady-műsor volt az első rész, a második részben pedig a Ködszurkálöból olvasott fel. Egymásnak is zenéltünk. Akkor ismertem meg Rácz Tónit meg a húgát. Ők nagyon jól citeráztak (akkoriban még én is). Aztán jött az egyetemi Főnix együttes 1972-ben. Kriza gyűjtéséből, később Juhász Ferenc Tékozló országából csináltunk műsort. Aztán beléptem a Délibáb együttesbe – akkor kezdtem el a brácsát, a kobozt tanulni. Többen a táncházi muzsika felé vittük el a dolgokat, akkoriban jött be nagy erővel a Kallós Zoltán által gyűjtött anyag: Moldva, a Mezőség, Kalotaszeg, Gyimes. Ennek hatására jártam 1973 november elején, halottak napján először Széken meg Kalotaszegen is. Megismerkedtem a széki cigányokkal, s a következő évben már jó pár napot töltöttem ott nyáron, azután Gyimesben is. Közben a Kaláka 1974 májusában Debrecenben járt, hallottak engem énekelni, hegedülni meg gitározni. Épp akkor ment el tőlük Mikó Pista, és én lettem volna az utóda. Kételkedtem magamban, nem is kicsit: meg kellett volna tanulni az egész repertoárt, az énekelt verseket, ami nekem nagyon nehezen ment, mert soha nem voltam az a „kívülről éneklő". így aztán egy idő után fel is adtam, meg sokkal jobban érdekelt is a tánc- házi zenélés.

Közben restaurátor lettél a Néprajzi Múzeumban...

Ez is érdekes történet. Erősen töprengtem, hogy mihez kezdjek a diplomámmal, és szerettem volna Pestre kerülni. A kezembe került egy könyv a restaurálásról, illetve inkább a hamisításról. A könyv egy olyan hamisítóról szólt, aki annyira tudott Vermeert hamisítani, hogy még a nácik, köztük Göring is vett tőle képeket. Később elítélték, és a börtönben bizonyította be, hogy ezeket a Vermeereket ő készítette; a vegyészek pedig vizsgálatokat végeztek, és abból az derült ki, hogy szintetikus festékeket használt. A Néprajzi Múzeum éppen akkor keresett restaurátort, és én odakerültem műhelyvezetőnek. Huszonnégy évesen, minimális tudással... Két tűz között voltam: a főnökség elvárta, hogy rendet tartsak a kollégáim között, akik aranyos művészgyerekek voltak, mindegyik más karakter, én inkább hozzájuk húztam. Mostanában derült ki, Vidák Pista és Nagy Mari, a nemezesek mondták, hogy mennyit segítettem nekik, amikor tárgyakat hoztam el a raktárból úgymond restaurálni, hogy megnézhessék őket. Ők akkor kezdték a kézműves pályájukat. Rajtuk kívül még sok népi kézműves barátom lett, a legtöbb Kecskeméten. Eltöltöttem a múzeumban másfél évet, de láttam, hogy ez nekem nem nagy perspektíva. Szerencsére éppen akkor jött egy hívás Éri Péternek, a Muzsikás tagjának az apjától, Éri Istvántól, aki régészként egy új intézet igazgatója lett. Épp oda költöztek, ahonnan a múzeum kiköltözött. Eltöltöttem ott még egy évet vegyészként: úgy éreztem, hogy inkább a helyemen vagyok. Bár Éri István inkább arra használt, hogy nemzetközi kapcsolatokat építtessen velem – akkor már jobban tudtam angolul meg németül. Szerveztem is egy-egy nemzetközi konferenciát 1976-ban és 1977-ben.

Mégis visszamentél Debrecenbe. Miért?

Közben megismerkedtem a későbbi feleségemmel, akivel 1977-ben össze is házasodtunk. Úgy gondoltuk, hogy Pesten nem tudunk meggyökeresedni. Debrecenbe, a Déri Múzeumba hívtak műhelyvezetőnek. Az igazgató az előzetes látogatásunkkor azzal dicsekedett, hogy presbiter. Jól tudta, hogy a feleségem református lelkész, és úgy volt, hogy a református levéltárba kerül. De nem így történt: püspöki titkárnő lett belőle, engem pedig az igazgató mindjárt az első nap ki akart rúgni. Azt mondta: letagadtam, hogy a feleségem lelkész, és a pártbizottságtól átszóltak. Meg hogy jobb volna nekem visszamenni Pestre, mert Debrecen egy ilyen város... Ez azért már sok volt: másodszor találkoztam a rendszer arcával.

Mi volt az első markáns találkozás a rezsimmel?

Az még 1974-ben történt, karácsony előtt. Felszálltunk egy teli vonatra a barátommal, utolsó tanítási nap volt már, és az utolsó szakaszban szakmunkástanulók utaztak. Mi pedig bekéredzkedtünk közéjük, s be is engedtek. Ezek a gyerekek pedig lezárták a vagont, nem engedték be a kalauznőt; gondolom, volt náluk valami kulcs, vagy csak eltorlaszolták az ajtót. A kalauznő szólt a civil ruhás rendőröknek, akikről tudta, hogy a vonaton vannak. Ezek pedig ugrottak, és módszeresen elkezdték verni a gyerekeket. A szemünk láttára ráncigálták ki őket és a peronon agyba-főbe verték mindet. Próbáltunk nekik segíteni, de reménytelen volt. A tanárok sunyítottak, és később is így tettek, mert nem beszélték rá a szülőket, hogy vetessenek látleletet. Mi, ahogy leszálltunk a vonatról, írtunk egy levelet a belügyminiszternek, mert tudtuk: ha hazaérkezünk, ez már nem fog menni, mert a szüléink lebeszélnek. Feladtuk az állomási postán, aminek az lett az eredménye, hogy január első napjaiban Kistarcsára hívtak bennünket – ott volt a kiképző intézmény. Először kikérdeztek. Próbálták bizonyítani, hogy ami történt, az meg sem történt, vagy nem úgy történt. Mi meg tartottuk magunkat. Utána fel kellett ismernünk az embereket. Felsorakoztatták az egységeket, mi pedig kiszedtük őket a sorból. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a Néprajzi Múzeumba kijött hozzám egy nyomozó és megpróbált rábeszélni, hogy vonjam vissza a vallomásomat. Ezt sem én nem tettem meg, sem a barátom. Utána velem nem történt semmi, de a barátomat elkezdték vegzálni. Ő belekerült mindenféle ellenálló körbe: az anyja nagy kommunista volt, s valószínűleg dacból csinálta ezt. Később egy alkalommal megint együtt utaztam ezekkel a rendőrökkel. Láttam, hogy felszállnak a vonatra, úgyhogy igyekeztem behúzni fülem-farkam...

Mi történt a debreceni múzeumi affér után?

Valakinek dolgozni is kellett, meg kellett csinálni a kiállítást, ami ősszel nyílt. Pár héttel korábban született a lányom is. Pestre, a szülésre sem akart elengedni az igazgató. Megbeszéltük, hogy én december végéig maradok, utána visszamegyek Budapestre, s ez így is történt. Visszakerültem a Múzeumi Restaurátor – és Módszertani Központba, de állandóan zenéltem, táncházakban meg különböző kis klubokban. Meghívtuk például Domokos Pál Pétert; ekkor kezdődött a működésem az Egyetemi Színpadon is. Még mielőtt Debrecenbe mentem volna, bekerültem a Kecskés együttesbe. Akkor tértem át a régi-zenélésre. Kecskés András fedezett fel, mint énekest.

Ebből huzamos együttműködés származott...

Tíz szép évet töltöttünk el így együtt. Nagyon jó erők voltak ebben az együttesben. Később aztán a nyolcvanas évek közepén, többekkel együtt kiváltam az együttesből. Már korábban, 1979-ben otthagytam a munkahelyemet és szabadúszó lettem. Ez nagyjából egybeesett azzal, hogy hanglemezklubok kezdtek foglalkoztatni – ami azért volt érdekes, mert akkor hanglemezen még nem jelentem meg. 1979-ben készült egy felvétel, erdélyi reneszánsz muzsikával, de csak 1981-ben jelent meg. Erre hivatkozva már tudtak fizetni fellépésenként három- száz forintot, ami akkor nagyon nagy pénz volt. Korábban a fizetésem olyan ezerszáz-ezerkét- száz forint volt, úgyhogy három-négy fellépésből már többet kerestem. Az első „profi" szereplésem, rögtön szabadúszó életem kezdetén. Pannonhalmán volt. Az akkori igazgató, Korzenszky Richárd keresett meg teljesen ismeretlenül: máig sem árulta el, hogyan bukkant a nyomomra. Innen indult egy nyolcéves folyamat, ami aztán sok külföldi úttal is járt. 1981-ben Kecskés András jóvoltából megismerkedtem René Clemencic-csel, s vele együtt számos magyar és török vonatkozású műsorban vettem sok helyen Európában, például Velencében, a Teatro Fenice-ben is. 1983-ban volt egy bécsi kiállítás az ostromról, ami a törökök számára végül is sikertelen volt. Ebből az alkalomból rendeztek egy nagy kiállítást a Künstlerhausban, ahol zenéltünk: minden hét végére vízumot kellett kérnünk, hogy utazhassunk, így indult a török zenével való viszony, bár az érdeklődésem korábban kezdődött iránta, amikor a magam gyártotta rádión egy török adót hallgattam.

Volt folytatás is?

1987-ben kaptam egy ösztöndíjat Törökországba; két hétig voltam ott. De 1982-ben megismerkedtem Michel Montanaro provanszál zenésszel, és vele nagyon sok koncertet csináltunk együtt tíz évig. Tavalyelőtt, húszéves szünet után Csíkszeredában léptünk fel; ezt nemsokára az Óbudai Társaskörben megismételjük. Vele rengeteget szerepeltem, főleg náluk, Provanceban, ahol egy különös paraszti világot találtam. A koncertjeink után nagy táncolás volt, talán a magyar táncházak példája nyomán.

Sokáig viaskodott egymással a modernpárti és tradicionális tábor. Te hová sorolódtál?

Azzal, hogy 1982-ben találkoztam Szabados Györggyel, ez a dilemma bennem feloldódott, mert ettől kezdve úgy éreztem: korszerű is vagyok meg hagyományőrző is vagyok; lehetek egyszerre mind a kettő. Ezzel szemben, amit a Kolinda, a Vízöntő és mások csináltak, minket kicsit riasztott; bár most, utólag meg- hallgatva, azok is nagyon jó dolgok voltak. Akkoriban kezdődött igazán ez az ellentét, amit ők azért meglehetősen éleztek is. Az ő életformájuk liberális volt, kommunákban éltek, próbálták a hatvanas évek hangulatát továbbvinni, ami a hetvenes években már nem volt olyan korszerű. Ez is megkésett egy kicsit nálunk. Mi viszont elmentünk például Székre, ami nem valamiféle skanzenvilág volt. Nem arról szólt, hogy hagyományt őriznek; nekik a viselet a munkaruhájuk is volt. Az lehet, hogy mi is játszottunk egyfajta szerepet, talán még műparasztoknak is látszhattunk; de minket ez az élmény annyira fejbekólintott, mint korábban a Beatles. És talán mi is tettünk egy kicsit azért, hogy tovább éljen a falvakban a zene, a tánc. Nagyon sok út, lehetőség volt akkor (és nem virtuálisan...) A táncházba járás csak egy volt a sok közül, és nem egészen veszélytelen: a rendszer ezt valamilyen szinten üldözte, jóllehet Sebőék próbálták elvenni az élét.

Volt közöttetek nézeteltérés ez ügyben?

Kicsit úgy érzem, hogy Sebő Feri a mai napig is próbálja lemosni magáról a nacionalizmus bélyegét, pedig világos, hogy szó sem volt ilyesmiről. Én is vitatkoztam már vele arról a vélekedéséről, hogy Európa nyűtt ruháit mi őriztük meg a cselédszobában, és Európa köszönetét mondhat nekünk. Európának sok köszönnivalója lett volna, lenne – talán egyszer ki fog derülni az igazság. Ferivel különben nem- rég együtt szerepeltünk egy őstörténeti konferencia zárásaként, ahol fiatal régészek sok mindent bebizonyítottak a honfoglalással kapcsolatban is – így például magyar sírokat ástak ki orosz régészekkel az Urálon is túl; szóval nagyon érdekes volt...

Térjünk vissza a szintézishez, amit már érintettél. A mi közös, nagy mesterünkre gondolok. Szabados Györgyre, akivel annyi szép és fontos pillanatot éltünk meg.

Szabadost tényleg valamennyien prófétának láttuk – és egyre inkább annak látjuk most, hogy már nincs közöttünk. Annak idején a Kassák Klubhm mindenki, aki akart valamit ebben az országban, egyfelé tartott. Oda jártak Sebőék, ott indult Sebestyén Márti, ott voltál te is, én is, és még mennyien... A későbbi „liberálisok" is, meg a 180-as csoport, Melis, Soós Andris. Gyuri a Szertartászenével nemcsak zeneileg hozott létre fantasztikus dolgot. Művét 1983-ban a tavaszi fesztiválon mutattuk be, és több hónapos próbaidőszak előzte meg. Ez rengeteg mindenről szólt: beszélgetések Hamvas Béláról, akiről én akkor még nem is hallottam; Karácsony Sándort már ismertem; de Gyuri olyan módon tudta közvetíteni ezt a tudást, úgy tanított, hogy az mindenkire hatással volt. Nekem a Kassák Klub jelentette a nyolcvanas évektől a szabadzenélést, meg a karácsonyokat is. Ott volt Somogyi Győző, meg persze te is. Azt hiszem, alapjaiban megváltoztatta az éle- temet a veletek való találkozás, ami végig, harminc éven keresztül ugyanazon a hőfokon működött.

Volt Gyurinak egy mondása, amit kőbe kellene vésni. Azt mondta: a művészet nem technika, nem stílus, hanem elsősorban morál. Nem igaz, hogy az immorális művész jó művész.

Valami olyasmit hirdetett, mint a szecesszió mesterei, Ruskin és Morris, akik a szépség mellett az erkölcsről is beszéltek. Gyuri a szépséget eurázsiai szintre terjesztette ki, nem pedig a ma dívó langyosság felé figyelt. Kétségtelen, hogy a free-jazz, a Makuz szabadzenélési formái számomra komoly erőpróbát jelentettek, de aki ismerte Gyurit, az tudja, hogy ezek nagyon fontos lélekfelszabadító aktusok voltak. Ez kellett többek között ahhoz, hogy a csapat együtt maradjon. Ugyanakkor egy sereg leírt vagy leírható művet alkotott, és a mi nemzedékünknek az lenne az egyik legfontosabb feladata, hogy valamilyen módon ezt továbbörökítsük. Nemrég tudtam meg, hogy hál'Istennek, egy fiatal zongoristát, Pozsár Mátét foglalkoztatja az ő életműve.

Lehetséges a szabadzenélést más műfajokra is átvinni?

Én ezt annyiban csinálom a régizene műfajában, hogy szinte soha nem készülök kötött műsorral, hanem figyelem a közönséget, figyelem az időt, hogy mire van szükségük. Több vidámságra; vagy valami másra?

Van-e még manapság tiszta forrás, ahonnét a bartóki értelemben meríteni lehet?

Dresch Misiék útja például nagyon biztató út; Lukács Miklós és Balogh Kálmán cimbalommuzsikáját is igen nagyra értékelem. Mégis úgy gondolom, az igazi áttörés még nem történt meg. Talán majd, ha a zeneszerzés szakos hallgatók áthallgatnak a népzenébe. Gőg van, félismeret van. Még ugyanúgy oktatják a népzenét sok iskolában, mint korábban, de talán azért lassan mégis javul a helyzet. Például az országban több mint ötezer gyermek tanul népzenét művészeti iskolákban, és csaknem százezer néptáncot. Sajnos, a nagy énekesek és hangszeresek elmentek, elmennek. Mégis, egyszercsak előkerül egy újabb utolsó, legutolsó. Még él ugyan egy dudás, Pál Pista bácsi 95 évesen – de nyilvánvaló, hogy a valódi paraszti világnak immár vége van. Nekünk még könnyű volt: elmentünk Gyimesbe meg más-hová, és hihetetlen élményeink voltak – de hogy mennyire veszik át a fiatalok azt a szellemiséget, azt nem lehet megjósolni. Mi az Óbudai Népzenei Iskolában, ahol huszonnyolc éve tanítok, igyekszünk mindent megtenni ezért.

(2014. július, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Hangfelvételei

Renaissance Music in Transsylvania – szólistaként. Hungaroton SPLX 12047 (1981); később átszerkesztve CD-n: Hungaroton Classic HCD 12924 (1987)

Táncház '84 – szólistaként. Hungaroton SPLX 18106 (1984

Régi török zene Európában – a Bakfark Bálint Lanttrió tagjaként. Hungaroton SPLX 12560, ill. MK 12560 (1985); később CD-n is

Gauzelm Faidit: Songs – Trubadour Music in the 12–13. C. – szólistaként. Hungaroton HCD 12584-1 (hanglemez, kazetta és CD, 1986)

10eme Rencontre Internationale de Luthiers et Maîtres Sonneurs de Saint-Chartier – Michel Montanaróval. Tradition RL 65014 (1986)

VI. Festival Internacional de múzica Popular-Tradicional de Vilanova I la Geltrú – Michel Montanaróval. Audiovisuals de Sarria sa Barcelona (1986)

Régi magyar betlehemes – szerkesztő, előadó. Hungaroton SPLX 14068 (1987) – Az év hanglemeze, 1988 (új magánkiadás CD-n: 2004)

Balassi Bálint versei – Előadja Bánffy György – hangszeres közreműködő. Hungaroton SPLX 13860 (1987)

Énekelt történelem – szólistaként. +SUISA+88044 Basel Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (kazetta, 1988); új kiadása: Gryllus Kiadó GMC 012 (1995)

Montanaro – Vents d'Est – közreműködő. MG (1990)

Bernard de Ventadorn trubadúrdalai I. – a Kalendarium nemzetközi trió tagjaként. Le Loubanel (kazetta, 1990)

Protestáns énekmondók – a Musica Historica együttessel. Református Fiatalok Szövetsége (kazetta, 1992)

Vándorok énekei – szólistaként. Magyar Garabonciás Szövetség (kazetta, 1995)

1848-ba' – a Jánosi-együttessel. Magyar Garabonciás Szövetség (kazetta, 1995)

Rhapsody – Liszt and Bartók sources – a Jánosi-együttessel. Hungaroton Classic (1991, a Liszt-anyag korábban hanglemezen is megjelent)

Táltos idők – szerkesztő, közreműködő. Fonó Records (kazetta, 1996); CD-n magánkiadásban (2002)

A lovagkirály – Szent László emlékezete. PannonTon MC

Egy könyv lanthoz való – közreműködő. PannonTon MC 7 (1996)

Evangyéliomi szent lant – Bozóky Mihály művei – közreműködő. PannonTon MC 8 (1996)

Koboz is peng I–II. – közreműködő. PannonTon Szekció (1997)

77 magyar tánc – közreműködő a Jánosi-együttes CD-jén. Hungaroton HCD 18228 (1997)

Világ békessége – közreműködő Ferencz Éva CD-jén (1998)

Világ váltságáért – Ferencz Évával. CSBT 001/98 (1998)

Kossuth izenete eljött – szerkesztő, közreműködő, CD a Jánosi-együttessel. Hiripi Bt. (1998)

Szentegyházi dicséretek Huszár Gál debreceni énekeskönyvéből (1561) – szerkesztő, közreműködő, a Pécsi Református Kollégium vegyeskarával. Református Zenészek Munkaközössége 059 (kazetta, 1998)

Az események titkos története – Szabados György műve (1984), szólistaként. Fonó Records (1999)

Idvezlégy bódog Szent István kerál – Ferencz Évával. Csillaghegyi Bt. (2000)

Főnix és Bárány – Énekelt versek Debrecenből – Debrecenről. Tankomédia, Debrecen (2000)

Mindennémű háborúság ellen – Szenci Molnár Albert énekei – szerkesztő, közreműködő. Református Zenészek Munkaközössége (2001)

„Karl V. – Ein Reich, in dem die Music nie verklingt" – A 2000-ben megtartott Herne-i Régizenei Fesztivál anyagából megjelentetett CD, az Armonico Tributo együttes szólistájaként (2001)

Szívetekben őrizzetek – Asik Veysel török énekmondó énekei, Erdal Şalikoğluval, szerkesztő, közreműködő, fordító. Etnofon Bt. (2002) (törökországi kiadás: 2003)

„Jelentem versben mesémet" – közreműködő a Musica Historica CD-jén. Csörsz Rumen István kiadása (2004)

A magyar történelem dalban elbeszélve – több órányi MP3-anyag. Arcanum Adatbázis Kft. (2005)

Tinódi: Cronica – 9 órányi hanganyaggal. Arcanum Adatbázis Kft. (2006)

Megkopott harangszó – közreműködő a Misztrál együttes lemezén (2006)

Eine schöne Rose blüht – magyar karácsonyi dalok a Clemencic Consorttal. Oehms Classics OC 583

„Lásd, mit mível a szerelem" – Yunus Emre dalai magyarul és törökül, Erdal Şalikoğluval, szerkesztő, közreműködő, fordító. YBM Istanbul (2007)

Csokonai – szólólemez, közreműködik a Musica Historica együttes. Hangzó Helikon (2008)

„Nem megyek én innen sehova" – énekelt versek Debrecenről – saját megzenésítések. Dialekton (2008)

Janus Pannonius – közreműködő. MACs Kft. (2008)

Trubadour Songs – The Origins of European Music and Literature. Ücdeniz Istanbul (2009)

Boldog vizeken – versmegzenésítések. Vox Artis Kiadó (2010)

Balassi Bálint és Pir Sultan Abdal énekei magyarul és törökül – Erdal Şalikoğluval, Isztambul (2013)

Főbb televíziós munkái

Kalendárium – portréműsor (MTV, 1988)

Hónapsoroló (MTV, 1989, a műsor zenei szerkesztője)

Képek a magyar zene történetéből (MTV, közreműködés a sorozatban)

Párhuzamos életutak